 |
| Nothing Special |
Egy 20 éves örökké magányos, árva
lány, minden szabadidejét a bácsikája régi, poros könyvtárában tölti, egyre
több könyv tartalmát magáénak tudva. Majd egy nap mindez megváltozik. Híresség
érkezik a városba, és véletlenül pont az ő könyvtárukat szúrja ki első számú
úti célként. De vajon mi dolga van egy ilyen sztárnak, ebben a koszos kis
városkában?
Prológus:
Kapitel 00.
Naivitás. Milyen szépen csengő
szó. A jelentése mégis annyi ember életét keserítette már meg. És miért? Mert
nemcsak a szerelem vak. A bizalom, a hit és a remény is. Vakon hinni, bizakodni
és reménykedni az emberi természet legnagyobb hibái. Vegyünk például egy
átlagos esetet. Egy kislány elhagyja a karkötőjét. Az apró csat a vékony lánc
végén eltörik és egyszerűen leesik a csuklójáról. A gyermek feltétel nélkül
bízott a kis kapocsban, de az cserben hagyta. Nincs ebben semmi különleges.
-Piper-jött egy szelíd, halk
hang. Felpillantottam a könyvemből és erőtlen mosollyal az arcomon néztem magam
elé.
-Rose-bólintottam egy aprót. A 6
éves gyermek sugárzóan vidám mosollyal ajándékozott meg. Boldogan huppant le
mellém a földre, felhúzta a térdét és kis kezeivel átkarolta azokat. Barna
már-már fekete szemeivel fürkészően méregetett. Hosszú, sötét haja nyakát és vállát cirógatva, vizesen hullott le az ölébe,
helyes kis hullámokat kreálva a tincsek között.
-Anyukád?-kérdeztem immár ismét a
könyvemet bújva. Még mindig mosolygott.
-Parker bácsival beszélget. Kint
esik ezért jöttünk be, míg el nem áll.-felelte a tekintetével a polcok között
pásztázva.-Még sosem jártam itt. Anyuval ritkán járunk erre, de ha mégis,
akkoris csak Parker bácsi jön ki elénk és mi sose jövünk be.-mesélte izgatottan
harapdálva a szája szélét.
-És....hogy tetszik?-érdeklődtem
elfolytott kíváncsisággal.
-Néha azért bekukucskáltam. De
csak a nagy sorokat láttam.-suttogta.-Szép. Tetszik. Csak nagyon
magányos.-közölte észrevételeit. Halvány mosolyt villantottam és Rose felé
fordultam.
-Tudod a magány nem mindig rossz
dolog. Nincs bennesemmi különleges. Csak az vagy és kész. Nem kell hozzá másnak
lenned vagy megváltoznod. Önmagadként is lehetsz az. A magány nem ítélkezik,
csak elfogad. És minden ember csak elfogadásra vágyik.-tűrtem félre egy
szemembe lógó kósza hajfonatot. Rose nagyokat pislogva bámult rám,
majd....felém hajolt és szorosan magához ölelt. Meglepődve álltam a történtek
előtt, de ő csak egyre szorosabban zárt a karjai közé. Letettem a könyvet amit
egészen addig szorongattam, és ügyetlenül visszaöleltem.
-Rose, kicsikém gyere
indulunk!-szólt a kislány édesanyja. Eltoltam magamtól, ügyet sem vetve rá
felkaptam a könyvem és indulni készültem mikor gyengéden megragadta a kezemet.
Megtorpantam. Vékony, érdes dolgot éreztem az ujjaim között. Nem néztem oda,
csak fogtam a furcsa tárgyat. Rose elszaladt mellettem, az ajtóban megfogta az
anyukája kezét és még egyszer visszafordult.
-Szia Piper-intett bájosan.
Meredten álltam ott, ő pedig ugyanolyan boldogan ahogy jött, távozott.
Értetlenül ültem vissza a helyemre, furcsán éreztem magam. Életemben először
bíztam valakiben. Egy alig 6 éves kislányban. Ismét a könyvem után nyúltam,
mikor valami megütötte a fülemet. A padlóra pillantottam. Egy kis karkötő
hevert a roskadozó fa parkettán. Érte nyúltam és alaposan szemügyre vettem.
"Special" ez állt az egyik szemen lógó, egyszerű kör medálon. A
zsebembe nyúltam, a számba vettem a kihalászott alkoholos filc kupakját
levettem róla, és falatnyi betűkkel főlé írtam, hogy "Nothing". Így
már büszkén fogom viselni. Ez én vagyok.
Részletek a történetből:
Kapitel 01.
Harry Styles
-Biztos, hogy ezt akarod?-nézett
rám Gemma, miközben idegesen dobáltam a cuccaimat a bőröndömbe.
-Nem bírom tovább, Gemma! Kell egy
kis idő, hogy átgondoljam a dolgokat. Csak néhány hétről van szó. Ki kell
szellőztetnem a fejem.-motyogtam halkan. Egy perccel sem akartam tovább
maradni, abban az átkozott hotelben.
Magányra és csendre vágytam.
Távol a hírnévtől és a rajongóktól.
-És mégis hova akarsz menni? És
hogyan? Ha kimész több ezer sikítozó lány fog a nyakadba ugrani. Az ajtón sem
tudnál kimenni, nemhogy kiérj az állomásra.-pattant föl, hitetlenül rázogatva a
fejét.
-Igen, ezért fogod lefoglalni
őket, míg én kisurranok a hátsó ajtón.-vigyorogtam rá, ujjaimmal a lábaimat
utánozva, ahogy szép óvatosan lépkednek a vészkijárat felé.
-Nem! Nem veszek részt az őrült
kis tervedben, csak azért mert pillanatnyi agymenésed támadt. Ha tini lányok
hada közt el is vergődsz a vonatig, mindenki tudni fogja hova mentél és mire te
odaérsz, megoszthatod magányod az addigra milliós tömeggel.-fakadt ki
kíméletlenül.
Elővettem a lehető legártatlanabb
kisfiús mosolyomat és nagy bociszemekkel vizslattam a nővérem, dühtől füstölgő
arcát. Szemeit összehúzva keményen állta tekintetem, arcvonásai egyre csak
enyhültek, visszakapta normális bőrszínét, majd nagyot sóhajtott és
szemforgatva tárta ki nekem az ajtót.
-Menj mielőtt meggondolom magam!
És jössz nekem eggyel öcsikém!-hesegetett kifelé.-Ja és ne lepődj meg, ha az
újságok megírják, hogy még mindig plüssmacival alszol!-kiáltotta utánam
szórakozottan.
A folyosó végéről visszafordulva
széttártam a karomat, és kacsintva válaszoltam, hogy „Csak nyugodtan!”. A
mázsás súlyú bőröndömet magam után ráncigálva, sietve battyogtam a lift
irányába, és idegesen kezdtem el nyomkodni a hívógombját. Zakatoló szívvel
pásztáztam magam mögött hagyott, utat, majd mikor a sípoló hang jelezte, hogy
megérkezett a fuvarom, oda sem nézve indultam befelé, de megállítottak.
Felpillantva Niall kérdő tekintetével kellett megbirkóznom.
-Hova-hova Hazz?-vonta föl a
szemöldökét a poggyászomat méregetve. Válaszra nyitottam, a számat, de nem jutott
eszembe semmi elfogadható magyarázat.
-Ugye nem megint vásárolni mész?
Mond, hogy nem! Mindek neked ennyi ruha, basszus? Ráadásul bőrönddel? Ha így
folytatod, elherdálod minden vagyonunkat, öreg! - szerencsémre nem Niall a
csapat agya, így még magyarázkodnom sem kellet, csak röhögve megvontam a
vállamat.
-A divat mindig változik,
haver.-feleltem nyugodtan. Megveregettem a hátát, majd szinte kitoltam a
liftből és mielőtt még bármit is mondhatott volna, megnyomtam a földszintet és
egy újabb sípolás kíséretében, már haladtam is lefelé. A lábamat rázogatva, izgatottan meredtem az
emeleteket feltüntető kijelzőre, magamban szidtam Zayn-t, aki kitalálta, hogy
jöjjünk egy 24 szintes felhőkarcolóba, és természetesen a lehető legmagasabban
kérjünk szobát. Mikor végre leértem a hallba, sűrű léptekkel indultam meg a
hátsó ajtó felé, ami a hatalmas épület bal felén volt. A kapucnimat szorosan a
fejemre húztam, hogy göndör fürtjeim még véletlenül se leplezzenek le. Az
„exit” feliratot megpillantva m már kétségtelen volt, hogy végre kint vagyok.
Gyorsabb tempóra kapcsoltam, mikor odaértem szinte feltéptem az ajtót, és
mélyen beszívtam a kissé, hideg londoni levegőt, ami a szabadságom első
hivatalos perceit éreztette velem. Széles mosollyal az arcomon, kezdtem neki az
útnak. Fél füllel még hallottam, ahogy Gemma szaftos kis sztorikat mesél rólam
és Cheesey-ről az újságíróknak és riportereknek, bár nem láttam, de biztos
voltam benne, hogy most boldogan vigyorog egyenesen a kamerákba. Cheesey a ki
nem nyilvánított, örök hűséget fogadott szerelmem és játék mackóm egyben. Anyukámtól kaptam még a halála előtt, azóta
boldogítja az éjszakáimat és néhány ellopott pillanatomat. A legközelebbi interjúnkra tuti, hogy őt is
elviszem és cuppanós puszit nyomok az arcára a média előtt. Már látom is a
címlapon „Harry Styles plüssjátékát szorongatva és kéjesen csókolgatva adott
sajtótájékoztatót a lapoknak”. Hangosan felröhögve képzeltem bele magam a
jelenetbe, erre persze néhány járókelő egyből rám kezdett figyelni. Az arcom
elé húztam a pulcsim és a kapucnim közötti részt, és inkább az úti célomra
koncentráltam. Átvágtam néhány közeli parkon, játszótéren és parkolón,
elhagytam a plázát és a helyi katolikus templomot, mire végre kiértem az
állomásra. Végigmértem a megállókat, még azt sem tudtam, hogy egyáltalán hová
akarok menni. Az információs bódéhoz léptem.
-Elnézést, megy valamelyik járat
valami kisvárosba vagy esetleg faluba?-tettem föl a kérdésem a pult mögött
álló, idősödő néninek. Hál’ Istennek nem ismert fel.
-Tíz perc múlva indul egy
Paignton-ba a hetesről.-kattintgatott az egérrel, a monitort szuggerálva.
-Tökéletes. Köszönöm
szépen!-bólintottam lelkesen. Megvártam, míg ad egy jegyet, intettem neki és
elindultam megkeresni a 7-es megállót. Mivel épp a 20-asnál álltam, így feltételeztem,
hogy visszafelé kell mennem.
-Arra találja meg, uram!-szólt
utánam az előbbi hölgy, a helyes irányt mutatva.
Megfordultam, ismét megköszöntem
a segítséget és szaporán igyekeztem, most már jó felé. Levágtam magam a 7-es
megállót jelző tábla alatti padra, előhalásztam a telefonomat és dobtam egy
gyors SMS-t Gemmának. „Kösz nővérkém, majd meghálálom. Ui.: Szállj le
Cheesey-ről , oké? :D H.xx” Rajtam kívül senki sem volt ott. Végre egyedül lehettem. Távol a rajongóktól,
a sajtóktól, és srácoktól. Valószínűleg 1-2 nap alatt veszik észre, hogy
eltűntem. Bár, ha ügyes vagyok –és köztudott, hogy az vagyok- pár megnyugtató
hívással, SMS-sel és Gemmával, talán több is lesz, mire rájönnek. Senki nem
tudja, hova megyek, még a bűntárs nővérem se. Tulajdonképpen én magam sem
tudom, hol is van az a Paignton. Remélhetőleg ott sosem keresnének.
Gondolatmenetemet, a vonta hangos, csikorgó fékezése szakította meg. Lehajtott
fejjel, legelöl szálltam fel, átnyújtottam a jegyet, amit a kalauz unottan ki
is lyukasztott és tovább engedett. Nem lepődtem meg, hogy minden hely üres
volt, lepattantam egy ablak melletti székre, és a jegyemet nézegettem. Miféle
kalauz használ még mindig lyukasztót? Bár, a Gotta be you forgatásán kívül,
utoljára akkor voltam vonaton, mikor az általánosban kirándulni mentünk. Milyen messze lehet az a város? Felálltam és
a kalauz mellé sétáltam.
-Milyen messze van Paignton,
uram?-dőltem neki a fülkéjének.
-Három és fél óra.-dörmögte
haragosan.
-Bocs, hogy
megkérdeztem.-morogtam vissza, mit egy dühös pillantással díjazott. Inkább
befogtam, és lehuppantam a korábbi helyemre. A telefonom rezegni kezdett a
zsebemben, ami most a legkevésbé hiányzott. Nagyot sóhajtva kaptam elő, majd
megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy csak Gemma az.
-Szia Gem. Mizújs?-szóltam bele
semleges hangszínen.
-Harry Styles, sokkal jössz
nekem.-kezdte köszönés nélkül.
-Mi történt?-kérdeztem nevetve.
-Az egyik érthetetlen okból pasi
rajongód, ráugrott a hátamra és majdnem letépte a fülem.-nyöszörögte
fájdalmasan. Ez kész. Jóízűen felnevettem, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a
röhögést, amit a kalauz bácsi egy újabb szúrós pillantással díjazott. Kéjesen,
szempilla rebegtetve integettem neki, mire felmordult, és inkább vezetett
tovább.
-Föld hívja Harry-t! Ott vagy
még?-ordított a félfüles testvérem.
-Menj el orvoshoz, Gem. Szerintem
komoly halláskárosodást szenvedtél.-tettem komolyságot, de ismét kitört belőlem
a nevetés.
-Ne merészelj nevetni! Egyébként
hol vagy?-váltott témát.
-Vonaton.-feleltem lazán, és
hátradőltem a székemen.
-Azt gondoltam Einstein, de hova
mész?-sóhajtotta fáradtan. Nem húztam tovább, így is eléggé kivan szegény
miattam.
-Nem mondom meg, mert elkotyogod.
A srácok se perc alatt kiszednék belőled. Majd veszek egy eldobható mobilt, és
azon hívlak, különben még lenyomozzák.-suttogtam , nehogy a kedves kalauz
bácsika még rájöjjön, ki vagyok és beköpjön. Kinézném belőle, hogy szép
summáért kitálalna. Talán még ingyen is.
-Okos. Most megleptél öcsi. Na,
jó utat, én megyek és lejegelem a fülem.-dicsért meg és egyben oltott is le.
-Szia.-nyomtam ki mosolyogva.
Elővettem a fülest a táskámból és a Summer Love-ot hallgatva visszagondoltam
azokra az időkre mikor még csak hobbiból zenéltem. Tudtam, hogy egy nap sikeres
énekes leszek. De arra nem gondoltam, hogy ez mivel jár.
Piper Howard
A könyvtár teraszán ücsörögtem.
Minden olyan nyugodt és csendes. Az emberek játak-keltek, én pedig csak néztem
őket. Volt, aki rám mosolyodott és volt, aki szúrós szemekkel jutalmazott. A
Rose-tól kapott nyakláncomat markolásztam, mikor Parker, a nagybátyám lépett
mellém. Helyet fogalt mellettem és mosolyogva figyelt.
-Tudod, Piper nagyon hasonlítasz
édesanyádra.-jegyezte meg kedvesen.-De a szemed az apádé.
-Igen, tudom. Örököltem tőlük
egy-két dolgot, de ettől még nem hasonlítok rájuk. Sosem akartam.-mondtam
szárazon, mire az a nagy mosoly lehervadt az arcáról.
-Nem voltak rossz emberek,
lányom. Csak nagyon elfoglaltak. Ennek ellenére, mindig szerettek téged.-rázogatta
a fejét szomorúan. Hangjában érződött a sajnálat.
-Ezért nem kell sajnálnod. Ha
annyira szerettek volna, vagy csak egy kicsit is érdekeltem volna őket, nem
mondtak volna le rólam ilyen könnyen. Mindig veled éltem, te vagy a családom.
Másnak még ennyi sem jut. Azokat kell sajnálni, nem engem.-hajtottam a fejem a
vállára, és halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Felsóhajtott.
-Ettől még nem pótolhatom a
szüleidet.-simította meg a hajamat. Éreztem, hogy csalódott és megtört.
-Mégis megtetted. Nem hiányolom
őket. Voltak, de már nincsenek. Tőled mindent megkaptam. Az apai szigortól
kezdve az anyai törődésig.-emeltem fel a fejem, most őszintén rámosolyogtam és
puszit nyomtam az arcára.
-Mindig tudod, mit kell
mondani.-hangja újra élettel teli és boldog volt. Újra visszahajtottam a fejem a vállára, ő
pedig szorosan átölelt. Behunytam a szemem és visszaöleltem. Elengedett,
felállt, és visszament a könyvtárba. Egy kapucnis alak emelkedett fel a
semmiből. Felsétált a lépcsőn és felém pillantott.
-Jó estét! Nyitva van még a
könyvtár?-köszöntött illedelmesen, kaján mosollyal az arcán. Figyelmen kívül
hagyva a modorát, bólintottam, felkaptam a mellettem lévő széken heverő
könyvet, és olvasni kezdtem.
-Te itt dolgozol?-tett egy lépést
előre.
Megráztam a fejem.
-A bácsikámé az épület.-feletem,
miközben lapoztam egyet.
-Akkor ismered a járást. Esetleg
tudnál nekem segíteni?-kérdezte kedves hangon.
Először kapásból rá akartam
vágni, hogy nem, már nyitottam is a szám, hogy kimondjam, de végül nem tettem.
Parker bácsi valószínűleg pihen, és ha nem-et mondok, akkor valószínűleg őt
kelti fel, hogy segítsen. Így hát unottan felálltam és intettem, hogy menjen
csak be. Bólintott, majd mosolyogva bekullogott. Zsebre dugott kézzel követtem.
Végignézett a hosszú sorokon, majd eltorzult arccal felém fordult.
-Jó sok könyv. Hogy lehet itt
megtalálni bármit is?-lépett beljebb, majd megtorpant. Nem tudta merre is
menjen.
-Mit keresel?-indultam el a sorok
közé, hátha megtalálja, amit akar, és gyorsan megszabadulok tőle.
-Konkrétan nem tudom.-vonta meg a
vállát szórakozottan.
-Nézz szét, és szólj, ha
választottál.-mondtam zavartan és szerettem volna megnézni a bácsikámat, aki
mivel nem volt a pultban, így gondoltam, hogy bevonult a szobájába.
-Megmutatnád merre vannak a
krimik?-kérdezte, pont mikor megfordultam és indulni készültem. Sóhajtozva
néztem újra felé, de most sokkal közelebb állt hozzám, mint az előbb. Felvont
szemöldökkel elléptem tőle, mire ő csak mosolygott.-Na, akkor megmutatod?-tárta
szét a karját ártatlanul.
Harry Styles
Azt hittem már sose érkezünk meg.
Három és fél óra alatt kábé 20-szor hallgattam meg a zenelistámat és
cserélhetem is le, mert lassan már a saját számainktól is undorodni fogok.
Hatalmasat sóhajtva álltam fel a hosszútávon kib*szott kényelmetlen székemről.
Minden tagom zsibbadt, a fejem hasogatott.
-Viszlát, uram! További kellemes
napot!-vigyorogtam rá jó haveromra, a drága kalauz bácsira. Felhördült, mire
sietve lepattantam a vonatról, még utoljára intettem az újdonsül pajtimnak és
megindultam Paignton felé. Kisebb és szebb, mint gondoltam. Ahogy egyre bentebb
haladtam a városban, megpillantottam az óceánt. Meglepődtem, nem tudtam, hogy
ez egy kikötőváros. Bár, igazából néhány órája még a létezéséről sem tudtam. De
legalább nem fogok unatkozni. Felszedek egy csajt és kieresztem a gőzt. Viszont
először is szállást kell találnom. Inkább a város szélén, nehogy valaki
felismerjen. Jobb félni, mint megijedni. Fáradtan kullogtam végig az utcákon, a
kapucnimat a biztonság kedvéért a fejemen tartottam. Senki még csak felém sem
nézett, ami megkönnyebbüléssel töltött el. Nem akartam buszozni és nem is
láttam egy megállót sem, taxit pedig nem tudtam hívni, míg nem veszek valami
eldobható telót, ezért maradt a gyaloglás. Hosszú, hosszú gyaloglás. Egy
örökkévalóságnak tűnt, amíg elértem a határt. Kifulladva rogytam le egy
könyvtár terasza elé. Lihegve fújtam felfelé a szemembe lógó tincseimet, mikor
nyílt a mögöttem lévő ajtó. Nem álltam fel, csak némán hallgattam. Léptekre
lettem figyelmes, majd egy hangos nyikorgás, és egy nagy sóhaj. A fejem a
térdemre hajtottam, még mindig nem mozdultam. Újabb léptek közeledtek, egy
újabb csikorgás, majd csend.
-Tudod, Piper nagyon hasonlítasz
édesanyádra.-szólalt meg valaki. Tehát egy lány és az apja.-De a szemed az
apádé.-szólalt meg újra. Tehát mégsem az apukája.
-Igen, tudom. Örököltem tőlük
egy-két dolgot, de ettől még nem hasonlítok rájuk. Sosem akartam.-szólalt meg a
lány is lágy, bársonyosan simogató hangon.
- Nem voltak rossz emberek,
lányom. Csak nagyon elfoglaltak. Ennek ellenére, mindig szerettek téged.-mondta
a férfi.
-Ezért nem kell sajnálnod. Ha
annyira szerettek volna, vagy csak egy kicsit is érdekeltem volna őket, nem
mondtak volna le rólam ilyen könnyen. Mindig veled éltem, te vagy a családom.
Másnak még ennyi sem jut. Azokat kell sajnálni, nem engem.-szóval a nevelőapja.
De ismerte a lány szüleit, tehát lehet a rokona.
-Ettől még nem pótolhatom a
szüleidet.
-Mégis megtetted. Nem hiányolom
őket. Voltak, de már nincsenek. Tőled mindent megkaptam. Az apai szigortól kezdve
az anyai törődésig.-nem kellett látnom, ahhoz, hogy tudjam, mosolyog.
-Mindig tudod, mit kell
mondani.-mostmár mindketten mosolyognak, ami engem is erre késztetett. Valaki
visszament. Reménykedtem, hogy a férfi az, mert mindenképp meg kell ismernem
azt a lányt. Felálltam, és megfordultam. Gyönyörű volt. Vörös haja lágyan csillogott
a lemenő nap fényében, barna szeme sugárzott az ártatlanságtól. Felsétáltam a
lépcsőn, majd megálltam mellette.
-Jó estét! Nyitva van még a
könyvtár?-próbáltam a lehető legjobb benyomást kelteni. Könnyű préda lesz.
Bólintott, maga mellé nyúlt, és meglepetésemre ...olvasni kezdett.
-Te itt dolgozol?-léptem
közelebb. Csak a fejét rázta.
-A bácsikámé az épület.-lapozott
egyet a könyvében. Még csak rám sem nézett.
-Akkor ismered a járást. Esetleg
tudnál nekem segíteni?-folytattam tovább kedvesen.
Válaszra nyitotta a száját, de
végül lenyelte, amit akart. Feltápászkodott és az ajtó felé intett. Bólintottam
és mosolyogva beléptem a könyvtárba. Ijedten néztem végig a kígyózó sorokon,
rengeteg könyv volt. Mindenütt.
-Jó sok könyv. Hogy lehet itt
megtalálni bármit is?-indultam meg újra, majd mégis megálltam. De mégis merre?
-Mit keresel?-lépdelt el
mellettem és a polcok közé vetette magát. Utána sandítottam.
-Konkrétan nem tudom.-vontam meg
a vállam. Majdnem rávágtam, hogy téged. Soha életemben nem olvastam el egy
könyvet sem, de ezért a lányért, talán még azt is megtenném.
-Nézz szét, és szólj, ha
választottál.-kezdett zavarba jönni. Csak nem tudtam, hogy jó értelemben-e.
Megfordult és menni készült.
-Megmutatnád merre vannak a
krimik?-kérdeztem hirtelen. Közelebb totyogtam hozzá. Mikor újra megfordult,
már sokkal közelebb álltam. Felvont szemöldökkel hátrált el tőlem. Talán mégsem
lesz olyan könnyű elcsábítani, makacsnak tűnik. Rámosolyogtam. –Na, akkor
megmutatod?-tártam szét a karom.
Bólinott, majd egy másik sorhoz vezetett.
A szereplőkről:
Harry Styles
"Az emberek csak a sztárt
látják bennem. Csak a hírnevemre pályáznak. Egyszerűen rühellem ezt a szót.
Megbélyegzi az életemet. Mikor végigsétálok utcán és azt mondják "Igen, ő
híres", de belegondolni, ha mindenez véget ér az mondják majd "Igen,
ő valaha híres volt". Csak egy srác vagyok, az voltam a banda előtt, és az
leszek utána is. Nincs ebben semmi különleges."
Piper Howard
"Sosem akartam, hogy
szeressenek, csak elfogadásra vágytam. Az emberek egyből észreveszik a
különcségeket, ha valaki csak egy kicsit is kilóg a sorból azt kirekesztik. De
a magány más, ha egyedül vagyok, nem kell megfelelnem senkinek. Csak a könyvek
és én. Talán nincs részem kalandokban, de egy-egy regény elolvasása után, mintha
átélném ugyanazt amit a szereplők. Beleképzelem magam és velük tartok az
ismeretlenbe. Nincs ebben semmi különleges."
Ha megfogott a prológus, vagy megtetszett a történet, feltétlen nézz be erre a blogra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése