.jpg) |
| Sose feledd! |
Egy jelentőségteljes kaland, két
felejthetetlen arc, egy bujkáló lány és megannyi közös emlék. Van, amikor
valamit nem tudunk eltörölni úgy, hogy az ne hagyjon nyomot vagy űrt maga után.
Még ha el is akarjuk tüntetni a múltat az, akkor is tovább él bennünk. Ha olyan
emlékezetes, hogy össze tudunk törni tőle, akkor mély nyoma örökre az elménkbe
ég. Ha olyan heves, hogy képtelenek vagyunk élni nélküle, akkor mindig a
szívünkben őrizzük majd. Sohasem tudjuk feledni, amit tőle kaptunk, s amit
nyújtottunk neki. Három fiatal, akik képtelenek feledni egymást, szerelmek, két
nyár és négy mondat; Három különböző, fiatal szív. Egy értékes barátság. Egy
fogalom. Két szó; Sose feledd!
Prológus:
"
{00. Könnyek s mosoly
}
2012 augusztusa, London
Édes, Egyetlen
Allie-m!
Emlékszem egyszer azt mondtam
Neked, hogy sohasem… hogy soha nem fogom hagyni elveszni a barátságunkat,
semmiféle körülmények között nem hagyom, hogy ez a kötelék összetörjön
közöttünk. De az ígéretem hiábavaló volt, megtörtem, nem tudom betartani a szavamat.
Most bizonyára csalódást okoztam Neked.
Tudom min, miken mentél keresztül
a baleset napja óta és, hogy mennyi erőfeszítéseden múlott, hogy közel engedj
magadhoz… és tessék, én visszaéltem mindezzel; a barátságoddal, a
jóhiszeműségeddel és kijátszottam a bizalmadat. Megszegtem mindent, amit
megígértem, és becsaptam a már így is tördelékekre dermedt szívedet. Azt
hittem, hogy sosem történik ez meg, mégis percről percre egyre nehezebben ment
teljesítenem az eskümet… amikor a közelemben voltál. Allie, én nem lehetek a
barátod, nem lehetek csak pusztán a barátod. Nem vagyok képes ezt a szerepet
betölteni az életedben, mert ez túl csekély, kicsiny szereposztás egy olyan
fiúnak, aki menthetetlenül a lényed rabja lett. Beléd szerettem. És már nem
tudom tovább titkolni az érzelmeimet, felesleges is, hiszen egyszer úgyis
tudomást szereznél róla, de azt akartam, hogy akárhogyan is legyen, tőlem tudd
meg mennyit is jelentesz nekem. És, amikor erre ráébredtem a barátságunk is
semmissé vált a számomra, magával ragadta a szél söprése, akár egy lufit.
Tessék: itt az ok, amit már hetek óta kerestél és, amit csak most volt
bátorságom felfedni előtted – már amennyire bátornak nevezhető vagyok úgy, hogy
csak egy levélben vallok be mindent, de tudom, hogy személyesen nem hallgatnál
meg. Inkább elüldöznél – akár a kezdetek kezdetén. Sosem gondoltam volna, hogy
képes leszel, majd elmenni, de tudom, hogy megérdemlem ezt a lépésedet.
Rászolgáltam. Mérhetetlenül rászolgáltam. Nem is tehettél volna ennél
elkeserítőbb tettet, de mégsem tudlak szívem mélyéről gyűlölni. Hogyan is
tudnám megvetni azt a személyt, akit szeretek?! Nem hibáztathatlak semmiért
sem, hiszen mindenért én vagyok a felelős! Nem kenhetek Rád egy olyan bűnt,
amit jogosan követtél el ellenem, hiszen kiérdemeltem. Nagyon is! Minden olyan
érthető, mivel a tettem után még csak a barátságodat sem érhetem el, meg sem
érdemlem. Túl konok, forrófejű és kapzsi voltam. Te mást érdemelsz és, ha fáj
is, hogy ez Scott nem állhatok a boldogságod útjába, és nem is akarok! Nem, mert
tudom, hogy még mindig szereted őt és, hogy én csak a barátod lehetek! Egy
baráti szerep, amit képtelen vagyok betölteni!
Nem kell félned attól, hogy az
életedbe avatkozom, mert én most végleg kiszállok abból! Kilépek azon a
bizonyos kapun és elveszek a sötétségben. Sosem látsz többé! Megígérem, – s ezt
most komolyan be is fogom tartani – hogy minden emléket, közös percet eltörlök
az elmémből. Ha kell, minden közös képet porig égetek, nem járom többé a város
azon szakaszait, ahol együtt fordultunk meg, nem fogok kimenni a Temze csillogó
habjaihoz, ahol együtt csodáltuk a naplementét, s nem fogok többé a zongora
billentyűihez nyúlni, amelyeket egymás mellett ülve koptattunk. S akármennyire
is folynak most a könnyeim, a mosoly is arcomra tapadt, mert tudom, hogy a Sose
feledd fogalom részese az életemnek. Sosem tudom feledni a perceket, hiába is
próbálom. Soha!
Sose feled,
Niall"
Részletek a történetből:
01. Naplógerinc
„ - Nem kell ezt játszanod, Allie
– rángat ki koncentrációmból a hangja, amelyben kérlelés és az utasítás
alapanyaga keveredik szép kis masszában a tészta alapjául. Fejem hirtelen,
hevesen kanyarodik felé, tehetetlenül kell szembesülnöm...”
2012, London
"Egyszerűen csak meg kell tennem
és kész! – bukkan fel a testemben a lelkiismeretem dacos oldala, amit azon
nyomban támadás ér. Nem kell és ezt te is tudod! Nem volna jobb sorod egy olyan
fiú mellett, aki elfogad téged úgy, ahogyan vagy? Nem volna jobb olyanok között
élned, akik a tulajdonságaidat tartják előtérben nem pedig a külsőd alapján
ítélnek meg? Nem! - utasítom el a hangot és a lehetőséget, amit felkínál
foszlányaiban. A régi akarok lenni!
- Allie, nem veszed észre, hogy mit művelsz? – kér számon tetézve ezzel
folyamatosan növekvő félelmi tartásomat. Tekintetem, ha lehet, még inkább
elrejteni kívánom előle, de tudom, hogy azzal csak még inkább magamra vonom a
figyelmét. Logikus módon akarok cselekményeket megalapozni, hogy ne ejtse rabul
barátnőmet a gyanakvás érzelme, s habár tudom, hogy ez már megtörtént kihúzni
még ki tudom onnan, vagyis ki tudtam volna, ha nem lát át könnyedén a tervemen.
Ahhoz pedig túl szemfüles és túlontúl is ismert vagyok a szemében, hogy
leplezni bírjam személye elől a benső világom vívódását.
- Azt hittem nem csíped a zenéjüket – terelem el a témát egy egészen más
oldali csomóponthoz, miközben tekintetemet felvezetem Serena íriszeire, ahol
keselyű figyelmét fedezem fel. – Dedósok – idézem fel régi megemlítését,
miközben nyelvemet gyatra módban hegyénél elfogva vezetem ki szám üregéből a
térbe, s felrémlik lelki szemeim előtt, amikor barátnőm eme jelzőt használta a
webes kamera kulcspontján keresztül azon alkalommal, mikor értesült kötött
barátságomról a mostani szakasz talán leghíresebb összeeszkábált fiúcsapatával.
One Direction – zubog át elmém belsejében. S egy név is, pontosabban csak egy
monogram; N. H. Ez pedig hamarost összezavar, esetlenül rázom meg fejemet, hogy
ezzel elillanjon a rám törő fájdalom. Esélytelen húzás, egyetlen érzelmem sem
azon módon alakul, mint ahogyan azt én szeretném. Dugába dől minden egyes
lépcsősora a tervemnek, egyenest a fejemre zuhan a balul elsült kivitelezés.
Fáj mindenem, kegyetlenül fáj.
- Ez nem igaz, van néhány szám, ami határozottan tűrhető – ellenkezik a
szavaimmal, s közben durcásan fonja össze a kezeit, megsértett módon emelkedik
az álla a plafon felé, olyan, mint midig; egy nagyra nőtt, tizenéves testbe
zárt kisgyerek, aki sosem akar felnőni és veszni hagyni laza módú viselkedési
hajlamait. – De én nem erre gondoltam – fojtatja komoly szólamba átcsöppenve. –
Mostanában annyit gondoltam rád, még imádkoztam is érted – hatalmas pislogások
keretein belül reagálom le a foszlányait, mert bizony lehetetlennek bizonyulok,
eme jelenetet elképzelni lelki szemeim előtt. Zavartan veszem tudomásul, hogy
Serena kezei közé kaparintja az enyémeket és féltőn szlalomozik a tekintete
végig a vonásaimon. – Hogy vagy?
Küszködve kapok válasz után: - Jól vagyok – felelem gyatrán, még én
magam sem vagyok képes hinni a szavaim kenetében. Akkor mégis Serena, hogyan
tudna? – Igen – bólintok esetlenül ezzel biztosítva a jókora nagy hazugságot. –
Mindenki nagyon kedves itt Londonban – beharapva a szám alsó peremét tekintetem
elidőzik a kemény esőcseppeken, igyekszem visszatartani a felszínre kívánkozó,
a térbe kitörni készülő szemnedvemet.
- Nem kell ezt játszanod, Allie – rángat ki koncentrációmból a hangja,
amelyben a kérlelés és az utasítás alapanyaga keveredik szép kis masszában a
tészta alapjául. Fejem hirtelen, hevesen kanyarodik felé, tehetetlenül kell
szembesülnöm azzal, hogy képzelt tervem már a kezdetekben megsemmisült. Sosem
leszek képes hazudni Serenanak, hiszen ismer és efelől szavai is teljes
mértékben biztosítanak, amelyekben magát személyesíti meg: - Nekem nem.
Mély levegőt szippantok a tüdőmbe, igyekszem önmagammal is elhitetni,
hogy minden jól van így, holott pontosan tudom; az ellenkezője lépett életbe,
amikor az az üvegablak testem felé gyülekezve kitörött szemcséivel szétzúzta az
álmaimat és a gondtalan élet parazsát. Igyekszem a szavaimra összpontosítani,
hogy valamilyen épkézláb igét juttassak az elméjébe. Lehetőleg most már ne a
hazugságot, csakis a színtiszta, valós helyzetet."
04. Kopás az arcon
„– Ne, ne, ne – hangom a
leghalkabb fokozatról a legélesebbe tért át, tekintetemben sokk játszott,
ujjaim idegesen markolták meg a szék karfáját, tüdőm csak a minimális munkát
látta el. – Ne! – ordítottam a kétségbeeséstől..."
2011, New York
05. Egy csészényit a Temzéből
„ – Tudom, hogy mire gondolsz –
felé kaptam a fejemet, elképzelésem sem volt afelől, hogy képes a fejembe látni
és megpillantani ott az igazi dilemmát, azt, ami a leginkább aggasztotta az
egész lényemet…”
2011, London
2011, New York
06. Egy régi zongora
„ – Ugye nem akarod elveszíteni a
józan eszed, Scott? – kérdezi megdöbbenten, dühös hangon, mire arra leszünk
figyelmesek, hogy egy kar érte nyúl és kirántja a helyiségből..."
2011, New York
2011, London
"- Remete akarsz lenni?
- Csak gondolkozni akarok – hajtottam le a
fejemet, hangom sopánkodó, de magabiztosságban csüngő él hálózattal telítette
ki a csicsás falú teret, aminek minden egyes csücskén egy kép díszelgett,
amiket Jess néni aukciókról vásárolt fel. – Sok mindent végig kell gondolnom,
és örülni fogok egy kis egyedüllétnek – miközben kihangsúlyoztam az utolsó
szót, jelentőségteljes pillantást vetettem a megdöbbent nénikémre, aki hosszas
mérlegelés után csigalassúsággal szabadult meg a tüdejében rekedt levegőtől.
- Legyen – bólintott egyet beleegyezően, majd kiemelte a kulcsot az ajtó
zárából, s egyenesen orrom elé emelve, összeszűkült szemekkel mozgatta a kezét
a benne tartott réztárggyal. – De ez nem maradandó állapot, fiatal hölgy.
Remélem megértetted! – sután bólintottam, már pusztán annak is örültem, hogy
ezt a némi haladékot hajlandó megadni nekem. – Kapsz egy kis időt, hiszen
tisztában vagyok azzal, hogy ez szükséges. Még én is szükségét látom. De nem
több mint amennyit én is jónak vélek. Ne feledd, csak akkor tárom fel mindenki
előtt az ajtódat, amikor már régi önmagad leszel. Sem előbb, sem pedig később.
Álmodni se merj arról, hogy addig fogadhatsz látóhatókat! – mindvégig meleg
volt a hanga, gyengéden odébb tűrt egy kósza tincsemet, majd feltárta előttem a
szobám ajtaját.
Hálásan léptem be a világos szobába, majd mikor hallottam, hogy mögöttem
kattant a zár rögtön a redőnyhöz léptem, s sűrűn lehúzva azt homályt
teremtettem a falak között. Nem fogadhatok látogatókat! – gondoltam át magamban
Jess néni szavait, amiknek meglétének borzasztóan örömtelin belém hasított egy
kellemes érzelem. Hiszen mi értelme lenne annak, hogy eljönnének hozzám látogatóba?
Egyáltalán ki volna az, aki egy ilyen személyt még valaha látni akarna az
életében? Ki akarna egy heges arcú lány társaságában ücsörögni, akit
kettészabdal önmaga utálatának lidércnyomása? Aki önmaga iránt undort generál?
Szemeim melegen mustrálni kezdték a szoba közepén elhelyezett régi
hangszert, azt a zongorát, amit évek óta nem láthattak a szemeim. Szorosan, egy
vonallá préseltem az ajkaimat, magamban felidéztem Apu lekörmölt sorait; a zene
nem egy tárgy, amit megérinthetsz, nem az a fajta kifejezés, amit szorosan
magadhoz ölelhetsz. A zene önmaga szorít szorosan a mellkasához. Odabújik a
szíved egész tájékába és ott lüktet. Ott, szorosan benned, hogy sose feledkezz
meg róla, és arról, hogy mit nyújtott neked!
Önkénytelenül is mosolyra fakadtam, ahogyan a régi zongora lakkja
csillogott az apró fénysugaraktól, amik a redőny résein, kószán átszöktek.
- Talán volna még értelme bárminek is? – kérdeztem halkan magamtól, s
nem várva rá választ az ágyra hajítottam a kezemben tartott keménykötésű naplót.
Félresöpörtem a szemem sarkában csücsülő könnyet, s úgy simítottam végig a
karomon, mintha halálra akarna fagyni minden egyes porcikám – a libabőr
felemésztette egész felkaromat.
- Miért ne volna? – hallottam meg egy mély, kellemes hangot az ajtó
túlsó szegletéről. Pillanatok alatt megpördültem önlényem tengelyén át a falak
védelmező bejárata felé, s riadt tekintetemet azonnal az ajtómra szegeztem, ami
az egyetlen eszközöm volt arra, hogy elbújhassak a külvilág, mindenki
fáradhatatlanul megbélyegző tekintete elől.
Mellkasom kapkodva harapdálta magába az oxigén fortélyos vegyületét,
akár egy gyermek, aki mohón falja gyomrába az édesanyja által élesztőzött
édességet. Csakhogy ama pillanat nem volt éppen mézes, még a maga
érdekességtől, s kíváncsiságtól megfűszerezett formájában sem.
- Ki van ott? – hatalmas óvatossággal szegtem az előre átgondolt
lépéseket, percről percre egyre közelebb kerültem az ajtóhoz, s bár tisztában
voltam azzal, hogy be vagyok ide zárva, az is tudatosult bennem, hogy az itt
dolgozóknak nyilván az összes szobához van beléptető eszközük.
- Attól függ, ki kérdezi – hangzott el a szűkszavú, titokzatos tusolású
válasz."
07. Vézna szerelem?
„ – Csend már! – utasítottam
dölyfösen, ahogyan fejemmel vállam felett tekintettem hátra, már bosszantott.
Idegesített a tudat, hogy egyre inkább az elmémbe hatolt a panaszkodása, hogy
nem tudta felfogni az értékeket..."
2011, London
08. A szoba zuga
„ – A.D.? – egy pillanatig eltanakodtam
azon, hogy szólásra merjem nyitni az ajkamat, mert attól tartottam, hogy
szavaim netán indulatosba torkollanak át. Ám végül másképpen alakult minden,
sikerült legyűrnöm magamban..."
2011, London
09. A vakság tökélye
„ – Allie? Allie, hallasz? – a
hangja szinte már marta a fülemet, meg is borzongtam, ahogyan egymás után egyre
hevesebben szólongatott. Képtelen voltam életjelet adni magamról, nem mertem,
féltem. Továbbra is csak egy helyben..."
2011, London
10. Egy fal szabdal ketté
„Nagyot nyeltem mielőtt
megszólaltam volna. – Mi lett vele? – Jamie félszegen felemelte a fejét,
ahogyan ismét megmutatkozott az arca láttam, hogy a bőréhez szorosan tapadva
végigiramodik szemének csücskétől le az álla..."
2011, London
13. Törj ki a csendből!
„ – Talán valami bájos hölgyemény
áll a dolgok háttere mögött? – mondta ki végül hatalmas vigyorának okát, az
elméletét, ami megdöbbentett, elkerekedtek tőle a szemeim, s rögtön bevillant
előttem egy bizonyos két szótagos név..."
2011, London
17. Tálcán hozni a feszültséget
„ – Mi köze mindehhez Allie
kisasszonynak? – közelebb hajolt hozzám egyenest az arcomba, még a leheletét is
éreztem magamon, aminek köszönhetően rögtön dermesztő érzés futott rajtam
végig. Már kezdtem azt hinni..."
2011, London
20. Pokoli szélroham
„ – Serena – ordítottam ismét a
nevét elveszve közben az emberek tömegében, de mégis sikerült utolérnem hosszas
küzdelmek árán, majd megkocogtatva a vállát elértem azt is, hogy felém
forduljon. Arcáról semmi sem volt leolvasható..."
2011, Boston
21. Egy billentyű
„ – Komolyan? – kérdezte dadogva,
elképedést pillantottam meg a vonásain szétszéledni. – Komolyan! – bólintottam
helyeslően. – De tudod úgy hagytam ott mindent, hogy az összes ember életét
felforgattam a távozásommal..."
2011, London
Ha megfogott a prológus vagy csak
kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése