Blogajánló #57 - Die Verfluchten

Író: Dorothy Chanté
Cím: Die Verfluchten
Link: xxx

Fülszöveg: 

Ez egy elfajzott világ, ahol nincsenek csodák és tündérek, csak kalitka benne döglődő madárkákkal. Az óriásemberek, másnéven titánok gyermekeink húsát tépik, és vérfagyasztó mosollyal végtagjainkat rágcsálják. Mi emberek falak mögé zártuk magunkat, abban a reményben, hogy a kalitka megvéd a végzetünktől. Hogy sikerült e? Igen, 3 emberöltőn át rettegve, de biztonságban éltünk. Ám a mai szent napon a kalitkánk legkülső falát, a Maria falat egy 60 méteres titán millió darabra törte, s ezzel az emberi faj jövőjének alakulását véresen megpecsételte a sors. 

Mi lesz? Menekülsz, vagy harcolsz?

Idézetek: 

" - És veled mi lesz? – kérdeztem. Kétségtelenül érdekel, hogy „a nap hőse” vajon ma kit akar megmenteni. 
 - Én, mint hadnagy kiosztom a feladatokat, és az osztagommal a Rose fal környékére megyünk segíteni a menekülteknek. – Gyorsan végigpásztázott minket, majd idegesen kiáltott: 
- Igyekezzünk! – Sietve bólintottunk, és egy kocsiért rohantunk. 
 - Stefan! - Hirtelen megfordultam, kicsit sem érdekelt mit akar mondani ilyen helyzetben. 
 - Mi van? 
 - Ne hősködj. – Azzal ő is megindult a kocsi irányába."

 "A száguldás nyomasztó volt. Mindenki félt, hogy talán a végzetébe rohan. Mellettem szorosan jött Andrej, aki elég bénán, de próbálta tartani a tempót. Alattunk az emberek már nagyjából hozzászoktak a fejük fölötti parádézáshoz, a gyerekek viszont képtelenek ezt megunni. Csakhogy most nem taps és nevetés követett minket, páran a hátunk mögött összesúgtak [...]"

"- Stefan Baumgartner szolgálatára. – Próbáltam vicces lenni, és tisztelegni kezdtem, mire a fiú kínjában hangosan felkacagott. A katonaságban az ember megtanul valami nagyon fontosat, mégpedig, hogy a nevetés kincs az ilyen helyzetekben.
 - Csak úgy árad belőled a pia – jegyezte meg, és kezét az orra elé tette. – Te részeg vagy?
 - Az voltam, de amint áttörték a falat kijózanodtam."

" - Stefan, rájöttem milyen állat vagy! – kiáltott, amibe az egész kórház belehangozhatott. A meglepődöttségtől egy szót sem tudtam szólni, nem mintha lett volna rá lehetőségem. – Egy disznó!
 - Na, kösz szépen – húztam a számat, de valahol belül örültem, hogy ilyen jó kedve van. Ettől nekem is vigyorogni támadt kedvem, de mindez mégis csak egy halvány mosolyt eredményezett. 
 - Azért, mert csak ülsz a fészkedben és napokon át alszol! Közben én már itt vagyok mióta, és arra várok, hogy felébredj. Tényleg, amúgy tudtad, hogy röfögsz az álmodban?"

" - Stefan nyögd már ki! – fortyogott, és idegesen karba tette a kezét. Újra nagy levegő vétel.
Most kinyögöm a legegyszerűbb módon – gondoltam, és megpróbálkoztam vele még egyszer:
 - A kulcs nyitja azt a helyet, ahol van az óriások titka!"