 |
| You changed my life |
Prológus:
-Kat! - súgta Emma miközben nem túl
finoman az oldalamba könyökölt. – Mr. Kerrich már hatodjára szólított fel! Ne
aludj!
- Bocsi –húztam ki magam a széken. -
Nem aludtam túl sokat az es…
- Miss Willows volna olyan szíves és
megtisztelne bennünket a figyelmével?Vagy esetleg kipróbálja azt ,hogy a
párnaként használt könyv segít a tanulásban?Sikerült beletölteni abba a
csöppnyi agyába bármit is?- kérdezte gúnyosan a tábla előtt álló vén tanár. Már
maga a tantárgya,a matematika miatt sem épp kedvelt a diákok körében Nem hiába
volt az a gúny neve,az hogy varangy. Őszülő hajának több minta fele hiányzott
és kék vizenyős szemével állandóan a diákokat leste,hátha rajtakapja őket
valami szabálytalanságon. Pont úgy néz, mint a bogarakat leső béka.
Az osztály egy része hangos
nevetésben tört ki, mire én elvörösödtem. Más se hiányzott mint az hogy az idei
utolsó tanítási napon úgy válljak el hőn szeretett matektanáromtól,ahogy az
eddigi években tettem. Mindig vagy szaktanári figyelmeztetéssel köszöntöttem a
hazatérő anyát vagy rosszabb esetben igazgatóival.
Persze Anya sosem értette, hogy
miért panaszkodik rám Mr.Kerrich, hiszen a többi tanár nagyon meg van elégedve
velem és a jegyeimmel.
Végül a csengő vetett véget
szenvedéseimnek a törtekkel. Boldogan pattantam fel az utolsó padból a
táskámmal.
- Katie! - szólt utánam Emma. - Itt ne
hagyj!
Szótlanul
bevártam a vörös hajú barátnőm. Emmával négy évvel ezelőtt, kilencedikben
ismerkedtem meg és azóta is elválaszthatatlan barátnők vagyunk. Szegényt mindig
is a súlya miatt szekálták és emiatt csak most, középiskolában tett szert igazi
barátokra.Jó, be kell vallani nem egy modell alkat, de szerintem ezzel semmi
baj.Néha nehezére esik a futás,főleg akkor ha meglát valami ínycsiklandozó
falatot.De, emellet igazi barát akire bármikor számíthatok, ha egy kis
önbizalom növelésre van szükségem.Tavaly,harmadikban kishíján évet kellet
ismételnem, mert megbuktam matekból.Nyáron a pótvizsgaelőtti hetekben annyira
stresszes voltam hogy nem mentem el sehova nyaralni (mondjuk nem is futotta
volna rá) és képtelen voltam akár egy falatot is enni ,mert féltem nem maradna
meg bennem.És akkor jött Emma.Fogott és magával vitt a kedvenc éttermébe és ott
egy hatalmas lelkesítő beszédet tartott.
- Ma egyet fizet kettőt vihet nap van
a büfében, úgyhogy siessünk!-ragadta meg a karom a barátnőm és a folyosó felé
rángatott.
- Nem várjuk meg Holly-ékat?-
kérdeztem a tesiterem felé pillantva.
- Amíg te aludtál én már mindent
elintéztem. Küldtem nekik SmS-t hogy a büfénél találkozunk és foglaljanak
nekünk helyet. Nem hagyom, hogy valaki más elhalássza előlem a szendvicseket!-
hadarta. - Tudod az a másodikos srác,az a Gilbert már a múltkor a gumicukor
napon is elvitte előlem az összes kaját. Még egyszer nem hagyom nyerni!Rossz
emberrel kezdett ki!
Mosolyogva
folytattuk az utat. Lerohantunk az emeletről (már amennyire Emma bírt) de a
lépcső alján megtorpantunk, mert a sor egészen odáig kígyózott.
- Hol lehetnek?- idegeskedett Emma.
- Ott vannak!- mutattam a sor eleje
fele. - Gyere!
Mivel én magasabb vagyok nála,ami
nem nehéz mert ő össz-vissz 155 centi,könnyen megtaláltam a barátainkat. Jó, én
sem vagyok egy égimeszelő a 165 centimmel, na de mégis,elég nehezen taposnának
el. Mondjuk, Emmát nehéz lenne eltaposni, mert ő képes lenne bokán rúgni
bárkit.
- Na végre!- sóhajtott Teresa mikor
odaértünk melléjük. Barna haját megigazította és kiállt a sorból magával
rángatva Dave-et, a barátját.
Vele szinte
együtt nőttem fel. Tess és az öccse Alex már akkor a szomszéd házban, amikor mi
13 évvel ezelőtt Londonba költöztünk. Kicsiként néha testvéreknek néztek
minket, mert annyira hasonlítottunk egymásra. Mind a kettőnknek barna haja van
és akkor még ugyanolyan ruhákat hordtunk és egyforma magasak voltunk. Mára már
ez megváltozott. Teresa nagyon magas, igazi modell alkat, de mikor ezzel
szórakozunk, ő mindig hevesen ránk szól. Sokáig utálta, hogy nem tud pasizni,
mert szinte minden fiúnál magasabb volt. Tavaly változott meg minden mikor új
osztálytársunk lett Dave személyében. A srác majdnem 190 centi, ami tökéletesen
megfelel Tess magasságának, mert a barátja egy fél fejjel magasabb nála.
Először nem vettem észre köztük a vonzódást, de mikor Holly barátnőnk
felvilágosított minket ,már mindent értettünk. Hárman Emma,Holly és én
„haditerveket” kovácsoltunk hogyan is hozhatnánk őket össze. Igaz Tess
megharagudott ránk mikor mindenből kihagytuk, de miután összejöttek és
elmeséltük neki az akciónkat, megbékélt.
- Kész a biosz házid?- kérdezte meg
Holly. Nagy kék szemét összehúzva meredt az előtte álló nagydarab,vörös hajú
fiúra aki folyton tüsszögött és a pulóverébe törölte az orrát. Mikor a srác egy
hatalmasat tüsszentett,Holly ijedtében hátraugrott és hosszú szőke haja csak
úgy repkedett.
Már régóta
ismertük egymást általánosból és mikor kiderült hogy osztálytársak leszünk
nagyon megörültem. Igazán szeretetre méltó lány ,aki olyan hamar szerez
barátokat hogy még pislogni sincs időm. Az iskolában népszerű, de sose
foglalkozott vele. Inkább a maga kis világában él és nekünk sütöget. Ó, azok az
almás piték…
Mikor még
nem volt beavatva a Tess-leendő-pasija ügybe kiderült, hogy Dave az
unokabátyja. Tartottam tőle, hogy ellenezni fogja a kapcsolatot, de mint
kiderült ő lett a legnagyobb szponzoruk és az ő segítségével sikerült randit
szervezni a párnak egy tóparti házba.
- Igen - mondtam miközben a
könyökömmel arrébb löktem egy igen dulakodós elsőst. - Te tudtad a négyes
kérdésre a választ?
Mielőtt
azonban válaszolt volna Emma került sorra.
- Három… vagyis az akció miatt hat
szendvics rendel!- csapta le a pénzt mosolyogva a büfés néni elé.
- Sajnálom, kedveském, de a fiú
előtted vitte el az utolsó szendvicset - mondta a néni bánatosan. Jól ismerte
Emmát aki a legjobb kuncsaftja volt.
- Melyik?- nézett körbe nagyokat
fujtatva Em.
- Az a kis kedves gyerek. Nagydarab és
vörös hajú. Hogy is hívják?Ja igen Gilbert.. - mosolygott a büfés.
- Mrs. Lilleyman attól tartok, hogy én
ezután már nem fogok önnél vásárolni! - sóhajtott színpadiasan Emma.
- De hát miért, Emmácska?- lepődött
meg Mrs Lilleyman.
- Mert annak a Gilbert-nek adta az
utolsó francia-sajtos szendvicset. - szipogta Em. Na jó, ellégé félreismertem
őt,nem hittem volna hogy valami ennyire kiakasztja a barátnőm. A vörös hajú
lány csapot-papot otthagyva kiviharzott a sorból,nem kis
felháborodást hagyva maga után. Hiába Emma Cuttbert már csak ilyen.
- Ti azért vesztek valamit ugye?-
próbálkozott a büfés néni felénk fordulva.
- Én egy…- töprengtem, de
félbeszakított a mobilom csengése. Kiálltam a sorból és gyorsan felvettem.
Valamit magyaráztak a vonal túlsó végén, de a hangzavartól nem értettem semmit.
- Egy pillanat.. Nem hallok
semmit-szóltam bele és bevonultam a lánymosdóba.- Igen?Most már beszélhet!
- Szia Keliza! - szólalt meg egy
nagyon ismerős hang. Csak egy valaki szólít így a világon. Mert ha a
keresztnevemet a Katherine-t és a második keresztnevemet összerakjuk az
Elizabeth-et… De az nem lehet… Azt hittem elfelejtett…
- Haló!- szólalt meg hangosabban a
vonal túlsó végén. - Mi van, talán meg sem ismersz?Én vagyok az, Liam…
1.évad 10.fejezet
Nem jó dolog egy szép álomból
felriadni, főleg nem egy telefon csörgésére. Fejemre húztam a párnát és
próbáltam tovább álmodni, de nem sikerült. Az énekes hörgött a szám közepén,
kellemes ébredés, mondhatom. Hátamra fordultam és kinyitottam a szemem. Rögtön
tudtam hogy ez nem az én szobám. Nekem nincs ekkora ágyam amire akár öten is
kényelmesen elférnek. Sőt utálok nagy párnán aludni, amibe elsüpped a fejem.
Hiányoltam a sárga falakat és a halvány függönyöket. A fehér falakat egy kép
sem díszítette, míg az én szobám tele van aggatva fényképekkel, Polly
készítette rajzokkal és poszterekkel.
Ledobtam magamról a takarót és
megdöbbenve néztem,hogy még a tegnapi ruhám van rajtam. A lábamon a kötés már
lassan átszivárgott,ezzel vörösre festve a hófehér takarót. A fejem borzasztóan
fájt, és a vér is rátett egy lapáttal a közérzetemre. Az éjjeli szekrényen még
mindig üvöltött a rock zene,gyorsan felkaptam a készüléket és benyomtam a hívás
fogadás gombot.
- Haló? – szóltam bele álmosan a
homlokomat dörzsölgetve.
- Na végre hogy felvetted – köszöntött
Tess. –Igyekezz letolni a lépcsőn a hátsód,mert már lassan fél négy!
- Mennyi? – kerekedett el a szemem és
biztonság kedvéért a telefon kijelzőjére pillantottam. Tényleg annyi az idő!
Felpattantam az ágyról,de a hirtelen mozdulattól megszédültem és visszaborultam
a párnák közé.
- Ez mi volt? – kérdezte aggódva Tess,
bizonyára meghallotta a puffanást.
- Semmi,mindjárt lent vagyok –
válaszoltam és kinyomtam a telefont. Az előbbinél jóval lassabb mozdulattal
felálltam és körülnéztem valami más ruha után mert észrevettem hogy a mini ruha
most már csak felső. Fogalmam sincs mi történhetett tegnap, szinte semmire sem
emlékszem. Az éjjeli szekrény melletti székre ki volt készítve egy
halványrózsaszín pulóver és egy kék koptatott farmer. Levettem a fekete ruhát
és gyorsan át is öltöztem a kölcsön kapott ruhadarabokba. Hát elég nagyok voltak,bizonyára
Hope-é. A pulcsi leért a combom közepéig, a nadrágot meg úgy-ahogy felhajtottam
mert különben feltakarítottam volna vele a padlót,olyan hosszú.
Kikóvályogtam a szobából közben a
falat használtam támasztéknak, nehogy elessek. A lépcső tetején azonban
megtorpantam. Itt aludtam volna a fiúknál? Nem is emlékszem semmire a tegnap
estéből. Na, jó talán addig hogy Emma meglátott Harry-vel. Te jó ég,Em! Vajon
mi történhetett? Ki kell derítenem.
Erőt merítettem és lesétáltam a
lépcsőn, minden második lépésemre felszisszentem. A sebem még mindig fájt,
ahogy a fejem, és ahogy lenéztem a nadrágra megjegyeztem hogy vennem kell
Hope-nak egy új nadrágot. Nem hiszem hogy szívesen mászkálna a városban véres
gatyával.
- Csipkerózsika is felébredt! – köszöntött
Dave mikor beértem a konyhába. Holly és Hope a konyhában sürgött- forgott és
reggelit készítettek, ami az illatából ítélve rántotta és sült szalonna.
Tess,Dave és Zayn egy-egy nagy bögréből jó erős kávét ittak, Niall Lou-t bökdöste aki elaludt az egyik
bárszéken. Liam és Harry unottan meredtek a plazma tévé képernyőjére ahol
valami tegnap esti koncertet ismételtek. Az utóbbi mikor meglátott szélesen
elmosolyodott és felpattant a kanapéról.
- Sziasztok – mondtam mosolyt erőltetve
az arcomra, bár szerintem a fejfájás miatt egy vicsor sikeredett.
- Szia – köszöntött még mindig
mosolyogva és megölelt. – Hogy aludtál?
- Tulajdonképpen semmire sem emlékszem
a tegnap estéből – motyogtam és felszisszentem, mert a vádlim már lüktetett. –
Ja de, arra hogy neki mentem annak a hülye széknek.
- Gyere! – fogta meg Harry a karom és
elvezetett az egyik székre, amire rögtön le is rogytam. –átkötöm a sebet mert
megint átvérzett– mondta és letérdelt. Óvatosan felhúztam a nadrágom szárát,de
inkább elfordítottam a fejem a látványtól.
- Talán jobb is hogy nem emlékszel a
tegnap estére – jegyezte meg halkan Tess.
- Miért? Mit csináltam? – kerekedett el
a szemem.
- Hát, mindenesetre vicces volt! –
kuncogott fel Niall, abba hagyva egy pillanatra Lou arcpingálását egy alkoholos
filccel. – De ami előtte történt az kevésbé…
- Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz
énekelni – mondta Liam.
- Tegnap este nagyon jól karaokéztál –
magyarázta Zayn az értetlen tekintetem látván. –A Dj miután mindenki lehurrogta
az unalmas számokat, elhúzott és nekünk meg nem volt zenénk. Nem tudom honnan
jött a karaoke ötleted, de megmentett minket. Bár a fénypontja az egésznek a
verekedés volt. Ja, Harry fáj még az oldalad?
- Ti miről beszéltek? – értetlenkedtem.
– Milyen verekedés?
- Nem emlékszel semmire? – nézett rám
Harry.
- Hát.. addig azt hiszem, amíg Emma be
nem jött a konyhába… - próbáltam összeszedni az emlékeim. – Többre nem igazán…
1. évad 20. fejezet
- Gyerünk, gyerünk emberek! – rontott be az öltözőbe Paul
kopogás nélkül. Az évek során már megszokhattam volna ezt a hülye szokását,de
még ma is ijedten ugrottam fel. Gyorsan felvettem a stylist által előkészített
ruhát, ami egy piros pólóból és egy khaki színű nadrágot,no meg az
elmaradhatatlan csukát. A koncertek előtt a régóta bevált szokásunkat tettük
most is,és egy csomag gumicukrot megettünk
- Öt perc a kezdésig!- kiáltotta az egyik háttérmunkás.
- Egy pillanat! – kiáltottam és kirontottam az öltözőből.
Most vagy soha öregem!Vágj bele,egyszer élünk! Vár rád egy csinos lány odakint,
csak meg kell tenned az első lépést! Szinte végig szökdeltem a folyosón a
lányok után kutatva, akiket öt perccel ezelőtt még Lou-val a sminkesünkkel
láttam.
- Niall, te meg hova rohansz? – kiáltott utánam Zayn, de
csak felemeltem a kezem, jelezvén hogy várjon egy kicsit és már siettem is
tovább. Befordultam a sarkon és megláttam Őt ahogy Hope-pal és Kat-tel nevetnek
valamin. Gyerünk,menni fog!
- Holly! –
szólítottam meg,mire rögtön hátrafordult,az arcán egy mosollyal. Átszeltem a
kettőnk közti pár méteres távolságot és gondolkodás nélkül megcsókoltam.
- Ezt, ezt miért kaptam? – nézett rám azokkal a hatalmas kék
szemivel.
- Kívánj szerencsét! – nyomtam még egy puszit búcsúzóul az
arcára mielőtt hatalmas energiával és izgatottan ugrottam a színpadra a
fiúkkal.
2. évad 4.fejezet
Szerelem. Néha elég egy
pillantást vetni az illetőre, a lelkünk mélyén tudjuk,hogy Ő az igazi. Van egy
olyan megfoghatatlan, szavakkal körülírhatatlan dolog,mellyel képesek megérezni
az Igazit. Persze az a bizonyos „tökéletes” és „szirupos” boldogság nem mindig
teljesül, sőt az esetek 91%-ban hibát hibára halmozva élnek, sokszor feladva a
szeretet felkutatását. Én őszintén mondhatom,megtaláltam és nem kerültem el.
Sosem voltam olyan lány aki
görcsösen ragaszkodott ahhoz,hogy egy hímnemű lény ( akihez nem fűzik semmilyen
rokoni szálak) mellette legyen és meghallgassa a panaszait, elfurikázza
ide-oda. Az iskolában is csak, a kortársaimhoz képest, lett először barátom,
úgy tizenöt- tizenhat évesen. Bezzeg a nagyon irigyelt, hamar felnőni vágyó
kortársaimnak akkoriban már volt vagy öt-hat barátjuk. Emlékszem, mindig is
feszengve éreztem magam emiatt,mert úgy néztek rám, olyan lenéző pillantásokkal
illettek mikor egy-egy iskolai buliba egyedül érkeztem,hogy már muszáj volt
néha elrángatnom Liam-et. Olyankor pedig jöttek a szokásos kérdések. Együtt
vagytok? De hisz ti valami unokatestvér-féleségek vagytok! Mikor Jordan-nal
összejöttem, tulajdonképpen nem is emlékszem,hogyan de boldog voltam. A
szakítás után teljesen bizonyíthatom,hogy a szerelem elvakít,de nagyon. Ha a
barátaim annak idején nem álltak volna mellém, nem tudom mi történt volna
velem, hol is tartanék most, de jobb ha nem nagyon gondolkozom rajta. Ő…
mindegy.
Mikor először találkoztam
Ethan-nel, nem néztem meg először igazán. Megjegyeztem az arcának vonásait,
sötét kék szemét és féloldalas mosolyát, de semmi többet, sőt bevallom, nem is
érdekelt mert akkoriban valami rózsaszín felhőben lebegtem, csak aztán ez a felleg elszállt, én pedig
magamra maradtam. Akármennyire nem szerettem, ha korábban velem volt, valahogy
túlságosan erős volt bennem az az érzés,hogy végülis miatta tudtam meg ki is az
apám. Emlékszem a repülőúton egyfolytában itattam az egereket, sírtam mert hiányoztak
a barátaim, sírtam mert el kellett hagynom Londont, sírtam mert Ő is elhagyott
és azért is sírtam mert már fájt az orrom a százas papír zsebkendős csomag
elhasználása után. Nem foglalkoztam a
srác erőltetett vicceivel,amivel szerette volna ha jobban érzem magam, de nem
nevettem egyiken sem. Fa arccal meredtem magam elé, olykor-olykor hangosan
szipogtam egyet vagy újra átadtam magam a szomorúságnak. Az első hetekben nem
mentem sehova, csak begubóztam az akkori Caroline-al és Ian-el közös kis lakásunkba, amit Apu és Jane vett a
megérkezésemre. A lány próbált hamar beilleszkedni, megismerkedni a
szomszédokkal felkeresni a casting - cégeket, egyszóval segíteni akart munkát
találni nekem és persze magának is. Ian nem találta a helyét, ahogy én sem bár két
teljesen más ok miatt. Mondjuk nekem szerelmi bánatom, neki meg szimpla
honvágya volt. Végül engem sikerült magába szippantania New York-nak, Car
barátja pedig három hónap múlva hazaköltözött, mondván elege van az Amerikai
életből. Ketten maradtunk és én vettem át a „lelkesítő - megértő –
lakótársbarátnő” szerepet, valahogy akkoriban kezdtem el találkozgatni
Ethan-nal is. Egyszerűen és jóformán felébresztett az akkori „zombi”
állapotomból és nekem pont arra volt szükségem, egy barátra. Nem tudom, hogyan
és miért, de ez az érzés egy idő után átcsapott egy másik végletbe, amit ha
egyszer megszakítanak, soha többé nem lesz ugyanolyan. Boldog lettem, ami a mai
napig változatlan.
Izgatottan vártam a rég látott
barátnőim reakcióját,amint beléptünk a konyhába. Ethan kezét olyan görcsösen
szorongattam, hogy a barátomnak egy idő után fel kellett szisszennie,hogy
észrevegyem, majdnem elszorítottam a vérkeringését, de közben két lehetséges
jövőképen gondolkoztam. Az egyik az, hogy a lányok örülni fognak a barátomnak,
Holly majd ugrándozni fog örömében,hogy végre találkozhat az egyik kedvenc
férfi színészével; Hope biztosan kifaggatja majd, hogy mikor és hol
találkoztunk, bár már elmeséltem a lánynak mindent; Tess meg majd megtudakolja
a barátom pontos nevét, lakcímét, személyi számát, azt hogy hány országban
körözik és ilyesmik. Igen, ez mind szép és jó…lett volna.
Amint megláttak kettőnket kézen
fogva, nem az előbb remélt reakciókat produkálták. Tess abbahagyta a körmének
piszkálgatását és felvont szemöldökkel meredt ránk. Hope, aki az imént még
nevetve mutogatta Ben képeit s telefonjával Car-nek lefagyott és szemét le nem
vette rólam. Holly szegény nem tudta,hogy örüljön-e vagy hasonlóan viselkedjen
mint a barátnői. Kettős érzelmek táncoltak arcvonásai, csillogó szemével már
egy papír és toll után kutatott egy autogramért
Ethan-től, de nem mozdult,látva a többiek viselkedését. Caroline
idegesen kapkodta ide-oda a fejét arca elárulta hogy erősen agyal azon, vajon
hogy oldhatná a feszültséget. Daisy mellettem ácsorgott, a maci szőrétől nem
látott és érdeklődve forgott körbe hogy lássa a hallgatás okát.
2.évad 6.fejezet
Érezted egy hosszú futás után a
tüdődből kiszorul a levegő és a fuldoklástól,hörgéstől beszélni sem tudsz? Én
pontosan ezt éreztem,ugyanezt. Kár azon töprengenem,hogy mégis miért okoz egy
ilyen traumát egy ember viszontlátása,nem változtatna a tényeken.
Legszívesebben kirohantam volna a
szemközti ajtón és vissza sem nézve, a bérelt autómmal hajtottam volna
legközelebbi városig. Vagy országig. Tök mindegy. Az elmúlt két évben,mint
kiderült nem csak én kerültem ösztönösen a személyét,hanem a barátaim sem találkoztak
vele. Mindez hiába,most mégis a legváratlanabb helyen, a legalkalmatlanabb
pillanatban kellett összefutnom az exemmel. Karma vagy valami ilyesmi.
El akartam menni,el akartam
futni,de a lábaim nem mozdultak,szinte sóbálvánnyá merevedtem. Átvillantak egy
pillanat alatt azok az emlékképek,amik hozzá kötöttek. A forgatás, mikor
beöltöztettem öregasszonynak, a jégkorcsolyázás, mikor megismerkedtem a
fiúkkal, Hope-pal és Perrie-vel. Szinte láttam magam előtt,ahogy kéz a kézben
sétálgatunk Párizs utcáin,de aztán eszembe jutott a találkánk a reptéren.
Nem változott semmit,ugyanazok a
hihetetlenül zöld szemek, amelynek pillantását két évvel ezelőtt állandóan
kerestem. Olyankor mindig tudtam mit gondol, örül vagy mérges, kétségbeesett
vagy elkeseredett, esetleg segítségre van szüksége. Most azonban semmit nem
tudtam kiolvasni belőlük,semmit. A rajongók milliói vannak oda meg vissza a
jelképévé vált göndör fürtökért,amit le nem vágatna,s amelyekért egykor én is
oda voltam. Nem mozdult, farkasszemet nézett velem,ajkai enyhén szétnyíltak a
csodálkozástól vegyes megdöbbenéstől, a kis lépcsőházban megfagyott a levegő.
Míg Ő semmit,nem változott addig én igenis azon voltam hogy levessem a régi
külsőmet. Hosszú göndör hajam, immár ombre stílusú lett, a tincseim átmenetet
képeztek a szőke hajszínből egészen a sötét barnáig. Míg londoni diáklány
voltam,irtózva tekintettem mindenféle szépség ápolási termékre,utáltam
használni a szemceruzát,a szemhéjpúdert és folyton belepislogtam a
szempillaspirálba. Most pedig reggeli rutinommá vált a füstös vagy épp élénk
színű smink,amiket felváltva díszítik az arcom,attól függően,milyen az aznapi
ruha összeállításom.
Liam és Dave még mindig az
ajtóban toporogtak,s tekintetüket ide-oda kapkodták köztünk,de nem tudtak
megszólalni,ahogy én sem. Magamban imádkoztam azért,hogy bárki,akárki vessen
véget ennek a pillanatnak.
- Kat,Kat várj már meg! Itt vagyok,ne
siess úgy el!Hova mész te lány? – harsogta egy ismerős hang az emeletről,
közeledő hangos lábdobogások jelezték,ahogy lerohan a lépcsőn utánam. Ó,
azalatt a valaki alatt nem a szókimondó Daisy-t értettem!A lépcsőfordulónál
tekintett le ránk először és lelassított,miközben nagyra szemeket meresztett a
bejáratnál álldogáló megkövült társaságunkra. Az arckifejezése elárulta a véleményét,
felvette a legragyogóbb vigyorát és beletúrt hosszú,szőke hajába. – Ááá! –
szólalt meg a legmézes-mázosabb hangján,miközben sűrűn pislogott. Lassú
léptekkel tette meg az utolsó lépcsőfokokat, a magas sarkúja kísérteties hangon
csikordult meg mikor mellém lépett,tisztára mint egy krimiben, passzolt a
fagyos hangulathoz. – Szóval te lennél
az a híres Harry Styles? – kérdezte idegborzoló hangon, az „r” hangokat hosszan
ejtve.
- Igen – mondta,meglepődve a kérdésen.
Nincs hozzá szokva ahhoz,hogy miután két évvel a szakításuk után összefut az
exével, annak az újdonsült amerikai színész barátnője ellenséges hangnemben
szól hozzá. Az ismerős hangjától végig futott a hátamon a hideg.
- Üdv, a nevem Daisy Blue Carter –
mutatkozott be csábosan,de hangjában ott bujkált a gúny. - Én vagyok Kat Willows egyik legjobb
barátnője. Tudod,annak a lánynak,akit röpke két évre lapátra tettél, valami
szőke modellke miatt! Emlékszel, igaz?
- Én… - nyögte Harry,de nem tudta
befejezni a mondatot,váratlanul érte Daisy kitörése,ahogy engem is. Valahol, a
szívem legmélyén szerettem volna,ha befejezné a mondatot,de jobb ha nem
tudom,az csak még jobban rontana a helyzeten.
- Hogy kerül ide? – intéztem Liam felé
a kérdést, visszanyerve a hangomat. A gyerekkori barátom először, mintha meg
sem hallotta volna a kérdésem,mire megköszörültem a torkom.
- Te…tessék? – fordította el a
tekintetét a Daisy és Harry feszült szóváltásáról. Elég volt egy pillantást
vetnie az arcomra, nagyon is jól tudta,hogy nem szabad mellébeszélnie. –
Izé…Dave egy kicsit ivott és hát…Én is ittam,de csak egy kortyot!Harry pedig
felajánlotta,hogy el hoz minket. Hé,Kat nyugi,nincs semmi bajom!
- Liam – ejtettem ki sóhajtva a nevét
és az arcomat a kezeim közé temettem. Nem csak azért voltam rá dühös mert
idevezette Őt,hanem mert felelőtlenül,nem vigyázva a saját egészségére
cselekedett. Be kell vinni a kórházba…-Úristen! – kiáltottam fel elrettenve és
már indultam is az ajtó felé,ha Liam el nem kapja a derekam.
- Mi a baj,Keliza? – ráncolta össze a
szemöldökét értetlenül és gyengéden megrázta a vállam. Észre sem vettem,hogy az
idegességemben kicsordult egy-két könnycseppem.
- Anya…anya. Most születik a
testvérem!Mennem kell! – motyogtam és kirántottam magam Liam kezei közül. Nem
tudtam rendesen gondolkozni,azonnal a kórházba akartam menni. Ha eléggé gyorsan
kezdek el futni,hamar odaérek és miután anya kijött a műtőből az orvos majd
megvizsgálja a valószínűleg eltört lábam,amit a magas sarkú cipőm fog okozni. –
Engedj, Liam mennem kell!
- És mégis mivel mennél kisasszony? –
fonta fel a szemöldökét Daisy,majd miután sejtette hogy nem fogok számára
megfelelő választ adni,utat tört magának Harry és Liam közt,nem felejtve el
„véletlenül” oldalba vágni az exem. –
Még szerencse,hogy elkértem Mrs. Hills kocsiját!Na gyerünk! – jelentette ki
azzal kirángatott a kellemesen hűvös londoni éjszakába és elindult a háztömb
jobb oldala felé.
- Öhm, a kórház az ellenkező irányba
van! – szólt utánunk Harry a lépcsőházból és a főúton száguldó autók felé
mutatott.
- csak az időt vesztegetjük Daisy,nem
ismered a várost! Inkább futok! – legyintettem a barátnőm felé idegesen,nem
törődve a göndör hajú srác figyelmeztetésével. A szőke hajú lány kezébe nyomtam
a táskám és miután lerúgtam a cipőt sietős léptekkel a jó irányba kezdtem el
haladni.
- Kat,te teljesen meghülyültél? –
kiáltott utánam Dave, de nem néztem hátra célegyenes tartottam a legközelebbi
zebra irányába.
- Hé! Állj már meg! – kiáltotta az
utánam siető Harry és elkapta a kezem,mielőtt még átkelhettem volna a zöld
lámpánál. – Az amerikai levegő teljesen meghülyített? Mégis,hogy gondolod,hogy
futva megteszed öt perc alatt azt a több mint négy kilométeres távolságot?
- Hé,nem szidjuk Amerikát! – torkolta le az
időközben odatipegő Daisy is. – Különben
is,Amerikában megszokottak tőle az ilyen meggondolatlan dolgok. Gyere,csajszi
fogunk egy taxit!
- Ne hülyéskedjetek már, elviszlek
titeket! – válaszolta dühösen Harry,majd sebes léptekkel a parkoló felé kezdett
sietni,zsebéből pedig előhalászta a slussz kulcsot. Days-el váltottunk egy
jelentőség teljes pillantást,mely a részemről egy fejrázás kísért,míg a lány
csak megvonta a vállát és magával húzva követtük Őt. – Jöttök már? – fordult meg egy fekete,
lesötétített ablakú sportkocsi előtt,melynek a márkájáról halvány sejtelmem
volt,de Days elismerő pillantásából ítélve nem egy font volt az ára.
- Berakom Tess-t és Dave-t a taxiba és
majd utánatok megyünk! – intett a lépcsőházból Liam és a vőlegény nyomában
felsietett a lépcsőn. Nem láthatta a rémült és ideges arckifejezésem a
sötétben, a kocsi és az előttem várakozó utazás gondolatára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése