 |
| Blagiék blogja |
Részletek:
"1.Fejezet -
Iron Velly
A szél erősen süvített át a
hatalmas erdőn megtépázva a tisztáson álló öt ember ruházatát. Két eléggé
kigyúrt pasas állt egy köpönyeges alakkal szemben. Az alak mögött egy szőke
lány és egy hasonló hajszínű fiú figyelte őket.
- Nem segítesz neki? – kérdezte a
lány.
- Nem, nincs értelme. – felelte nemes egyszerűséggel a fiú.
- De hát az az alak köpönyeges
alak egy lány, nem?! Csöppet sem félted? – kérdezte a lány, és most először
rendesen végignézte a vele társalgót.
Teljesen normálisa nézett ki. Kék
inget alatta fekete pólót és farmert viselt. A haja kicsit kócos volt. Nem
lehetett idősebb nála maximum 14 éves. Őt nézve megnyugodott, érezte, nem fogja
bántani. De annyira már nem volt biztos abban a két pasasban...
- Hogy őt? – szakította félbe a
gondolat menetét a fiú – Nem. Én inkább a fickókat féltem.
- Ezt hogy érted? – döbbent le – Azok a
pupákok kigyúrtak meg minden...
Ebben a pillanatban az említettek közül az
egyik fennhangon megszólalt:
- Hé, Drágaságom - intézte
szavait a köpönyeges lányhoz –, nem akarunk galibát. Nekünk csak a szőke hölgy
kéne. Különben sem füllik a fogam ahhoz, hogy egy ilyen törékeny kislányt
bántsak.
- Hát ezért. – felelte a fiú lemondó
hangsúllyal.
A következő pillanatban a
köpönyeges teljes erejéből ütötte, a földre esett férfit miközben nagyban
üvöltözött:
- Ki az a csecsemő, aki járni sem
tud?!
- Te kis csitri! – ordította a
pasas társa.
- Hogy csitri?! – kiáltotta
magából kikelve, miközben másikra vetette magát és abból is kiverte a lelket.
Mikor végre abbahagyta az
ütlegelést a fiú felsóhajtva lépett mellé:
- Máskor, ha lehet, ne akadj ki
ennyire, mikor rajtam kívül más közönséged is van – mutatott az eközben halálra
rémült ”hölgyre”.
- Jól van bocsánat - felelte
megenyhülve. – De te is tudod, hogy utálom, ha alábecsülnek!- ezzel a földre is
dobta a fekete köpönyegét.
Ő sem öltözött valami kirívóan.
Egy egyszerű testre simuló nadrágot viselt, felül egy félig felhúzott homokszín
cipzáras felsőt, ami szorosan követte testének vékonyka vonalát. Alatta egy
fekete pólót. A nyakában egy duplán fűzött nyaklánc volt, amin egy szépen
kidolgozott madár tartott a csőben egy kis fekete csillag alakú követ. A jobb
combján egy barna kistáska volt felfűzve, előző életében biztos övtáska
lehetett. Az egyetlen furcsaság az volt a lányon, hogy ilyen melegbe a kabát
mellé még egy fekete ujjatlan kesztyűt is vett.
Sötétbarna derékig érő oldalt elválasztott haja ki volt engedve. Két
hosszú tincs környékezte arcát, a frufruja majdnem eltakarta hatalmas méregzöld
szemeit, mejjek valamiért nem csak, hogy nem tűntek élethűnek, de valamiért a
tekintete is olyan elüresedett volt. Nem nézett ki idősebbnek 12 évnél.
- Jössz velünk? - kérdezte a fiú mosolyogva.
- Azt jó lenne - válaszolta
- Nos hogy kerültél azokhoz a
tagokhoz kedves ismeretlen? – kérdezte kicsivel később egy kocsi platóján a
barnahajú a ”hölgyet”
- Először is Gwendolyn Ordway
vagyok, de hívjatok csak Gwen-nek .- válaszolt a kérdezett.
- Üdv, Fletcher Trinem - mondta
barátságosan a fiú.
- És te? - fordult a még mindig teljesen
unottan ott fekvő barnához.
A lány egy rövid pillantást váltott Fletcherrel, majd unottan ennyit
felelt
- Raven. De térjünk vissza az
eredeti kérdéshez! Nem hiszem, hogy csak egy kellemes sétára indultál ilyen
szerelésben, – mutatott végig Gwen fehér topján, fekete kabátján és farmer
sortján – mikor csak úgy véletlenül találkoztál azokkal a barmokkal.
- Nem, a legközelebbi karneválra
mentem. – mosolygott Gwen.
- Tényleg? És miért? –kérdezte
izgatottan Fletcher – Szereted a mutatványosokat?
- Nem. Fellépni – válaszolta egyre
szélesebb vigyorral az arcán.
- Mivel?
- Jóslással. Bármit látok az
bejön. Ahogy bárki szándékait megmondom egy érintésből. – felelte büszkén.
- Hűha! – lelkesült be Fletcher -
Jósolnál nekem is?
- Nem úgy van az! – csillapította
le Gwen – Ezek a látomások véletlenszerűen jönnek. Nem tudom nagyon irányítani.
De ha látok valamit, szólok.
- De ha látod a jövőt, azt mért
nem tudtad előre, hogy a tagok el akarnak rabolni? Meg egyáltalán, hogy
kerültél oda? – szólt közbe Raven.
- Az úgy volt, hogy stoppoltam,
ők meg felvettek. De mint mondtam, ezek a látomások nem ugranak be azonnal, és
amikor bejött, kiugrottam a kocsiból és beszaladtam az erdőbe, de azok meg
követtek.
- Na és nem volt senki, aki
fuvarozzon, például a szüleid? – kérdezte Fletcher
- Nem egyedül élek úgy kb. fél
éve. A szüleim kiskoromban elváltak én meg az engedékeny apámhoz kerültem. Ő
meg elengedett, amikor azt mondtam a saját sarkamra akarok állni. Ezrét
vásárról vásárra járok, és a jóslással keresem meg a minden napi betevőt.
- Minden elismerésem... –felelte
szemforgatva Raven."
"3.Fejezet - Magyarázkodás- Avagy, hogyan készítsem ki magam
idegileg…
„Valójában az egész helyzet enyhén szólva is, jobban
hasonlított egy valami hót’ gagyi, semmi vicc-kategóriás vígjáték jelenetére -
amin már csak azért röhögsz, mert ennyire ciki dolog nem is létezik -, mint a
valóságra. Legalább is az én szemszögemből. Gwen még a megszokottnál
is értetlenebb fejet vágott – tágra nyílt szemeken kívül még hozzá adta a
lesett áll trükköt –, Fletcher meg csak a minden napos,, Jaj, Istenem
menthetetlen vagy!’’, testtartásával nézett fel a plafonra fejingatva. Már
csak valami béna zene kell, és esküszöm irány a show biznisz…
- Raven?! – bámult rám, még mindig olyan idegesítően
nagy szemekkel.
- Ja, úgy hívnak. – billentettem oldalra a fejem,
öcsém, mért kell ezen ennyire kiakadni?
- Biztos? Valahogy sokkal idősebbnek nézel
ki. Ő picit éretlen a korához képest – bámult a képembe. Én meg éreztem, hogy
kezd felfőni az agyvizem.
Mi az, hogy éretlen?! Hogy jön az ide? Meg egyáltalán,
mi köze hozzá?! Jó, bevallom, a barna nem az én színem, de az nem jelenti azt,
hogy fejletlen is vagyok! Tudom, mit gondol. A magamfajta emberek, nem jók
másra csak hogy legyen kire okvetlen rá lépni. A későn érők bolhák, nullák,
semmik, nothing, nade stb. Innentől, ez már nem csak rám nézve sértés, hanem
miden kisebb emberre! Nem vagyunk csecsemők! Mi is KÉPESEK VAGYUNK MINDENRE!!!
Na, jó. Ez már tényleg túlzás… Ez a toporzékolás már
más szerepe... egy még hozzám képest is nagyobb idióta dolga.
- Akkor, asszem, már nincs szükség
inkognitóra – zökkentett ki magasztos gondolataimból öcsikém, aki akkor
érintette meg a haját. Erre az ex-szőkeség barna hajjal vigyorgott
ránk. Ha ezt szó nélkül hagyja potyautasunk, akkor innentől kezdve nem
panaszkodok a hazautazásunk miatt.
- Ez meg… MI?! – forgatta kétségbe esetten a fejét a
leányzó. Így legyen lottóötösöm! És panaszkodhatok tovább kedvemre. Király!
- Hurrá, végre nincsen ez az idegesítő hacuka! –
kiáltottam fel boldogan.
- Szerintem nem is volt olyan rossz.
-A magad nevében Fletcher! Te velem ellentétben jól
néztél ki. Utálom a barna hajat! – rimánkodtam tovább, mert még mindig
haragszom a hazaruccanós ötlet miatt, és úgy döntöttem megkeserítem egy kicsit
szeretett testvérkém életét. Meg most nyertem az általam megtett fogadásomon
is. Egy szó, mint száz, nincs semmi hiba a logikámban.
- Hékás! Én is barna vagyok! – nézett rám sértődötten.
A kis önérzetes…
- Te is tudod, hogy nem úgy értettem! Neked jól áll,
de rajtam! Most őszintén! Ez annyira nem igazságooooos~!!! – ráncigáltam a
karjánál fogva, ezzel is csak megkeserítve az életét. Most tarthat, kb. 57-nél
a számolj 10-ig és higgadj le trükkben. Hihi.
- Hékás! – kiáltotta el magát Gwen mire ugrottam egyet
ültömben. Róla meg is felejtkeztem…
- Mi van? – fordultam idegbeteg pózban
- Magyarázatot, MOST! – parancsolta „Ő nagysága” –
Megígérted.
Én és az a hülye szám. Nem gondoltam, hogy a szavamon
fog, legalább is a történtek után egy normál ember nem tenné. De legalább
bebizonyosodott az a feltevésem, hogy nincs ki mind a négy kereke. Majd
megkérdezem a dokim, nem ismer-e egy jó agykurkászt, ezzel a lánnyal valami nem
stimmel… nagyon nem. Más normális ember egy percet sem marad
elátkozottak közelében, nem, hogy kérdezősködik felőlük! Vonzom a különcöket…
- Ajh, mit akarsz tudni? – nyivákoltam most már isten
igazából.
- Ez most mi? – mutatott végig Fletcherön meg rajtam.
- Ez? Semmi. Így nézünk ki –
mosolyogtam kínosan – Izé…Van rá magyarázat…
- Hallgatlak – keresztezte maga előtt karjait.
- Akkor. Az a rondaság, a főnökömnek, E. J. Wildfire
Arch Knightnak köszönhető. Mert ő azt mondta, idézem: „Idefigyelj Titania!
Nincs se időm, se kedvem utánad eltakarítani, így a következő küldetésetekre
mindketten inkognitóban mentek. Nincs apelláta!” Így aztán
mindkettőnknek meg kellet változtatnia a haja színét, nekem kontaktlencsét is
viselnem kellett. Viszont azt nem mondta, hogy álnevet is használjunk… -
kacsintottam rá.
- Ez az egyik kedvenc hobbija, a kiskapuk keresése.
Vagy, ahogy ő mondaná „Csak menti a menthetőt” - motyogta öcsikém, aki úgy néz
ki, vissza akarja adni az előbbit.
- Amúgy mi volt a küldetésetek? Nem csak kohót nézni
jöttetek?
- Az csak egy szerencsés véletlen volt. Eredetileg az
lett volna a dolgunk, hogy körbenézünk. Tudod, az elmúlt három hónapban nagyon
sok ember eltűnését jelentették Iron Velly környékén…
- … És a drága Futótűz odapaterolt minket. – fejeztem
be a mondatot.
Gwen még mindig úgy nézett rám, mint aki várna még
mesélni valót. Pedig már azt hittem, sikerült megúsznom a mesedélutánt…
- Haj, inkább mondjad!
- Miért lett ez lett a neved? A Holló, mint név egész
érdekesen hangzik…
- Inkább Kismadár, legalábbis szabad, írói
fordításban. Egy nagyon régi barátom mondta egyszer, hogy „Az önfeledt
boldogság olyan, mint a madár, Ha nem ragadod meg és nem teszed kalitkába,és
inkább hagyod, hogy szabad legyen, mire észrevennéd és gyönyörködhetnél benne,
addigra már messzire elrepül.” Onnan… Csak hogy mindig eszembe jusson meg kell
ragadnom minden alkalmat arra, hogy boldog legyek, mert önsajnálattal semmire
sem megyek…- a másik felét nem szerettem volna elmondani, miszerint
figyelmeztetésként is használom, ugyanis a hollót sokszor asszociálják a
halállal… bár ez már más tészta.
Amúgy rohadt okos vagyok! Igyekszem kikerülni egy
bizonyos illető megemlítését, erre én csak azért is alapon fogom magam és
egyenesen beszélni kezdek róla, hogy hadd fájjon! Szeressük az azt, amikor
elszorul a torkun és alig kapunk levegőt. Jó, hogy nem mondom ki egyenesen a
nevét is! Bár annyira csak nem vagyok mazochista.
És még ennyi sem volt elég neki, mert, még mindig
olyan idegesítően bámul. Miért? MIÉRT?!
- Istenem mit akarsz tudni? – sopánkodtam.
- Öhm… mindent? – szuper nem elég, hogy furi a lány,
még telhetetlen is…
- Ne már! – fogtam a fejem. Hogy fogom ezt én
sértetlenül megúszni? Meg egyáltalán – Hol kezdjem?! – fejeztem be hangosan a
gondolatmenetem.
- Mondjuk, az elején…
- De ha egyszer azt sem tudom hol az eleje! –
szenvedtem, úgy látszik csak magamnak. Igen az ilyen dolgoknak se füle se
farka…
- Szerintem, ha ki akarsz szedni belőle valamit,
akkor inkább kérdezgesd, másképp csak az időt húzza - „tanácsolta”
szeretett öcsikém, úgy mintha nem lenne ő is érintett a dologban. Fogadok,
ezzel akar visszavágni. Ha így van, sikerült. Fletcher vs. Raven, egy-null.
- Jól van, akkor: Miért kötöttetek alkut?- kezdett egy
ütős kérdéssel. Úgy néz ki, jó megérzései vannak afelől, hogy mivel tud
embereket összetörni, egy szem kérdéssel.
- Bővebben? – „mentettem a menthetőt”. Mér’? Arról nem
volt szó, mikor válaszolok.
- Istenem, de egy szemét vagy! - nézett rám idegesen
Fletcher – Akkor majd én válaszolok. Visszaszívok mindent, amit gondolatban rá
mondtam. Legyen áldott a neved drága testvérem!!!
Egy kis nagy óhaj után bele is vágott - Az apukánkat
szerettük volna vissza hozni –kezdte szokás szerint szenvtelenül, de tudtam,
hogy ez csak a látszat. Igaz, hogy őt nem vágta annyira, padlóra a halála, de
rá is gyakorolt kisebb-nagyobb, hatást. Meg kettőnk közül az ilyen
helyzetekben, mindig ő tartja magát jobban – Valaki a tényleges tisztogatás
után önjelölt akcióba kezdett és lelőtte. Pont aznap jöttünk haza, egy régi
barátjánál tanultunk.
Igen, még pont végignézhettük a haláltusáját. Aznap
jöttem, hogy alapból elátkozottak vagyunk. Meg arra, hogy erről is én tehetek,
mert a fazonnak én kellettem volna, nem ő…"
"8.Fejezet - A vég kezdete
A lány egyedül sétált a forró
nyári napsütésben. Lassan, kedvetlenül.
Találkája volt. Lassan befordult a park egy elhagyatott zugába, majd megáll és
megszeppent hangon elkiáltotta magát.
- Itt vagyok. Mégis ki maga? És
mit szeretne tőlem?– fordult körbe.
- Szóval, megkaptad az üzenetem?
– lépett elő egy fa takarásából egy férfi – Nem gondoltam volna, hogy eljössz,
főleg mert valamilyen úton-módon közöd van a Melody Murder-höz...
- Mi?! – hátrált ledöbbenten –
Mit mond? Nem értem… Mi- mi van a Murder-rel?
- Oh, milyen faragatlan vagyok!
Még be sem mutatkoztam. A nevem David Albert, a helyi rendőrfőnök, én nyomozok
a Murder ügyében. Bizonyára ismered a lányom Alice-t.
A lánynak akaratlanul is
ökölbeszorult a keze, a rendőrség hallatán.
- I-igen, valahogy úgy… - felelt
félénken - De sosem voltam vele sem
jóba, úgy, mint bárki mással a környezetemben… És a tanév vége óta nem is
találkoztam vele…
- Nem véletlenül, megölték. A tanítás végén, este egy telefonfülkében
találták… Nem csonkították meg annyira, mint a többi áldozatot eddig. Remélem
nem szenvedett sokat… De szerintem erről te sokkal többet tudsz, Melody Murder.
– emelte rá határozott tekintetét.
- Nem értem… - nézett rá,
ártatlan szemeket meresztve rá, de legbelül teljes erejéből átkozta a férfit.
- Szép alakítás mondhatom. Téged,
mint mindenki szemében teljesen ártalmatlan személyt sosem vádolnának meg.
Ráadásul amilyen ártatlan arcot tudsz, vágni senki sem gyanakszik rád. Még én
is kételkedtem egy pillanatig, hogy biztosan te vagy-e az én emberem, aki
megölte a lányom… De e mögött az álca mögött bármi megbújhat, főképp egy
megtébolyodott lélek.
- Sa-sajnálom, még mindig nem
tudtam fel-felfogni.
David keserűen felnevetett – Oh,
tényleg? Akkor, tavaly, pontosan tíz hónappal ezelőtt mért hagytad abba
az éneklést? A tanárnak azt mondtad, hogy azért mert félsz a társaidtól. Ez egy
picikét még sántít, de mégsem ez buktatott le, hanem az, hogy öt hónapja a
Murder tevékenysége minimalizálódott, így ki lehetett következtetni, hogy ki,
mikor, és miért esik áldozatául. Ráadásul ezzel együtt a te önbizalmad is nőtt.
És ez a te helyzetedben nem kis szó…
- Kérem, ne mondjon ilyeneket! –
könyörgött a lány
- Vége a színjátéknak! Már
nincs már értelme ennek az egész „Gyenge
kislány vagyok, könyörgöm, ne bántson” álarcnak, nincs értelme. Lebuktál Melody
Murder.
A lány rettegve lépett hátrébb,
mindaddig, amíg bele nem ütközött a mögötte álló két férfibe- Nem mész te
sehova – vigyorodott el az egyik bosszúszomjasan, majd a nyakánál fogva
felemelte és gyomorszájon rúgta úgy, hogy a lány szájból ömlött a vér, s az
ütés hatására el is ájult.
- Uraim, ha lehet azért
kíméletesen bánjanak vele. Megértem, hogy éreznek, de meg kell várnunk azt,
hogy bevallja, vagy, hogy olyat tegyen, amiért elítélhetjük.
Erre a férfi küldött egy haragtól
izzó pillantást, de azon felül belegyezően bólintott.
- Rendben. Vigyék el a kunyhóba. Akkor a vallatást
magukra is bízom, lehetőleg ne alkalmazzanak erőszakot."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése