Blogajánló #13

Rescue Me

Sophia Paul még csak 24 éves múlt mégis sokkal többet megtudott és megtapasztalt az emberek gyötrelmes és kínzó félelemmel eltöltött életéről, mint bármelyik átlag ember. Élete nagy részét otthonában töltötte, szinte teljesen elvonult a külvilágtól. Egy nap úgy határozott véget vet a beteges bujkálásoknak és egy olyan helyre költözik, ahol elterelheti gondolatait szörnyű titkáról. Kanada tökéletes helynek bizonyult a céljára, ám pár évvel később rá kellett jönnie, hiába menekül, hiába költözik távoli országokba, a titka mindenütt utoléri. Aztán egy váratlan telefonbeszélgetés az unokabátyjával mindent megváltoztat benne. Josh Paulnak sikerül rávennie a lányt, hogy költözzön haza és próbáljon meg Los Angelesben új életet kezdeni. Sophia beleegyezik a kérésébe, mindössze egyetlen feltétellel. A férfi senkinek nem árulhatja el miért menekült el otthonából évekkel ezelőtt. Hogy ez a titok vajon titok marad-e, vagy végül fény derül az igazságra, mikor egy ismeretlen idegen váratlanul betoppan a lány életébe? Vajon Sophia ekkor végre képes lesz szembe szállni féltve őrzött titkával és képes lesz végig küzdeni a harcot? A történet végén kiderül... 

Prológus

Bármikor lecsaphat

Azt mondják a halálnál nincs váratlanabb dolog az életben. Csendben meglapul és amikor a legkevésbé sem számítanak rá, kegyetlenül lecsap áldozatára. Mindenhol ott van. Még csak észre sem vesszük, ám egész életünk során az árnyékunkban van. A halál nem válogat. Nem számít hogy egy egészséges vagy épp egy kínzó fájdalmaktól gyötrődő emberről van szó. A halál magával ragad mindenkit, aki valaha is fontos volt a számunkra. Sokak szerint megváltás. Számomra azonban csak az élet legnagyobb csapása. Megmérgezi a mindennapjainkat és alattomosan befészkeli magát az életünkbe. Igaz vannak akik gyorsan és fájdalommentesen átesnek rajta, azonban van aki az egész életét rettegésben kell leélje azzal a tudattal, hogy a halál a nyomában van és bármikor lecsaphat...

Részletek a történetből:

1. Rész

Újra itthon

Kinézek az ablakon és az elém táruló gyönyörű tájat bámulom. A körülöttem lévő csendet csupán a vonat hangos zakatolása töri meg, ami most egyáltalán nem zavar. Valaminek muszáj elnyomnia a bennem feltörő gondolatokat. Már legalább egy órája úton lehetek. Még most is alig tudom felfogni, hogy mi történik velem. Hazamegyek. Haza Los Angeles-be. A szívem egy hatalmasat dobban, ahogy felelevenednek bennem rég elfelejtett emlékeim. Már annyi idő eltelt azóta, hogy eljöttem otthonról. Rengeteg idő, mégis úgy érzem, olyan mintha csak tegnap történt volna. Akkor azt hittem többé nem leszek képes visszamenni. És most mégis itt vagyok. Nemsokára befut a vonat és újra láthatok mindenkit. A barátaimat, Josh-t. Már nagyon hiányoztak. Vajon mi történt velük ez alatt a pár év alatt?

Hirtelen tör rám a köhögés, még csak visszatartani sem tudom. Gyorsan az arcom elé kapom a zsebkendőm, próbálok minél hamarabb lenyugodni. Az előttem ülő párnak szerencsére fel sem tűnik, milyen fájdalmak törnek rám. Aztán néhány másodperccel később végre csillapodik, majd már teljesen egyenletesen lélegzem. Torkomat égeti a szárazság, ezért, hogy megelőzzek még egy rohamot gyorsan előkotrok a táskámból egy ásványvizes üveget. Óvatosan iszok, nem akarok félre nyelni. Jól esik a hideg víz, szinte már pokolian jól.

Visszateszem az üveget a táskámba, tekintetem újból az ablak felé fordítom. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt hazajönnöm. Rettegek attól, hogy mit fognak szólni az emberek. Josh megígérte, hogy nem árulja el senkinek sem, miért mentem el. Mégis annyira félek. Nem akarom, hogy más szemmel nézzenek rám. Nem akarom, hogy csak az áldozatot lássák bennem, akit félteni és óvni kell mindentől.

Éppen ezért meg kell szabadulnom ezektől a gyötrő gondolatoktól. Úgy kell tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. El kell hitetnem a külvilággal, hogy én is ugyanolyan boldog életet élek, mint bármelyik más ember. Igen, ez lesz a legjobb. El kell felejtenem a múltat. Most van egy új esélyem arra, hogy mindent elölről kezdjek. Mindent tiszta lappal. És, ha jól csinálom, akkor akár még sikerülhet is.

***

Nem sokkal később már a pályaudvaron állok és szemeimmel a tömeget fürkészve keresem Josh-t. Még amikor felhívott megbeszéltük, hogy kijön elém. Őszintén szólva egy kicsit meg is könnyebbültem, hiszen így mégsem kell a fél várost átutaznom. Kabátomat felhúzva a karórámra pillantok. Negyed három. Most már biztosan bármikor itt lehet.

Időm sincs feleszmélni gondolataimból, amikor valaki hátulról megérinti a vállam.

Ijedten megfordulok és mikor felismerem az illetőt, óriási mosollyal az arcomon ugrok a nyakába.

- Josh! Úgy örülök, hogy újra látlak! - szorítom magamhoz. - Már nagyon hiányoztál.

- Te is nekem Phiphi! - viszonozza ölelésem és mikor meghallom egykori becenevem, akaratlanul is könnybe lábadnak a szemeim. Gyorsan megdörzsölöm az arcom. Nem akarom, hogy lássa, mennyire elérzékenyültem.

- Látom nem sokat változtál a pár év alatt. - túrom össze gondosan beállított haját.

- De igen. Megkomolyodtam.

- Igazad van. Borostát növesztettél. Kész férfi lett belőled! - simítok végig az arcán - Hogy én ezt eddig miért nem vettem észre?

- Te mindig ilyen pimasz voltál?

- Csak jól titkoltam! - nevetek fel, mire ő a bal karjánál fogva magához ránt és újból megölel.

- Gyere induljunk! Már biztos nagyon elfáradtál.

Most az egyszer igaza van. Ez az utazás valóban kimerített és bár nem hozta szóba, pontosan tudom mire értette, hogy elfáradtam. Mindig is figyelt rám. Néha már idegesítően sokat. De még sem tehetek neki ezért semmiféle szemrehányást, hiszen egész életemben Ő volt az, akire bármikor és bármiben számíthattam. A szüleim halála óta csak ő létezett számomra. Ha akkor nincs mellettem. Nem is tudom, hogy bírtam volna ki.

- Van egy kis meglepetésem a számodra! - veszi ki a kezemből a bőröndöt, felnyitja a csomagtartót és óvatosan belehelyezi.

- Komolyan? És mi az?

- Ha hazaértünk mindent elárulok.

- Csak egy kicsit árulj el belőle.

- Majd otthon. - csukja vissza az ajtót, majd előre sétál és beül a volán mögé.

Nem kérdezek többet, mert pontosan tudom, hogy a világ összes pénzéért sem fogok kiszedni belőle semmit. Ha valamit nem akar elmondani, azt nem is fogja. Ezért inkább csak követem őt és én is beülök a kocsiba. Hosszú nap vár ránk, még egy csomó időm lesz arra, hogy megtudjam mit titkol.

***

Hazafelé a kocsiban ülve nem igazán beszélgettünk. Josh a vezetésre koncentrált, én pedig csak a mellettünk elsuhanó várost kémleltem. Los Angeles szinte semmit nem változott amióta elmentem. Az emberek ugyanolyanok, mint voltak. Mindenki siet, még csak oda sem figyel a környezetére. De mindezek ellenére mégis békés mosoly bújik meg az arcukon. Bárcsak nekem is ilyen könnyen menne. Hogy elfeledkezem a régi dolgokról és felemelt fejjel, előre haladok. Sokkal egyszerűbb lenne minden.

Észre sem veszem, hogy a kocsi lelassít, csak akkor eszmélek fel gondolataimból, mikor egy ház elé kanyarodunk.

- Megérkeztünk! - fordítja felém a tekintetét Josh, majd mosolyogva kiszáll és hátra megy a csomagokért.

- Igen. Megérkeztünk.. - suttogom magam elé.

Félve nyitom ki az ajtót és szinte remegő lábakkal szállok ki. Lassan megfordulok, fejemet a házra emelve mérem végig régi otthonom. Itthon vagyok. Annyi idő elteltével, most újra itt állok. Kezemet a kerítés kilincsére emelem és mikor meghallom annak öreg nyikorgását a szívem egy hatalmasat dobban.

- Na bemegyünk, vagy estig itt ácsorgunk? - szólal meg a hátam mögül Josh.

Elveszek tőle egy bőröndöt, majd előreengedve követem. Ráérősen sétálok a kövezett úton, közben alaposan szemügyre veszem a járda mentén ültetett virágokat. Sárga, rózsaszín, piros. Mind gyönyörű.

Mikor kinyitja a bejárati ajtót és belépek a hallba, hirtelen ismerős illat csapja meg az orrom. Az otthon illata. Egy ideig még csukott szemmel élvezem ahogy a napfény besüt az ablakokon, aztán becsukom az ajtót és elindulok Josh után. Nem bírom megállni, így rákérdezek.

- Most már megtudhatom, mi az a kis meglepetés? - támasztom neki az asztalnak egyik bőröndöm, és nekifutásból behuppanok mellé a kanapéra.

- Igen.. - nevet fel - Tudod, amíg távol voltál nagyon sok minden történt velem. Sok minden megváltozott.

- Például?

- Emlékszel, mindig is odavoltam a zenélésért. - fordul szembe velem.

- Aha.

- Az évek úgy hozták, hogy végül beálltam egy bandába gitározni. És most ez a munkám. - mosolyodik el, látom a szeméből, hogy mennyire komolyan gondolja.

- Azta. Most.. szóhoz sem jutok. - dadogom. Nem igazán tudom erre mit kellene mondanom. - Nem hittem volna, hogy sikerül. Ez nagyszerű. Gratulálok! - ölelem át, ezzel is éreztetni akarom vele, mennyire örülök a sikerének.

- Köszönöm! Jólesik, hogy ennyire örülsz!

- Ne viccelj! Ez egy óriási dolog. - lököm meg a vállánál - És hányan vagytok amúgy? Van énekes? Mesélj még!

-  Öten vagyunk és igen van énekes. A neve Chris Daughtry és tőle ered a nevünk is.

- Ezt hogy érted? - kérdezem értetlenül.

- Daughtry a banda nevünk. Brian és Elvio csak később érkeztek, de velük teljesen összeállt a csapat. - magyarázza csillogó szemekkel.

- Igazán szégyellem, de még soha nem hallottam rólatok.

- Ugyan! Még csak kezdők vagyunk. Bárokban meg kisebb rendezvényeken szoktunk fellépni. - legyint semmit mondóan - Ha van kedved, egyszer megnézhetsz minket!

- A világ összes pénzéért nem hagynám ki. - húzom ki magam büszkén, a szemem sarkából Josh-ra pillantok és a következő pillanatban egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

Ám amilyen hirtelen tör rám a nevetés olyan hamar szorul össze a mellkasom, és a vidám nevetést felváltja a fájdalmas, kínzó köhögés. Felsőtestem előregörnyed, egyik kezem a számhoz szorítom, a másikkal pedig a mellkasom nyomom.

- Sophia jól vagy? - karolja át a hátam kétségbeesetten.

- Igen persze.. mindjárt elmúlik..

- Biztos, hogy minden rendben? Ne hozzak inni valamit?

- Nem.. nem. Már jobb is.. - sóhajtok mélyen, úgy tűnik már elmúlt.

- Milyen gyakran történik ilyen?

- Van, hogy minden nap. De van amikor sokáig nincs semmi bajom. - beszélek alig hallhatóan. Próbálok óvatosan lélegezni.

- Mikor voltál utoljára orvosnál? - simít végig a hátamon. Látom rajta, hogy nagyon megijedt.

- Még tavaly.

- Ez nem játék Soph..

- Josh! Kérlek.. kérlek legalább most hagyjuk ezt. - szorítom meg a kezét. - Később megbeszéljük csak ígérd meg, hogy erről senkinek nem beszélsz!

- De..

- Kérlek ígérd meg!

- Rendben. Megígérem. - sóhajt megadóan. - Most viszont azt hiszem jobb, ha lefekszel. Kimerültél és sok pihenésre van szükséged.

- Igazad van. Holnap még úgyis lesz egy csomó időnk, hogy megbeszéljünk mindent. - állok fel mellőle, mire ő aggódva megtámasztja a derekam.

- Ne kísérjelek fel?

- Nem kell köszönöm. - mosolyodok el - Jó éjszakát! Holnap beszélünk.

- Aludj jól! - int utánam én pedig fáradtan elindulok fel a lépcsőn és meg sem állok a szobámig.

Holnap korán kelek és még nagyon sok mindent el kell intéznem. 

Ha megfogott a történet, vagy felkeltette az érdeklődésed a prológus, vagy csak kíváncsi vagy mi lesz Sophiaval, akkor érdemes benézned erre a blogra.