Interjú #12

Sziasztok!

Most egy interjúval érkeztem, amely Merciről és az ő blogáról készült.

1. Miért kezdtél el blogolni/írni?

A többséggel ellentétben nem azért kezdtem el írni, mert megjött a kedvem hozzá más blogokat olvasva, hanem mert ki akartam írni magamból a történetek, amik addig csak a fejemben léteztek. Azt akartam, hogy azok „valósággá” váljanak, s hogy necsak én részesüljek belőle, hanem mások is. Persze egy kis barátnői ösztönzés is kellett, amiért nagyon hálás vagyok neki.

2. Milyen hosszúra tervezed a történetet?

A fejemben már megvan a teljes történet, de igazából azt még nem tudom pontosan, hogy milyen hosszú lesz, hiszen egy nyomozós szál igen sok titkot tartogat. Ez ugye több rejtélyt, s megannyi magyarázatot követel tekintve, hogy bizonyos dolgok összefüggnek a szereplők múltjával és Jace halálával is, s a majd kialakuló szerelmet sem szeretném elsietni, ezért még én sem tudom pontosan kiszámolni, hogy ez hány részt fog felölelni. De szerintem olyan 30-40 részesre fogom megírni a blogot.

3. Honnan jött a történet ötlete?

Huh, ezen most gondolkoznom kell, mivel sokkal később kezdtem el írni a blogot, minthogy az ötlet megszületett. Azt hiszem egy barátommal beszélgettem egy filmről, amikor hirtelen ihletem támadt, és szegénykémet addig idegesítettem, amíg nem engedte meg, hogy elmondjam neki, hogy mi az a nagy ötlet, amitől ennyire lázba jöttem. Szóval kénytelen volt végighallgatni kicsit összefüggéstelen magyarázásom, mivel rendesen hadartam, de így visszagondolva sokat segített nekem, sőt amit tisztázatlan volt, abban segített, hogy ne legyen az. S még Jace tulajdonságaihoz is adott pluszokat.

4. Mi motivált téged?

Az írás élvezete, és Dorczy. Ez a két főmotivációm, de természetesen az olvasóim is idetartoznak, hiszen magam mellett nekik is írom.

5. Érezted már úgy egy-egy fejezet után, hogy nem érdemes tovább folytatnod az írást?

Nem. Nem éreztem azt, hogy nem lenne érdemes folytatnom az írást. Bár néha egy-egy rész után rám tör az az érzés, hogy nem lett valami jó, amit éppen megírtam, de utána átolvasva az egészet rájövök, hogy igen, megint sikerült alkotnom. Sőt nagyon is jó lett.

6. A főszereplőid belső tulajdonsága mennyire hasonlít a te belső énedhez?

Semennyire, maximum a néha előtűnő makacsságuk és önfejűségük az, amiben hasonlítanak rám. Sohpie mindig tudja, hogy mit akar, de ha Dylanről van szó, máris megváltoznak a dolgok, mert olykor elvakítja a rózsaszín köd, és nem veszi észre a nyilvánvalót, és amit már nem egy személy felhozott már neki. Jace inkább karakán személyiség megannyi titokzatossággal fűszerezve. Előszeretettel játsza a rosszfiút, miközben küzd az álmáért, hogy orvos legyen, s ezért még szembe is száll apjával, mert ő nem híres sportoló akar lenni. Ez az egy dolog, amiben Sophie és Jace is megegyeznek. Bármire képesek, hogy megvalósítsák álmukat, ami Jace-nek sajnos már nem adatik meg. Vagy mégis?

7. Amikor írsz, beleképzeled magad a szituációkba, és aszerint írod meg, ahogyan te cselekednél?

Beleképzelem magam, s mielőtt mindet leírnám úgymond belsőmonológgal végigjátszom a fejemben az egész szituációt, hogy melyik szereplő mit mondana, és hogyan reagálna egy adott helyzetben a karakterüknek megfelelően.

8. Előre megtervezed az eseményeket, vagy csak leülsz írni és hagyod, hogy spontán szülessenek meg?

Vannak dolgok, amiket előre elterveztem, s ezeket fokozatosan építem be a cselekménybe, de ha elkap az ihlet, akkor hagyom, hogy vezessen. Ilyenkor születnek meg a legváratlanabb fordulatok, amikre még az olvasóim sem számítanak. Ilyen például Jace utolsó üzenete, Sophie titkos kalandja és az is, hogy miért pont Bo találta meg Jace felborult kocsiját. S nekem ezek a kedvenc részeim.

9. Van valami szokásod írás közben? Mondjuk zene hallgatás, vagy hogy csak a nap egy bizonyos szakaszába tudsz írni.

Van. Nem is akármilyen! Ez kicsit meglepő lesz, de csak telefonon tudom megírni a részeket, miközben hallgatom a jól bevált zenéimet. De ha azok nem jönnek be, akkor átváltok a top 5-re, amiket úgy szoktam emlegetni, hogy „gonoszkodásra” inspirálók. Sőt csak este tudok normálisan írni valami megmagyarázhatatlan oknál fogva. A normálisan nálam azt jelenti, hogy többször visszaolvasva is tetszik, amit éppen lepötyögtem. Talán azért megy jobban este, mert éjjeli bagoly vagyok. De ezek mellett néha fel-alájárkálok a szobámban, ha egy kicsit elakadok.

10. Mesélnél magadról?

Ez az a kérdés, amire sosem tudok válaszolni. De tényleg!

Nyilvánosan két éve írok, s csak tavaly tavasszal váltottam bloggerre, s azóta már három blogot is befejeztem, de ebből egyik se látható sehol(nem töröltem egyiket sem). Ennek megvan az oka. Nagyon makacs és önfejű tudok lenni, és csak ritkán fordul elő, hogy másokra is hallgatok, de ez csak azért van, mert szeretném a saját utamat járni és elkövetni a saját hibáimat. Egyébként meg teljesen olyan vagyok, mint mindenki más, annyi kivétellel, hogy a gimi előtt rendesen elbánt velem az élet, amiről azóta se beszéltem senkivel. Eléggé cserfes vagyok, és Greatle a tanúja annak, hogy mennyi hülyeséget tudok összehozni, mint mondjuk a pizzör(pizza+sör) - nyelvújítónak készülök -, és legtöbbször nekem köszönheti, hogy kiégett. Bár néhányan még mindig azt mondják rám, hogy örök titok maradok, de ez csak azért van, mert nem beszélek a múltamról. Zeneileg inkább kicsit rockosabbakat hallgatok, de hála Dorczynak mostanában 5SOS dalai bömbölnek a hangszóróimon keresztül. Ez viszont nem jelenti azt, hogy írni is fogok róluk. Inkább maradok a saját történetnél. Regényeket jobban szeretek olvasni, mint blogokat, ezért van az, hogy csak pár kedvencem van.

Szeretnék komolyabban foglalkozni az írással, és nagyon boldog vagyok, hogy anyukám ebben teljes mértékig mellettem áll, s hogy még ő is biztat rá, hogy csináljam azt, amit szeretnék.