Blogajánló #43

Il Capitano

Sofia Toroshvili álma mindig is a cirkusz volt; egész életében arra készült, hogy artista legyen. Ez az álom most teljesülni látszik. A sikernek azonban ára van, váratlan nehézségek, és a múlt árnyai borulnak a fiatal lány karrierje fölé. Képes lesz vajon egyedül szembeszállni velük? 

Prológus

A nézőtér hátborzongatóan csendes, és sötét, minden fény minden reflektor a magasba világít. Odalentről a mélyből sok száz szempár szegeződik az odafent egyensúlyozó törékeny artistára. A lány nem lehet több tizenkilenc évesnél, mégis most olyan halált megvető bátorsággal lépked fenn a magasban, ahogyan arra nem sokan lennének képesek.

A lány végül megáll a trapéznál, és farkasszemet néz a másik oldalon lévő partnerével, aki ugrás közben el fogja kapni. A nézőtér visszafojtott lélegzettel vár, hogy mikor fog ugrani végre, mikor fogja bemutatni azt a világhírű számot, amiért ma mindenki eljött ide.

A lány végre nekilendül, egy bizonytalan mozdulattal elrúgja magát a szerkezettől, amin eddig állt. Innen már tényleg nem fordulhat vissza. Biztosan nagyon félhet, hiszen a világ egyik legnehezebb mutatványára készül – biztosítókötél és védőháló nélkül. Csak az ő ügyességén, és a párján múlik, hogy nem zuhan-e le a mélybe. A lány sokáig himbálózik a trapézon, igyekszik a mutatványhoz minél nagyobb lendületet venni. Valahonnan dobpergés hallatszik, és az izgalom egyre fokozódik. Az emberek lélegzetvisszafojtva figyelnek, néhányan oda sem mernek nézni, pedig az ugrás gyönyörű, hihetetlenül szép.

Valaki sikolt a nézőtéren, az emberek rémülten állnak fel a helyükről, hogy jobban lássák, hogy mi történt. Majd kialudnak a reflektorok, és a porond vaksötétbe borul.  

Részletek a történetből:  

1. fejezet

Arcomat nekinyomtam a hideg ablaküvegnek, miközben zötykölődtem hazafelé a Staten Islandbeli Prince’s Bay felé. Merengve néztem az odakint elhaladó házak, és lámpák fénysorát, de gondolatban még egészen messze jártam. Valahol New York belvárosában, egy aprócska téren, ahol járókelők vettek körül, és ujjongva tapsoltak, amikor tetszett nekik a mutatványom. Sikeres volt a mai nap is, és alig vártam, hogy produkciómmal ismét felléphessek valahol.

Óvatosan körülnéztem. Rajtam kívül alig volt már valaki a buszon ezen a késői órán, így megnyugodva húztam elő a táskám rejtekéből a kis barna fedelű tárcámat. Amint kinyitottam, egy tízcentes gurult ki belőle, és csilingelve a földre pottyant. Gyorsan lehajoltam érte, és betettem a többi közé.

Tíz dollár. Ennyit sikerült ma a fellépésemmel keressek. Ha belegondoltam, ez nem is rossz. Az emberek mostanában nem túl bőkezűek egy magamfajta utcai artistával, így inkább örülhetek, hogy ennyi is összejött. Ahogy a kezemben szorongattam a pénzt, és valamiféle különös megnyugvás töltött el. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit is veszek majd belőle – egy új ruhát, új cipőt, hiszen a mostani már amúgy is olyan szakadt, vagy valami szép csatot a hajamba. Mérgesen söpörtem ki a szememből hosszú, hullámos szőkésbarna hajamat, amely rakoncátlanul lógott egészen a hátam közepéig. Nem ártana a fodrászhoz se elmenni. Elég sok minden volt, amire kellett volna a pénz, és anyának egyszerűen nem tellett arra, hogy rám is költsön, ezért a pénzkeresést inkább megoldottam magamnak. A város utcáin szoktam rögtönzött műsort adni a járókelőknek, akik általában egy kis apróval jutalmazzák a műsort. Ezt csináltam ma is, mert kell a pénz. Anya eléggé le van égve mostanság, a munkahelyéről is kirúgták, és egyszerűen nincs szívem kérni tőle pénzt, amikor látom, hogy neki is alig telik valamire.

Ma éppen Manhattanben voltam, ahol szinte már ismernek az emberek, és be kell látnom, szeretik az utcai mutatványosokat, ezért szoktam mindig odamenni, hisz tudom, onnan sose térek haza üres kézzel. Bár 10 dollár nem éppen sok, de legközelebbi fellépésemig tökéletesen elég lesz.

Nem voltunk mindig ennyire szegények – sőt, tulajdonképpen most sem vagyunk azok. Ahhoz eléggé tehetősek vagyunk anyámmal, hogy Prince’s Bayen legyen házunk. Anya gondolta már, hogy el kéne adnunk, és valahová máshová kéne költöznünk, egy olcsóbb lakásba, de valahogy sosem volt szíve megválni tőle, akármennyire is drága a fenntartása. Az volt az ő szülőháza is, ahogyan az enyém is. Apa is velünk lakott, teljes volt a családunk, amíg ő meg nem halt, de ez már elég régen történt. Ha jól tudom, hat éves lehettem akkor, és magára apára is csak homályosan emlékszem, arca teljesen kiveszett az emlékezetemből. Apa Grúziából származott egy szegény artistacsaládból. Szerencsét próbálni jött Amerikába, az volt az álma, hogy karriert csináljon magának egy cirkuszban, és híres akart lenni. Végül is, ha jobban belegondolok, én is ez akarok lenni, de be kell vallanom, ehhez az utcai fellépéseim vajmi kevesek.

Szóval most ketten élünk itt anyával, Prince’s Bayen, és próbálunk annyira normális életet élni, amennyire csak lehet, de ez nekünk mégse annyira könnyű, mint másoknak. Anya melózik egy csomót, én meg állandóan gyakorlok, vagy elmegyek New York valamelyik városrészébe fellépni, hogy némi pénzt szerezzek magamnak. Meg persze híres akarok lenni majd egy napon, talán valamelyik cirkusztársulat tagja lehetnék, és fellépnék minden este, végre nagy közönség előtt, rendes fizetésért. De erre sajnos egyelőre nem sok lehetőségem van, de ugyanakkor nincs túl sok időm se. Nem rég múltam 18, és már el kellett volna kezdenem a karrieremet.

Észre se vettem, miközben a busz befordult az utcánkba. Olyan hirtelen pattantam fel a helyemről, hogy az egyensúlyomat vesztettem, és az ablaküvegnek nyomódtam. A pénztárcám majdnem kiesett a kezemből, ezért gyorsan el is dugtam a táskám rejtekébe. Mutatványommal bizonyára nagy feltűnést kelthettem, mert a busz elejében ücsörgő idős férfi idegesen végigmért, majd lesajnáló pillantást vetett rám. Elfordítottam a fejem, és az ajtóhoz mentem. Egészen megszoktam már, hogy néha megbámulnak az emberek, és nem csak olyankor, amikor tetszett nekik az előadásom. Néha az volt az érzésem, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva kilógok az emberek közül. A férfi is érdeklődve mustrálgatott, talán az átlagostól eltérő öltözködésem, vagy a kinézetem kelthette fel benne az érdeklődést.

Ahogy megállt a busz, igyekeztem minél tempósabban leszállni. Elindultam az utcán, majd befordultam a sarkon. Innen már lehetett látni a házunkat, és a fényekből ítélve anya még mindig fent volt, és valószínűleg engem várt. Az utca néptelen volt, rajtam kívül egy teremtett lelket se láttam. Bizonyára már nagyon késő lehetett. Ránéztem az órámra, és elszorult a torkom – már fél 10 volt. Nem tudtam, hogy ilyen későn fogok hazaérni, és már lélekben felkészültem, hogy anya roppant dühös lesz rám. Utálja, ha csak így elmegyek a városba fellépni, vagy ahogyan ő nevezi, „ugrálni”. Félt, hogy esetleg a cirkuszi pályára lépek, vagy megsérülök, vagy az isten tudja, mitől, de valami kifogása mindig volt ellenem. Most is sejtettem, hogy amint belépek az ajtón, azonnal leszid, és addig nem hagy, amíg meg nem ígérem neki, hogy többet nem megyek el a városba.

-          Idefigyeljen kisasszony, ez a nyolc óra?

Anya már az ajtóban elállta az utamat, és még a karóráját is mérgesen elém tolta, csakhogy szavainak nyomatékot adjon, miszerint alaposan elkéstem.

-         Szia, anya! – hangom igyekezett lazának tűnni.

-         Mit gondol a kisasszony, hogy így éjek éjjelén ide beállít, és még csak bocsánatot sem képes kérni azért, hogy így elkésett?

-         Ne haragudj, anya. – igyekeztem bűnbánó képet vágni, miközben levettem a pulcsim, és a táskámat az asztalra dobtam.

-         Na, nézzenek oda! Még hogy ne haragudjak! Már ezerszer megígérted, hogy nem mész ki a városba, de amint kiteszem a lábam itthonról, azonnal elmész az isten tudja, hova ugrálni, és még csak arra sem vagy képes, hogy emberi időben haza gyere. Én meg hazaérek este hullafáradtan, és mi fogad engem? Egy üres lakás! És izguljam magam halálra, hogy már megint merre vagy, mert még egy nyavalyás üzenetet sem vagy képes hagyni!

-         Jó, anya, kértem, hogy ne haragudj! Különben is, nézd, ma is sikerült 10 dollárt összegyűjtenem! Te sosem adsz kölcsön semmire, így muszáj magamnak keressek némi pénzt, ha nem akarok ennél szakadtabban kinézni!

Anya erre elhallgatott, és lehorgasztotta a fejét. Ezt mindig hozzávágom, habár tudom, hogy nincs igazam, és nem tehet róla, hogy nem tud kölcsönadni nekem, mert egyszerűen nem telik rá. De neki sincs igaza. Már untam is eléggé ezeket a veszekedéseket. Mindig csak ugyanaz a lemez, és anya mindig megígértette velem, hogy nem lépek fel többet. Persze mindig engedtem neki, és megígértem, hogy nem megyek. De sosem tartottam be, és gyakran kilógtam, amikor elment éppen dolgozni (már ha volt éppen munkája, és nem itthon ült. Akkor esélyem sem volt bárhova is menni).

Ma is éppen egy állásinterjún volt valahol a városban, de zaklatott lelkiállapotát látva nem nagyon sikerülhetett. Ismertem már anyát jól. Ha valami kudarc érte, roppant dühös tudott lenni. Tüntetően hátat fordított nekem, és kiment a konyhában, hogy csináljon magának egy kávét. Utánamentem, hogy egyek valamit vacsorára, mert a városban igencsak megéheztem, és az összegyűjtött pénzt nem akartam rögtön kajára elkölteni. Kinyitottam a hűtőt, bekukkantottam, és kikaptam egy doboz joghurtot. Leültem az asztalhoz, és közben lopva anyára pillantottam. Most aztán haragszik rám. Hát remek.

-         Tudod, Sofi, hiába vagy a lányom, úgy néz ki, sosem foglak megérteni. Nagy vagy már, levizsgázhatnál rendesen, mehetnél egyetemre, vagy kereshetnél valami rendes munkát magadnak, de te csak mész nap, mint nap ki a városba ugrálni, és amikor hazajössz, örülsz, hogy van 10 dollárod. – anya komoly arccal felém fordult. Arca még mindig enyhén vörös volt a haragtól.

-         Tudod, anya, biztosan jó lenne, de egyáltalán nem érezném ott jól magam.

-         És neked ez a legfontosabb? Hogy jól érezd magad? – fakadt ki anya, és a dühtől megint elkezdett vörösödni. – Miközben én nem kapok munkát, és alig van miből megélnünk! De te mehetnél tanulni egy egyetemre, és sokkal többre vihetnéd, mint én!

Elfordítottam a fejem. Ilyenkor sosem bírtam anya szemébe nézni. Tudtam, hogy igaza van, és ezt már megkaptam tőle számtalan alkalommal, de mégsem hallgattam rá, és nem akartam továbbtanulni. Valami motivált belülről, és hittem, hogy egyszer talán artista válhat belőlem.

-         Mindegy anya, te ezt úgy sem tudod elfogadni.

Felpattantam az asztaltól, felkaptam a joghurtomat, és elindultam fel a szobámba. Jobbnak láttam elvonulni, hogy megússzam a további veszekedést. Múltkor már amúgy is hatalmas balhé volt anyával közöttünk szintén emiatt, és az lett a vége, hogy anya elment, és az egyik barátnőjénél aludt.

Amint felértem, meghallottam, hogy anya sír. Remek. Mindig ez történik, és persze ilyenkor a bűntudatom mindig az egekbe szökik, és magamat vádolom, hogy miért nem vagyok megértőbb.

Felértem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Nagyon vágytam egy kis magányra, de ostromolt a lelkiismeretem is, hogy anyának már megint fájdalmat okoztam. De mi mást tehettem volna? Szükségem volt a pénzre, és fejlődnie kellett a tudásomnak is ahhoz, hogy megvalósítsam az álmom, és egy cirkuszi társulat tagja legyek. Persze anya erről semmit sem tud, és ha meg is tudná, egészen biztosan minden eszközt bevetne, hogy megakadályozzon ebben. Erre vágyom már egész gyerekkorom óta, és ettől még apa halála sem tántorított el. Minden nap edzek, hogy formában tartsam magam, és fejlődjek, amióta csak befejeztem a sulit. Azóta anya folyton nyúz, hogy menjek egyetemre, keressek valami rendes munkát magamnak, és ne „kéregessek” az utcán, ahogyan néha ő hívja. De én még várni akartam vele. Még hittem, hogy van esélyem bejutni egy cirkuszba, és talán még karriert is futhatnék be, amíg nem vagyok hozzá túl idős. Ahogyan apa is tette annak idején, amikor 16 évesen New Yorkba érkezett, hogy hírnevet szerezzen magának.

Vagy elmehetnék egy artistaiskolába is, de ehhez kell a pénz. Ezért egészen biztosan elmegyek fellépni. Holnap is.

***

Másnap már jó korán felébredtem. Feküdtem az ágyamban, és azon gondolkoztam, hogy mit fogok ma csinálni. El kéne menjek ma is valahova fellépni, talán Brooklynba, vagy arra a környékre. Mivel egy jó ideje semmi más nem dolgom nem akadt, egyfolytában ilyen, és ehhez hasonló dolgokon járt a fejem. Igazából ez volt a munkám. Amíg persze nem szerzek magamnak valami igazit, vagy fel nem vesznek valahova.

Csak később, olyan fél 10 fele mentem le a konyhába, de anyát már ott találtam, amint a konyhaasztalnál ült, a szokásos kávéját szürcsölgette, és újságot olvasott. Mivel nem volt munkája, ő is elég sokat volt itthon, csak néha ment el valami alkalmi munkát végezni, vagy állásinterjúra azzal a reménnyel, hogy felveszik. Anya eredeti munkáját tekintve virágkötő, de ebben a felgyorsult, rohanó világban már senkinek sincs szüksége virágkötőre, ezért a boltja csődbe ment, még évekkel ezelőtt. Azóta mindenféle tanfolyamot végzett el, abban a reményben, hogy valahol tartós munkát kap. De eddig hiába. Egy-két hónapnál tovább egyik munkahelyén se húzta.

-         Szia, anya. – mondtam halkan. Anya ma jobb hangulatban volt, mint amikor tegnap elváltunk, és megeresztett felém egy halovány mosolyt.

-         Szia, szívem. Hogy aludtál?

-         Köszönöm, jól. – válaszoltam, leültem vele szembe, elvettem az asztalról egy kiflit, és megkentem. Anya összehajtotta az újságot, eltette a táskájába, majd felállt.

-         Bill mondta, hogy lenne számomra egy kis munka a könyvkereskedésében. Hálás lenne, ha segítenék neki.

Anya kérdőn rám nézett, én pedig bólintottam.

-         Persze, menj csak. Én elleszek itthon. Majd kitakarítok, meg főzök valamit.

-         Biztosan nem baj?

-         Jaj, anya! – legyintettem. – Már hogy lenne baj? – valahogy néha azt éreztem, hogy anyának azért van lelkiismeret-furdalása, mert itthon hagy engem egyedül. Pedig igazán nagy vagyok már, és tudok vigyázni magamra.

-         Rendben. – összeszedte a cuccait, majd magára kanyarította a kabátját, és megindult a kijárat irányába.

-         Már mész is?

-         Igen. Bill kérte, hogy legyek ott 10-re.

-         Rendben. Szia, anya.

-         Szia, Sofi. – anya búcsúzóul rám kissé szomorkásan mosolygott, majd kilibbent az ajtón.

Anya amúgy is mindig szomorú volt mostanság. Nem akarta, hogy továbbra is így éljünk, rendes munkát szeretett volna, anyagi biztonságot, és nem utolsó sorban, egy társat maga mellé. Apa halála óta egyedül élt, de mindig állította, hogy ez neki így a legjobb. Persze mostanában egyre kevésbé hittem el neki. Próbáltam rábeszélni, hogy járjon többet társaságba, ne csak mindig itthon üljön, és a múltba temesse magát, de nem jártam sikerrel. Anya a múltban élt, mert nem találta elég szépnek a jelent. Sokszor beszélt apáról is, és ilyenkor valami furcsa csillogást láttam a szemében. Azt hiszem, ők igazán szerették egymást, és apa elvesztése olyan fájdalmat okozott neki, amelyet még mindig nem tudott kiheverni. Ezért is olyan magányos.

Én pedig gyökeresen az ellentéte vagyok. Én a jövőre koncentrálok teljes mértékben, ezért sem vagyok képes mindig megérteni őt.

Úgy elmerengtem, hogy észre se vettem, hogy teljesen összekentem magam vajjal. Letettem a félig megrágott kenyeret a tányérra, és felálltam az asztaltól. Összeszedtem a tányért, és az evőeszközöket, majd visszaraktam a kiflit a kenyértartóba. Tulajdonképpen nem is vagyok nagyon éhes. Viszont anya csak este jön haza. Ami azt jelenti, hogy egész nap azt csinálok, amit akarok!

***

Délfelé már bőven a városban voltam, és Brooklyn utcáit jártam. Nem sokkal azután jöttem el hazulról, hogy anya is elment. Tudtam, hogyha Bill, egy volt kollégája, és a legjobb barátja munkát ajánl neki, onnan csak elég későn fog hazaérni, addig pedig bőven van időm a városban bóklászni. Hátamon cipeltem a nagy, ezeréves hátizsákomat, amibe gondosan elrejtettem az aprócska CD-lejátszómat, amiről a rögtönzött fellépéseimen a zenét szolgáltatom, a labdát, amit néha a mutatványokhoz használok, és az barna pénztárcámat. Ennél több dolgot sohasem viszek magammal. Ezek a legfontosabb tárgyak, és a biztonság kedvéért a legtöbb helyre magammal cipelem őket. Amúgy is, ahogy anyát ismerem, ha megtudná, hogy megvan még az a labdám, azonnal belévágná a konyhakést, és az a kukában végezné. Ugyanis még kiskoromban, nem sokkal apa halála előtt, amikor még együtt gyakoroltam vele, e miatt a labda miatt estem ki a lakásunk emeletének erkélyén. Túl magasra dobtam, és mindenáron el akartam kapni, de végül átestem az erkélyen, és odalenn landoltam az avaron. Habár nem lett nagyobb bajom, anya rettenetesen megijedt, és megtiltotta apának, hogy tovább gyakoroljon velem. Már akkor gyűlölte ezt az egész cirkuszosdit – és ez így van a mai napig. De a labdát nem volt szívem kidobni, hanem gondosan eldugtam, és a mai napig őrzöm. Talán ez egy emlék apától is, elvégre még ő ajándékozta nekem még egészen kiskoromban.

Egy árnyas parkba értem. Gondolataimba merülve sétálgattam, élvezve a fák hűs árnyékát, és a kellemes levegőt. Hiába van már szeptember vége, az idő még mindig egészen meleg, szinte fülledt volt, és nem is tűnt úgy, mintha az időjárás akarna változni. Így hát nem csoda, hogy jól esett bemenekülni a fák árnyékába. Megpillantottam egy játszóteret, tele zsibongó, vidám gyerekekkel. Arrafelé vettem az irányt, és leültem a közelben egy padra. Irigyeltem őket, irigyeltem ezt a vidám gyerekzsivajt, az önfeledt, gondtalan gyermekkort. Nekem sosem volt ilyesmiben részem. Túl sok mindenen mentem már keresztül életemben ahhoz, hogy irigykedjek rájuk, akiknek semmi más dolguk sincs a világon, nincsenek problémáik, gondok, félelmek. A gyerekkor a legnagyobb kincs. Azon kaptam magam, ahogy néztem őket, hogy az ő önfeledtségükből rám is átragadt valami, kicsit felszabadultabb lettem, a lelkem is megkönnyebbült egy hajszálnyival. 

Szerettem volna néha újra gyerek lenni. Egy rendes, teljes családban, anya és apa szeretetétől körülvéve, semmiféle hiánytól sem szenvedve. De én már felnőttem, és ezek a vágyak túl abszurdak voltak. Talán a jövő tartogat valamit, ami kárpótol majd mindezért.

Összeszedtem a cuccomat, felálltam, és a tér túlsó végében levő megüresedett hinták egyike felé igyekeztem. Ledobtam a hátizsákom az oszlop mellé, majd lehuppantam a hintára. Ha csak egy pillanatra is, de így éreztem magam, mint egy gyerek. Ellöktem magam a földtől, és könnyedén szálltam fel a magasba. Egyre magasabbra és magasabbra hajtottam magam, míg végül már majdnem elértem fák ágait is. Imádtam ezt az érzést. Olyan volt majdnem, mintha repültem volna, és ehhez a hinta sem kellett volna. Alattam homok terült el, és ez biztonságot nyújtott. Hirtelen ötlettől vezérelve előrenyújtottam a kezem, és amikor újra a magasba értem, ellöktem magam, és előre ugrottam. A lélegzetem is elállt szinte, és úgy éreztem, repülök. Ugrás közben megpördültem párszor a tengelyem körül, és tökéletesen, két lábra érkeztem. Az egész nagyon rövid ideig tartott, és én azonnal ültem is volna vissza a hintába, hogy megismételhessem, amikor egy vékonyka hangot hallottam meg magam mögött.

-         Nézd, mama, az a kislány repült! – egy hatéves forma kisfiú állt mögöttem, az ujját rám szegezte, szeme pajkosan csillogott.

-         Ugyan, kicsim!

-         De igen, én láttam! Tényleg repült!

Elmosolyodtam, és intettem a kisfiúnak.

-         Mutasd meg még egyszer! Kérlek, mutasd meg! – lelkendezett a kisfiú.

-         Kérlek, Matt, hagyjuk a nénit, hadd csinálja a dolgát. Ne zavarjuk!

-         Nem zavarnak. – mondtam, és mosolyogva az anyukára néztem. – szívesen megmutatom még egyszer.

Visszaültem a hintába, ismét jó magasra hajtottam magam, de ezúttal nagyon koncentráltam arra, amit csinálni fogok. Mint ahogyan apa tanította régen. „Koncentrálj, kicsim”, mondta mindig, „mert csak így sikerülhet a mutatvány!”

Ahogy kiugrottam a hintából, egyből hátrafelé pördültem, lábaimat kinyújtottam, és hátraszaltóztam. Félelmetes volt alattam látni a világot ilyen magasan, de mégsem ijedtem meg. A mozdulat szinte a kisujjamban volt.

Tökéletesen érkeztem a földre, karjaimat előre nyújtottam, hogy visszanyerjem egyensúlyomat, és amikor már biztosan álltam a lábamon, felegyenesedtem. A kisfiú hatalmas, csodálkozó szemekkel nézett rám. Rámosolyogtam. Időközben sok gyerek, és szülő tódult körém, és ők is ámulva nézték a mutatványom. Néhányan még tapsoltak is.

-         Hú, ez hogy csináltad? – kérdezte a kisfiú tágra nyílt szemekkel.

-         Te bizonyára egy artista vagy. – lépett oda hozzám az anyukája. – Az Il Capitanoból jöttél, nem?

-         Öhm, nem. – mosolyodtam el. – Még nem vagyok artista, de egy napon az szeretnék lenni.

-         Értem. – mondta az anyuka. – Pedig biztosra vettem, hogy artista vagy. Egy ismerősöm az Il Capitano társulatának a tagja. Tőle szoktam látni ilyen mutatványokat. Azt hiszem, megirigyelhetné a tudásod.

-         Apám is artista volt, és ő is az Il Capitanoban dolgozott egy időben. – feleltem. – Tőle tanultam ilyen mozdulatokat.

Az Il Capitano emlegetése furcsa érzéseket keltett bennem. Ez New York legnevesebb, és legjobb hírű cirkusza, egy állandó társulattal. Apa is itt dolgozott 10 évig, és itt is halt meg. Egy cirkuszbalesetben.

-         Én is tudok ilyeneket! – jött oda hozzám egy kislány. – Tudod, járok gimnasztikára!

-         Ezt én is meg tudom csinálni! – szólalt meg egy kisfiú, és elindult a hinta felé.

-         Sam, gyere vissza! – az édesanyja utána rohant, és visszatartotta, nehogy a kisfiú butaságot és esetleg megsérüljön.

-         Mutass még valamit! – fordult hozzám a kisfiú. – Valami szépet!

-         Huh. – nevettem el magam. Most az egyszer zavarban éreztem magam, pedig sohasem szoktam, ha az utcán lépek fel. Még akkor sem, ha egyesek csak bámulnak rám, vagy esetleg rosszindulatú megjegyzéseket tesznek. Zavartan odamentem a hintához, rátettem a két kezem, és egy mozdulattal elrúgtam magam, egészen kézenállásba. Lábaimat rákulcsoltam a hinta láncaira, és így egyensúlyoztam egy darabig, majd hátralendítettem lábaimat, és hátra érkeztem hídba. Felálltam, leporoltam a kezem, majd a kisfiúra néztem, aki hatalmas, csodálkozó szemekkel nézett rám. Sok ember jött oda körém, és hallottam, ahogy sugdolóznak, és ámultan néznek rám. Úgy éreztem magam, mint egy jól sikerült mutatvány után. Tökéletesen elégedetten. Engem egész életemben az tett boldoggá, amióta csak gyakorlok, hogy elkápráztassam az embereket.

-         De ügyes vagy! – lelkendezett az egyik kislány. -  Nézd, ezt én is meg tudom csinálni!

-         Ügyes vagy! – mosolyogtam rá.

-         Hű, nagyon szép volt. – tapsolt meg az anyuka. – Bizonyára sokat gyakorolhatsz.

-         Igen, rendszeresen.

-         Jársz is talán valahova?

-         Nem sajnos. Apa kezdett el engem tanítani egész kicsi koromban, de sajnos ő meghalt. Azóta saját magam edzője vagyok, és igyekszem olyan sokat gyakorolni, amennyit csak tudok.

-         Értem. – mosolyodott el. – Pedig biztos nehéz lehet, ha nincs melletted egy edző.

-         Ó, egyáltalán nem! Anyukám mindig mondja, hogy ez a véremben van!

-         Én pedig meg mertem volna esküdni, hogy az Il Capitanoból jössz. Tudod, nincs messze a cirkusz, és az ottani artistákat sokszor látom ide kijönni gyakorolni.

-         Közel van ide a cirkusz? – nagy szemeket meresztettem a nőre. Be kellett vallanom magamnak, hogy habár egész életemet New Yorkban töltöttem, fogalmam sem volt, hogy merre található a város leghíresebb cirkusza. Habár ez részben anyának is volt köszönhető. Ő messzire elkerülte még az Il Capitano környékét is.

-         Igen, háromutcányira innen.

Ez a hír nagyon meglepett. Görcsbe rándult a gyomrom. Rengeteget bóklásztam már eddig a városban, de sosem gondoltam, hogy egyszer pont arra a környékre tévedek, amerre a cirkusz is volt található Elnéztem arrafelé, és meg is láttam a házak felett magasodni az épület csúcsos tetejét.

-         Szerintem megállnád a helyed közöttük. Nem láttam sokat abból, amire képes vagy, de ebben biztos vagyok.

-         Óh, igen. De ha majd felvételizni fogok egy cirkuszba, nem hiszem, hogy az Il Capitano lenne az. – A sok rossz emlék miatt, tettem hozzá magamban. Eszembe se jutott eddig, hogy esetleg csatlakoznék hozzájuk. Anya is képtelen lenne elviselni, ha a társulat tagja lennék.

-         Pedig ha jól tudom, most éppen felvételit tartanak a cirkuszban, mert sok artista, és mutatványos ment el a cirkusztól. Tudod, az ismerősöm mondta…

A kisfiú félbeszakította az édesanyját, és nagy szemeket meresztve rám ideszaladt hozzám.

-         Ugorj még egy olyan nagyot, mint az előbb!

-         Öhm, rendben. – tétováztam, de az előbb hallottak még ott visszhangzottak a fülemben. Nagyot nyeltem. Micsoda? Felvételi az Il Capitanoba? Sosem fordult meg a fejemben, hogy pont annak a cirkusznak legyek a tagja, ahol apa is meghalt. Anya szerintem belepusztulna, ha megtudná, és ez csak rontaná a mostanság amúgy sem mindig felhőtlen kapcsolatunkat. Meg amúgy is; nem vagyok annyira jó, hogy oda felvegyenek. Oda tényleg csak a legprofibbak jutnak be.

Visszaültem a hintába, jó magasra hajtottam magam, hogy kiugorjak, de közben nem teljesen figyeltem a mutatványra. Gondolataim teljesen máshol jártak, a nő szavain rágódtam, és amikor már kiugrottam, akkor éreztem, hogy rossz az időzítés. Elsiettem a dolgot, és egészen laposan szinte kiestem a hintából. Útközben sikerült gyorsan hátraszaltózni egyet, de éreztem, hogy elkéstem. A mutatvány nem sikerült. Magam alá gyűrtem a lábamat, és szinte fenékre esve zuhantam a homokba. Nagy porfelhőt vertem fel magam körül, és azonnal hallottam a bal bokám hangos reccsenését. 

2. fejezet

Hason feküdtem az ágyamon, arcomat a párnámba temettem. Hogy lehettem ekkora idióta?

Iszonyatosan hasogatott a bal lábam, azt hittem, minden egyes nyilallással kiszakad egy darab a bokámból. Biztos voltam benne, hogy szilánkokra tört, és kész, vége a még el sem kezdődött karrieremnek. Nagyon utáltam magamat, amiért annyira lekötötte a gondolatomat a nő mondandója, és arra koncentráltam, ahelyett, hogy az ugrásra figyeltem volna. Már akkor éreztem, hogy valami baj van, amikor felálltam a homokból, ahová fenékre érkeztem, és a körülöttem állókat igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi bajom. A bal lábam iszonyatosan fájt, amikor megpróbáltam rálépni, és az majdnem összecsuklott alattam. Igyekeztem minél gyorsabban lelépni a parkból, gyorsan elköszöntem a nőtől, és elindultam haza, pedig még szívesen beszélgettem volna vele. Többet akartam megtudni az Il Capitanoról, de a fájdalom csak egyre fokozódott, és nem bírtam volna ki, ha nem jövök haza.

Már a hazaút is kegyetlen volt. A lábam egyre jobban lüktetett, és ülőhely hiányában végig kellett álljam az egész utat. Mire hazaértem, már valósággal sírtam a fájdalomtól, és tetejébe még a bokám is csúnyán megdagadt, lassan alig fért be a cipőmbe. Sejtettem, hogy valami rettenetes történt, és biztosra vettem, hogy eltört a bokám. Különben mi az istenért fájna ennyire?

Feltápászkodtam az ágyamról, és szemrevételeztem a bokámat. Szörnyen nézett ki. A vizes borogatástól most már némiképp lelohadt, de még jó csúnya volt. Óvatosan leemeltem róla a kendőt, belemártottam a hideg vízbe, majd visszatekertem a lábamra. Az égető fájdalom némileg enyhült, ahogy a vizes anyag érintette a bőrömet. Szinte magam előtt láttam anya kárörvendő arcát, amikor hazaér. Mindig mondogatta, hogy majd meglátom, egyszer ki fogom valamimet törni egy mutatvány közben. Lehet, hogy ez most sikerült is.

Különben is, fogalmam sem volt, hogy mit mondjak majd neki, amikor hazaér. Gondoltam arra, hogy alvást színlelek, de mivel csak olyan hét óra körül lehetett, ez eleve rossz ötletnek tűnt. Másrészt megígértem anyának, hogy kitakarítok, sőt, főzök is magamnak valamit, de ebből egyik sem valósult meg. Bosszankodva hallgattam az üres gyomrom méltatlankodó korgását. Roppant dühös voltam magamra, amiért így elrontottam a napomat, és a holnapi napom sem lesz örömtelibb. Valószínűleg el kell majd menjek orvoshoz, mivel a bokám biztosan nem fog meggyógyulni magától. Ez külön procedúra lesz holnapra, újra mehetek be a városba, ezen felül valószínűleg anya megjegyzéseit kell egész nap hallgassam, amiért ilyen béna voltam. Belefúrtam a párnába az arcom. Ez a hetem már úgy el van rontva, ahogyan csak lehet.

Kulcscsörgést, majd az ajtó nyikordulását hallottam odalentről. Remek. Megjött anya. Már komolyan csak ez hiányzott. Elhatároztam, hogy megpróbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és akkor talán anya nem veszi észre, hogy mi történt. Nem akartam, hogy megtudja, hogy mi lett a bokámmal, viszont színlelésben sosem voltam valami jó. Ha más nem is, a fájdalmas grimaszba torzult arcom mindenképp elárulja, hogy baj van.

-         Szia, szívem! – köszönt anya jó hangosan.

-         Szia, anya. – válaszoltam, de hangom révetegen, kissé erőltetetten hangzott. Megpróbáltam felállni az ágyról, de azonnal visszahuppantam ülő helyzetbe. Bokám fájdalmasan sajgott, és szemlátomást tiltakozott az ellen, hogy bárhová is menjek. Nagy nehezen elvonszoltam magam az ajtóig, és leültem a lépcsőfeljáróba.

-         Milyen volt a napod?

-         Egész jó. Neked?

-         Elég fárasztó. Sokat kellett segítsek Billnek, hiszen most érkezett egy csomó új könyv a kereskedésbe. Tudod, beszerzett sok mindent, és… Hát neked mi bajod?

Anya megállt a lépcső alján, és aggódó arccal nézett rám. Gondolom, azonnal kiszúrta, hogy olyan furcsán tartom a bal lábamat, és valószínűleg a fájdalmas grimaszból is leszűrhette, amit eddig kétségbeesetten próbáltam eltüntetni az arcomról.

-         Se… Semmi különös, anya.

-         Még hogy semmi különös! Akkor nem így néznél ki! Te jó ég! – anya gyorsan felszaladt a lépcsőn hozzám, én pedig feltápászkodtam, és visszamásztam az ágyamra. Igyekeztem a lábamat ügyesen elrejteni, de anya előtt nem járhattam sikerrel. Ő azonnal kiszúrta, ha nem volt velem valami rendben.

-         Sofia Toroshvili, már megint mi az istent műveltél? – ha anya haragudott rám, mindig a teljes nevemen szólított. Tudta, hogy ezt ki nem állhattam.

-         Csak megrántottam a bokám, miközben takarítottam, ennyi az egész. – próbáltam védekezni, de anya átlátott rajtam.

-         Na, hogyne! – anya lehuppant az ágyam szélére, de direkt úgy, hogyha akartam, se tudtam volna elmenekülni. Leszedte óvatosan a bokámról a kötést, de a szájához kapott, amint meglátta, hogy mekkorára dagadt.

-         Te szent ég, Sofi, mi történt veled? Leestél valahonnan? Vagy… Már megint fellépni voltál, igaz? – anya vészjóslóan emelte fel a hangját, és tudtam, hogy azonnal átlátott rajtam. Volt már arra alkalom, hogy megsérültem egy mutatvány közben.

-         Anya, én nem… - de sejtettem, hogy vesztett ügyem van. Anya roppant dühösen nézett rám, valószínű volt, hogy most aztán megkapom a magamét. Így hát jobbnak láttam elmondani az igazságot, mint egy újabb hazugságot kitalálni, amit anya úgysem vesz be.

-         Ez úgy volt… - kezdtem bele a mondandómba.

-         Hát nem megígérted már ezerszer, hogy nem mész el, és abbahagyod ezt a hülyeséget! Könyörgöm, Sofia, legközelebb a nyakadat kell kitörnöd ahhoz, hogy rájöjj, mekkora ostobaságot művelsz?

-         Anya, ez nem így volt! – védekeztem kétségbeesetten. Nem akartam mára is egy vitát, amikor így is elég ramatyul éreztem magam. – Komolyan nem! Én… - de anyától képtelen voltam szóhoz jutni.

-         Mi az, hogy nem így volt! Mi lesz veled, ha komolyan megsérülsz, és ellátásra fogsz szorulni? Ki fog akkor gondozni? Ne felejtsd el, nem vagy hivatásos artista! Mennyi őrültséget fogsz elkövetni addig, amíg erre rájössz?

-         Anya, hadd mondjam el, kérlek! – próbáltam nem ingerülten visszavágni, pedig már megint roppantul felidegesített ez az egész. Szerintem voltam olyan jó, mint egy igazi artista, és ezt majd ő is látni fogja. Bár ő még sosem látott fellépni egy mutatványommal sem. Így aztán könnyű beszélni. – Elmentem sétálni, ide a közeli játszótérre, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejemet. – arról persze mélyen hallgattam, hogy Brooklynban voltam. – Kiugrottam a hintából, de rosszul értem földet, és megrántottam a bokámat. Ennyi.

-         Aha, és miért ugrálsz ki te a hintából.

-         Hát… Csak úgy. – farkasszemet néztem anyával, és igyekeztem állni a tekintetét. – Miért ne?

Anya gyanakodóan nézett rám, mint aki nem igazán hiszi el, amit hallott. Majd felállt az ágyról, és elindult az ajtó felé. Szerintem belefáradt már a vitába, habár nem úgy nézett ki, mint aki ennyiben hagyja a dolgot. A lépcsőfeljáróban megfordult.

-         Ezzel mindenképpen el kell menni az orvoshoz. Holnap viszont megint megyek segíteni Billnek, szóval attól tartok, hogy egyedül kell elmenned. Reméljük, addig nem lesz nagyobb baj.

Ez annyira tipikus anya. Igyekszik bennem minél jobban bűntudatot kelteni az ostobaságom miatt, éppen ezért még az orvoshoz sem hajlandó elvinni. Oldjam meg magamnak, ha már én törtem ki a lábamat.

-         Rendben. – nagyot nyeltem, és a megdagadt bokámra meredtem. Én is remélem.

-         Főzök egy teát. – mondta anya, majd becsukta magam mögött az ajtót.

Nagyot sóhajtottam, majd visszahanyatlottam a párnámra. Remek. Egy csodálatos nap csodálatos befejezése.

***

Az orvosig tartó út szörnyű volt. Az orvos, akihez jártunk, Brooklynban lakott, ezért mivel anya nem tudott elvinni kocsival, újra végig kellett másszak a fél városon. Majdnem szó szerint.

Éjszaka nem sokat aludtam a fájó lábam miatt, de meglepően reggelre már egészen jól nézett ki. A dagadás lelohadt némiképp, és pár bevett fájdalomcsillapító után már egészen alkalmas voltam hozzá, hogy elinduljak. Csak az volt a baj, hogy a bokám valahol félúton újra rákezdte, és kínomban a számat harapdáltam a fájdalomtól. Biztos voltam még mindig benne, hogy eltört, és éppen ezért rettegtem bemenni az orvoshoz, féltem, hogy mit mond majd. Talán ezzel vége is a cirkuszi karrierről szőtt törékeny álmaimnak.

Óvatosan leszálltam a buszról, és elindultam bicegve az orvosi rendelő felé. Nem volt szerencsém, hiszen elég messze volt innen, úgy ötutcányira, és addig még egy jó hosszú séta várt rám. Haragudtam magamra, amiért nem inkább taxival jöttem, úgy mennyivel egyszerűbb lett volna. Körülnéztem a forgalmas utcán, de se közel, se távol egyetlen taxit sem láttam. Szóval marad a bicegés. Emberek tömkelege jött velem szembe, és még arra sem vették a fáradtságot, hogy kikerüljenek, így aztán nekem kellett szlalomozni a tömegben, aminek a bokám látta kárát. Mire odaértem a rendelőbe, már alig láttam a fáradtságtól, és a bokámba is minduntalan belenyilallt a fájdalom.

Ahogy beértem az épületbe, lerogytam a legközelebbi székre, és kinyújtóztattam megviselt lábamat. Jól ismertem már ezt a rendelőt, hiszen egész kiskoromtól idejártam, ha megsérültem (és ez bizony régebben gyakrabban fordult elő, hiszen elég szeleburdi gyerek voltam). A praxis anya egyik régi ismerőséé volt, aki jól ismert engem, és már most is előre láttam, hogyan fogja forgatni a szemét, ha meglát. Igen, már megint sikerült összetörnöm magam.

Egy fiatal nővér jött oda hozzám, és felvette az adataimat. Sajnos előttem elég sokan voltak, úgy látszott, elég sok időt fogok itt eltölteni. Már most unatkoztam. Nem hoztam magammal semmi szórakoznivalót, így jobb híján a gondolataimba mélyedtem, és igyekeztem nem tudomást venni a még mindig fájó lábamról. Minduntalan elhessegettem azt a gondolatot magamtól, hogy eltört. Akkor aztán tényleg vége lenne az úgymond karrieremnek, ami nyilvánvalóan nincs is még, de ezek után nem is lehetne, hiszen törött lábbal nem sok helyre vennének fel. Amire pedig teljesen meggyógyulna, már lehet, hogy nem kellenék egyetlen társulatnak sem – nem mintha olyan sok lenne New Yorkban. Tisztában voltam vele, hogy gyorsan kell cselekedjek, ha meg akarom valósítani az álmomat, és azt, amiért olyan sokat küzdöttem, és gyakoroltam, de tudtam, hogy ez a vágyam elég elérhetetlen messzeségben van. 18 vagyok, és egyre idősebb ahhoz, hogy egy cirkuszban dolgozzak, hiába gyakoroltam szinte egész életemben, nem hinném, hogy olyan jó lennék, mint egy igazi artista, aki egy artistaiskolában tanult, vagy akárhol máshol edzett. Kezdtem mostanában egyre inkább kritikus lenni magammal szemben, és a gyermeteg lelkesedés, amely eddig hajtott, és amely apám halála után is megmaradt, fokozatosan kezdett lelohadni. Néha már odáig is eljutottam, hogy hagyom az egészet a fenébe, és az utcára sem megyek ki utcai mutatványosnak, de ilyenkor mindig haragudtam magamra, hiszen ez már túl régi vágyam volt ahhoz, hogy egyszerűen csak úgy kidobjam a kukába. De hiába; racionálisan kellett gondolkozzak. Valószínűleg túl kevés lennék egy cirkuszba, tehát előbb vagy utóbb el kell menjek egy egyetemre, egy ki tudja milyen szakra. Furcsa, de eddig még nem gondolkoztam azon, hogy mihez kezdek, ha nem leszek artista. Azt hiszem, itt az ideje, hogy nekilássak.

Az idő csak nem akart telni, és előttem még mindig hárman vártak a sorukra. Unalmas perceimet azzal töltöttem, hogy a szék melletti kisasztalon heverő tucatnyi szórólapot olvasgattam szórakozottan, de igazából oda se figyeltem arra, hogy mit olvasok. Egyetlen hirdetés, vagy reklám sem maradt meg a fejemben, sokkal inkább azon gondolkoztam, hogy mit fogok csinálni, ha végre-valahára hazaérek. Szerintem az lesz az első, hogy megnézem a New York-i egyetemek és főiskolák kínálatát. Ez valahogy jobban lekötött, mint az unalmas prospektusok böngészése. Igazából elég elkeseredett voltam. Minduntalan külső erők akarták irányítani az életem, és rémisztő volt az a gondolat, hogy talán sosem csinálhatom azt, amire egész életemben vágytam.

Észre se vettem, hogy egy szórólapot szorítottam a markomba. A lapot egészen kicsire gyűrtem össze, és ahogyan kinyújtottam az ujjaim, a galacsin a földre pottyant. Utánanyúltam, és óvatosan széthajtogattam, nehogy elszakadjon, ugyanis már a szalagcímen megakadt a szemem. A piros betűvel írt, harsogó felirat elszántan hirdette az olvasóknak: „Artistaválogató az Il Capitanoba!”

Azonnal felocsúdtam a réveteg bambulásból, megragadtam a papírt, és rohamtempóban olvasni kezdtem. A szívem a torkomban dobogott, és a pulzusom felgyorsult vagy kétszázra az izgalomtól. Ezt nem hiszem el! Az a nő a játszótéren is ezt emlegette!

Minden egyes szót igyekeztem alaposan az emlékezetembe vésni, és miután vagy ötször elolvastam a szöveget, úgy éreztem, hogy kívülről tudom.

„Mire vársz, próbáld ki magad, hiszen vár egy szuper társaság, és New York legnevesebb cirkusza! Ha egy 16-20 év közötti fiatal, és elszánt artistanövendék vagy, és arra vágysz, hogy megtaláld álmaid hivatását, jelentkezz az Il Capitano válogatására! A meghallgatás szeptember 25-én, reggel 10 órától lesz, a cirkusz főépületében!”

Hirtelen hihetetlen feldobottságot, és örömöt is éreztem, hiszen az Il Capitano egy nem akármilyen hely, és te jó ég, mi lenne, ha én is a tagja lennék! Milyen király lenne már! Végre szerezhetnék elismerést, és egy igazi cirkusz tagja lennék, és…

A lelkesedésem olyan hamar tört le, mint amilyen gyorsan jött, miután józan ésszel végiggondoltam az eseményeket. A válogató híre némiképp lesokkolt, hiszen éppen most jött, amikor már temettem volna magamat, mint eljövendő artistát. De ez a sors undorító fintora volt, hogy nekem éppen most kellett a kezembe kapjam ezt a szórólapot. Különben is, nem hiszem, hogy olyan jó lennék, hogy felvegyenek. Idegesen az ajkamba haraptam. Így átgondolva már távolról sem tűnt olyan vonzónak az egész, és az is lehet, hogy a bokám miatt nem is edzhetek többé.

Meg ott van a másik dolog is. Nevezetesen: apa. Ő ott halt meg, az Il Capitanoban, a nagyközönség szeme láttára. Ez elég rossz ómen.

Idegesen a kukába hajítottam a galacsinba gyűrt szórólapot, bár magamban eléggé lelkiismeret-furdalást éreztem emiatt. Jobb lesz elfelejteni. Végignéztem az asztalon levő szórólapokon, de csak ez az egy volt ilyen, amelyik biztosan egészen véletlenül keveredett a kezeim közé. De pont az én kezeim közé! Összeszorult a torkom; ez elég fura ahhoz, hogy véletlen legyen.

Próbáltam kiverni a fejemből az egészet, de nem ment, a mondatok minduntalan ott ismétlődtek a fejemben. Hiába, egy álomról nem ilyen könnyű lemondani. 

7. fejezet 

Leszaladtam gyorsan a lépcsőn, és a kertre néző ablakhoz siettem. Láttam, ahogyan a fickó könnyedén kinyitja a kertajtót, mivel anya elfelejtette bezárni, az ajtónkhoz sétált, és erélyesen bekopogott. Nagyot nyeltem, a szívem a torkomban dobogott az idegességtől. A telefonom után kaptam, és eszembe jutott, hogy azonnal felhívom anyát, hogy egy idegen akar bejutni a házunkba, de leesett, hogy nem is olyan régen még én törtem saját kezűleg darabokra a mobilját, így ez nem volt lehetséges. Iszonyúan kezdtem pánikolni, és fogalmam sem volt, hogy mit akarhat tőlem az az alak. Újra kikukucskáltam, és láttam, hogy a férfi alaposan körbekémlel mindenfelé, és azt nézi, hol tudhatna bejutni a házba. Lerogytam a kanapéra, összekuporodtam, és megfogadtam, hogy semmiképpen nem nyitok ajtót.

-         Sofia, itthon vagy? Engedj be, légy szíves! – az alak szinte dörömbölt az ajtón, és majdnem szívbajt kaptam, amikor a nevemet hallottam. Tetejébe még a hang is olyan ismerős volt… Csaknem?

A felismerés villámként hasított belém. A bejárati ajtóhoz rohantam és óvatosan kikukucskáltam a kis ablakocskán. A férfi levette feje tetejéről a kapucnit, és teljes életnagyságban elém tárult…

-         Ön az, igazgató úr?

Marcelli elmosolyodott, de arca roppant feszült volt.

-         Erre most nincs időnk, Sofia! Légy szíves, engedj be.

-         Nem tudom! – mondtam kétségbe esve. – Anyám elvitte a kulcsot! Tudja, nem bízik meg bennem.

-         Tudom. – sóhajtott fel a férfi. – De ezen majd segítünk. Biztosan nem tudod kinyitni valahogyan az ajtót?

-         Nem hiszem. – az ajkamba haraptam, és kétségbeesetten körülnéztem a szobában valami után kutatva, amivel fel tudnám feszíteni az ajtót. A szívem a torkomban dobogott. Annyira váratlanul ért ez az egész, álmomban se gondoltam volna, hogy Marcelli megjelenik a mi házunknál!

-         Nem találtam semmit! – kiáltottam kétségbeesetten némi keresés után.

-         Akkor te gyere ki valahogyan, Sofi! – még ajtón keresztül is érzékeltem az igazgató hangjából kicsendülő idegességet, és türelmetlenséget.

-         De miért, uram, én… - azt akartam mondani, hogy büntetésben vagyok, és nem mehetek sehová, de Marcelli belém fojtotta a szót.

-         Majd elmondom, Sofi, csak gyere ki.

A szemem megakadt a nappali ablakán, amely egyenesen az udvarra nézett.

-         Mi lenne, ha kiugranék az ablakon? – kiáltottam, de nem jött válasz. Egy darabig kővé meredve hallgatóztam az ajtó előtt, de mivel nem hallottam semmit, odarohantam az ablakhoz, és kinéztem rajta. Marcelli már nem az ajtó előtt állt, hanem a kisietett a kertkapun, és a telefonjába magyarázott valamit hevesen. Nem tétováztam hát többet, fogtam az ablakpárkányon álló virágcserepeket, meg egyéb mütyüröket, és óvatosan leraktam őket a padlóra, majd kinyitottam az ablakot, felmásztam az ablakpárkányra, és egy ügyes mozdulattal kiugrottam a szabadba. A mozdulat meg sem kottyant, olyan fürgén ugrottam, amennyire csak tudtam. Marcelli éppen abban a pillanatban tette le a telefont, amikor kimásztam. Elismerően bólintott, majd egy mozdulattal az autója felé terelt.

-         Gyere Sofi, nincsen sok időnk! Édesanyád hamarosan hazaér.

-         De hova megyünk?

-         Azt majd elmondom útközben.

A kocsi felé igyekeztem, villámsebességgel kinyitottam az ajtaját, beugrottam az ülésre, és becsaptam magam után az ajtót. Eközben Marcelli is beült mellém, és beindította a motort.

Az ajkamba haraptam, és egy pillanatra teljesen elbizonytalanodtam. Talán mégsem túl jó ötlet ez így, főleg nem a tegnapiak miatt.

-         Anyám meg fog ölni, amiért ellógok megint. – mondtam csendesen.

-         Anyádat bízd rám. Majd én ezt megbeszélem vele.

-         Honnan ismeri anyát? – tettem fel a kérdést. A férfi szeme mintha felcsillant volna egy pillanatra, és a szája sejtelmes mosolyra húzódott.

-         Mondjuk úgy, hogy apád nagy hírnévnek örvendett a cirkuszban.

-         Ezt nem hiszem el! Anyám is ugyanezt mondta! – csattantam fel mérgesen. Kezdett idegesíteni, hogy képtelen nekem bárki is elmagyarázni ezt a szituációt, amiben jelenleg vagyok.

-         Tőle nem is vártam volna mást. – mondta Marcelli még mindig könnyed hangon, de a hangából cseppnyi keserűséget éreztem kicsendülni.

Mi az isten folyik itt? Mi az, amiről én nem tudok? Egy csomó kérdés kavargott a fejemben, de jobbnak láttam, ha befogom a számat.

Mellesleg most nyílt alkalmam először rá, hogy alaposabban szemügyre vegyem az Il Capitano igazgatóját. Marcelli körülbelül a negyvenes évei végén lehetett, és még valamit őrzött az artistamúltjából, hiszen termete egyértelműen azt sugallta, hogy valamikor kiváló lehetett a maga műfajában. Olajbarna bőre, fekete haja, és szeme árulkodott róla, hogy valahonnan délről származott, egészen pontosan Európa déli részéről. Sokat olvastam róla, és a történetéről, hiszen az ő apja, Giuseppe Marcelli alapította meg az Il Capitanot, miután Olaszországból az Államokba költözött. A család, ha jól emlékszem, olasz artistacsalád volt, akik miután elhagyni kényszerültek Itáliát, itt folytatták tovább a hagyományaikat, és új cirkuszt alapítottak.

Egy ideig szótanul ültünk egymás mellett, és én roppant mód feszélyezve éreztem magam Marcelli mellett. Arra vártam, hogy a férfi megszólaljon, de ennek a legkisebb látszatát se mutatta. Ha ennyire sürgős volt az, hogy meglógjunk anya elől, akkor most legalább közölhetné, hogy mit is szeretne. De nem úgy tűnt, hogy hajlandó rá.

Felkanyarodtunk időközben az autóútra, amely egyenesen New Yorkba vitt minket. Így már kétségem sem volt afelől, hogy a cirkuszba megyünk.

-         Anyám megtiltotta, hogy a cirkusz társulatának tagja legyek. - ismételtem újra, hogy az igazgató végre rám figyeljen.

-         Mondtam, Sofi kedves, hogy édesanyádat bízd rám!  Meglátod, hogy el fog engedni. Csak idő kell neki.

Mondani akartam valamit, de jobbnak láttam, ha csendben maradok. Marcelli egyre titokzatosabbnak tűnt nekem az örökös célozgatásaival. Eléggé kételkedtem abban, hogy sikerül majd meggyőznie anyát. Nem hinném, hogy sikerülne neki az két nap alatt, ami nekem nem ment vagy tíz éven keresztül.

-         Különben is, hogyhogy maga jött értem? – próbáltam óvatosan puhatolózni, és ezáltal is oldani a kínossá váló csendet. Marcelli nem válaszolt azonnal, hanem úgy tűnt, mint ha mérlegelni akarná a választ magában. Lekanyarodott a főútról, és egyenesen Brooklyn felé vettük az irányt. Már egészen biztosan nem lehetünk messze. Ilyenkor délelőtt alig van forgalom az utakon, és nagyon gyorsan el lehet bárhova érni. Talán mire anya hazaér, mi már rég a cirkuszban leszünk.

-         Valakinek el kellett jönnie érted, nem, Sofi? – a férfi hamiskásan rám mosolygott. – Csak nem küldhettem érted Sergejt, vagy Féliciant! – erről egyből eszembe jutott a válogató. Hirtelen nagyon kezdtem örülni annak, hogy ő jött, és nem valamelyikük a kettő közül.

-         De úgy értem, miért pont maga? Miért pont az igazgató személyesen?

-         Tudod, Sofi, feltűnt ma nekem, és mellesleg mindenkinek odabent, hogy nem jelentél meg a kötelező eligazításon, pedig tegnap sikeresen szerepeltél a válogatón, és felvételt nyertél. Elhatároztam, hogy személyesen járok utána a dolognak, és mivel sejtettem, hogy mi állhat a dolog hátterében, jobbnak láttam, ha azonnal intézkedem. Különben is, - nézett rám a férfi jelentőségteljesen. – nem engedhetjük meg, hogy akár csak egy kiváló artistát is elveszítsünk!

-         Nem is tudja, hogy jó vagyok-e. – szólaltam meg csendesen.

-         Dehogynem, hiszen láttalak a válogatón.

-         A válogatón nem voltam jó.

-         Ugyan, Sofia, nem becsüld le a képességeidet! Vagy legalább olyan jó, mint a többiek közül bárki.

-         Vallja be, hogy ezt nem gondolja így! – szegeztem neki Marcellinek, hiszen valahogyan éreztem, hogy nem teljesen mondja meg az igazat.

-         Már miért ne gondolnám így, Sofi? Talán önbizalom-hiányos vagy, és nem bízol a saját képességeidben?

-         De hiszen közel sem voltam annyira jó a válogatón, mint általában! El is rontottam!

-         Attól függetlenül még lehettél jó! Biztosan megállnád a helyed a többiek között.

-         Honnan tudja?

Kezdtem egyre mérgesebb lenni, magam sem tudtam, hogy miért. Idegesített az igazgató, és valamiért egyfajta rossz érzés kezdett elhatalmasodni rajtam. Ismét eszembe jutott az a kép, amikor Marcelli meghallotta, hogy ki az apám.

-         Ugye csak az apám miatt vett fel?

A férfi igencsak elcsodálkozó arckifejezést vágott, amikor meghallotta a kérdésemet. Időközben ráhajtottunk a brooklyni bekötőútra, amely a tengerparton vezetett. Innen már tényleg csak néhány perc, és a cirkusznál vagyunk.

-         Igen, az is benne van egy kicsit.

-         Micsoda? – sápadtam el. Ezt nem mondhatta komolyan! – Szóval nem is a tudásom alapján ítéltek meg? Ez kivételezés!

-         Figyelj, Sofi! – fordult felém a férfi, miközben megálltunk egy piros lámpánál. Hangja komolyan, és rémisztően csengett, úgy beszélt, mint egy kimért, szigorú igazgató. – A társulat roppant kíváncsi rád – igen, az apád miatt, hiszen ez természetes, hogy egy nagy legenda lányára kíváncsiak az emberek. De másrészt nagy tehetség vagy, még ha te nem is tudod magadról, és ebben pedig kérlek, fogadd el az én véleményemet, hiszen már megbocsáss, de régebb óta vagyok a szakmában, mint te. Hogy ezt te hogyan fogod fel, az már a te dolgod, Sofi. De kérlek, ne állíts olyat, ami nem igaz! – Marcelli erélyessége megrémisztett, és jobbnak láttam, ha tényleg lakatot teszek a számra. Nem akartan felidegesíteni, nehogy még a végén elege legyen belőlem, és hazavigyen. Meg különben is, ő az igazgató, akkor teszi ki a szűrömet, amikor csak szeretné.

De ennek ellenére bennem motoszkált az a csomó kérdés, amiket nem tudtam kinek feltenni, és amik nem hagytak nyugodni. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy meg fogja-e egyszer is válaszolni őket valaki.

Észre se vettem, amikor beértünk Brooklyn csendes negyedébe. Marcelli lelassított, befordult az egyik mellékutcába, és bekanyarodott egy sorompóval lezárt, őrzött parkolóba. A sorompó könnyedén felnyílt előttünk, és beparkoltunk az első üres helyre. Ahogy megállt a kocsi, kiszálltam, és igyekeztem magam némiképp rendbe szedni. Idegesen vizslattam a kocsi ablakáról visszatükröződő, némileg zilált tükörképemet, és azon agyaltam, hogy tehetnék jó benyomást a társulat többi tagjára. Rettegtem, hogy mi fog rám várni odabent a cirkuszban, annyi legendás artistával körülvéve, akikhez képest én csak egy kezdő vagyok. Még mindig eszemben volt a fogadtatás, amivel a válogatón találkoztam. Ha olyasmi vár megint, akkor köszönöm szépen, inkább nem kérek belőle.

Marcelli bezárta gondosan a kocsit, majd szólt, hogy kövessem. A cirkusz pár percnyi séta lehetett csak innen, az épület körvonalai már átsejlettek a fák árnyai között.

***

Csendben lépkedtem Marcelli után végig a folyosókon. Úgy éreztem, hogy pillanat alatt eltévednék a hatalmas épületben, ha az igazgató nem lenne velem. Eléggé elveszettnek éreztem magam a folyosók, lépcsők tömegében, és alaposan idegesített már az egész. Kénytelenek voltunk tetejébe még a negyedikre is fellépcsőzni, ugyanis nem működött a lift.

Azonban Marcelli egész úton egy árva szót sem szólt hozzám, csak baktatott előttem szótlanul, látszólag a gondolataiba merülve. Attól tartottam lassan, hogy komolyan megbántottam azzal, hogy elmondtam neki a véleményem, és azért valljuk be őszintén, nem túl jó ötlet az igazgatóval haragban lenni. Főleg, ha sanda gyanúm szerint ő imádkozott be engem a társulathoz. Még hogyha ezt erősen tagadja is.

Így hát én sem szóltam semmit, inkább magamba fordultam, illetve a cirkusz épületének belsejét vizslattam nagy érdeklődéssel. Amikor a válogatóra jöttem, csak a földszinten, és azon belül is csak a nagyobb termet volt alkalmam megismerni, de most végre az egész épületet szemügyre vehettem. A folyosók hosszúak, szűkek voltak, és már-már nyomasztóan hatottak, egészen a volt iskolámra emlékeztettek. Némiképp feldobta a fehér falakat az a több tíz kép, amelyek körülbelül szemmagasságban voltak kifüggesztve. Mindegyik a cirkusz egy-egy híres előadását, illetve hírneves artistákat ábrázolt. Elhatároztam magamban, hogy amint időm adódik rá, végignézem őket. Gyanítom, hogy apát is megtalálom valahol, ha nagyon keresem.

Az viszont roppantul megdöbbentett, hogy sehol egy lelket sem találtam, és nem is találkoztam össze senkivel. A cirkusz tökéletesen kihalt volt, talán rajtunk, meg a portáson kívül senki nem volt idebent. Ez az érzés roppant nyomasztó volt, de egyben megnyugtató is. Így legalább biztosan nem kellett attól tartanom, hogy szembejön valaki, akivel nem szeretnék találkozni.

Marcelli kinyitott egy nagy fehér ajtót, és egy rövidebb folyosóra kalauzolt. A folyosó végén egyetlen ajtó volt, amire nagy betűkkel az „Igazgatói szoba” felirat volt kifüggesztve. Ahogy odaértünk, az igazgató kinyitotta előttem az ajtót, félreállt, és betessékelt az irodájába. Eléggé kínosan és feszélyezve éreztem magam, hiszen nem sok ember mondhatja el magáról, hogy egy napja a társulat tagja, és az igazgató máris személyesen invitálta be az irodájába.

Gyanítottam, hogy Marcelli valami roppant fontos dologról akar beszélni velem. Megvártam, amíg becsukja az ajtót, és óvatosan körülnéztem valamiféle ülőalkalmatosság után. A férfi az íróasztala előtt álló székre mutatott, ő maga pedig letelepedett az asztal mögé, és onnan méregetett engem.

-         Köszönöm. – suttogtam, és ezt a gesztusát úgy értelmeztem, hogy leülhetek. Eléggé kínosan éreztem magam, és vártam, hogy az igazgató megszólaljon, de Marcelli makacsul az asztalon levő papírjaira meredt, mintha valamit roppant elmélyülten tanulmányozott volna..

-         Hova lettek a többiek? – kérdeztem egy kis idő után némileg bátortalanul.

-         Ők már régen hazamentek. – legyintett Marcelli. – A próbák, és az edzések csak hétfőn kezdődnek, a mai nap csak amolyan eligazításféle volt.

-         Eligazítás?

-         Igen. És orvosi vizsgálatok.

-         Értem. – az ajkamba haraptam. Ha valamit, akkor az orvosokat ki nem állhatom.

-         És ez rád is vonatkozik, Sofi. Tudod, meg kell bizonyosodnunk róla száz százalékig, hogy semmiféle egészségügyi problémával nem küszködtök. – az igazgató várakozásteljesen rám nézett, mintha elvárta volna, hogy válaszoljak valamit. De miután nem szóltam egy szót sem, folytatta.

-         Az is elhangzott ma, hogy mivel közeleg az évente hagyományosan megrendezett cirkuszfesztivál, az újonnan felvettek különböző számokkal fognak készülni erre az eseményre. Ez amúgy régi szokás a cirkuszban, amolyanféle vizsga. Aki jól teljesít, a társulat teljes körű tagjává válhat, és a cirkusz műsoraiban kap fellépési lehetőséget, illetve velünk jöhet a turnékra. – a férfi egy poharat emelt le az íróasztal melletti polcról, és megtöltötte vízzel. – Kérsz? – nyújtotta felém.

-         Nem, köszönöm.

-         Szóval, Sofi, elvárom tőled, hogy gőzerővel dolgozz ezen az előadáson, és valami nagyszerűt hozzatok létre. Olyasmit, amilyenek az utcai fellépéseid szoktak lenni.

-         Maga honnan tud erről?

-         Ó, sok mindent tudok én! – Marcelli sejtelmesen elmosolyodott, és a viselkedése roppantul kezdett idegesíteni.

-         Kérem, árulja el, hogy miért szeretné annyira, ha bekerülnék a társulatba?

-         Mert itt jó kezekben lennél, Sofia. Olyan körülményeket tudok biztosítani neked tehetséged kibontakoztatásához, amilyeneket sehol máshol nem találsz.

-         De honnan tudott rólam, meg anyáról? – kérdeztem egy árnyalatnyival hangosabban.

-         Tudod, apád legendás hírű artista volt. A legendákat nem felejtjük el egykönnyen.

-         Szóval apám miatt vett fel? – tettem fel újra a kérdést.

-         Már megint ide lyukadtunk ki! – a férfi nem kiabált, de éreztem a hangjából kicsendülő türelmetlenséget. – Majd egyszer mindent meg fogsz tudni, Sofia.

-         De én most szeretném! – éreztem, hogy egyre követelőzőbb kezdek lenni, és a türelmem is igencsak fogytán volt. – Ha ennyi mindenről nem tudok, akkor ne várja el, hogy megértsem, hogy mi folyik itt!

-         Neked most nem kell semmit sem megértened, csak ügyelni arra, hogy a próbák jól menjenek, és a társulat tagja légy! Ez most a legfontosabb!

Már éppen készültem volna visszavágni, amikor belém fagyott a szó. A szemembe könnyek kezdtek gyűlni, de idegesen visszafojtottam őket. Azt hittem, hogy mindent tudok apámról, és az artistamúltjáról. Ezek szerint mégsem.

-         Megkapjátok edzőnek magatok mellé Sergej Oguljakovot. – Őt már te egészen biztosan ismered a válogatóról. – folytatta Marcelli némileg árnyaltabb hangon.

-         Pont őt? – csúszott ki akaratlanul is a kérdés, de azonnal meg is bántam. Egyáltalán nem bántam volna, ha nem ő lesz az edzőnk, hiszen eszembe jutott a viselkedése a meghallgatáson, de mégsem túl jó ötlet a cirkusz egyik nagy tudású artistáját kritizálni. A férfi észrevette, hogy nem örülök különösen a hírnek, de elengedte a füle mellett a megjegyzést

-         Igen. Sergej ugyanis nem csak artista, hanem kiváló edző, társulatunk vezetőedzője. Vele fogtok edzeni a cirkuszfesztiválra. Aztán majd meglátjuk.

Meglátjuk? Kíváncsi lettem volna, hogy mit látunk meg, de Marcelli úgy nézett ki, mint aki nem akad több mondanivalója ebben a témában. Kérdezősködni pedig nagyon nem akartam, hiszen már így is eléggé felbosszanthattam. Nem árt, ha az ember lánya óvatosan bánik azzal az emberrel, aki elvileg a főnöke.

-         Mint már említettem, a gyakorlás hétfőn kezdődik. – folytatta a férfi. Felállt az íróasztalától, és az ablakához ment, ahonnan Pazar kilátás nyílt Manhattan Beach kikötőjére. – Elvárom, hogy ezen megjelenj te is, Sofi. Sergej először körbevezet majd titeket a cirkuszban, utána pedig levezeti az edzést, és megmondja, hogy mit kell csinálnotok. Onnantól fogva az ő terve szerint dolgoztok.

-         Értettem. – nagyon nyeltem. Marcelli roppant hivatalos stílusban beszélt velem, olyan hangon, mint egy igazgató. Nyoma sem volt már a viselkedésében annak a kedélyes, jó szándékú férfinak, aki a válogatón beinvitált. Hangulata elkomorodott, és ennek biztosan én voltam az oka. Már igencsak bántam, hogy annyit kérdezősködtem.

Marcelli egy ideig háttal állt nekem, és kibámult az ablakon. Úgy tűnt, mintha mélyen a gondolataiba merült volna. Idegesen mocorogni kezdtem, és nem bántam volna, hogyha hazamehetnék már végre. Vártam türelmesen, hátha akar még mondani valami fontosat, és nem mertem megkérdezni, hogy mehetek-e.

Egy kis idő után a férfi végre megfordult, és rám meredt. Tekintete az arcomat fürkészte, mintha a gondolataimban akart volna olvasni. Gyorsan elkaptam a tekintetem. Zavart, hogy ennyire kíváncsi, ennyire kutakodó, és leginkább, hogy ennyire sokat tud velem kapcsolatban. Valami biztosan történt a múltban, amiről én nem tudok, és ami hozzá köthető. Furcsa, hogy én még sohasem hallottam a nevét anyától. Vagy éppen akárki mástól.

-         Jobb lesz, ha hazaviszlek, Sofi. – szólalt meg váratlanul. – Anyád már biztosan keres.

-         Nem tudja, hogy itt vagyok? –megállt bennem az ütő egy pillanatra. ha megint azt fogja hinni, hogy elszöktem, nekem végem. Elvégre Marcelli erősködött annyira, hogy menjek vele, én azt hittem, hogy szólt neki!

-         De tudja. De akkor is jobb, ha most hazamész.

De akkor minek kellett idejönnöm? Kis híján feltettem ezt a kérdést, de inkább csendben maradtam, nem akartam újra kérdezősködni. Azt hittem, lesz valami konkrétabb célja is annak, hogy bejövök a cirkuszba, de ezek szerint lényegtelen volt az egész, ezt a beszélgetést máshol is megejthettük volna.

De kérdésemre hamar választ kaptam. Marcelli a kezembe nyomott egy halom formanyomtatványt, amelyet az íróasztala fiókjából húzott ki.

-         Tessék, ezeket hétfőig töltsd ki, légy szíves. Mindenféle orvosi papírok, ideiglenes munkavállalási szerződés, meg miegyebek. Ezek nagyon fontos dolgok, ne feledkezz meg róluk. Most pedig jobb, ha indulunk.

A kezemben tartott halom paksamétára néztem. Azt hiszem, nem fogok unatkozni a hétvégén. Gyorsan végiglapoztam a köteget, és meglepődve vettem észre, hogy szülői beleegyezési nyilatkozat nincsen közte. Amikor ezt szóvá tettem, Marcelli elmosolyodott.

-         Elvégre elmúltál 18, nem? Akik betöltötték, azoknak nem kell.

Ez a hír roppantul felvidított. Legalább nem fogok ezen a téren is anyától függeni.

Marcelli finoman kitessékelt az ajtón, majd bezárta mögöttem. Majd elém lépett, és én újra követni kezdtem végig a hosszú folyosókon.

***

Ahogyan megálltunk a házunk előtt, villámsebességgel kipattantam az autóból, odasuttogtam Marcellinek egy köszönömöt, és beviharzottam a kertkapunkon. A házunk ajtaja egy résnyire nyitva állt, szóval anya már biztosan csomó ideje itthon van. Lelkiekben ismét felkészültem az óriási balhéra, és vitára, majd a kiborulásra. Anya nagyon érzékeny volt az ilyen helyzetekre, és sejtettem, hogy az utóbbi pár nap eseménye miatt nem számíthatok arra, hogy megbocsájt. Marcellit is elég naivnak gondoltam ahhoz, hogy csak így meggyőzze anyát. Talán mégsem ismerte eléggé őt ahhoz, hogy azt higgye, ilyen hamar beadja a derekát.

Amint beléptem az ajtón, megpillantottam anyát, aki a kanapén ült fülén a telefonnal, és roppant elmélyülten hallgatott valakit. Pontosan háttal ült nekem, így nem láthattam az arcát, de amikor felsóhajtott, meglehetősen fáradtnak és gondterheltnek látszott. Kezét az arcához emelte, és a halántékát kezdte masszírozni. Pont úgy, amikor roppant ideges.

 A vonal végéről egy férfihangot hallottam, aki éppen magyarázott valamit neki. Tippem szerint Bill lehetett az, de az is lehet, hogy Marcelli kereste megint. A mai nap után én bármit elképzelhetőnek tartok.

-         Igen tudom. – mondta anya egészen vékonyka hangon. Mivel még mindig nem vett észre, az ajtóban ácsorogtam, és hallgattam, hogy mit beszél. – Az apjától örökölte. Pont ugyanolyan ügyes és tehetséges, mint ő. Habár igyekeztem kinevelni belőle a cirkusz iránti szeretetét, mégsem sikerült soha!

Újabb motyogás hallatszott a vonal végéről, és anya szinte könnyekben tört ki.

-         Könyörgök Angelo, ígérd meg, hogy vigyázol Sofira! Én rád bízom őt, hiszen megbízok benned, de nagyon kérlek, ne engedd a trapéz, vagy más veszélyes mutatvány közelébe! Tudod, milyen vakmerő, és én úgy félek, hogy ugyanaz a sors vár rá, mint Zviadra! Kérlek, ezt ígérd meg nekem!

9. fejezet 

Hiába igyekeztem ezután, a jókedvem csak nem akart visszatérni. Igyekeztem együtt nevetni Miával, és Kellyvel, akik szemlátomást nagyon jól érezték magukat, és feldobottnak tűnni, de valahogy csak nem akart sikerülni.

Ezen kívül a gyakorlás sem akart úgy menni, ahogyan én szerettem volna. Egészen a terem sarkába húzódtunk a nagy üvegablakokhoz, hogy ne zavarjunk senkit, és Kelly megmutatta a legalapvetőbb trükköket a hullahopp-mutatványok terén. Mia szemlátomást igen járatos volt a témában, hiszen neki minden elsőre sikerült, és nagyon ügyesnek tűnt. Ám nekem rá kellett jönnöm, hogy bizony akadnak gondjaim, ami annak köszönhető, hogy nem jártam semmiféle artistaiskolába. Kelly megmutatta, hogy hogyan egyensúlyozzam a karikát a lábfejemen kézállás közben, ami amúgy egy egészen egyszerű elem lenne, de nekem sehogy sem akart sikerülni. Nem tudtam olyan sokáig megtartani magamat kézállásban, és állandóan hátradőltem, és elejtettem a karikát. Kelly próbált megértő és türelmes lenni velem, de néha észrevettem, hogy Miával értetlenül összenéznek, és ez egy idő után nagyon kezdett idegesíteni. Már ott tartottam, hogy elegem van, és hazamegyek, de próbáltam magam lecsillapítani, hiszen nem azért vagyok itt, hogy hisztizzek, hanem azért, hogy fejlődjek.

Azon viszont elámultam, hogy Kelly milyen ügyes. Miközben gyakoroltunk, elmesélte, hogy Tommal együtt három éve jöttek San Franciscóból New Yorkba, és azóta az Il Capitano tagjai. Egészen kiskorától kezdve edz, és már tizennégy évesen fellépett egy San Franciscói cirkuszban. Ez látszott is, hiszen hihetetlenül hajlékony volt, és nagyon ügyesen bánt a karikával. Attól tartottam, hogy én csak álmodozhatok, hogy mikor leszek ennyire jó, mint ő.

Csak a nap vége felé sikerült némi eredmény produkálnom, amikor egy cigánykerék után sikerült elkapnom a karikát, és nem vert fejbe. Mia bíztatóan rám kacsintott, és megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok, de tudtam, hogy csak azért mondja, hogy megvigasztaljon. Neki ez az elem már a nap elején is ment. Persze könnyű dolga volt. Hét éves volt, amikor elkezdett egy gimnasztikaklubba járni, és miután rájött, hogy nem akar versenyszerűen tornával foglalkozni, átment az Állami Artistaképzőbe, és onnantól kezdve ott tanult. Hozzájuk képest én jelentős hátrányból indultam, és fogalmam sem volt egyelőre, hogy hogyan fogom behozni.

Délután négy felé oszladozni kezdett a tömeg, és az emberek hazafelé kezdtek indulni. Amint megtudtam Kellytől, az edzések általában eddig tartanak, közben egy ebédszünettel, és némi pihenőidővel. A nap végén már borzalmasan elfáradtam, és azt kívántam bárcsak mehetnék már haza, de nem akartam udvariatlan lenni, és megsérteni Kellyt, hogy csak így itt hagyom, ezért megvártam, amíg azt mondta, hogy mára végeztünk. Ő jobban tudta, hogy mennyit kell gyakorolnunk egy nap, hogy sikerüljön a mutatvány, ezért is nem méltatlankodtam. De alighogy lerogytam az öltöző padjára, azonnal éreztem, hogy mennyire kimerült vagyok, és mennyire sajog az összes izmom. Azt hiszem, hogy életemben nem edzettem ennyit egy nap, mint a main, és ráadásul ez csak egyetlen nap volt! Mostantól kezdve a hét öt napján, napi hét órában ezt kell csinálni! Azt hiszem, nem gondoltam át egészen a dolgokat, amikor eljöttem a válogatóra.

Kifelé menet elbúcsúztam Kellytől és Miától, akik együtt indultak haza és már én is hazafelé vettem volna az irányt, amikor váratlanul Oguljakov hangját hallottam meg a hátam mögül. Nagyon megijedtem, amikor az edző a vállamra tette a kezét, és halkan megszólalt.

-         Sofia Toroshvili, igaz?

-         Igen. – fordultam meg.

-      Egy fontos ügyben kereslek. – az edző megköszörülte a torkát. - Nos, láttam, hogy a ma igen sok problémád akadt az edzésen. Mondd csak, jártál valahova edzeni ezelőtt?

-      Nem. – mondtam csendesen. Gondolhattam volna, hogy egyszer neki is feltűnik, és ki fog derülni, hogy le vagyok maradva a többiekhez képest.

-      Hm… - az edző elgondolkozott egy pillanatra. – Akkor viszont nem értem, hogyan vehettek fel a cirkuszba, hiszen nyilvánvalóan komoly hátrányból indulsz. Megértem, hogy ki volt az apád, de akkor is…

Elöntött a méreg, ahogyan ezeket a szavakat hallottam. Már éppen készültem volna visszavágni, amikor eszembe jutott, hogy ki áll előttem, és inkább lenyeltem a dühömet. Oguljakov kifejezéstelen arccal nézett vissza rám.

-     Már nehogy félreértsd, Sofia, nem azért mondtam, csak ezen minél hamarabb segítenünk kell, ha együtt akarsz maradni a többiekkel, és nem akarsz idő előtt kiesni innen. Ezért az igazgató úr azt kérte, hogy ezentúl külön foglalkozzak veled, és segítsek neked egy szintre kerülni a többiekkel, ugyanis az alapok megvannak, de látszik rajtad, hogy nem foglalkozott veled edző. Ezért kérlek, hogy holnap ne az edzőterembe menj a többiekhez, hanem keress meg engem, és bemegyünk a cirkusz épületébe, hogy ott gyakoroljunk külön. Ameddig csak szükséges.

Ezek hallatára elszorult a torkom. Külön edzések Oguljakovval? Azt hiszem, nagy élmény lesz, főleg, mivel a férfi nem tűnt túlzottan kedvesnek irányomban. Bólintottam az edzőnek, aki sarkon fordult, és elviharzott. Én pedig elindultam hazafelé, és azon gondolkoztam, hogy mi lesz velem ezután.

***

Másnap még korábban, már reggel fél nyolckor ott toporogtam az edzőterem bejáratánál, és Oguljakovot vártam. Egy csomó ember érkezett ilyen korán gyakorolni, így a nagy tömegben igencsak figyelnem kellett arra, hogy merre van az edző. De hiába nyújtogattam a nyakam, nem találtam sehol.

Időközben Kelly is csatlakozott hozzám egy rövid időre, amíg bevárta Miát, hogy folytathassák a közös gyakorlást. Amikor röviden felvázoltam a helyzetet, Kelly meglepődött, de igyekezett megnyugtatni.

-         Nyugi, nem lesz olyan vészes! Oguljakov elsőre roppant szigorúnak tűnhet, de valójában szerintem nagyon rendes. – bíztatóan rám mosolygott. – Jót fog tenni neked, Sofi.

Szomorkásan ránéztem.

-         Szóval szerinted is ennyire béna vagyok?

Kelly összeszorította a száját, majd lesütötte a szemét.

-         Nem, én csak arra gondoltam, hogy jó lesz, ha egy edzővel gyakorolsz, Sofi. A cirkuszban mindenki ehhez van szokva, és nem szokványos, hogy valaki csak úgy önszorgalomból edz otthon, és mégis bekerül.

-         Hát, pedig velem ezt történt. – mondtam kissé hűvösen. Kelly szemmel láthatóan zavarban volt, és nem szólt egy szót sem. Mind a ketten hallgatásba merültünk, és éppen akkor, amikor kezdett volna kínossá válni a csönd, felbukkant Mia. Frissnek, és kipihentnek tűnt, arca csak úgy sugárzott az örömtől, amikor meglátott miket.

-         Sziasztok! – kiáltotta vidáman. – Készen álltok?

-         Szia, Mia! – mosolygott rá vissza Kelly. – Naná!

-         Mi a baj, Sofi? – nézett rám Mia aggódóan. Bizonyára eléggé morcos képet vághattam, ami miatt megkérdezte. Csak legyintettem egyet, amikor Kelly szólalt meg helyettem.

-         Sofi ma délelőtt külön edz Oguljakovval. Tegnap mondta neki, hogy jó lenne, ha ő edzené egy darabig.

-         Ó, értem. – Mia rám mosolygott. Én azonban kezdtem magam roppant kényelmetlenül érezni, és nem vártam volna, ha felbukkan valahol az edző. Mia és Kelly szemlátomást nagyon jól megvoltak egymással, és hozzájuk képest hatalmas lemaradással indultam.   Pedig úgy szerettem volna én is olyan jó lenni, mint ők!

Ketten vidám csevegésbe kezdtek a tegnapi edzésről, és én is igyekeztem bekapcsolódni, és vidámnak tűnni, bár legszívesebben leléptem volna. Így hát kissé megkönnyebbültem, amikor megláttam Sergej Oguljakovot közeledni felém a tömegben.

-         Ott van az edző. – sóhajtottam.

-         Akkor sok sikert mára! – bíztatott Mia.

-         Hát, szerintem az elkél majd. – mondtam, és valóban így is volt, eléggé féltem ettől a különórától. Nem hinném, hogy Oguljakov pont a könnyű edzésekről lenne híres.

-         Majd ott leszünk hátul, ahol tegnap is! – kiáltotta még gyorsan Kelly, és Miával együtt eltűntek a beáramló tömegben. Én az edző felé vettem az irányt, és magamban csendesen imádkoztam, hogy jól süljön el ez a mai nap.

***

-         Örülök, hogy itt vagy, Sofia. – mondta Oguljakov, miközben előrement egy kulccsal a kezében, hogy kinyissa a cirkusz épületének ajtaját. A legnagyobb meglepetésemre az edzőteremtől is át lehetett jutni a cirkuszba, és egy sor öltöző előtt haladtunk el, ahol az akrobaták öltöztek át a műsor előtt. Letargiám ellenére roppant izgatott lettem, hogy itt gyakorolhatok. Habár kiskoromban voltam már itt apa előadásain, a színpadra, és a cirkusz belsejére egyáltalán nem emlékeztem. Apa halála után anya pedig messzire elkerülte ezt a helyet, így én sem voltam itt már nagyon sok éve. Arról meg eddig álmodni sem mertem, hogy felléphetek, vagy akárcsak gyakorolhatok itt valaha is.

Oguljakov szótlanul lépkedett előttem, látszólag nem volt több hozzáfűznivalója a dologhoz. Arca nem árult el érzelmeket, amikor kinyitott előttem egy nagy faajtót, és előreengedett. Egy kicsi, bevilágítatlan helyiségbe érkeztünk, ami bizonyára amolyan előtér lehetett, és itt várakoztak az artisták és díszletesek a számuk előtt. Megborzongtam, amikor eszembe jutott, hogy vajon hányan várhattak már itt a sorukra az előadások közben; szinte magam előtt láttam az artistákat, zsonglőröket, erőművészeket, légtornászokat, bohócokat, amint a színpadra lépés előtt még egyszer átfutnak magukban a számon, és felkészülnek a mutatványra, akármilyen nehéz is legyen az. Egyszer talán én is itt fogok állni, és ugyanezt tenni az előadás előtt.

Oguljakov elhúzta a ponyvát, amelyik eltakarta a porondot előlem, és teljes valóságában feltárult előttem az Il Capitano, mindaz, amiért itt vagyok, és edzek. Az edző felkapcsolta a lámpákat az üres cirkuszteremben, és a fények bevilágították a hatalmas porondot, és az óriási, félkör alakú nézőteret, amely egészen magasra nyúlt fel a színpad fölé. Az egész cirkuszt elképesztően szép, múlt századi hangulatot idéző díszletbe öltöztették. A nézőtéren, és a hátam mögötti zenekar pódiumán mindenféle faragványok álltak, és az üléseket és a karzatot vörös bársony takarta. A mennyezetről mindenféle kötelek, és hálók lógtak le, amelyeket az artisták használtak, és amiket két előadás között nem szereltek le. Még látszott a tegnap esti előadás nyoma; a porondot ezüst konfetti borította, ami a műsor végén a műsor szereplőire hullott, a nézőtéren egy-két széket elfelejtettek visszahajtani, és nem jött még senki, hogy rendet tegyen, és felkészítse a cirkuszt a ma esti előadásra.

De ugyanakkor hirtelen valami kellemetlen érzést, valamiféle furcsa szorítást éreztem a mellkasomban, ahogyan ott álltam a színpadon, és elém tárult az egész nézőtér. A velem pontosan szemben levő, kissé kiugró részre, a VIP-szektorra révedt a tekintetem, és hirtelen láttam magam hat évesen, ahogyan ott ülök anyával ebben a részlegben, és arra várok türelmetlenül, hogy apa száma következzen. Emlékszem arra a tengernyi emberre, akik mind ott ültek körülöttem, emlékszem a csodálatos előadásra, aminek minden egyes percét annyira élveztem, és arról ábrándoztam, hogy egyszer olyan leszek, mint apa. Előttem volt anya arca is, ahogyan izgatottan várta, hogy mikor jön már ő, és szinte újra átéreztem azt a felemelő pillanatot, amikor megláttam őt a partnerével, egy magas férfival együtt felfelé mászni a létrán a trapéz felé, amin a világ egyik legnehezebb számát fogják bemutatni – kötél és védőháló nélkül. Hallottam a porondmester hangját, amikor bemutatta őket, és láttam apát, aki büszkén, egy cseppnyi félelem nélkül kezdett neki a mutatványnak. Emlékszem, ahogyan odabújtam anyához, és éreztem azt az izgalmat, azt a lelkesedést, és azt a büszkeséget, amikor az apám, akit nagyon szerettem, nekilendült a trapézon. Egy hosszú pillanatig a levegőben lebegett, és ez idő alatt szaltózott, kétszer megfordult a tengelye körül. Majd csak annyit láttam, hogy az ujjai kicsúsznak a partnere kezéből, és ő a hátára fordulva zuhan lefelé a föld felé. Majd kialudtak a fények. Csak egy tompa puffanást hallottunk, ahogyan a földre zuhant és vége volt mindennek. Az öröm, és várakozás egy pillanat alatt fordult rettegéssé, majd fájdalommá és gyásszá.

-         Sofia, jól vagy? – Oguljakov hangja zökkentett ki a merengésemből. Az edző mellém lépett, és világoskék szemeivel mustrált engem. Megráztam a fejem, és igyekeztem újult erőt vinni magamba, és nem gondolni a szörnyű emlékre. Kicsit talán meg is szédültem, ahogyan elfordítottam a fejemet a nézőtérről, és az edzőre néztem.

-         Persze, nincsen semmi bajom.

-         Akkor jó. – Oguljakov egy széles mozdulattal a színpad közepe felé invitált, ahol egy alacsony gerenda állt, amit észre sem vettem eddig.

-         Szeretnék egyelőre valamiféle képet kapni a tudásodról, Sofia. Ezért kezdésnek kérlek, menj végig ezen a gerendán párszor, amíg nem szólok, hogy elég.

Oguljakov roppant kimérten viselkedett, és ez a kimértség már kezdett nagyon idegesíteni. Kezdtem azt érezni, hogy ő is előítéletes irányomban, de szó nélkül megcsináltam, amit kért. Fel és alá járkáltam a gerendán, és igyekeztem annyira kecses lenni, amennyire csak lehet, és próbáltam nem elveszteni az egyensúlyomat. Odapillantottam az edzőre, de arca kifejezéstelen volt, semmit nem volt hajlandó elárulni azzal kapcsolatban, hogy tetszett-e neki, amit látott, vagy sem.

-         Jó, elég. Most mutass be egy kézállást.

-         A gerendán? – kérdeztem vissza óvatosan.

-         Természetesen. És tartsd meg addig, ameddig csak tudod.

Hát jó, magamban sóhajtottam egyet, és megcsináltam. Egyik lábamat behajlítottam, és a fejem fölé emeltem, hogy könnyebb legyen megtartani magamat, így próbáltam óvatosan egyensúlyozni a keskeny tornaszeren.

-         Zárd össze a lábad! – szólt rám Oguljakov, amitől összerezzentem, és elvesztettem az egyensúlyomat. A lábamat leengedtem, és felegyenesedtem, majd az edzőre néztem, aki azonban nem volt hajlandó semmit sem mondani. Így hát vettem egy újabb lendületet, és újra megtartottam a kézállást, ezúttal hosszabb ideig, ami roppant erőfeszítésembe került. Összeszorítottam az összes izmomat, hogy egyensúlyban tartsam magam, és szinte megváltásként ért, amikor Oguljakov megengedte, hogy befejezzem. Minden gyanúm beigazolódni látszott; az edző valóban nem a laza, könnyű edzésekről híres.

-         Most mutass be egy cigánykereket.

Összeszorult a torkom, de ezt is megcsináltam. Habár az utcai fellépéseim alkalmával gyakran mutattam be ezt a mozdulatot, egy picit mégis elbizonytalanodtam. Az idegesített a legjobban, hogy fogalmam sem volt, hogy az edző mit gondol rólam. Arca semmi érzelmet nem árult el, tökéletesen nyugodt maradt, amikor kérdő tekintettel ránéztem.

-         Most pedig egy flikket.

-         Még mindig a gerendán? – bukott ki belőlem a kérdés, és még jobban elszorult a torkom. Ezt viszont tényleg sosem csináltam, csak a talajon.

Na, jó, gondoltam magamban, és igyekeztem összeszedni minden bátorságomat. Ehhez a mutatványhoz aztán tényleg kell a kurázsi. Vettem egy nagy levegőt, hátravetettem magam, elkaptam a két kezemmel a gerendát, megcsináltam a flikket, de a lábam, ahogyan leért, lecsúszott a gerendáról, és iszonyatosan bevertem a térdem.

-         Aú! – kiáltottam fel.

-         Hm. – sóhajtott fel Oguljakov. - Azért nem rossz. Hány kiló is vagy?

-         Ötvenöt. – feleltem némi habozás után.

-         Lesz az kevesebb is, amit elkezded a rendszeres edzést. Azonkívül jobb, ha hozzászoksz az esésekhez, és sérülésekhez. Bizony gyakran elő fog fordulni veled, hogy leesel valahonnan, vagy egy mozdulatot rosszul csinálsz meg, és megütöd magad.

Erre nem válaszoltam semmit, csak vártam Oguljakov további utasításait. Ha ezt mondja, akkor biztosan így van, bár azt nem terveztem, hogy lefogyok a cirkusz érdekében. Eszembe jutott Mia, vagy Kelly, akik mind vékonyabbak voltak nálam. Talán ez tényleg a rendszeres edzések hatása. Ahhoz pedig már régen hozzászoktam, hogy megsérülök néha.

-         Most mutass meg az ugróasztalon néhány szaltót. Amit tudsz. – szólalt meg az edző és a porond szélén álló ugróasztalra mutatott, miután a magával hozott noteszbe befirkantott valamit.

-         Öhm, rendben. – mondtam egy kissé bizonytalanul, és nekikészültem. A szaltók terén nem voltam annyira rossz, bár nem mindig tudtam gyakorolni, csak az otthoni aprócska ugróasztalon, és csak akkor, amikor anya nem látta. Őt az ilyen dolgoktól mindig kitörte a nyavalya.

Kibújtam a cipőmből, amit eddig nem vettem le, habár jobb lett volna, és felmásztam a trambulinra, ami a színpad szélén állt. Kicsit bizonytalanul álltam rajta, így ugráltam egy párat, hogy biztosan megszokjam. Vettem egy nagy levegőt és felkészültem a mutatványra. Oldalra sandítottam, hogy meggyőződjek róla, hogy az edző figyel, majd felugrottam. Az összes létező szaltót igyekeztem bemutatni, amit csak ismertem; előrét, hátrát, behajlított és nyújtott lábbal, majd a legvégén egy csavartat. Az utolsónál kissé elrontottam, és csak nagy nehezen sikerült megállnom, de végül lihegve felegyenesedtem, és az edzőre néztem. A férfi szemeivel áthatóan mustrált engem, de arca még mindig zavarba ejtően, és felettébb idegesítően semmitmondó volt.

-         Ennyi?

-         Igen. – mondtam, és igyekeztem normálisan szedni a levegőt.

A férfi ismét feljegyzett valamit a füzetébe, és továbbra is a teljes közönyt sugározta felém, amitől kezdtem komolyan dühbe gurulni. Hirtelen eszembe jutott valami. Már csak azért is megmutatom neki, hogy legalább valami minimális érzelmet csaljak ki belőle! Néztem, hogy mikor teszi le a tollat, és alighogy újra felpillantott, újra felugrottam, és minden erőmet, és tudásomat összeszedve bemutattam a dupla hátra szaltót. Megfeszítettem az izmaimat, nagy lendületet vettem, és olyan magasra ugrottam, amilyenre csak tudtam. Éreztem, hogy forog körülöttem a világ, ahogyan a levegőben vagyok, de ez az érzés csak feldobott, és elégedettséggel töltött el. Landolásnál pár lépést léptem hátra az ugróasztalon, hogy megtartsam az egyensúlyom, de attól függetlenül jól sikerültnek éreztem. Oguljakovra néztem, aki elismerően nézett rám, és mintha úgy láttam volna, hogy megjelent az arcán valami mosolyféle, amit eddig nem is láttam.

-         Az igen, Sofia. – igyekezett közönyösen beszélni, de azért éreztem kicsendülni a hangjából a dicséretet. – Ezt az elemet azért nem sokan tudták volna most itt kapásból megcsinálni. Ez azt is bizonyítja, hogy az alaptudásod nem rossz, sőt, kifejezetten jó. De persze azért van még mit javítani rajta. Kezdésnek csinálj meg négyszer huszonöt fekvőtámaszt, száz felülést, és száz törzsemelést. Szólj majd, ha végeztél!

Mennyit? Azt hittem, hogy nem jól hallok. Kezdésnek? Már most lihegtem, és sajogtak az izmaim, bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz később. Ezen kívül nekem még Miáékkal is kell gyakoroljam a műsorszámot! Azt hiszem, ez a nap is lassan fog telni, és a vége még nagyon messzinek tűnt.

Oguljakov megfordult, és a színpad széle felé ment, ahol legnagyobb meglepetésemre Marcelli állt. Az igazgató röviden biccentett, amikor észrevett, majd az edzővel fojtott beszélgetésbe merültek, le mertem volna fogadni, hogy rólam. Így inkább elfordultam, és elkezdtem az erősítést.

***

Délfelé már igencsak kezdtem kidőlni, és nem bántam volna már, ha Oguljakov elenged, de az edzőnek ez látszólag még nem állt szándékában. Egész délelőtt kézállást, és egyéb akrobatikus elemeket gyakoroltatott velem, ennek következtében már nem csak szimplán lefáradtam, hanem tetejében még szédelegtem is, hiszen az összes vér a fejembe tódult. Ezen kívül sikerült párszor nagyot esnem, amikor nem sikerült tökéletesen egy elem, így már most tele voltam kék és zöld foltokkal. Bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz később. Egy idő után bizonyára tele lesz véraláfutással az egész testem.

Abban biztos voltam, hogy sokkal többet edzek, mint a többiek, hiszen hamar be kellett hoznom a lemaradásomat, lehetőleg még a cirkuszfesztiválig, hiszen ahogyan az edző is fogalmazta, nem lenne jó, ha idő előtt kihullanék. Így aztán minden nehézség ellenére teljes erőbedobással vágtam bele az edzésbe, és összeszorított fogakkal csináltam végig Oguljakov edzéstervét. A férfi előszeretettel adott fel nagyon nehéz, vagy lehetetlen feladatot, mint például olyasmit, hogy tartsam meg magam legalább három percig mozdulatlanul kézállásban. Miután nem sikerült, váltig állította, hogy előbb-utóbb menni fog, de valahogy én mégis szkeptikus maradtam.

Csak olyan egy óra felé engedett el. Öles léptekkel megindult arrafelé, amerről bejöttünk, búcsúzóul pedig közölte, hogy a maradék időre menjek vissza a többiekhez gyakorolni a számomat, és holnap ugyanígy fogunk edzeni. Bólogattam, hogy persze, nem felejtem el, de legszívesebben inkább a többiekkel maradtam volna egész nap.

Alighogy Oguljakov eltűnt, kimerülten lerogytam a nézőtér első sorában egy székre, ahová előzőleg a cuccomat pakoltam, és próbáltam pihenni egy kicsit. Minden izmom sajgott, és kicsit remegtem a megerőltetéstől, de megérte. Oguljakov nagyon szigorú , de valóban kiváló edző, és vele talán lesz esélyem a társulatban maradni. Kellynek igaza volt; jó, hogyha egy edző foglalkozik velem, hiszen már a mai napon is sokat tanultam tőle, és ha így haladok, talán sikerülhet behoznom a lemaradást, amivel ide érkeztem.

Nem sokat ücsöröghettem ott, amikor beszélgetésre lettem figyelmes. Az a csupa fiúkból álló artistacsoport lépett ki a színpad előterét eltakaró ponyva mögül, akiket már tegnap is láttam gyakorolni az edzőteremben. Lelkesen beszélgettek, és ökörködtek, ahogyan a színpad felé tartottak, és ekkor vettem észre, hogy amíg én gyakoroltam, a technikusok leengedték a trapézokat fentről. Bizonyára ezeken fognak gyakorolni. A fiúk, ahogyan beértek, azonnal ledobták a cuccaikat a nézőtér másik felébe, lekapták a pólójukat, és készülni kezdtek a mutatványra. Hirtelen roppant zavarban éreztem magam, és jobbnak láttam, ha megyek. Gyorsan összeszedtem a cuccomat, a hátamra kaptam a táskát, de ekkor egy ismerős hangot hallottam meg.

-         Sofi, hát te?

Hátrafordultam, és Tom Smith vidám arcát pillantottam meg.

-         Öhm, szia! – mondtam.

-         Itt gyakoroltál?

-         Igen. – feleltem kissé határozatlanul. Nem feltétlenül akartam Tomnak elmondani, hogy miért vagyok itt, de végül jobbnak láttam, ha kibököm. Amúgy is lehet, hogy Kelly már elmondta neki.

-         Oguljakov azt mondta, hogy szükségem van külön gyakorlásra, mert egy kicsit le vagyok maradva a többiekhez képest.

-         Aha, értem. – Tom mellém lépett. – Ne aggódj, Sergej kiváló edző. Hamar be fogod hozni a lemaradást, ebben biztos vagyok.

Meglepett a fiú szavainak melegsége, és szemmel láthatóan egyáltalán nem nézett rám furán azért, mert külön kell edzenem.

-         Hú, ahogy látom, máris hosszú napod volt. – nézett végig rajtam, és elvigyorodott. Erre némileg felbátorodtam, és visszamosolyogtam rá. Azt már ilyen rövid ismeretségből is megállapítottam, hogy Tommal nagyon könnyű kijönni.

-         Ne is mondd! Az edző nem éppen a laza edzéseiről híres!

-         Hát nem! – nevetett. – Amúgy a Capitano legjobb edzője. Oroszországban még régen valami legjobb artistának járó díjat is nyert azt hiszem, és amikor befejezte az artistakarrierjét, eljött az Államokba, hogy edzőként dolgozzon. Nagyon jóban vannak Marcellivel, gondolom, ő ajánlotta itt neki az állást.

-         Értem. – hallgattunk egy darabig, és mind a ketten a srácokat néztük, akik a trapézmutatványra melegítettek. – Te is velük edzel? – böktem egy rövid szünet után feléjük. Tom lassan bólintott.

-         Igen, Marcelli volt olyan jó fej, és ideadta a cirkusz kulcsát, hogy itt benn gyakorolhassunk. Ez nem túl gyakori nála. – itt elhallgatott egy pillanatra. – Én ma még csak megfigyelem őket, és igyekszem megtanulni a számot. Tudod, egy térdsérülés miatt most nagyon sokat kihagytam.

-         Ó, az nem jó. – mondtam, és lebiggyesztettem az ajkam. – Mi történt? – kérdeztem óvatosan. Legnagyobb meglepetésemre a fiú arcvonásai megkeményedtek, arca szinte dühös grimaszba torzult.

-         Azt inkább hagyjuk.

Elhallgattam, és jobbnak láttam, ha nem kérdezősködöm tovább. Észrevettem a fiú hirtelen támadt haragját, és szöget ütött a fejemben, hogy mi is történhetett. Elhatároztam, hogy amint alkalmam adódik rá, megtudakolom valakitől.

-         Neked nem kéne visszamenned az edzőterembe gyakorolni a többiekkel? – fordult hozzám hirtelen.

-         De elvileg igen. – haraptam az ajkamba. Semmi kedvem nem volt az egészhez, és túlságosan is lefáradtam már a további edzéshez.

-         Akkor visszakísérlek. – ajánlotta fel Tom. Az arca megint derűs volt, az előbbi haragnak már nyomát sem láttam rajta. Bíztatóan rám mosolygott és kacsintott egyet.

-         Oké. – mondtam, és én is felderültem kissé. – Mehetünk.

-         És amúgy hogy tudd, - szembefordult velem, és átható kék szemét rám szegezte. – Én mindig itt vagyok, és bármiben szívesen segítek, ha tudok.

***

Az edzőteremben nem volt nehéz megtalálnunk a többieket. Mia és Kelly éppen a szokásos helyen, a terem túlsó sarkában ücsörögtek, és egy rövidke, ebéd utáni pihenőt tartottak. Ahogyan megpillantottam őket, rájöttem, hogy én még nem is ebédeltem, és bizony eléggé éhes vagyok már.

Az edzőterem ajtajában odafordultam Tomhoz, hogy megköszönjem neki, hogy elkísért, de a fiú ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjön, és váltson pár szót az unokahúgával. Így hát ketten indultunk meg óvatosan át a termen, bár most felesleges volt annyira vigyázzunk, hiszen mindenki az ebéd utáni pihenőjét tartotta, mert tele hassal mégsem jó edzeni.

Mia és Kelly már messziről kiszúrt minket, és vidáman integetni kezdtek nekünk. Szemmel láthatóan ők is nagyon fáradtak voltak már, hiszen egész nap gyakoroltak. Főleg Mián láttam a kimerültség jeleit, és ebből arra következtettem, hogy hiába járt artistaiskolába, ő sem szokott hozzá a kemény edzésekhez. A lány a földön ücsörögött, nekitámaszkodott a falnak, és lábait lustán kinyújtotta. Mellette Kelly ácsorgott, és a karikájára támaszkodott.

-         Sofi, na végre! – kiáltott fel, amikor odaértünk hozzájuk.

-         Milyen volt az edzés? – kérdezte Mia halk, és kimerült hangon, de azért ő is mosolygott. – Remélem nehezebb, mint nekünk. Én totál kivagyok! Kelly egy szadista!

-         Nem igaz! – vágott vissza a lány. – Csak szeretnék egy szuper produkciót összehozni! De mesélj, Sofi, milyen Oguljakov?

-         Egész jó. – mosolyodtam el. – Bár nem kímélt, az tény, de nem is azért vagyok itt. Amúgy semmi különös. – vontam meg a vállam. – És ti hogy haladtatok?

-         Kitaláltam egy szuper ötletet, hogy milyen legyen a számunk. Majd megtanítom. – mondta Kelly. – Most viszont gyakorolnunk kellene még. – nézett Miára, és próbálta rávenni a lányt, hogy felálljon végre.

Ekkor viszont egy furcsa, bizsergető érzést éreztem a hátamon, olyasmit, mint amikor figyelik az embert. Óvatosan megfordultam, és kis híján földbe gyökerezett a lábam. Tőlem nem messze a mogorva srác ácsorgott, mellette pedig az a szőke hajú nő, akit tegnap láttam a trapézon gyakorolni, és leplezetlen ellenszenvvel engem méregettek. A nő szinte átfúrt engem ellenséges tekintetével, a srác pedig sötét szemeit rám szegezte, és ugyanúgy fintorgott, mint a válogatón, ahogyan engem mustrált. A szívem hirtelen a torkomba ugrott az idegességtől, elfordultam, egy lépéssel közelebb léptem Tomhoz, és odasuttogtam neki.

-         Tom, ők kicsodák? – és a hátam mögé böktem. A fiú lassan megfordult, és farkasszemet nézett a sráccal, mivel a nő addigra már elment a terem másik vége felé gyakorolni. Arca hirtelen roppant dühös, és ellenséges grimaszba fordult, olyasmibe, mint odabenn a cirkuszépületben.

-         Ó, hogy ő? Miért kérdezed?

-         Az előbb olyan ellenségesen, és lesajnálóan méregetett. – mondtam, de éreztem, ahogyan a hangom elcsuklik. Tudtam, hogy nem kellett volna, de iszonyatosan megijedtem attól, ahogyan engem mustrált. Időközben Mia és Kelly is odaléptek hozzánk, és mind a ketten Tomra néztek, aki még mindig a másik fiút fixírozta. Egyszeriben úgy éreztem, hogy a levegő megfagyott közöttünk.

-         Félician Betranche-nak hívják. Undok, nagyszájú, kibírhatatlan francia. Jobb, ha mindannyian messzire elkerülitek.

-         Francia? – kérdeztem megrökönyödve.

-         Igen. Azt hiszem, három éve van a társulatnál, Párizsból szalajtották a Francia Állami Cirkusztól. Az apja a társulat igazgatója, és benyomta protekcióval, meg persze pénzzel a Capitanohoz. Pf… - horkantott fel Tom.

Nagyon meglepődtem a hallottakon, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Úgy éreztem, hogy egy nagy gombóc nőtt a torkomban, ahogyan a srácra néztem, aki közben megvetően hátat fordított nekünk, és elindult a kijárat felé.

-         De miért nézett rám ilyen ellenségesen? Hiszen nem csináltam semmit! – kérdeztem kétségbeesetten, és közben a távolodó alakját néztem.

-         Ne törődj vele, Sofi. Félician egy igazi francia sznob, mindenkivel így viselkedik, aki nem éri el az ő szintjét. Főleg az újakat utálja. Meg úgy általában is lenéz mindenkit a társulatban, de tényleg mindenkit! Marcelli sem bírja, de el kell viselni, mert az apja komoly befektető a Capitanonál. De hagyd figyelmen kívül, ne is foglalkozz vele, Betranche nem érdemli meg, hogy akár egy cseppnyi energiát is pazarolj rá.

-         De akkor is… - belém fagyott a szó, ahogyan Tomra pillantottam. Az arca csak úgy lángolt a gyűlölettől.

-         Meg láttam tegnap, hogy biztosítókötél nélkül edzett. A nyavalya majd kitört, ahogyan néztem! – szólt közbe Mia, aki mellettem ácsorgott tanácstalanul, de őt szemmel láthatóan nem sokkolták annyira a hírek, mint engem.

-         Ja, igen, most éppen Violettel készülnek egy új, trapézos számra. Ő az a szőke csaj, ő is ugyanolyan lenéző, és kiállhatatlan. Azt hiszem, ketten igen jól megértik egymást. – bökött a fejével a nőre, aki már odafent ácsorgott a trapéznál, és várta, hogy mikor kezdhet gyakorolni. – Ők az egyik fő attrakció a cirkuszfesztiválon. – mondta Tom leplezetlen megvetéssel a hangjában. – Amúgy Betranche mindig biztosítás nélkül edz, így akar felvágni. Remélem, egyszer leesik, és alaposan összetöri magát. 

13. fejezet

Marcelli magyarázatát többé-kevésbé elfogadtam, és megnyugodtam, bár még mindig ott motoszkált a fejemben, hogy láttam már valahol azt a férfit. Sokszor kaptam magam azon, hogy szórakozottan a gép előtt ülve az ujjaim szinte maguktól pötyögik be a nevet az internetes keresőbe. Egyszer valóban rá is kerestem, de nem találtam semmi értelmeset. Néhány francia híres ember neve jött ki, néhány íróé, politikusé, közéleti személyé, de egyikük sem volt artista, és egyik sem hasonlított arra a férfira, akit a képen láttam. Anyának viszont továbbra sem szóltam egy szót sem az egészről. Jobbnak láttam nem zavarni őt ezzel a kérdéssel, hiszen mindennemű apával kapcsolatos dolog mélyen felkavarja.

Mindenesetre ez a hét is ugyanolyan gyorsan, és eseménytelenül telt el az előadást leszámítva, mint a többi. A mindennapos edzés nagyon elfárasztott, és csak most kezdtem érezni, hogy mire is vállalkoztam igazán, mióta először beléptem a Capitano ajtaján. Az edzések Oguljakovval és a gyakorlás a többiekkel nagyon megterhelő volt, de hasznos. Észrevettem, hogy kezdek egyre ügyesebb lenni, és egy-egy kimerítő nap után mindig azzal vigasztaltam magam, hogy a Cirkuszfesztiválon majd végre megmutathatom mindenkinek, hogy mit is tudok, és eloszlatnám végre a kételyeket magammal szemben. Utána meg végre pihenhetek egy kicsit.

Tudtam viszont, hogy többen nem kedvelnek a cirkuszban. A hírek viszonylag gyorsan elterjedtek, hogy ki is vagyok, és hogyan kerültem be, és hamar pletykálkodni kezdtek rólam, és arról, hogy Marcelli miért is vett be a cirkuszba. Igyekeztem ezekről nem tudomást venni, hiszen a nagy többség kedvelt, és szeretett annak ellenére, hogy tudták, hogy kinek a rokona vagyok. De elég volt csak Violet Kingstonra nézzek, vagy Betranche-ra, és azonnal elpárolgott a jó kedvem. A többiek mindig azzal vigasztaltak, hogy senkit sem érdekel, hogy honnan jöttem és kinek vagyok a lánya, csak az, hogy mit nyújtok a színpadon. De úgy vélem, hogy ez ők kettejük esetében nem igaz.

Tom is hamarosan visszatért közénk, és szinte felkiáltottam a megkönnyebbüléstől, és örömtől, amikor ismét viszontláttam. Csak következő héten jött be ismét a cirkuszba, addigra viszont kipihente magát, és kiheverte a traumát, és ami a legjobban megdöbbentett, hogy hamarosan újra elkezdték gyakorolni a számot, hogy a Cirkuszfesztiválra tökéletesen menjen. Tom ugyanolyan könnyedén mozgott a levegőben, és hihetetlenül vakmerően, egymás után többször is megcsinálta ugyanazt az ugrást tökéletesen, amit a műsorban elrontott. Csodáltam őt, hogy sikerült leküzdenie a sokkot, amit akkor kapott, és a bátorságát, és elszántságát, hogy újra megpróbálja. Mia most már egészen biztosan nem mondhatta rá, hogy nem jó artista. Nem hittem volna, hogy képes lesz erre.

Azonban mégis láttam, hogy az eset komoly csorbát ejtett a büszkeségén. Elég kevés ideje ismertem még, de akkor is észrevettem, hogy kétszer olyan keményen edz, a gyakorlásnál sokkal elszántabb, és keményebb magával szemben, mint bárki más, és mintha szerette volna elfeledtetni mindenkivel, hogy mi történt. Sok időt töltöttünk amúgy is mostanában egymással, hiszen általában ott maradtam egy kicsit az ő edzésük alatt is a cirkuszteremben, csak hogy nézzem, hogy hogyan haladnak. Azt hiszem, nagyon is megkedveltem Tomot. Közel éreztem magam hozzá, akárcsak Miához, és Kellyhez, mintha mindig is az életem részei lettek volna, és nem csak lassan három hete ismerném őket. Furcsa volt az előző életemre gondolni az Il Capitano, és a barátaim nélkül. Mintha az egy másik világban történt volna, és nem is én lettem volna, hanem valaki más helyettem. Olyan elképzelhetetlennek tűnt már az élet, és a mindennapok a cirkusz nélkül, és nélkülük.

***

Ahogyan közeledett a Cirkuszfesztivál időpontja, úgy lettem én is egyre idegesebb. A városban többször is láttam kifüggesztve a plakátokat, amelyek büszkén hirdették, hogy szerte a világból több mint ötszáz bohóc, artista, mutatványos, és táncos lép fel három napon keresztül. Ha belegondoltam, hogy én is egyike leszek ennek az ötszáznak, a torkomban hatalmasra dagadt a napról napra amúgy is egyre nagyobbá növő gombóc. Tudtam, hogy a jövőm és a karrierem múlhat az egészen, hiszen ha hibázok, kihajítanak a cirkuszból, és az egész eddigi munkám hiábavaló volt. Tudtam, hogy Marcelli kedvel, de kinéztem volna belőle, hogy elküld, akármennyire is akarta, hogy a társulat tagja legyek.

Az, hogy versenyeznünk kell mások ellen, és a cirkusz hírneve is kockán forog, még jobban megrémisztett. Ezentúl a Capitano jövője tőlem is függött, és nem tudtam, hogy képes leszek-e olyan színvonalasan szerepelni, hogy bármit is elérjünk. Azért a tudat ott volt bennem, hogy mi lesz, ha esetleg nyerünk, legyen rá akármilyen kicsi is az esély. Akkor legalább bombabiztos helyem lenne itt.

Mindenesetre a produkciónk a csajokkal nagyon jóra sikerült. Kelly született koreográfus volt, hiszen a számait saját maga szokta csinálni, így már igen nagy rutinnal rendelkezett. A feladatom a műsorban nem volt túl bonyolult, de kellett hozzá a koncentráció, és a rosszabb napjaimon nem is mindig sikerült. Egy hulahoppkarikás számot adtunk elő, mindenféle mutatványt csináltunk, miközben hol a lábunkon, hol a derekunkon, vagy a karunkon pörgettük a karikát. Nem volt túl nehéz, és ezért hálás voltam Kellynek. Tudta pontosan, hogy Miával mire vagyunk képesek, és ezért nem akart annyira leterhelni minket. Viszont ha jól megcsináljuk, nagy sikert arathatunk.

Oguljakov a Cirkuszfesztivál előtti héten magamra hagyott, visszautazott Oroszországba valami továbbképzésfélére, amit persze bővebben nekem nem fejtett ki. Az egész napirendem felborult ettől, és valamiért úgy éreztem, hogy rengeteg szabadidőm akad. Ez persze nem volt igaz, hiszen így dupla annyit gyakoroltunk, és a közelgő fesztivál hangulata, és az izgatottság amúgy is áthatotta az egész cirkuszt. Mindenki lázasan gyakorolt, az utolsó simításokat végezte a számán, így hát kénytelenek voltunk mi is így tenni, habár már régen készen voltunk mindennel. Kelly rengetegszer elpróbáltatta velünk az egészet, talán többször is a kelleténél, és a végére már úgy éreztem, hogy ha álmomból felkeltenek, akkor is kívülről tudnám az egészet. De mivel körülöttünk mindenki gyakorolt, kénytelenek voltunk mi is így tenni, és a végére már meglehetősen untuk az egészet.

Sok új embert ismertem meg a gyakorlások alatt, olyanokat is, akiket már esetleg találkoztam itt a cirkuszban. Tom bemutatta a két legjobb haverját, Adam Holliet, aki vagy másfél fejjel volt magasabb nálam, és minden alkalommal ki kellett tekerjem a nyakam, ha beszéltem vele, valamint Josh Markevitzet, aki egy csendes, és meglehetősen visszahúzódó srác volt. Mind a ketten kiváló artisták voltak, együtt szerepeltek Tommal, ezért csodálkoztam, hogy miért nem mutatkoztunk be egymásnak korábban. Többször is találkoztam Zoyával és Nadával is, akik mindig Kellyvel akartak beszélgetni, és engem percről percre jobban idegesítettek. Ha megjelentek, inkább elvonultam Miával valahová, és próbáltam nem az idegesítő affektálásukkal, és színpadiasságukkal foglalkozni.

A fesztivál előtti utolsó héten a Capitano egyik rangidős artistája jött oda hozzánk, hogy segítsen nekünk az utolsó simításokban. Azonnal felismertem, hiszen az alacsony, barna hajú, kissé már idősödő nő tagja volt a zsűrinek, aki előtt a válogatón mutattam be a számomat. A nő Rosa Rayneként mutatkozott be, és roppant kedvesnek, bár kissé távolságtartónak tűnt. Hulahoppkarikás artista volt, pont, mint mi, hamarosan visszavonulni készült a cirkusztól, de előtte még fellépett utoljára a fesztiválon. Annak ellenére, hogy versenyzett, segített nekünk, hogy a műsorunk flottul menjen. Én nem beszéltem vele sokat, de Kellyvel nagyon jól kijöttek. Bár vele ki az, aki nem jön ki jól. Mrs. Rayne csak egyszer szól hozzám, amikor kijavította a helytelen testtartásomat, de nagyon óvatosan és távolságtartóan beszélt velem. Eltűnődtem egy pillanatra, hogy mi baja lehet velem, amikor másokkal olyan kedvesen és lazán viselkedik, de aztán feladtam. Úgy látszik, van velem valami, amiért egyes emberek furcsán viselkednek, ha velem beszélnek.

***

A Cirkuszfesztivál előtti napon hullafáradtan, de megelégedve hagytuk el a Capitano épületét. Késő volt már, a nap éppen lenyugodni készült, de megérte eddig benn maradni. A számokat tökélyre fejlesztettük, és mellette még jól is szórakoztunk gyakorlás közben. Azt hiszem, holnap igazán jó nap lesz, habár minden alkalommal összeszorult a gyomrom, ha rágondoltam, hogy életemben először fogok a színpadon, nagy közönség előtt állni.

-         Nyugi, Sofi, menni fog. – mondta mögöttem Tom, aki mintha kitalálta volna a gondolataimat. A kezét a vállamra tette biztatásul, majd mellém lépett. – Ti vagytok a legkirályabbak! – kacsintott.

-         Köszi, Tom. – mosolyodtam el szégyellősen, és nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak biztatni akar.

-         Mindenesetre remélem, hogy ezúttal én se rontom el. – vigyorgott, de az arcán egy pillanatra megjelent a keserűség.

-         Nyugi, nem fogod. – bokszoltam a vállába játékosan. – Biztos vagyok benne! – kacsintottam, és ezt én viszont halál komolyan gondoltam. Tomék produkciója a sok gyakorlás eredményeképpen hihetetlenül látványos és lenyűgöző lett. Reméltem, hogy jó helyezést érnek el vele, és teljes szívemből szorítottam nekik.

Az utca sarkához érve a kis csoportunk elvált egymástól, mindenkinek sok sikert kívánva holnapra. Mindannyian izgatottak voltunk a fesztivál miatt, különösen Mia és én, hiszen nekünk ezen múlott a további karrierünk a cirkusznál. De a többiek arcán is láttam a feszültséget, pedig ők jóval tapasztaltabbak voltak nálunk. Főleg Tomon, Adamen és Joshon mutatkoztak az idegesség jelei. Az ő mutatványuk húzósabb lesz holnap, ebben egészen biztos voltam. 

Miután elköszöntem mindenkitől, elindultam Manhattan Beach felé abban a reményben, hogy sikerül fogjak egy taxit, ami hazavisz. Nem volt kedvem hullafáradtan végigbuszozni a városon, főleg ilyenkor este nem. New Yorkban sajnos bármi megtörténhet az utcákon.

Ahogy sétáltam kifelé a kikötő felé, egy nagy fehér Chevrolet fékezett le mellettem. Összerezzentem, és lelassítottam a lépteimet, hogy megnézzem, mit akar tőlem a vezető, de amikor letekeredett az ablak, és megláttam Tom ismerős nevető arcát, azonnal megnyugodtam.

-         Tom! – kiáltottam fel meglepetten. – Hát te meg?

-         Pattanj be, Sofi, hazaviszlek!

-         De én messze lakom. – érveltem. – Te, ha jól tudom, Long Beachen laksz, nem? Az pont a másik irány.

-         Nem gáz, ráérek. – a fiú szélesen elmosolyodott, kék szemei csillogtak az utcai lámpa fényében. Amikor látta, hogy nem mozdulok, kérdőn felhúzta a szemöldökét.

-         Na, gyere már, csak nem gondolod, hogy hagylak egyedül bóklászni ilyenkor?

-         De én megyek majd taxival, köszönöm…

Tom erre ellentmondást nem tűrve kinyitotta az anyósülés ajtaját, és megpaskolta maga mellett az ülést.  

-         Ennyire rossz társaság lennék?

-         Na jó. – forgattam a szemem, és beültem mellé a kocsiba. – De nem akarom, hogy miattam esetleg későn érj haza, vagy valami.

-         Á, dehogy is! Tudod, itt New Yorkban Kelly és én a magunk ura vagyunk. Se szülők, se idegesítő testvérek, se senki! – elvigyorodott. – Csak mi vagyunk ketten, azt csinálunk, amit akarunk!

-         De és a szüleitek? – összeráncoltam a homlokom, és megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lenne, ha egyedül élnék. – Ők ehhez mit szólnak?

-         Ők San Franciscóban maradtak, nem volt ínyükre, hogy ide költözzenek. Úgy gondolták, hogy elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy a saját utunkat járjuk, és megengedték, hogy csatlakozzunk az Il Capitanohoz, ha nekünk ez a vágyunk. A szüleim elég engedékenyek voltak, és elengedtek, Kellyé szintúgy. Így hát most magunkban vagyunk, és azt csinálunk, amit akarunk!

-         Szerencsések vagytok. – sóhajtottam fel, és belegondoltam, hogy anya milyen nehezen akart engem elengedni. Vagy talán el sem engedett, csak Marcelli telebeszélte a fejét. Azt hiszem, sosem fogom megtudni, hogy milyen párbeszéd zajlott köztük abban a pár napban a válogató után.

Tom fürkészett egy darabig, majd amikor látta, hogy nem kívánom tovább kommentálni a helyzetet, levette rólam a szemét, és inkább az útra koncentrált. Bekapcsolta a rádiót, és a lágy, andalító zene hatására, amelyet az egyik helyi adó sugárzott, éreztem, hogy kezd lecsukódni a szemem. Megráztam a fejem, és nem engedtem, hogy a fáradtság átvegye az uralmat felettem. Tom elmosolyodott, amikor látta, hogyan küszködök az álmosság ellen.

-         Aludj nyugodtan. – mondta halkan. – Nem árt a pihenés a holnapi nap előtt.

Megfogadtam a tanácsát, kényelmesen befészkeltem magam az első ülésbe, és próbáltam ellazulni. Egy ideig még néztem az elsuhanó lámpák fényét, majd egyszer csak lecsukódott a szemem, és álomba merültem.

***

Arra riadtam fel, hogy Tom kocogtatja a vállamat. Kinyitottam az álomtól összeragadt szememet, és zavartan körülnéztem. A fejem nehéz volt a fáradtságtól, és azt hiszem, álmodtam is valamit, de nem emlékszem, hogy mit.

-         Negyvenkettőt mondtál, ugye? – kérdezte Tom, aki látszólag jót derült azon, hogy milyen nehezen tudok újra magamhoz térni.

-         Öhm, igen. – hümmögtem, és csak most vettem észre, hogy tényleg a házunk előtt állunk. – Itt vagyunk.

Megdörzsöltem a szemeimet, és próbáltam egy kis életet lehelni magamba, legalább arra az időre, amíg bemegyek. Szemügyre vettem a házunkat, és észrevettem, hogy a nappaliban ég a villany. Ezek szerint anya még ébren van.

-         Köszi, hogy hazahoztál Tom. Nélküled nem is tudom, hogyan jutottam volna haza.

-         Bealudtál volna a buszon. – nevetett a fiú. Kinyitottam a kocsiajtót, kivettem a cuccomat, közben pedig a kulcsom után matattam. Időközben Tom odalépett mellém, és tétován megölelt.

-         Aztán pihenj sokat! Nagy nap lesz a holnapi!

-         Tudom. – vigyorogtam, és én is átkaroltam. Jól esett az ölelése, meleg volt, és puha, mint mindig. Aztán váratlanul elengedett.

-         Remélem, nem érsz haza túl későn. – motyogtam.

-         Á, dehogy is! Ne aggódj! – rám mosolygott búcsúzóul. – Ne felejtsd el, holnap délben találkozunk Lower Manhattanben. – még intett egyet, majd beszállt a kocsiba, és elhajtott. Hosszasan néztem utána, majd elindultam be a házba a kerten át.

Szerencsére mi csak holnap délután következünk a műsorban. Addig még van időm pihenni bőven, bár a többiek meg akarják nézni a többi műsorszámot is, és beleegyeztem, hogy elmegyek velük. Habár nem akartam túlzottan látni a többieket, akik ellen versenyzünk, de beadtam a derekam. Addig is legalább velük vagyok.

Ahogy beléptem a házba, azonnal megpillantottam anyát, aki a nappaliban ücsörgött az asztalnál, és keresztrejtvényt fejtett. Ahogy felnézett, és megpillantott engem, azonnal megkönnyebbülten sóhajtott fel.

-         Jó sokáig maradtál, Sofi.

-         Tudom, anya, ne haragudj, de muszáj volt többet gyakorolnunk a holnapi napra.

-         Ó, igen. – sóhajtott fel. – És hogy haladtok?

-         Egész jól. Holnapra már minden oké lesz.

-         Ennek örülök. Most viszont ha megbocsátasz, elmegyek lefeküdni. – azzal anya rám se nézve összeszedte a cuccait, és elindult fel a lépcsőn. Tétován ácsorogtam a bejárati ajtóban, még a cipőmet, és a kabátomat se vettem le, hanem vártam valamiféle reakcióra anya részéről, hogy mit szól ahhoz, hogy egy cirkuszban fogok fellépni. De ő látszólag úgy döntött, hogy nem vesz tudomást az egészről.

-         Anya! – kiáltottam utána váratlanul, amikor már majdnem felért az emeletre.

-         Mondd, kicsim.

-         Nincs kedved holnap eljönni, és megnézni engem? Tudod, a Central Parkban lesz, és ingyenes a belépés. – innen nem láthattam anya arcát a sötéttől, pedig kíváncsi lettem volna, hogy mit szól az ajánlatomhoz. Sokáig hallgatott, mintha mérlegelt volna valamit, majd furcsa, kifürkészhetetlen hangon csak ennyit mondott.

-         Sajnálom, Sofi, de ha tehetem, messzire elkerülöm a cirkuszt, akár fellépsz benne, akár nem. Remélem, megérted. 

15. fejezet

Szinte levegőt is elfelejtettem venni, amikor kiléptem a színpadra. Tomnak igaza volt, a sok száz lámpa és reflektor fényében tényleg nem láttam semmit, de hallottam a sok száz, talán ezer néző üdvrivalgását, és tapsát, akiket csak sejteni tudtam a nézőtéren. A remegő lábaim fel akarták mondani a szolgálatot, de megmakacsoltam magam, kecses, elegáns testtartást vettem fel, úgy, ahogyan Kelly mutatta, és a lányok után indultam.

Hatalmasnak tűnt a színpad, ahogyan végigmentem rajta, és megálltam egészen elöl. Minden felesleges, és zavaró gondolatot kizártam a fejemből, innentől kezdve csak az előadás létezett számomra. Felvettem a kezdő pozíciót, és mosolyogva, de roppantul koncentrálva vártam a zenét.

A zene váratlanul felcsendült, de én még egy újabb pillanatig mozdulatlan maradtam. Láttam lelki szemeim előtt, ahogyan mögöttem Kelly és Mia a magasba dobják a karikát, majd ügyesen elkapják. Kivártam magamban a pillanatot, egy előre pontosan kiszámított mozdulattal hátrahajoltam, és elkaptam a karikát.Kínosan ügyeltem a testtartásomra, olyan kecses igyekeztem lenni, amennyire csak tudtam. Csak tompán érzékeltem a tömeg ámuló morajlását, hiszen már következett is az újabb mozdulatsor, egy cigánykerék, majd flikk. Megpörgettem párszor a kezemen a karikát, és már dobtam is tovább Kellynek, majd egy pillanattal később kinyújtottam a kezem, hogy elkapjam Miáét. Majd mind a hárman tökéletesen egyszerre nyújtottuk ki a lábunkat, és hajlítottuk a fejünk fölé, hogy a lábfejünkön táncoltassuk a karikát. 

Ezután villámgyorsan egy sorba rendeződtünk a színpad elején. Ahogy a zene üteme gyorsult, úgy lett egyre pörgősebb a számunk, és úgy kezdett rajtam eluralkodni az eufória. Végre megpillantottam a közönséget a reflektorok vakító fényén át, és jóleső érzéssel töltött el, hogy tetszik nekik a produkciónk. Meg akartam mutatni, hogy mit is tudok, és azt akartam, hogy lenyűgözzünk és elkápráztassunk mindenkit, és nyomot hagyjunk a közönségben a számunkkal.

Elképesztő gyorsasággal dobáltuk egymásnak a karikát, és én is meglepődtem saját ügyességemen, amellyel minden karikát elkaptam. Majd Kelly felugrott a levegőbe, és szinte lassított felvételnek láttam, ahogyan ugrás közben az ujjai rákapcsolódnak a szivárvány minden színében játszó karikára. Majd háromszög alakzatba rendeződtünk, és egyszerre táncoltunk, és pörgettük a karikát a zene lágy, de egyre gyorsuló ütemére. A mozdulatok szinte ösztönösen törtek fel belőlem, a tánclépéseket mintha reflexből, nem is tudatosan fűztem volna össze, gyors egymásutánba. Tökéletes összhangban voltam a zenével, és a koreográfiával, úgy éreztem, mindenre képes vagyok, és még a legnehezebb mozdulatok sem jelentettek akadályt.

Már egészen közel jártunk a műsor végéhez, amikor újra szétszóródtunk a színpadon. Újra a porond elejéhez siettem, egészen közel álltam a közönséghez és Mia felé fordultam. A lány felém gurította a karikát, cigánykerekeztem egyet és közben az egyik kezemmel elkaptam. Majd felugrottam még egyszer, a levegőben megfordultam a tengelyem körül, végül felvettem a végpózt. A zene hirtelen elhallgatott, a közönség felmorajlott, kitört a tapsvihar, és én csak álltam ott, és nem értettem, hogy mi történt. Ilyen hamar vége lett volna az egésznek? Hiszen alig egy perce jöttünk fel a színpadra! Biztosan kihagytunk valamit!

De ekkor már meg is ragadta Mia a kezem, és Kellyvel együtt a hatalmas színpad elejére mentünk, ahol kecsesen meghajoltunk a közönségnek. Szinte mindenki állva tapsolt, és éljenzett nekünk, és azonnal kiszúrtam Marcellit. Az igazgató arca szinte ragyogott az örömtől, és elismerően bólintott felém, amitől az egész énemet melegség árasztotta el.

Elöntött a megelégedettség, és boldogság, amint ott álltam az előtt a rengeteg ember előtt, aki mind nekem tapsolt. Most már azt hiszem, értem, hogy miért mosolyog minden artista a száma végén. Egyszerűen hihetetlen érzés volt itt állni egy jól sikerült műsor után, és látni a közönség lelkesedését. Olyan rövid volt az egész, és én habár még itt álltam, azt kívántam, hogy bárcsak újra és újra átélhetném. De a porondmester oldalról intett, hogy jöjjünk le, és már éreztem újra magamon Mia kezét, aki maga után húzott a porond széle felé. A műsorvezető átvette a helyünket a színpadon és már konferálta is fel a következő chilei csapatot, akik egy zsonglőrszámmal készültek. Ahogyan lejöttem a színpadról, a csoda is véget ért. De reméltem, hogy nem kell sokáig várnom és újra lehet benne részem.

***

Szinte fel se fogtam, és újra az öltözőben voltunk. Az előtérben népes csapat gyűlt össze, és mindannyian gratuláltak nekünk, többen megöleltek, vagy illedelmesen megveregették a vállunkat, még olyanok is, akiket nem is ismertem eddig. Zoya egyenesen a nyakamba vetette magát, és folyamatosan kiáltozta fennhangon, hogy „Tudtam, én tudtam!” Akármennyire is nem szíveltem, nem tudtam ellenállni, hogy ne mosolyogjak folyamatosan, és alig győztem fogadni a gratulációkat. A végére már teljesen elzsibbadt a szám a vigyorgástól, és szinte jobban elfáradtam, mint a fellépésen, de nagyon jól esett, hogy ennek a sok embernek mind tetszett, amit csináltunk. Fogalmam sem volt, hogy egy jól sikerült műsorszám után ennyire jó érzés artistának lenni. Bizonyára voltak sokkal jobb és profibb számok is, de ez most nem izgatott. Csak az az érzés volt bennem, hogy mennyire jó volt ott állni a színpadon, és egy jól sikerült produkcióval sikert aratni.

Rég nem voltam olyan boldog, mint most. Miával és Kellyvel is megöleltük egymást, és olyan mélységes hálát és örömöt éreztem, amiért segítettek nekem, amit képtelen voltam kifejezni. Az ő arcuk is ragyogott az örömtől, és csak szorítottuk egymást, nem tudtunk mondani semmit, de nem is kellett. Azt kívántam, bárcsak sose múlna el ez a pillanat.

De aztán mindenki megnyugodott kissé, bennünk is lecsillapodott a túláradó eufória, és a figyelem újra a képernyőre irányult. Megpillantottam a színpadra kecsesen kivonuló Rosa Raynet, és közelebb férkőztem, hogy jobban lássak. Habár még mindig nem tudtam magamban hova tenni a visszavonulni készülő artistát, a száma igazán lenyűgözött. Látszott minden mozdulatán, hogy igen sok tapasztalat, és előadás van mögötte. Egyedül szinte megtöltötte a porondot élettel, és olyan ügyességgel, és könnyedséggel játszott a karikákkal, ahogyan azt sokan megirigyelték volna. Az egész közönséget magával ragadta, és mindenki lelkesen tapsolt, és ujjongott minden egyes mutatványánál.

Bár még mindig egész lényemben boldog, és elégedett voltam, rossz érzés kerített hatalmában, ahogyan Raynet néztem. Nagyon kedvesnek tűnt, de mégis tartottam tőle, hiszen volt a viselkedésében valami, amikor velem beszélt. Így inkább kiváltam a tömegből, és elindultam az öltözőnk felé, hogy átöltözzek, és összeszedjem a cuccaimat. Még hátra volt az eredményhirdetés, de nem hittem volna, hogy bármit is nyerünk, így úgy gondoltam, hogy nyugodtan visszavehetem az utcai ruhám. Közben rámosolyogtam Kellyre, aki intett, hogy mindjárt jön, majd beléptem a kicsinyke helyiség ajtaján.

Odabent nem kezdtem el öltözni azonnal, hanem leültem a nagy, egész alakos tükör elé, és a tükörképemet bámultam. Még mindig nem akartam elhinni, hogy eljött ez a nap is, és megértem, hogy igazi közönség előtt, igazi cirkuszban lépjek fel. Valahogyan túl hihetetlennek tűnt az egész, egy álomnak, amelyből ha jó erősen megcsípem magam, azonnal felébredek. Pedig minden ez ellen szólt, hiszen itt ültem ebben a csodálatos, piros-arany ruhában, arany hajpánttal a hajamban, és a karikám ott hevert a falnak támasztva. Reméltem, hogy holnap felébredve sokkal valóságosabbnak fog tűnni ez a nap, és végre el tudom hinni, hogy elértem az egyik nagy vágyam.

Jó darabig ücsöröghettem ott, csak nagy sokára jutott eszembe, hogy talán fel kéne hívnom anyát, és beszámolni az élményemről. Felálltam, és előkotortam a táskámból a mobilomat, de ugyanebben a pillanatban el is bizonytalanodtam. Nem olyan biztos, hogy anyám örülne ennek a szerinte nem túl fenomenális hírnek, szóval azzal a mozdulattal vissza is süllyesztettem a telefon az egyik zsebbe. Ki tudja, talán már el is felejtette, hogy ma felléptem. Vagy szánt szándékkal nem is vett róla tudomást.

Észre sem vettem, és egy újabb fél óra eltelt. Újra a gondolataimba merültem, és tudatában sem voltam az idő múlásának, csak arra eszméltem fel, amikor Mia rontott be lelkendezve az öltöző ajtaján.

-         Sofi, nem jössz? – kiáltotta hangosan. – Mindjárt jön az eredményhirdetés!

-         Micsoda? – ráztam meg kábán a fejem, és az órára pillantottam. Tényleg annyi volt már az idő. Az idegesség újból előtört bennem, és habár tudtam, hogy nem sok esélyünk van, feszülten vártam, hogy kihirdessék a helyezetteket. Hiszen ez az egész a cirkusz presztízsét is jelentette, és én megfogadtam, hogy ezentúl mindent a szívügyemnek tekintek, ami a Capitanot érinti.  

***

Az előtérben újra összeverődött a kisebbfajta tömeg, kiegészülve azokkal, akik a mi műsorunk előtt léptek fel. A többség még a jelmezét viselte arra az esetre, ha felszólítják a színpadra, így szinte szemkápráztató volt a hallban összeverődött emberek kavalkádja. Mindenki igyekezett minél közelebb tömörülni a képernyőhöz, és a hangerőt is a maximumra állították, hogy még a legtávolabb állók is jól halljanak. Szinte tapintható volt a feszültség, különösen az újak körében, akik tőlünk külön álltak a csoportba összeverődve meglehetősen lenge ruhákban, és szemmel láthatóan idegesen toporogtak. Furcsa volt, hogy a többi újonc mind egy csoportba verődött össze, egy műsorban szerepeltek, és Miához, meg hozzám szinte egyáltalán nem is szóltak. A csoportjuk is igencsak megfogyatkozott a gyakorlás ideje alatt. Kellynek igaza volt még régebben – sokan elmentek a társulattól már az első hetekben.

A beszélgetés moraja elhalkult, és minden figyelem a kivetítőre irányult, amikor megjelent a már ismerős porondmester a színpadon, és bejelentette az eredményhirdetést. Rövid bevezetőt tartott, majd az összes zsűritag, akik vagy híres artisták, vagy tornászszövetségek tagjai és elnökei voltak, mind felszólaltak, és egy-egy hosszú, és annál unalmasabb beszédet mondtak. Mindenki tűkön ült már, és hatalmasat sóhajtott szinte az egész társulat egyszerre, amikor elkezdődött az igazi eredményhirdetés.

Ahogyan haladt az egész, úgy növekedett a kis helyiségben a zavarodottság, és a csalódottság. Egymás után hirdették ki a kategóriák helyezettjeit, számtalan mosolygó, és integető vidám ember fordult meg a színpadon, többnyire külföldiek, akik mindig megelőzték a mi társulatunkat. Egymás után hajtották le csalódottan a fejüket a többiek, amikor sorra került előbb a bohócok, majd ugróasztalosok, zsonglőrök, és erőművészek kategóriája. Zoya színpadias sírásban tört ki Nada vállán, amikor meghallotta, hogy nem nyertek, de hasonlóan tettek a mellettem ácsorgó újak is, akik egy egyensúlyozó számmal indultak. A társulat erőművésze is szomorúan távozott, amikor meghallotta, hogy japán kollégája megelőzte, és még a dobogóra sem került fel. Bennem egyre növekedett a feszültség, és a kétségbeesés. Ez nem lehet! Hiszen mindenki a lehető legjobb volt ma! Miért nem nyer senki?

Amikor a mi kategóriánk következett, egyszerre tartottuk vissza a lélegzetünket és szurkoltunk, hogy mi legalább felmutassunk valami eredményt, de ahogy várható volt, sokan megelőztek minket, főleg kínai, és orosz társulatok. Nem is ezért voltam csalódott, hanem a többiekért. Láttam mindenki arcán a szomorúságot, és levertséget, hiszen annyit gyakoroltak és ez a munka most nem ért semmit, hiszen hiába a cirkusz hírneve, nem kerültek fel a dobogóra.

Lassan eljött az utolsó kategória is, a trapézszámok kategóriája, és lassan mindenki távozni készült már. A műsorvezető szokásos vigyorával fogadta a nézőket, és ugyanolyan szenvtelenül közölte a nyertesek nevét, mint az elmúlt vagy fél órában. Alig figyelt már oda valaki, és csak halk hümmögéssel vették tudomásul, amikor az előttünk következő spanyol csapatot jelentették be harmadiknak. De ezután váratlanul felkapta a fejét mindenki, amikor meghallotta Violet Kingston, és Félician Betranche nevét másodiknak.

A hallban udvarias taps tört ki a dobogósoknak, de mindenki valahogyan tartózkodó volt. Nyoma sem volt annak az örömnek, gratulációknak és vállveregetésnek, aminek akkor voltunk a részesei, amikor visszajöttünk a színpadról. Ez erőteljesen azt súgta nekem, hogy senki nem örült annak, de tényleg senki, hogy ők ketten jobb eredményt értek el, mint a többiek.

-         Én tudtam! – a szívbaj jött rám, amikor meghallottam a hátam mögül Violet Kingston feltűnően magas, kissé fület sértő hangját. Betranche is mellette állt, kissé távolabb mindenkitől, egészen elkülönülve a társulattól. Mind a ketten kihívóan néztek az egybegyűlt társaságra, mintha nem is vártak volna el tőlük örömet és ujjongást. A fiú végigjáratta a pillantását a többieken, és összerándultam, amikor sötét szemét egy pillanatra rajtam felejtette. Rámeredtem, és észrevettem, hogy szinte egyáltalán nem boldog a hír hallatán, csak elégedettnek tűnt némileg, sőt talán kissé csalódottnak is. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan érezhet valaki ilyet, és belegondoltam, hogyha engem jelentettek volna be másodiknak, egészen biztosan kibújtam volna a bőrömből. De őt szemmel láthatóan hidegen hagyta a hír, és olyan közönyösen ácsorgott a fal mellett karba tett kézzel, hogy az szinte nekem fájt.

Időközben az első helyezettet, egy mongol csapatot is bejelentette a porondmester, és felhívta a díjazottakat a színpadra. Violet és Betranche kivonultak büszkén, és elégedetten a kis helyiségből, és ahogyan becsukódott az ajtó, szinte újra fellélegzett mindenki. Távozásukkal némileg feloldódott a meglehetősen feszült légkör, de én mégis képtelen voltam kiverni a fejemből az előbbi jelenetet.

***

Az eredményhirdetés után még sokáig az előtérben maradtunk, és a többiek elmélyülten cseverésztek, többnyire a fesztiválról, és a produkciókról. Minden beszélgetés alapja az volt, hogy miért nem nyertek többen a mi társulatunkból, illetve a többiekről, a külföldi csapatokról, és a bundázás lehetőségéről. Én inkább csak csendes megfigyelőként vettem részt, és már igencsak menni készültem. Annyira, hogy a cuccaimat is összeszedtem, és a kezemben szorongattam, de nem akartam otthagyni még a többieket. Inkább elmélyülten hallgattam Kelly és Rosa Rayne, majd később Oguljakov és a mi kis csapatunk véleménycseréjét a mai napról. Így tőle többek között megtudtam, hogy az orosz artistákat egész életükben ezekre a versenyekre edzik, és a kínai gyerekeket már öt éves korukban képesek különböző iskolákba beíratni, hogy jó artista válhasson belőlük. Ezekhez a témákhoz nem nagyon tudtam hozzászólni, így hát jobbára csak ácsorogtam, és azt vártam, hogy mikor indulnak el a többiek, hogy együtt menjünk hazafelé.

-         Ezt nem hiszem el! – hallottam meg Tom ismerős hangját, amint beviharzott az előtérbe. Ismét visszaváltozott a régi énjére, levette azt a meglehetősen furcsán kinéző fellépő ruhát, talán csak a haja enyhe fehér árnyalata emlékeztetett még rá. A kezében két nagy táskát cipelt, amelyekben bizonyára a cuccai rejtőztek, és amiket most nagy csattanással lehajított.

-         Nem igaz, hogy ezek ketten jobbak voltak, mint mi! – csattant fel hangosan, hangja enyhén visszhangzott az előtérben. Nyilvánvaló volt, hogy kikre célzott.

-         Halkabban, Tom! – suttogtam ijedten, megszorítottam a karját, amikor megpillantottam Betranche-ot a másik falnál ácsorogni, és pakolászni. Egy pillanatra felénk fordította a fejét, és Tomra nézett, majd lesütötte a szemét, és folytatta, amit eddig csinált, viszont észrevettem, hogy azért figyel ránk. Visszafordultam Tomhoz, aki viszont ebből az egészből semmit sem vett észre, és még jobban megszorítottam, hogy maradjon csendben, de látszólag semmi haszna nem volt.

-         Nem is értem, pedig semmi különleges nem volt a műsorukban, csak himbálóztak ide-oda. Voltak náluk sokkal jobbak is, mint például az egyik amerikai csoport! Ők sokkal jobban megérdemelték volna!

-         Tom! – szóltam rá erélyesen, és a fejemmel Betranche felé böktem. A fiú végre megértette, hogy mit akarok, de csak legyintett egyet.

-         Jaj, Sofi, ne is foglalkozz vele! – mondta még mindig ugyanolyan hangerővel, és biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta. De Tom csak megvonta a vállát, és csatlakozott Miához, és Kellyhez. Rajtam azonban a nyugtalanság vett erőt, és észrevettem, hogy ebben a pillanatban Violet lépett be az előtérbe, majd egyenesen Félicianhoz ment. A srác felpillantott, és egy hideg mosollyal üdvözölte. Igyekeztem nem kettejükkel foglalkozni, és bekapcsolódni a beszélgetésbe, de a baljós érzések egyre fokozódtak bennem, és képtelen voltam másra koncentrálni.

-         Nagyon jók voltunk, Félician. – mondta Violet azon a jól hallható, fülsértő magas hangján, amit talán még nála magánál is rosszabbul viseltem. A fiú csak válaszul elmosolyodott, és csak ennyit mondott:

-         Igen, de nem is vártam mást. Azt viszont sajnálom, hogy már megint az újoncok miatt bőgtünk le. Legszívesebben kirúgnám az összeset, ha én lennék Marcelli helyében! Szörnyűek voltak, és csak rontják a cirkusz színvonalát, egytől egyig!

-         Ha még egyet megszólalsz, esküszöm, behúzok egyet! – iszonyatosan megijedtem, amikor meghallottam a hátam mögül Tom dühös, utálkozó hangját. Ijedten fordultam meg, és szembetaláltam magam a haragos, villámló tekintetével, amivel szinte átfúrta Betranche-ot.

A dühödt kiáltásra szinte mindenki felfigyelt, és a kis helyiségben egyszerre csend lett, mintha megfagyott volna a levegő. Félician továbbra is halál nyugodtan ácsorgott a falnál, karját keresztbe fonta, és szenvtelenül méregette Tomot. Egyszerre roppant kényelmetlenül éreztem magam, ahogyan a kettőjük között álltam értetlenül, hol az egyikükre, hol a másikukra nézve.

- Bár ha jobban meggondolom, te is mehetnél Tom. A múltkori esésed, hogy is mondjam, páratlan volt. Igazán feldobtad vele a műsor hangulatát!

Az öltözőben mindenki felszisszent erre a nyilvánvalóan gúnyos kijelentésre. Engem egy pillanat alatt öntött el a düh, és már kész lettem volna visszavágni, amikor lökést éreztem a hátam mögül, és szembetaláltam magam Tom dühtől eltorzult arcával. A fiú képtelen volt bármit is mondani erre a sértésre, csak tátogott a méregtől, és nyilvánvalóan neki is ugrott volna Féliciannak, ha Kelly és a mellette álló Adam el nem kapják, és le nem fogják.

- Te semmirekellő rohadék! – üvöltötte Tom, és még egyéb dolgokat is hozzávágott Betranche-hoz, mielőtt Adamék kivonszolták volna a hallból. Félician arcáról viszont semmi érzelmet nem lehetett leolvasni, ahogyan a jelenetet figyelte. Egyáltalán nem mondott semmit, csak egy laza mozdulattal felkapta a táskáját, és Violetet, meg még egy pár embert félrelökve kivonult az ajtón.

Az egész társulat csendben figyelte az eseményeket, senki sem mert közbeszólni. Mindenki arcán döbbenetet láttam az események hatására, de miután a srác kiment, az eddigi társalgás gyorsan visszatért a normális kerékvágásba, és mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna. Csak Oguljakovot hallottam valahonnan mellőlem morogni:

- Fiúk, ezt nagyon abba kéne hagyni! – de senki más nem figyelt rá rajtam kívül.

Én azonban képtelen voltam napirendre térni az események felett. Ez már a második alkalom volt, hogy kis híján egymásnak ugrott a két fiú. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett közöttük, nem kérdeztem meg soha senkitől, de biztos voltam benne, hogy Tom ok nélkül nem utálna senkit ennyire. Ez a jelenet viszont tovább erősítette a Betranche iránti dühömet, és utálatomat. Csak lassan esett le, hogy az „újoncok” kifejezés rám is vonatkozik, és roppantul sértve éreztem magam miatta. Megfogadtam, hogy amint egyszer szemtől-szembe kerülök vele, alaposan kiosztom, az biztos.

Egy kis idő múlva azt vettem észre, hogy Rosa Rayne válik ki a tömegből, és sietősen Félician után rohant. Remek, hát ő is egy követ fúj vele! – csattantam fel magamban dühösen, és már éppen azon kezdtem volna gondolkodni, hogy mit akar Rayne Betranche-től, amikor valaki megráncigálta finoman a blúzom ujját. Mia meglepett arcával találtam szembe magam.

- Ez remek volt, nem? – mondta bizonytalanul, és az ajtó felé bökött, amelyen át Betranche távozott. – Úgy látom, a Capitano sem mentes efféle buliktól.

- Mia! – fordultam egy hirtelen elhatározással a lány felé. – Nem tudod, hogy Tom miért utálja annyira Betranche-ot?

- Jaj, Sofi! – nézett rám a lány értetlenül. – Hiszen őt mindenki utálja! De ne is csodálkozz ezen! Ahogyan viselkedik, az kész botrány. Én, ha lehet, jó messze elkerülöm, bár egyszer szívesen megmondanám neki a magamét.

- Igen, tudom. – mondtam elbizonytalanodva. – De szerintem Tom különösen nem bírja. Most is majdnem a torkának ugrott!

- Lehet, hogy ő csak hangot ad neki, amíg a többiek nem. – vonta meg a vállát. – Ha akarod, megkérdezem Kellytől. De most szerintem jobb, ha megyünk, mielőtt újra kitört a balhé, mert nem tudom, te hogy vagy vele, de én szeretnék kimaradni belőle. Gyere, anya már itt van, elviszünk egy darabig, ha akarod!

*** 

Félician szinte alig látott a dühtől, és haragtól, ahogyan utat tört magának kifelé a tömegben. Minden vágya az volt, hogy kijusson innen erről az átkozott helyről, el minél messzebbre tőlük. Emberek tucatjai jöttek vele szembe, és gázolták majdnem el, hiszen mindenki a kijárat környékén tömörült és egyszerre akarta elhagyni az épületet. A fenébe, erre előbb is gondolhatott volna, hogy az emberek most mennek haza az előadás után, egész Manhattanben állni fog a bál emiatt. De nem baj, gondolta, semmi nem baj, csak minél hamarabb érjen haza.

Egy jó fél órájába telt, mire kiért a Central Parkból, és megtalálta a kocsiját, amelyet az egyik parkhoz közeli sugárút parkolójában hagyott. A kocsi megkeresése is elég sok időt vett igénybe, hiszen a düh még mindig eltompította az érzékeit.

Miután nagy nehezen megtalálta, beült a kocsiba, bevágta a cuccát, az oklevelet, és az érmét az anyósülésre, és megpróbált megnyugodni, kiengedni az összes feszültséget, ami az elmúlt időben felhalmozódott benne. A kezébe temette az arcát és próbált lecsillapodni, de tudatosult benne, hogy egész testében remeg, és képtelen koncentrálni. Már megint minden amiatt az átkozott Tom Smith miatt történik! Mert ő annyira nagynak képzeli magát, és utálja csak azért, mert jobb nála. Tom már onnantól kezdve pikkelt rá, hogy a társulathoz jött, de csak az utóbbi időben durvult el ennyire a helyzet. Biztosan azoknak az új csajoknak akarja megmutatni, hogy mennyire ász, és be akar vágódni náluk! Szánalmas, úgy, ahogy van! Tudta magáról, hogy ő sem egy szent, de nem ő kezdte. Soha nem ő kezdte.

És különben is igaza volt, hiszen az újak szinte mind borzalmasak voltak ma. Na jó talán azokat a hulahoppkarikás lányokat kivéve.

Beindította a kocsit, de rögtön a fékre lépett, mivel a mögötte levő kocsi éppen abban a pillanatban farolt ki a parkolóból, és kis híján belement hátulról. A kocsi vezetője dudált, és hangosan káromkodott, és Félician belegondolt, hogy tényleg jó ötlet-e ilyen állapotban vezetni. De mindegy, legalább ha nekimegy valakinek, talán megsérül, és véget ér végre a karrierje.

Sosem gondolta volna, hogy egyszer ezt fogja kívánni, de rá kellett jönnie, hogy már elég rég óta érlelődik benne ez a gondolat. Amióta a dolgok ilyen rosszra fordultak, sokat gondolkodott azon, hogy milyen ürüggyel lépjen le az Il Capitanotól, és térjen vissza Párizsba, vagy vissza Dél-Franciaországba, a szülőföldjére, és hagyja maga mögött ezt a diliházat. Utálta New Yorkot, utálta Amerikát, utálta a társulatot, és csak az tartotta még itt, hogy az apja hallani sem akart arról, hogy hazamenjen. Múltkor, amikor hazautazott egy hétre Párizsba, részletesen beszélt vele erről, de az apja kerek-perec kijelentette, hogy nem jöhet haza, mert nem kéne egyetlen francia társulatnak sem. Huszonegy évesen túl idős ahhoz, hogy csak így ugráljon a társulatok között, és örüljön neki, hogy egyáltalán biztos helye van valahol. Sosem gondolta volna, hogy a tulajdon apja ilyen kegyetlen lehet, de nem tehetett mást, ameddig mondta, ő itt marad, és összeszorított fogakkal, de valahogyan kibírja. Reménykedett, de fogalma sem volt, hogy miben. Nem maradt más számára, mint hogy a lehető legkeményebben eddzen, és várja, hogy az apja egyszer csak meggondolja magát, és megengedi, hogy végre itt hagyja Amerikát.

Az úton is folyton elkalandoztak a gondolatai, és azon kapta magát, hogy egyáltalán nem az útra figyel. Többször is erőteljesen be kellett fékezzen, mert hol a kereszteződésben nem állt meg, hol meg egy gyalogost ütött el majdnem. Amikor végre megállt az egyik piros lámpánál, a kezébe temette az arcát, és erélyesen magára parancsolt, hogy lehiggadjon. Veszélyes dolog volt így vezetni.

Mivel elég sokat kellett ácsorogni a lámpánál, illetve a szombat délutáni csúcsforgalomban, amikor mindenki igyekszik kimozdulni kicsit otthonról, alkalma volt alaposabban szemügyre venni, hogy mit is nyert. Nem volt maradéktalanul boldog, inkább csak elégedett, hogy ezt is megcsinálta, és kifizetődtek a hosszú edzések, és a gyakorta este 9-kor történő hazaindulás. Be kellett vallania magának, hogy az utóbbi időszak kemény gyakorlásai igencsak megviselték, hiszen általában ő volt az, aki a legtöbbet edzett, és legutoljára ment haza. De nem tehetett mást, hoznia kellett az elvárásoknak megfelelő szintet, különben mit mondanának az apjára, mint a Francia Állami Cirkusz igazgatójára otthon, hogy a fia még nyerni sem tud? De persze így is csak második lett, az idióta mongolok megelőzték. Lehetett volna ez jobb is…

Eszébe jutott, hogy talán fel kéne hívnia Victoire-t, hogy elmondja neki a hírt, hiszen megígérte, hogy azonnal telefonál, amint vége van a fesztiválnak. Ránézett az órájára. Már este öt körül járt az idő, ami azt jelenti, hogy Franciaországban már késő este van. Nem akarta Vicet ilyen későn zaklatni, habár a lány kérte, hogy hívja még ma mindenképpen fel. Lehet, hogy mégis megteszi. Vic legalább érdeklődik még iránta.

Szinte fellélegzett, és a benne szűnni nem akaró feszültség is alábbhagyott némileg, amikor megérkezett kis társasház elé, amelynek az egyik felső emeleti lakásában lakott. Betolatott a parkolóba, leállította a motort, de még nem szállt ki azonnal, hanem egy ideig még ücsörgött, és az utcán elhaladó autókat nézte. Bronxban már ilyenkor javában zajlott az élet, az utak zsúfolásig megteltek, és már-már szinte csak lépésben lehetett haladni. Csak most örült igazán, hogy még azelőtt hazaért, hogy az igazi csúcsforgalom kitört volna. És annak sem örült volna igazán, ha még egy kis időt ott kellett maradjon volna a társulattal összezárva.

Minél kevesebb időt tölt velük, annál jobb. 

20. fejezet

Félician feldúltan járkált fel-alá a kétszobás bérlakása nappalijában, csak néha állt meg egy pillanatra. A háttérben a francia állami tévé adása ment, az egyetlen francia csatornáé, amit az Államokban fogni lehetett. Ezt is csak azért nézte, hogy ne felejtsen el véglegesen franciául, bár nem mintha olyan keveset beszélne mostanában az anyanyelvén. Hiszen a családján, és pár régi barátján kívül nem sokan álltak vele szóba.

Dühösen levetette magát a kanapéra, a távirányító után nyúlt, és lehalkította a tévét, a hadaró műsorvezetőbe fojtva a szót. Idegesen beletúrt fekete hajába, majd a bekötött bal karjára révedt a tekintete, ami most tehetetlenül lógott a nyakában. Nem, elvileg nem tört el, csak megrepedt benne a csont, legalábbis Betty ezt mondta neki, miután megröntgenezte. És agyrázkódása sincsen, csak a pillanatnyi sokktól lehetett kába, de mindenesetre eléggé fájt az a pont a fején, ahol beütötte. Szóval semmi komoly.

Viszont ez éppen elég volt ahhoz, hogy ne léphessen fel a következő műsorban, és a trapézos számát, ami már olyan jól ment az edzésen, töröljék. Marcelli azonnal, mérlegelés nélkül hozta meg ezt a döntést, mikor meghallotta, hogy mi történt, hiába erősködött neki, hogy egy hét alatt összeszedi magát, és tudja folytatni az edzést. Az igazgató meggyőzhetetlen volt, azt hozta fel érvnek, hogy ő túl sokat akar szerepelni, és most végre mások is lehetőséget kapnak, hogy megmutassák a tudásukat. Egy hónap kényszerpihenőre küldte elvileg a karja miatt, de tudta, hogy ez azért van, mert Marcelli ki nem állhatja. Pedig ő nem tett semmi rosszat! 

Ép kezébe temette az arcát, és igyekezett megnyugodni, és nem gondolni a következményekre. Az igazgató ezzel elérte azt is, hogy kivívja az innen több ezer kilométerre élő apjának a nemtetszését is. Ismerte már annyira, hogy amint meghallja a hírt, iszonyatosan dühös lesz, és addig győzködi, amíg kénytelen nem lesz visszakönyörögni magát a műsorba. Hiszen hogy néz ki az, hogy a Cirque National du France igazgatójának a fia nem lép fel egy műsorban? Különben is, Monsieur Betranche mindig megkapja, amit akar… Neki nem lehet nemet mondani.

Félician biztosra vette, hogy az apja már tud a balesetéről, és csak arra vár, hogy ő felhívja. A hírek ilyen körökben gyorsan terjednek, és gyakran keresi Marcellit, hogy megtudakolja, mi van a fiával. De persze nem apai szeretetből.

Az órájára pillantott. Este fél nyolc, ami azt jelenti, hogy Párizsban már bőven éjszaka van, de ez őt nem akadályozza meg abban, hogy túl legyen azon a híváson. Köztudott, hogy az apja alvászavarokkal küzd, és biztosra vette, hogy ilyenkor is ébren van.

Nagy levegőt vett, és igyekezett legyűrni a feltörő pánikot. Próbált nyugodtnak maradni, de érezte, hogy megremeg kezében a telefon, miközben a számot tárcsázta. A vonal hosszan kicsengett, és már-már kezdett reménykedni, hogy nem veszik fel, amikor váratlanul beleszólt az oly ismerős hang.

- Oui? –

Egy pillanatra fogalma sem volt, hogy mit mondjon, a torkában a gombóc szinte megfojtani készült. De nem tehetett mást, jobb, ha mindent elmond töviről-hegyire. Az apja elől nem tanácsos elhallgatni semmit.

- C’est moi, Félician. – végtelenül lassan szólt bele a telefonba, és hirtelen azt kívánta, bárcsak mégse hívta volna fel.

- Á, fiam! Már vártam a hívásodat. Kíváncsi voltam, hogy mennyi idődbe fog telni, mire elmondod nekem, hogy micsoda szégyen ért téged ma. De látom, hogy nem sokba, ez mindenképpen dicséretes.

- Apa, én sajnálom… – mentegetőzött, de már ahogyan ezt kimondta, rájött, hogy hiábavaló minden próbálkozása.

- Ne mondj semmit, tudom, hogy mélységesen sajnálod ezt a szörnyű hibát, amit annak ellenére követtél el, hogy megígérted, hogy a lehető legkeményebben fogsz edzeni.

- Én keményen edzettem, de…

- Nem eléggé keményen, fiam! Ennél több lenne elvárható tőled. És ha nem akarod, hogy szégyenben maradjak idehaza miattad, holnap szépen bemész Marcellihez, és sűrű elnézések közepette megkéred, hogy rakjon vissza a műsorba.

- De kényszerpihenőre küldött! – fakadt ki Félician.

- Nem érdekel, megoldod valahogyan! Felnőtt vagy, az ilyennek nem kéne gondot okozzon! Ne feledd, nem csak a te hírneved, az enyém is kockán forog! Legközelebb nem szeretnék ilyenről hallani! Különben is, mit neked kényszerpihenő, hiszen nincsen semmi bajod.

Félician nagyot sóhajtott, és összefacsarodott a szíve. Az apja ezzel elintézettnek tekintette az ügyet, és akármit is mond, nem fogja érdekelni. Mielőtt a férfi köszönés nélkül letette volna, még gyorsan beleszólt.

- Vic ott van?

- Nem, Victoire hazautazott Salón-de-Provence-ba, ha éppenséggel nem közölte volna. És különben is, ne rajtam keresd a céges telefonon.

Azzal lecsapta a telefont, és Félician egyedül maradt a keserűséggel, és a viharzó gondolatokkal, amelyek szinte szétfeszítették az elméjét. Hát ez az apja. Akivel kínszenvedés minden perc.

Összekuporodott a kanapén, kikapcsolta a tévét, hogy végre teljesen magára maradhasson a félhomályban. Ez mindig így megy, amióta csak idejött. Neki kell a legjobbnak, és legügyesebbnek legyen, aki soha nem hiányozhat egyik előadásból sem. Akinek a jövő nagy ígéretének kell lennie, és hatalmas karriert kell itt befutnia Amerikában, különben kockára teszi az apja hírnevét odahaza. Ez van, és úgy érezte, soha nem fog kiszabadulni ebből – örök börtön neki ez a cirkusz.

Fáradtan, és gondterhelten eldőlt a kanapén, és eszébe jutott, hogy ha akarna, se tudna beszélni holnap Marcellivel, hiszen Hálaadáskor senki sincsen benn a cirkuszban. Remek, minden amerikai ünnepel holnap, mindenhol hatalmas bulik vannak, csak ő van otthon egyedül.

És Vic otthon van, ő pedig több ezer mérföldnyire tőle. Pedig oda tartozik ő is a messzi Provence-ba, ahol született, nem ide, ebbe a poros, szürke világvárosba, nem ebbe az országba, nem erre a kontinensre. De ki tudja, lehet, hogy soha nem mehet haza innen.

***

Már hét óra is elmúlt, és én még mindig a sötétkék koktélruhámban ácsorogtam a tükör előtt, és magamat bámultam. Egészen jól néztem ki, legalábbis elégedett voltam a látvánnyal. Hosszú, szőkésbarna hajamat lófarokba fogtam, zöldes szememet kisminkeltem, és felvettem a vékonyka, ezüst nyakláncomat, amelyet pont ilyen különleges alkalmakra tartogattam. A nyaklánc még a nagymamámé volt, aki miután meghalt, rám hagyta, mint egyetlen lányunokájára. Csak a tizennyolcadik születésnapom után kaptam meg, és megfogadtam, hogy csakis kizárólag akkor veszem fel, ha az alkalom megkívánja. Hát a mai pont ilyen volt.

Miután úgy döntöttem, hogy tűrhetően festek, felkaptam a fekete szövetkabátomat, és leosontam a lépcsőn. Anya éppen elnyúlva aludt a kanapén, a tévé képernyőjének fénye néha kísérteties fénybe vonta az arcát. Odamentem a készülékhez, és kikapcsoltam. Éppen valami bugyuta akciófilm ment benne, amit egészen biztosan nem akart nézni.

Óvatosan becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, és kiléptem a hideg, november végi éjszakába. Már régen besötétedett, a levegő csípős volt, közelgett a december, és vele az év vége. Szinte észre se vette az ember, és itt a karácsony, majd a szilveszter. Néhány helyen már most kifüggesztették a karácsonyi égősorokat, és kirakták a tömzsi Mikulásokat az ajtó elé. Ez csak újra eszembe juttatta, hogy mennyire repül az idő, és mennyi minden történt velem az utóbbi hónapokban.

A szomszéd házakból vidám zsivaj hallatszott ki, mindenhonnan a hálaadásnapi pulyka, és egyéb finomságok illata szűrődött ki. Felsóhajtottam, és megborzongtam. Nekem sosem volt ilyesmiben részem, amióta csak az eszemet tudom. Csak remélni merem, hogy Kellyék azért készülnek valami finomsággal, és életemben először végre tényleg ünnepelhetek ezen a mai napon.

A gondolataimba merülve mentem, végig az utcán a közeli buszmegálló felé, ahonnan reményeim szerint eljutok majd Long Beachig. Kelly előző nap részletesen leírta, hogy hogyan lehet eljutni hozzájuk, de adott esetben Tom is ki tud jönni elém, ha szükséges. De nem aggódtam ezen, hiszen New Yorkban még sosem tévedtem el, legyen akármilyen nagy is.

A közlekedés miatt már inkább féltem, hiszen Hálaadáskor az egész város megáll egy pillanatra, és alig lehet eljutni egyik helyről a másikra. De pont, ahogyan kiértem, feltűntek a jól ismert busz fényszórói a kihalt úton.

A buszút kimerítő, és hosszas volt, így hát nyugodtan elgondolkodhattam, csak arra kellett ügyeljek, hogy a végállomáson a jó metróra szálljak át. Igyekeztem nem az elmúlt egy hét eseményeire gondolni, és függetleníteni magam a cirkuszban történtektől. Bármennyire akartam is, ez nem sikerült, így inkább előkaptam a fülhallgatómat, és betettem a kedvenc zenéimet, amiket mindig ilyenkor, Hálaadás környékén hallgatok. Ahogy felcsendült az első dal, azonnal lenyugodtam, és átadtam magam a pillanat élvezetének, kibámultam az ablakon, és az esős, ködös New York egyre közeledő sziluettjét néztem. A hatalmas felhőkarcolók fényei elmosódott foltoknak tűntek az őszi ködben, és szinte ragyogni látszottak a semmiben. A látvány megnyugtatott, és lecsillapította kavargó gondolataimat, és arra gondoltam, hogy milyen jó most nekem. Végre az lehetek, aki akarok lenni, és azokkal lehetek, akikkel szeretnék, és olyan lehet ez az ünnep, amilyennek én szeretném. Nem olyannak, amilyennek mások elképzelték.

***

Ahogy megálltam a ház előtt, azonnal tudtam, hogy jó helyen járok. A kertajtóra valaki lufikat aggatott, a fakerítésre a „Boldog Hálaadást!” felirat díszelgett, és odabentről hangos zene hallatszott ki, ami az amúgy csendes kertvárosi környéken igencsak furcsának hatott. Nagyot sóhajtottam, és még egyszer végigpillantottam magamon, hogy jól nézek-e ki.

Hosszasan megnyomtam a „Simpson-Smith” feliratú csengőt, mire valaki elhúzta odabent a függönyt, és egy szőke lányfej jelent meg az ablakban. Majd kisvártatva kinyílt az ajtó, és megjelent Kelly. Szélesen mosolygott, majd megölelt, miután kinyitotta a kertkaput.

- Sofi! – kiáltotta. – Már nagyon vártunk! Kezdtük azt hinni, hogy nem is jössz!

- Pedig semmi áron nem hagytam volna ki! – igyekeztem óvatosan kibújni az öleléséből, nehogy kiborítsa a kezében szorongatott tequilát. A pohara már félig üres volt, és a szeme furcsa csillogásából ítélve már nem ez volt az első.

- Kelly, ti mennyit isztok?…

- Ugyan már, csak egy kicsit! – legyintett kedélyesen a barátnőm, és beljebb tessékelt a hatalmas házba.

Ahogy beléptem, azonnal elkapott a házibulik hamisítatlan hangulata. Az előszobából egy aprócska folyosó vezetett egyenesen a nappaliba, ahol emberek tucatjai beszélgettek a félhomályban, vagy táncoltak a zene andalító ritmusára. A legtöbben ismeretlenek voltak, de akadt pár ember a cirkuszból is, akiket azonnal felismertem. A falakon és a mennyezeten is mindenhol hosszú izzósorok, és apró lámpácskák világítottak, meghitt hangulatot kölcsönözve a lakásnak. Az asztalok roskadásig voltak rakva étellel, és itallal, a nappali sarkában a lépcsőfeljárót pedig különféle lufik díszítették.

Megálltam a nappali küszöbén, és bevártam Kellyt, aki a hátam mögött matatott valamit a bejárati ajtóval. Észrevettem, hogy kicsit nehezére esik a mozgás, bizonyára attól a tequilától és ki tudja még, mitől. Pedig még csak kora este volt, a buli nem rég kezdődött. Amíg jött, a szememet végigjárattam a többieken, és Tomot kerestem, akit egyelőre nem láttam. Kiszúrtam viszont, hogy az emberek többsége italos poharakat szorongatott magánál, és a sarokban levő asztalon istentelen mennyiségű pia hevert. Megcsóváltam a fejem, mire Kelly mellém lépett.

- Ugyan, Sofi, neked is kerítünk valamit!

- De én nem… - de Kelly ismét csak legyintett. – Különben is, nem árt az erőnlétnek?

- Hagyjad, egy évben egyszer kibírjuk. Na jó, talán többször! – nevette el magát, mire összevontam a szemöldököm. Megragadta a kezemet, és átráncigált a nappalin, óvatosan kikerülve a táncoló embereket, majd megállított az italos pultnál.

- Csak egy welcome-drinket, Sofi! Nem fog megártani, ne félj!

- Na jó. – adtam be a derekamat, és belekortyoltam a kezembe nyomott koktélba. Az íze nem volt kellemetlen, bár erősen kiérződött belőle az alkohol tömény, émelyítő aromája.

- Különben is, be akarlak mutatni pár embernek! Tudod, van egy csomó rokonunk, meg unokatesónk, másodunokatesónk. Ó, például ők! – odahúzott két, a sarokban magányosan ácsorgó szőke lányhoz, akik megszólalásig hasonlítottak egymásra, és látszólag elmélyülten beszélgettek valamiről.

- Sofi, ők Tom unokatestvérei Everettből. Mellesleg ikrek. – fűzte hozzá, mintha nem lett volna egyértelmű.

- Szia! – sipították egyszerre, elképesztően magas hangon.

- Sziasztok! – köszöntem bizonytalanul. – Sofi vagyok.

- Kelly már annyi mindent mesélt rólad! – hadarta az egyik lány izgatottan, miközben megszorította a kezem. – Úgy érzem, szinte már barátok vagyunk!

- Ó, be sem mutatkoztunk! Én Amanda vagyok, ő pedig Lotte!

Mosolyogva biccentettem, de a szememmel Tomot kerestem. Szívesen beszélgettem volna inkább vele, mint az ikrekkel, de a fiút sehol sem láttam.

- Gyere Sofi, hagyunk is titeket. – fordult Kelly a lányok felé, miután váltott velük még pár szót, és már húzni is kezdett a táncoló tömegbe. – Megkeressük Esmeraldat, az én unokatestvéremet Mexikóból. Ott is van! – mutatott a tömeg szélén magányosan andalgó, kissé nagydarab, kreol lányra.

- Vigyázz, csak spanyolul tud. Tudod, apám eredetileg mexikói, csak megváltoztatta Simpsonra a nevét, és így egy csomó rokonunk él Mexikóban.

Kelletlenül engedtem, hogy Kelly közelebb húzzon az unokatestvéréhez, aki szemlátomást nagyon belefeledkezett a zenébe, hiszen még mindig nem vett észre minket.

- Holá, Esmeralda! – köszönt Kelly hangosan, amikor a lány végre kinyitotta a szemeit, és ránk nézett. Az arca előbb értetlenséget sugallt, majd szélesen elmosolyodott, és élénk spanyol beszélgetésbe elegyedett a barátnőmmel. Látszólag nem zavartatták magukat, és olyan gyorsan hadartak, hogy a csekély spanyoltudásommal egy kukkot sem értettem belőle. Ezen kívül amúgy is kezdtem magam rosszul érezni, hiszen az alkohol, a tömeg, és a hangos zene együtt megtették a hatásukat. Mivel sosem voltam egy túlzott buliba járó, nem voltam ehhez hozzászokva, és a fejem már igencsak hasogatott. Kellyre néztem, hogy megtudakoljam tőle, ki lehet-e menni a kertbe sétálni egy kicsit, de ő nagyon jól elvolt Esmeraldaval, aki számomra egyre idegesítőbbé kezdett válni. Így jobb híján a többi embert bámultam, akiknek a nagy részét nem ismertem.

Ahogy egy pillanatra elfordultam, valaki kinyitotta a markom, és egy adag tequilát, és egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe. Ahogy megfordultam, Kelly széles mosolyával találtam szembe magam.

- Ezt idd meg, jót fog tenni! – vigyorgott, és behúzott a tömegbe táncolni.

- De én… - tiktakoztam, de ő csak intett, hogy húzzam le. Jobb híján nem láttam mást, nagy levegőt vettem, és megittam. Azonnal éreztem a testemben szétáradó forróságot, az alkohol máshoz nem hasonlítható hatását.

- Kelly, ki kéne mennem egy kicsit! – kiabáltam neki oda, viaskodva a zene hangerejével. A tequilát és a pezsgőt azonnal megéreztem a fejemben, és a világ összemosódott előttem. Megszédültem egy kicsit, és megkapaszkodtam Kellyben.

- Persze, menj csak! – intett a nappaliból teraszajtó felé, amit csak most fedeztem fel. – Szerintem Tom is kint van! – a lány csuklott egyet, és megimbolygott. Valószínűleg neki is több volt az ital a kelleténél.

Kitámolyogtam a kertbe, ahol azonnal megcsapott a november végi hűs levegő, és egy kicsit kitisztította kavargó gondolataimat. Nem erre számítottam, amikor idejöttem, de már nem megyek haza. Itt maradok, amíg csak lehet, mert nem akartam megsérteni Kellyéket, az egyetlen valamire való embereket, akiket a barátaimnak mondhatok.

A kertben meglehetősen sötét, és homály uralkodott. A lábam alatt frissen lenyírt pázsit ropogott, a teraszon sorban virágok álltak, és a szemközti kerítés mellett hatalmas fák, és bokrok nyújtóztak a sötétségben. Meglepően kicsi kert volt, kisebb, mint a miénk. És vajon hol a fenében tűnhetett el benne Tom, ha csakugyan itt van?

A kérdésemre azonnal választ is kaptam, amikor meghallottam a ház sarkán túlról jövő harsány nevetést. Ez minden kétséget kizáróan Tom volt – meg bizonyára pár ismerőse. Óvatosan elindultam, tapogatózva a sötétben, amerre a fiút sejtettem. Majd kisvártatva ismét meghallottam Tom hangját, amint a kelleténél nagyobb hangerővel magyaráz valamit két srácnak, akik nem tűntek ismerősnek. Azonnal visszatért a jókedvem, és gondolkodás nélkül kiléptem a ház fala mögül az utcai lámpa halovány árnyékába, hogy üdvözöljem őket.

Csak egy pár pillanat múlva esett le, hogy jobb lett volna, ha mégis inkább bent maradtam volna Kellyvel. Ahogy Tom észrevett, a szemei hatalmasra nyíltak, és olyan gyorsan pattant fel, hogy felborította a maga mellett levő, üres boros, és egyéb italos üvegeket. Meglehetősen vékonyan volt öltözve, a lehelete látszott a november végi fagyos időben, és minden kétséget kizáróan nem volt józan. Szemei furcsán csillogtak, és a járása ingatag, és bizonytalan volt, amikor odajött hozzám, és erősen megölelt.

- Szia, Tom! – leheltem, de kezdtem magam kényelmetlenül érezni.

- Hű, Sofi, de király, hogy itt vagy! – mondta lassan, vontatottan, majd a haverjai felé fordult, akik szintén kicsit spicces állapotban ücsörögtek a fal melletti kövön.

- Sam, Peter, ő itt Sofi drága a cirkuszból. Sofi, ők a volt osztálytársaim! – a fiúk az alkohol ködfátyolán át is meglehetősen bizonytalanul méregettek, talán mert látták, hogy viszonylag józan vagyok, legalábbis józanabb, mint ők. Az én figyelmemet azonban más kötötte le – mégpedig az, hogy Tom „drágának” szólított. A kezét makacsul a derekamon hagyta, és én próbáltam volna elhúzódni, de közben nem akartam megbántani. Tudtam, hogy a kapatos emberekkel óvatosabban kell bánni, főleg, hogy Tomot még sosem láttam inni.

- Fiúk, elmennétek egy kicsit? – szólt nekik harsányan, amitől a gyomrom görcsbe rándult.

- Ne, hagyjátok, csak éppen, hogy benéztem. – intettem nekik, szinte már segélykérően, de a két srác megfogott pár, még bontatlan piásüveget, majd sarkon fordultak, és elindultak visszafelé, a ház mentén. Kettesben maradtam Tommal, akitől kezdtem nagyon tartani. A fiú nem igazán hasonlított arra az énjére, amelyet a cirkuszban megismertem. A szeme csillogása, és az a vadság, amelyet az ital kihozott belőle, nagyon nem tetszett.

- Nagyon vártam már, hogy felbukkanj. Ittál már valamit? Mit kérsz, van vodka, bor, rum…

- Köszönöm, Tom, már ittam, és elég volt. – próbáltam határozottabbnak tűnni, de a torkomban a gombóc nagyra nőtt. Kissé bódult agyamban egymást kergették a lázas gondolatok, hogyan is tudnék kiszabadulni ebből a kínos helyzetből.

- Különben is, fázom idekint. Bent jobb a hangulat.

- Nekem kezd az agyamra menni az a zene! Meg kicsit túl sokat ittam ma! – legyintett vidáman, és megtántorodott, hogy a falban kellett megkapaszkodnia.

- Tom, te nagyon sokat ittál! – kiáltottam fel méltatlanul. És ez igaz is volt. A szemei már szinte keresztbe álltak, és egy óvatlan mozdulattal felrúgta az egyik üres üveget, ami hangos csattanással tört szét a kövön.

- Ugyan már, buli van! Neked is kéne még egy kis pia, Sofi, és rögtön máshogy látnád a helyzetet! Amúgy is, nem erről akartam beszélni.

- Hanem miről? – kérdeztem riadtan, és hátráltam egy lépést, de nem tudtam kitérni a fiú ölelő karjai közül, amelyek most körém zárultak, mint valami kapocs. Éreztem az émelyítő alkoholos szagot, ami belőle áradt, és próbáltam volna kiszabadulni a karjai közül, de mindhiába.

- Tudod, Sofi, én nagyon, őrülten… Teljesen beléd zúgtam! – erős karjai szorítottak, és felemelte az államat, hogy egyenesen a szemébe nézzek. A hangja ijesztően ellágyult, és már-már én is úgy éreztem, hogy menten összeesek.

- Amióta csak idejöttél, én… próbáltam nem törődni vele, de nem tudtam! Őrületesen beléd vagyok esve!

- Tom, ezt te nem gondolod komolyan! – sikoltottam, és igyekeztem kiszabadulni a karjaiból.

- De igen, higgy nekem! Sofi, én azóta várok egy ilyen lányra, amióta csak..

- Tom, ezt csak az ital mondatja veled! – kiáltottam. Olyan képtelennek tűnt az egész helyzet, és igyekeztem úrrá lenni a bénultságomon. – Engedj el! – dörrentem rá élesen, és egy mozdulattal kiszabadítottam magam öleléséből. A fiú hátratántorodott pár lépést, és egy lendülettel felborított újabb üres üvegeket. Az arca tiszta szenvedést, és valamiféle fájdalmat árult el, amitől csak még jobban megijedtem. Kék szemei furcsán csillogtak a sápadt utcai lámpa fényében, és mintha valami reménykedést olvastam volna ki belőlük.

- Tom, ezt nem gondolhatod komolyan! Én… Nekem nem… - a hangom elcsuklott, a lábaim megrogytak. A fejemben mintha valaki valamilyen vészcsengőt kongatott volna. Nem szerettem, még csak nem is tetszett nekem, csak szimpla barátságot éreztem iránta. Nem várhatja el, hogy…

- Sofi, kérlek! – indult meg felém újra. – Tudom, hogy te is szeretsz, látom rajtad!

A lábaim maguktól indultak meg, ösztönösen hátráltam egy lépést, majd futásnak eredtem, át a kerten, ki a kertkapun az utcára. Még csak el sem búcsúztam senkitől, csak rohantam a buszmegálló felé. Nem érdekelt, hogy udvariatlan, vagy tapló voltam, nem törődtem semmivel. Csak azzal, hogy minél hamarabb otthon legyek. Vagy akárhol. Csak ne itt.  

22. fejezet

De nem is a főpróba miatt aggódtam, hanem a harmadnap miatt. Hétfőn egész nap rettenetesen ideges voltam, nem tudtam magammal mit kezdeni, és nagyon megkönnyebbültem, amikor anya, aki aznap nem ment dolgozni, bejelentette, hogy délután elvisz engem a cirkuszhoz. Ezen nagyon meglepődtem, de örültem is neki. Úgy látszik, anya megpróbál velem minél kedvesebb lenni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de tudtam, hogy legbelül nagyon fáj neki, hogy a Capitano tagja vagyok.

Délután ötkor az összes cuccommal együtt kocsiba pattantunk, és elindultunk a belváros felé. Az előadás csak este nyolckor kezdődött, de akárcsak az elkövetkezendő négy napon, és nekem már jóval előbb, már hatra ott kellett lennem. A belvárosban javában csúcsforgalom volt, és csak nagyon lassan lehetett haladni, amitől a fojtogató gombóc a torkomban csak még nagyobbra nőtt. Már hat bőven elmúlt, mire Brooklynba értünk, és csodálkozva láttam, amikor anya lefékezett egy mellékutcában, úgy háromutcányira a cirkusztól.

- Anya, nem itt van az Il Capitano! – méltatlankodtam, és idegesen az órára pillantottam. A digitális óra nagy piros kijelzője 6:28-at mutatott.

- Tudom, kicsim, de én nem vagyok hajlandó közelebb menni ahhoz a helyhez, ahol apád olyan tragikus körülmények között vesztette az életét.

- De el fogok késni, és enyém a nyitószám!

- Sajnálom, Sofi. – anya ezzel leállította a motort, jelezve ezzel, hogy egy tapodtat sem akar innen elmozdulni. Idegesen, és némileg dühösen felkaptam a cuccomat, egy „köszönömöt”, és egy „sziát” mormoltam anyának, becsaptam az ajtót, és futásnak eredtem a cirkusz irányába. Tudtam, hogyha most elkések, akkor minden jó benyomásnak vége. Az azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy anya hátra sem nézett, hanem erőteljesen rálépett a gázra, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhajtott. Ebben a pillanatban értettem meg, és fogtam fel egészen, hogy a köztünk nyílt szakadék mekkora lett. Ő nem értett meg engem – és nagyon féltem, hogy nem is fog már soha.

Odabent a cirkuszban hatalmas volt a tömeg, és mindenhonnan izgatott morajlás hallatszott. Eddig egész jól próbáltam uralkodni az idegességemen, de a pánik most menthetetlenül elkapott, ahogyan a cirkusz nyüzsgése rám is átragadt. De valahogy mindenki vidámnak, és várakozással telinek tűnt, senki sem tűnt úgy, hogy félne, vagy szorongana az új műsor miatt. Csak én voltam ezzel így. De ez nem is csoda – hiszen új vagyok a társulatnál, és még bizonyítanom kell. Meg kell mutatnom, hogy megérdemeltem, hogy felvettek.

Odaverekedtem magam a hosszú folyosón kiakasztott papírhoz, amelyre az öltözőbeosztások voltak kifüggesztve, és csalódottan konstatáltam, hogy nem Miával, vagy Kellyvel vagyok egy öltözőben. Viszont megpillantottam Zoya nevét a listán, akinek a társaságára most egyáltalán nem vágytam, így némileg rosszabb kedvvel, és halálosan idegesen indultam meg a zsúfolt folyosón az öltözőm felé, hogy átöltözzek.

Befurakodtam az öltözőbe, amely pontosan a folyosó végén volt található. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és felkészültem, hogy minimális helyem se lesz, de a helyiség meglepően üres volt. Pár gazdátlan holmi hevert szanaszét a hatalmas tükrök előtt, de a gazdái még biztosan kint lehettek valahol a folyosón, talán az edzőjükkel beszélgettek, vagy a műsorukat beszélték át még utoljára. Mindenesetre Zoyán kívül senkit sem ismertem ebből az öltözőből, csak annyit tudtam, hogy egy akrobatika csoport tagjaival osztozom egy helyen.

Kipillantottam a folyosóra, majd óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Nagy gonddal vettem elő a táskámból a falatnyi, kék-ezüst ruhámat, amelyen a megannyi flitter, és csillám csak úgy szikrázott a fényben. Csak tegnapelőtt, a főpróbán kaptam meg, de azóta csak arra vártam, hogy újra belebújhassak, annyira szép, és egyedi volt. Ha nem tévedek, Rosa választotta ki nekem, hogy csodálatosan nézzek ki ma este, és amiért roppant hálás voltam neki. Keresve se találhattam volna ennél szebb ruhát.

Óvatosan belebújtam a vékony anyagba, elsimítottam magamon a legapróbb ráncokat is, majd megálltam az egész alakos tükör előtt. Életemben nem éreztem még magam ennyire elegánsnak, és - habár nem vagyok egoista – csinosnak, mint most. Tökéletesen illett rám; az egyik vállamat szabadon hagyta, a másik karomat viszont teljesen befedték az apró kacskaringózó kék és ezüst minták. A derekamra tökéletesen feszült, és a csípőmön egy rövidke szoknyában végződött. Mintha csak rám öntötték volna.

Teljesen belemerültem volna a ruha csodálatába, amikor halkan kopogtattak, és egy aprócska, fekete hajú lány dugta be a fejét az ajtón.

- Szia! – köszönt harsányan – Bejöhetek?

- Csak nyugodtan. – hátat fordítottam a tükörnek, és igyekeztem összébb szedni a cuccaimat, hogy ne foglaljam el a fél öltözőt.

- Te vagy Sofia Toroshvili? – pillantott rám a lány. Most ahogyan jobban megnéztem, egészen biztosan fiatalabb volt nálam, talán tizenhat éves. Egészen biztosan az akrobatika csoporthoz tartozott.

- Igen, én lennék.

- Az jó. Én Cindy vagyok. – bólintottam, és leültem a székre. Figyeltem, ahogyan a lány előszedegeti a meglehetősen bizarr fellépő ruháját, egy csomó csatot, hajlakkot, mindenféle hajgumit, és egy hatalmas doboz sminkcuccot. Aztán leesett, hogy mire kell neki ez a sok minden. Eszembe jutott, amikor Kelly mondta, hogy nem is olyan régen kirúgták szinte az összes fodrászt, és sminkest a társulattól. Talán csak Violet Kingstonnak, meg a hozzá hasonlóknak van lehetőségük ilyesmire.

- Téged is kisminkeljelek, és megcsináljam a hajad? – kérdezte Cindy egy barátságos mosollyal. – Egész jól értek hozzá. – mondta némi büszkeséggel a hangjában.

- Az jó lenne. – bólintottam. Én magam ugyanis nem voltam túl jó az ilyesmiben.

***

- Hú, Sofi, azt a mindenit! – kiáltott fel Mia, amikor majd egy órával később összefutottunk a folyosón. Ő maga meglehetősen furcsa, testhez álló, fekete ruhában parádézott, ami kiemelte vékony, izmos alakját. Szőke haját szoros kontyba csavarta, amiből egyetlen árva tincs sem kandikált ki, szemét pedig jó erősen kisminkelte.

- Rád sem ismertem! – folytatta tovább a lelkendezést.

- Ugyan, annyira nem nézek ki jól! – pirultam el az amúgy is tengernyi alapozó, és arcpirosító alatt. – Cindynek köszönd!

- Ki az a Cindy? – kérdezte Mia zavartan, és az öltözőm felé pillantott.

- Az egyik lány az akrobatika csoportból. Nagyon kedves. – mosolyodtam el, és az ajtó felé intettem.

- Nekem bezzeg ilyen szörnyűségben kell mutatkozzak. – fintorodott el a lány. – Kelly ötlete volt az egész, és már nagyon bárom, hogy nem szóltam bele. – méltatlankodott, mire óvatosan átöleltem.

- Ugyan már, nem is szörnyű!

- Dehogynem! – csattant fel Mia. – És hozzá még ez a smink, és haj! Én tényleg nem ilyet…

- Szia, Mia! – hallottam meg hirtelen egy ismerős hangot, és meg is pillantottam Tomot a tömegből kitörni, és egyenesen hozzánk igyekezni. Ahogy megláttam a fiút, azonnal lesütöttem a szemem, s igyekeztem nem zavarban lenni. A buli óta nem sokat beszéltem vele, és nem akartam, hogy így lásson, ilyen ruhában, és sminkben. De késő volt, Tom engem is megpillantott, és idecaplatott hozzánk. Szinte láttam, ahogyan elkerekednek a szemei, amikor rám nézett.

- Azta, Sofi! – te valami… valami elképesztően nézel ki! – a fiú elismerően végigmért, majd átkarolt. – Ez a ruha fantasztikus!

- Ugye, hogy jól áll neki? – kacsintott Mia. – Viszont én nem is zavarkodom, meg kell keressem a többieket. – azzal a lány hátat is fordított, és elsodorta a tömeg. Nagyon gyanús volt nekem, hogy ilyen gyorsan lelépett, és már az jutott az eszembe, hogy talán Tom mesélt neki valamit. Én mindenesetre nem akartam kettesben maradni vele, így nagyot sóhajtottam, és kibújtam a karja alól.

- Nekem is mennem kell, Tom. – közöltem olyan hangon, mintha sajnálnám. – Sok a dolgom még, és nagyon izgulok.

- Ugyan, te hamar túl leszel rajta. – mondta, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a szemét közben egy pillanatra se vette le rólam. – Nekem sokkal rosszabb, hiszen miénk az utolsó előtti szám. És az még naaaagyon messze van. – sóhajtott egyet, miközben lassan megindultunk az öltözők felé. Reméltem, hogy neki is akad még dolga, és lerázhatom. Egy ideig hallgattunk, és próbáltunk utat törni a folyosón nyüzsgő emberáradatban. Majd Tom hirtelen megszólalt.

- Amúgy Sofi, nincsen kedved eljönni velem valamikor inni valamit? Vagy ebédelni valahova? - a hangja meglehetősen határozottan csengett, mintha már előre elkönyvelte volna a sikert. Nekem azonnal leesett, hogy ez randi akar lenni, és a gyomrom összerándult, de most nem az idegességtől.

- Ne haragudj, Tom, de mostanában nagyon sok dolgom van, és sokat kell eddzek, hogy bennmaradjak a társulatnál. Szóval nem nagyon van rá időm.

- Ugyan, egy szabad délutánod csak van. Vagy estéd.

- Nem tudom, meglátjuk.

- Na, Sofi! – karolta át a vállamat. Én ismét kibújtam az öleléséből, és az öltözőm felé siettem.

- Nekem viszont mennem kell! Sok sikert, Tom! – léptem le gyorsan, faképnél hagyva a fiút. Tudom, hogy talán megbántottam vele, de kezdett felidegesíteni. És túl gyáva voltam ahhoz, hogy a szemébe mondjam, hogy nincsen nálam esélye.

***

Miután otthagytam Tomot, benyitottam az öltözőnkbe, de ott akkora tömegnyomor fogadott, hogy inkább kimentem. Zavart, szinte fojtogatott ez a sok ember, és az idegesség bennem lassan a tetőfokára hágott. És tetejébe megpillantottam Zoya ismerős arcát, akinek egyáltalán nem vágytam a társaságára, így egy mozdulattal kifordultam az öltözőből, és óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót.

Egy csendes zugra vágytam, ahol nyugodtan magam lehetek, és ahol felkészülhetek az előadásra. Az öltöző erre tökéletesen alkalmatlan helynek tűnt, így hát fogtam magam, és elindultam a folyosón a bejárat felé. Fogalmam sem volt, hogy merre akarok menni, csak egyet tudtam; el innen, valami békés helyre. A lábaim maguktól vittek fel a lépcsőkön, keresztül a folyosón, ahol egy teremtett lélek sem volt, ami nagyon szokatlan volt az előbbi nyüzsgéshez, és zajhoz képest.

Csak akkor eszméltem fel, hogy merre járok, amikor éppen előtte álltam. A körfolyosón ácsorogtam, ott, ahol a régi plakátok sorakoztak a falakon. Szinte öntudatlanul indultam el abba az irányba, ahol annak idején apa képét is megtaláltam, és nem is kellett sokáig keressem, hamar megtaláltam a mosolygós arcát, amint nevetve, és elégedetten néz vissza a képről. Alighogy ránéztem, kellemes megnyugvás töltött el, mintha apa csak azt sugallta volna, hogy minden rendben lesz, és nem kell félnem. Hatására visszaköltözött belém a bátorság, és most először az utóbbi napokban, enyhült bennem a feszültség. Hinni kezdtem benne, hogy minden sikerülhet.

Azt azonban döbbenten vettem észre, hogy Jean-Claude képe hiányzik, mintha valaki jó erősen kettétépte volna, és csak apa képét hagyta a falon. Közelebbről is megnéztem, és valóban ott látszottak a durva szakításnyomok. Döbbenten ácsorogtam az oly szeretett, és kedves kép előtt, és nem értettem, hogy miért is lenne akárkinek baja Jean-Claude B.-vel, hogy ilyen durván megcsonkította a 12 éves képet. Bár fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az a férfi apa mellett, és már az arcára sem emlékeztem nagyon, hiszen elég régen jártam már itt, de biztosra vettem, hogy nem érdemelte meg, hogy ilyen durván letépjék a falról. Körülnéztem, de sehol sem találtam a kép másik felét. A tettes bizonyára alapos munkát végzett, és a papír fecnit kidobta az első kukába.

De most nem is Jean-Claude B. volt, aki miatt jöttem, hanem apa. Ez volt a kedvenc képem róla, és otthon egyetlen fotónk sincsen, ahol ennyire mosolygós, és jó kedvű lett volna. Leültem a képpel szemben a fal tövébe a hideg kőre, és a vidám arcát néztem. Elgondolkoztam azon, hogy ő vajon mit érezhetett, amikor ez a kép készült? Ő is mindig ilyen ideges volt-e a fellépések előtt? És mit érezhetett vajon akkor, amikor először lépett fel az Il Capitanoban. Olyasmit, mint én most? Ő is érzett-e várakozással teli félelmet, és idegességet, mint amit most én érzek? Sajnos ezekre a kérdésekre már sosem fogom megtudni a választ, mert apa nincsen már, hogy elmesélje nekem. De elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy elismerjenek, és olyan híres legyek, mint ő volt. Sokáig nem tudatosult bennem, de mindig is ez volt a célom. Ezért jöttem ide a Capitanoba.

Hosszú percekig ülhettem ott egy helyben, de az idő furcsán megállt számomra. Csak a nyitószámom járt a fejemben, és apa. Ahogyan megpróbáltam koncentrálni, és összpontosítani magamban, megjelent előttem, és szinte hallottam a hangját, amint bíztatott, és támogatott. Amikor kinyitottam a szemem, megpillantottam a boldog mosolyát, és tudtam, hogy semmi baj nem lehet. Apa velem van.

Éles csengetés térített magamhoz, ami a nézőknek jelzi, hogy az előadás hamarosan kezdődik. Az adrenalin azonnal elárasztotta az egész testem, és olyan hirtelen pattantam fel a fal mellől, hogy kis híján felborítottam a mellettem levő növényt. Végigrohantam a körfolyosón, le a lépcsőkön, ki a hátsó bejáraton át a másik épületbe, és a gyomrom közben öklömnyire szűkült az idegességtől. A lábaim szinte maguktól mozogtak, és csak arra gondoltam, hogy én leszek az első, aki bemutatja a mutatványát, és nem kell sokáig várnom, hogy túl legyek rajta. De egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan csinálom. Csak legalább addig az öt percig tudjak koncentrálni, fohászkodtam magamban, miközben végigrohantam az öltözők előtt a hátsó kis helyiséghez, ahol egy csomó artista, bohóc, mutatványos és megannyi technikus is összegyűlt. Ezek szerint mindenki rám várt, és mindjárt kezdődik a műsor. Nagy levegőt vettem, és nyugalomra intettem magam. Most kell a legjobbnak lennem.

***

A színpad hatalmas volt, a reflektorok fényei szinte elvakítottak, olyannyira, hogy a közönséget szinte egyáltalán nem láttam.

De valahogy furcsán otthon is éreztem magamat. Ahogyan a színpadra léptem, azonnal megnyugodtam, és mindenféle aggodalom elszállt belőlem.

A porond közepére értem egypár könnyed táncmozdulattal, és felugrottam a szalagra. Lábaimat átkulcsoltam a szalagon, és fürgén mászni kezdtem felfelé, közben egy pillanatra sem elfelejtve, hogy mennyi ember néz engem ámultan. Furcsamód azonban egyetlen arcot sem tudtam kivenni, sőt a nézőteret szinte nem is láttam a vakító reflektorok fényétől. Mintha csak én magam lettem volna a színpadon, és rajtam kívül senki más a hatalmas cirkuszteremben. 

Összpontosítottam a zenére, és már következett is az első figura. Majd a második, és így tovább, és én hála a rengeteg gyakorlásnak könnyedén hajtottam végre minden mozdulatot. Ruganyosan mozogtam, előbb a lábamat hajlítottam a fejem fölé, majd egy spárga, és egy átfordulás következett. Szinte az egész produkció egybefolyt, és fel se fogtam, ahogyan a zene ütemesen gyorsulni kezdett, ami a szám végét jelezte. De előtte még jött egy hosszan kitartott pozíció, amikor egy darabig a föld felett lógtam fejjel lefelé a lábamat kecsesen hátrahajlítva, és egyenesen a porondra láttam rá. Félelmetes és lenyűgöző volt az egész, és a közönség egy halk felmorajlással, majd tapssal jutalmazta a mozdulatot.

A legnehezebb része viszont még hátra volt. A zene ütemei ott visszhangoztak a fülemben, ahogyan egyre magasabbra másztam, és óvatosan magam köré tekertem a szalagot. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem vagyok kibiztosítva, és egy rossz mozdulat, és odalent végzem a porondot kiterülve, de valahogy mégis biztonságban éreztem magam. Most már nem ronthatom el.

A zenében egy lélegzetvételnyi szünet következett be, és én elengedtem a szalagot. A lélegzetem szinte elakadt, ahogyan a gravitáció magával rántott le a mélybe, és sebesen forogtam magam körül, de a rugalmas anyag megtartott, és kicsivel a talaj felett megálltam. Pontosan, ahogyan ki volt számítva.

A közönség felmorajlott, és lelkesen tapsolt, én pedig ügyesen letekertem magamról a szalagot, és elegánsan meghajoltam. Most először sikerült kivennem azt a rengeteg arcot, azt a sok embert, akiket mind lenyűgözött a produkcióm. Még álltam ott egy darabig, talán több ideig is, mint kellett volna, és végre igazán önfeledten mosolyogtam. Ezért tényleg megérte annyit gyakorolni, és edzeni. Ez az érzés semmihez sem volt fogható.

23. fejezet

A műsor után rengeteg gratulációt kaptam, és még Marcelli is odajött hozzám személyesen, és vagy egy percig örömtelien szorongatta a kezem.

- Látod, Sofia, mindig is tudtam, hogy megcsinálod! Komolyan, mint az apád, Sofi, mint az apád! A tehetségedet egészen biztosan tőle örökölted!

Örültem, hogy az első előadáson jól szerepeltem, de ez még nem volt ok arra, hogy elbízzam magam, és a következő előadáson elszúrjak valamit. Így másnap ugyanolyan idegesen érkeztem meg a cirkusz épületébe, mint előző nap és ugyanúgy attól rettegtem, hogy valamit rosszul fogok csinálni.

- Meg kell tanulnod kezelni a stresszt, és az idegességet, Sofi! – ült velem szemben Rosa Rayne az üres öltözőben, és próbált nyugtatni az előadás előtt jó fél órával. Már egy jó ideje a lelkemre beszélt, de kötve hiszem, hogy használt volna bármit is, hiszen ugyanúgy stresszes voltam, akárcsak előtte.

Tegnap sokkal jobb volt a helyzet, hiszen a figyelmem elterelődött valahogy, és a kellő pillanatban képes voltam koncentrálni. De ez most valahogyan képtelenségnek tűnt.

- Még nagyon sok ilyenben lesz részed. Ha mész turnézni majd, hónapokig lesznek fellépéseid, Sofi, és ez lelkileg nagyon megerőltető lesz így számodra.

- Tudom, de… - ücsörögtem, és ahogyan megpillantottam az arcomat a tükörben, döbbenten konstatáltam, hogy falfehér vagyok. Tényleg nem tudtam, hogy mitől lettem ennyire ideges. Hiszen tegnap minden jól ment.

- Erre még nem is gondoltam. – mondtam halkan, közben Rosára néztem.

- Annak idején, mikor én kezdtem, még én is izgultam minden fellépés előtt. De aztán megtanultam leküzdeni az érzést, hiszen nem volt más választásom. Hidd el Sofi, meg lehet tanulni!

- Nem hiszem, hogy meg tudnám. – mondtam rekedten, és belegondoltam, hogy hány, és hány előadásom lesz még remélhetőleg a karrierem során. Csak remélni mertem, hogy egyszer jobb lesz.

Egy darabig ültünk, majd váratlanul megszólalt Rosa telefonja. Egy ideig furcsa kifejezéssel az arcát bámulta a mobilt, majd gyorsan felpattant.

- Ezt muszáj felvennem, Sofi!  - azzal kiviharzott az öltözőből, és magamra hagyott. Én csak meredtem magam elé, és most kezdtem igazán ideges lenni.

Egy ideig elücsörögtem így, és próbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből. Közben fél szememmel az órára pillantottam néha. Még húsz perc. Még tizenöt. Az idő rohamosan telt, de legalább az vigasztalt, hogy hamar túl leszek a nyitószámon. Aztán majd kimegyek egyet sétálni a friss levegőre.

Arra gondoltam, hogy talán újra kereshetnék egy üres, és csendes helyet, mint tegnap, de furcsa módon ma az öltöző is tökéletes helynek bizonyult erre. Fogalmam sem volt, hogy merre lehetnek a többiek, Zoya, vagy akár az akrobatika csoport tagjai, akikkel osztozom a helyiségen. Csak Cindyt láttam, aki azonban olyan gyorsan el is tűnt, amilyen hamar felbukkant, így egy jó fél órája egyedül voltam, csak Rosa jött be hozzám látogatóba. Megfordult a fejemben, hogy talán meg kéne keressem Miát, és Kellyt, de eszembe jutott a tegnapi esetünk Tommal. Most ő volt az, akivel a legkevésbé akartam összefutni.

Rosa csak nem jött vissza, így reménykedve kaptam fel a fejem, amikor kopogtattak az ajtón. Reméltem, hogy ő az, hiszen olyan szívesen beszélgetnék még vele! De amikor hangosan kiáltottam, hogy „Szabad!”, nem jött semmiféle válasz. Majd az ajtó óvatosan kinyílt, egy pillanatra beszűrődött a kinti nyüzsgés, és belépett az öltözőbe az az ember, akire most a legkevésbé sem vártam, hogy megjelenik.

- Sofia! Nagyon reméltem, hogy itt talállak! – az oroszos akcentust ezer közül is felismertem volna. Csodálkoztam, hogy itt találom Mr. Oguljakovot, és felpattantam, hogy üdvözöljem.

- Jó estét, Mr. Ogulj… – de a szó azonnal belém fagyott, amikor megpillantottam egykori edzőm elkínzott, falfehér arcát. A homlokáról nagy cseppekben csordult le a verejték, és szemmel láthatóan remegett. Azonnal elkapott a pánik, és gyorsan a férfihez rohantam, és egy székre ültettem.

- Csukd be az ajtót, Sofia! – lihegte Oguljakov. Az ajtóhoz rohantam, becsuktam, majd egy pohár vizet nyomtam a férfi kezébe. Szinte megbénított a látvány. Tudtam, hogy valami nagyon nagy baj van.

- Mi történt, uram? Szólok Bettynek, ő úgyis itt van az előadások alatt is! Segítségre van…

- Ne Sofia! Kérlek, ne! – kiáltotta Oguljakov váratlanul, miközben egyik kezével megragadta a karomat, a másikkal pedig a mellkasát szorította. – Nem lehet, nincsen semmi bajom, majd rendbe jövök!

- De uram…

A férfi szólásra nyitotta a száját, mintha valami fontosat akart volna mondani, de aztán váratlanul a fejéhez kapott, arca eltorzult a fájdalomtól.

- Szörnyű bűnt követtem el, Sofia! És valakinek muszáj elmondanom! – mondta szinte rimánkodva.

Megdermedtem az ijedtségtől, és fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Éreztem, hogy kezdek bepánikolni, és legszívesebben azonnal elfutottam volna orvosért. De Oguljakov remegő kezei vasmarokként zárultak a csuklóm köré, és nem engedtek.

- Valami nagyon fontosat akarok neked elmondani, Sofia! Nem most akartam, hanem ki akartam várni a megfelelő időpontot, de a helyzet máshogy alakult. – a férfi reszkető kézzel ivott egy kortyot , majd halk hangon folytatta. - Tudod, Sofia, nekem gyenge a szívem. Ezért kellett feladnom öt évvel ezelőtt a karrieremet, aminek a csúcsán álltam. – a férfi elhallgatott, és levegőért kapkodott. Én csak döbbenten néztem, éreztem a térdeim remegését, és a bénító félelmet a mellkasomban. Féltem, hogy az edző itt előttem fog meghalni.

- De én nem vagyok az a fajta, Sofia, aki hamar feladja. Sokáig próbálkoztam, de Angelo Marcelli hajthatatlan volt! Megtiltották, hogy újra fellépjek, de itt tartottak edzőnek, hogy a hozzád hasonlókkal foglalkozzam! Elvették tőlem az álmomat! – a férfi váratlanul könnyekben tört ki. Még szaporábban kapkodta a levegőt, mint eddig, de összeszedte magát, és folytatta.

- Azonban nem adtam fel, és újrakezdtem. – szipogta Oguljakov, és letörölte a könnyeit. – Újra elkezdtem edzeni, persze csak titokban, és azt terveztem, hogy visszatérek, és megint a színpad sztárja leszek, mint régen! És tudod, miért? – a férfi erősen megragadta a kezem, és mélyen a szemembe nézett. Világoskék szemeiben már-már ördögi csillogást láttam, ami nagyon megrémisztett. Hirtelen szédülni kezdtem, és meg kellett kapaszkodnom az öltözőasztal sarkában. Rettegtem attól, amit Oguljakov még mondhat a számomra.

- Mert láttalak téged! A te kitartásodat, tehetségedet, és azt, hogy soha nem adtad fel! Te lettél a példaképem, Sofia! Egy tizennyolc éves kislány! – a férfi a kezébe temette az arcát. A vállai rázkódtak a zokogástól, és az elfojtott indulatoktól. Én újra késztetést éreztem, hogy elfussak, de nem tehettem, végig kellett hallgatnom Oguljakovot.

- De persze a szívem nem bírta. – folytatta a férfi. Arca falfehér volt, szemei végtelen szomorúságról árulkodtak, ahogyan rám nézett. – Ma délután rosszul lettem az irodámban. Bevettem a gyógyszereket, de hiába. Tudom, hogy itt a vég. – mondta már-már ijesztően rezignáltan, és beletörődően.

- Elmegyek orvosért, uram! – kiáltottam fel ismét. Kényszerítettem magamat, hogy magamhoz térjek az ijedtségből, és döbbenetből. – Nem hagyom, hogy bármi baja is essék!

- Nem! – kiáltotta Oguljakov olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudta, és én biztos voltam benne, hogy ezt a szomszéd öltözőben is meghallották.

- Nem ez a lényege annak, Sofia, amit mondani akarok. – a férfi közelebb rántott magához, és én egyenesen vadul csillogó szemeibe meredtem. Hirtelen azt éreztem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.

- Figyelmeztetni akarlak. – folytatta. – Egy ilyen tehetség, mint te nem sok akad a cirkuszban, és meglátod, ha már sokat edzettél, és sok fellépésed volt, olyan leszel, mint apád! Te leszel a cirkusz sztárja! De vigyázz Marcellivel, mert ő olyan, mint az apja, a néhai Giuseppe Marcelli! Ha egyszer vérszemet kap, és meglátja, hogy micsoda lehetőség rejlik benned, ki fog téged használni, és olyan dolgokra kényszeríthet, Sofia, amit nem akarsz! Veszélyben vagy itt, mint az összes nagy tehetség ebben a cirkuszban! Apád is nagy veszélyben volt annak idején! Az ő vesztét is ez okozta!

- Nem! – ráztam a fejem, és hagytam, hogy a könnyeim tehetetlenül folyjanak végig az arcomon.

- Maga téved! Félreismeri Marcellit! Ő nem tenne ilyet! – kiáltottam kétségbeesetten, és kitépnem a kezem ujjai szorításából. Az edző arca egyre jobban elsápadt, és a levegőt fájóan, szinte zihálva kapkodta.

- Már hogyne ismerném! – kiáltotta. – Jobban ismerem bárki másnál.

- Ez nem igaz! – dühödten letöröltem a könnyeimet, amellyel a sminkem egy része is lejött. De nem érdekelt. Tehetetlennek éreztem magam, és legszívesebben ordítottam volna Oguljakovval. – Nem tud maga semmit! Különben is miért edzett, ha egyszer tilos volt? – mondtam dühösen, és valószínűleg további dolgokat vágtam volna még az edző fejéhez, de Oguljakov ekkor váratlanul előrebukott, kétrét görnyedt, és a mellkasát markolta. Az ajtóhoz siettem, hogy elrohanjak Bettyért, de az előttem váratlanul kinyílt, és megpillantottam Cindy, és az akrobatika csoport döbbent arcát.

***

- Igen, tessék? – Rosa Rayne szinte pánikszerűen rohant ki a zsúfolt épületből, ki egyenesen a cirkusz előtti parkba, hogy felvegye a telefont. Nagyon kevesen hívták mostanában, és azok az emberek sem feltétlenül mindig jó hírrel.

- Je suis Félician. – a fiú kellemes, dallamos hangon szólt bele a telefonba. – Zavarom, Madame Rayne?

- Ó, egyáltalán nem! – Rosa egy cseppet sem könnyebbült meg. Félician csak nagyon ritkán szokta hívni, akkor is csak nyomós indokkal.

- Valami baj van, Félician?

***

-         Nem, dehogy is. – Félician a tengerparton ácsorgott, és a sötét óceánt bámulta. A nap már régen lenyugodott, és a víz felől érkező metsző, csípős szél minden tagját átjárta, de ez nem zavarta különösebben. Teljesen egyedül volt a parton; ilyenkor ebben az évszakban senkinek sem jutott eszébe lejönni ide sétálni egyet. De Félician megszokta már, hogy egyedül van; igazából az zavarta volna, ha lett volna körülötte valaki.

-         Csak érdeklődöm. Milyen a műsor? – kérdezte rövid idő után angolul, hiszen sejtette, hogy Rosának a francia társalgás most igencsak kimerítő lenne. Rosa Rayne volt az egyetlen ember, akiről tudta, hogy beszél franciául, de nem szívesen használja. Így csak a családjával használhatta az anyanyelvét; már ha egyáltalán beszélt velük nagyritkán.

-         Nagyon jó. – hallatszott a vonal végéről Rayne hangja. – Bár nem láttam teljes egészében még, de szerintem sikeres lesz. Most is majdnem teltház van.

-         Mindjárt kezdődik, igaz?

A vonal végén rövid csend lett.

-         Igen. – Rayne sóhajtott egy rövidet, majd folytatta. – Épp most beszélgettem egy artistával, aki a nyitószámban szerepel. Nagyon kedves, és tehetséges, a neve Sofia Toroshvili. Szerintem jól kijönnétek…

Félician hallgatott egy darabig. Megszokta már, hogy Rosa sokat beszél a társulatbeli emberekről, és mindig biztatta, hogy barátkozzon össze valakivel.

-         Azt hiszem, tudom, kicsoda. – a fiúban felrémlett a hosszú, szőkésbarna hajú lány képe, aki a múltkor elsietett Bettyért. – Tom Smith haverja, szóval valószínűleg szóba se állna velem.

Rosa egy pillanatra elhallgatott.

-         Mi a baj, Félician? Miért ítélsz mindig már akkor, amikor még azt sem tudod, hogy kicsoda az illető?

-         Mert túl sok rossz tapasztalatom volt már az Il Capitanoban, Madame Rayne.

-         De túl kell lépned ezen! Sofi nagyon aranyos lány! Biztosan jól kijönnél vele! Meg kéne próbálnod!

Félician sóhajtva kifújta a levegőt, és a végtelen sötétségbe bámult. Ez nem volt ilyen egyszerű. Ő már annyiszor megpróbálta, de mindig ugyanaz lett a vége. Mindenki elfordult tőle.

-         Victoire-ral beszéltél? – hallatszott a vonal túlsó oldaláról, miután a fiú nem válaszolt.

-         Non. Már egy ideje nem.

***

Rosa leült egy padra kint a cirkusz előtt, és aggódó arckifejezéssel hallgatta a fiút. Tudta, hogy Félician nem azért hívta fel, mert olyan fontosat akart vele megbeszélni, hanem azért, mert tudni akarta, hogy mi a helyzet az Il Capitanoban. Sejtette, hogy rendkívül fájt neki, hogy Marcelli olyan csúnyás kirakta az újévi műsorból, és emiatt otthonról, az apja részéről is nagy nyomás alatt volt. Az igazgató kényszerpihenőre küldte, és nem engedte vissza szerepelni, akárhogy is bizonygatta Félician neki, hogy semmi baja.

Ami végül is nem is volt igaz. Hiszen megrepedt a kézcsontja.

-         Mi a baj? – kérdezte még egyszer, kissé finomabban. Teljes mértékben együtt érzett a fiúval, de ugyanakkor tehetetlennek is érezte magát, hiszen akárhogy is szeretett volna, nem tudott neki segíteni.

Félician hosszú ideig hallgatott, már-már azt hitte, hogy letette a telefont. Amikor mégis megszólalt, hangja fáradtan, és kissé szomorkásan hangzott.

-         Magányos vagyok, Madame Rayne.

***

A műsor persze ezek után nem sikerült valami fényesen. Még szinte teljesen önkívületi állapotban ácsorogtam az öltöző ajtajában, amikor Betty berohant Oguljakovhoz, és valaki kihívta a mentőket. Fel se fogtam, hogy mit történik, amikor egy technikus idegesen intett, hogy menjek, mert én következem.

Persze kimentem, és megcsináltam, de nem ment olyan jól, mint tegnap. A mutatvány közben is még az edző szavai csengtek a fülemben, és nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy igaza van. De mégis, valahogy képtelen voltam elhinni, hogy Marcelli ártani tudna nekem.

Szinte megkönnyebbültem, amikor lejöttem a színpadról, és elrohantam az öltözők irányába. Útközben azonban megpillantottam a folyosón Marcellit, aki minden bizonnyal az én számomra volt kíváncsi. A férfi kissé csalódottan csóválta a fejét, amikor észrevette, hogy közeledem, és talán mondani is akart volna valamit, de én tüntetően elfordítottam a fejem, és befordultam az öltözők folyosójára, hogy megtudjam, mi történt Oguljakovval.

A folyosón hatalmas volt a nyüzsgés, mindenki a számára készülődött, és a felfordulásban nem találtam senkit, aki megmondta volna, hogy mi van az edzővel. Átverekedtem magam a tömegen, és közben folyamatosan azt néztem, hogy kitől tudnék informálódni. Mivel nem találtam senkit, felrohantam a lépcsőkön, egyenesen ki a hátsó bejárat elé.

Ekkor pillantottam meg a sürgősségi mentőket, és egy népes csoportot, akik körbeálltak egy hordágyon fekvő, eszméletlen férfit. Megtorpantam az ajtóban, majd tehetetlenül néztem, ahogyan a mentők berakják a kocsiba Oguljakovot, majd elhajtanak.

30. fejezet

Fájdalom mart a lelkembe, akárhányszor csak Mia jutott az eszembe, és semmi másra nem bírtam gondolni, csak a tegnapi szörnyű eseményekre. Szerencsére gyorsan kiértek a mentők, és barátnőm hamar kórházba került, de így is borzasztóan aggódtam miatta, és nyomasztott a tudat, hogy nem tudtam érte tenni semmit. Mélyen beleivódtak az agyamba a baleset szörnyű percei, és másnap egész nap azon agyaltam, hogy mit is tehettem volna, hogy ne történjen meg mindez.

Kedden képtelen voltam bármit is csinálni. Persze reggel bementem, valamennyit futottunk, meg erősítettünk, de lélekben egészen máshol voltam, és minden percben a barátnőmre gondoltam, akiről egész nap semmi hírem nem volt. Emiatt aztán az egész napi edzésnek nem volt semmi értelme, hiszen a gumikötélen végrehajtott mutatványokhoz fokozott koncentráció kellett, amire én tökéletesen alkalmatlan voltam.

Egy óra felé járhatott az idő, amikor Féliciannal megállapodtunk, hogy tartunk egy kis szünetet. Partnerem is észrevette, hogy nem igazán mennek ma nekem a dolgok, de tőle szokatlan módon mégsem tette szóvá, aminek kifejezetten örültem. És mivel nagyon beszélgetni se volt kedvem, többnyire szótlanul telt az edzés, egy-egy rövid utasítást, vagy egyeztetést kivéve. Miután pedig befejeztük a délelőtti gyakorlást, összeszedte a cuccait, és elment, én pedig magamra maradtam kavargó gondolataimmal. Mivel nem tudtam jobbat kezdeni magammal, leültem a cirkuszi porond szélére, és vártam. Magam elé meredtem, és újra és újra felidéztem magamban az esés szörnyű pillanatait, Mia fájdalomtól eltorzult arcát, és a rémületet, amely átjárta minden porcikámat, amikor barátnőmet próbáltam nyugtatni. A kezembe temetettem az arcomat, és igyekeztem elkergetni a kínzó gondolatokat. Hirtelen roppant egyedül éreztem magam, sokkal magányosabbnak, mint az elmúlt időben bármikor. Csak remélni mertem, hogy Mia hamar meggyógyul, és visszatér a cirkuszba.

- Nem jössz el velem ebédelni valamit? – összerezzentem, és amikor megfordultam, Féliciannal találtam szembe magamat, aki a porond közepén ácsorgott utcai ruhába öltözve, sötétbarna szemét rám szegezve. Eléggé megijesztett, hiszen azt hittem, hogy régen elment már, és a cirkuszteremben egyedül vagyok.

- Köszi, de azt hiszem, inkább kihagyom – válaszoltam halkan. – Nem hiszem, hogy túl sokat tudnék enni.

- Ugyan már, hidd el jól fog tenni, ha eszel valamit – mondta meglepően lágy hangon. – Tudok egy jó helyet, ahol finom francia ételeket is lehet kapni, és csak öt percre van kocsival – mosolyodott el. Értetlenül bámultam rá, hiszen eddig soha nem fordult elő velem, hogy valaki csak úgy ebédre hívott volna, és azt hiszem, ő lett volna az utolsó ember, akiből ezt kinéztem volna. Egy ideig mustráltam partnerem, majd felsóhajtottam, és alig észrevehetően bólintottam. Végül is lehet, hogy jobban fogom érezni magam, ha nem egyedül vagyok, hanem valaki más társaságában, még ha a partnerem is az.

- Remek! Akkor kint megvárlak – mondta Félician, majd magára kapta a kabátját, kihalászta a slusszkulcsot a zsebéből, majd elindult a kijárat felé. Gyorsan magamra kaptam valamit, hogy némileg rendesebben nézzek ki, majd szótlanul követtem őt a parkoló felé.

***

Az út valahogyan sokkal hosszabbnak tűnt öt percnél, és azt hittem, hogy sosem fogunk megérkezni. Egész idő alatt néma csendben ültünk egymás mellett, az egyetlen zajt csak a kocsi motorjának tompa morajlása jelentette, amikor Félician gázt adott. Időnként partneremre pillantottam, hátha kíván valami kommentárt fűzni ahhoz, hogy miért is hívott meg ebédre, vagy bármi szándéka lenne ezzel az alkalommal. De miután semmi ilyen nem történt, feladtam, és inkább kényelmesen hátradőltem az ülésben, és próbáltam kiélvezni a két kemény gyakorlás közti szünetet. Tulajdonképpen jól is esett a szótlanság, és bámultam kifelé az ablakon, igyekezve száműzni a gondolataimat. New York kertvárosi részében jártunk, amely meglehetősen csendes, és nyugodt volt a város többi részéhez képest, és amelyet partnerem minden bizonnyal alaposan ismert. Magabiztosan navigált végig a számomra ismeretlen utcákon, és sugárutakon, mire jó tíz percnyi kocsikázás után betolatott egy üres parkolóba.

- Ez lenne az – mutatott a szemközti aprócska, de igen hangulatosnak tűnő étkezdére.

- Restaurant des Pêcheurs – silabizáltam ki félhangosan a bejárat fölött függő feliratot, de azonnal az ajkamba is haraptam. Már késő volt, mire leesett, hogy az étterem neve franciául van, én pedig bizonyára valami borzalmas, amerikai kiejtéssel próbálkoztam. Oldalra pillantottam, és gyanúm be is igazolódott, mert Félician széles mosolyra húzta a száját, barna szemeivel pedig egyenesen rám nézett.

- Rémes a francia kiejtésed – vigyorgott, mire elvörösödtem, de mindezt olyan hangsúllyal mondta, hogy nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el egy pillanatra. – Amúgy azt jelenti, hogy „Halászok étterme”. Állítólag frissen kifogott halból készülnek az ételeik, és innen jön a név, de én ezt erősen kétlem – fűzte még hozzá, majd összeszedte a holmijait, és kiszállt. Követtem én is a példáját, és együtt indultunk meg a hangulatos kis étterem felé.

Amikor beléptünk, valami egészen már volt, mint amire számítottam. Sehol sem találtam semmiféle pultot, ahol az ételek sorakoztak volna, mint a rendes önkiszolgáló étkezdékben, ahova az ember csak beugrik bekapni egy falatot. Helyette mindenhol faasztalok voltak, rajtuk kötött kék terítőkkel, a falakon halászhajókat, és a tengert ábrázoló képek voltak, és velem szemközt még egy mentő úszógumit is megpillantottam. Nagyon takaros, és elragadó helynek tűnt, de valahogy nem ilyennek képzeltem el a helyet, ahova Félician ebédelni hoz. A partneremre sandítottam, aki viszont egy cseppet sem volt zavarban, amiért szemmel láthatóan rossz helyre hozott, és egy ablak melletti üres hely felé tessékelt.

- Ez nem is az a hely, amit említettél nekem – mondtam kissé méltatlankodva, de mégis vidáman. Félician leült velem szembe, majd lesütötte a szemét, és zavartan elmosolyodott.

- Igen, valóban, eredetileg nem ez a hely jutott eszembe, de aztán út közben meggondoltam magam. Ez az étterem sokkal elegánsabb egy egyszerű kifőzdénél, és remek francia ételeket főznek itt – Félician rám szegezte sötétbarna szemeit, és éreztem, ahogyan a borzongás végigfut a hátamon, és a gyomromban melegség árad szét. Furcsa mód ez az érzés mégsem volt annyira kellemetlen, inkább szokatlan, valamiféle új érzés, amit még sosem tapasztaltam. Igyekeztem állni a tekintetét, így egy darabig csendben farkasszemet néztünk, majd újra megszólalt.

- Remélem, nem baj.

- Ó, dehogy is! – nevettem fel, és hangom kissé idegesen csengett. – Csak meglepődtem kissé.

Hogy leplezzem hirtelen támadt idegességem, kinyitottam az előttem heverő étlapot, mire a velem szemben ülő is így tett. Azonban legnagyobb meglepetésemre azon minden franciául volt, és akárhova is lapoztam, sehol nem találtam egy árva angol mondatot sem. Kérdőn partneremre pillantottam, akinek minden jel szerint egyáltalán nem okozott gondot a menü értelmezése, és pár perc alatt ki is választotta, hogy mit fog ebédelni. Én viszont csak lapozgattam ide-oda egyre vörösödő fejjel, és próbáltam úgy tenni, mintha tudnám is, hogy mi áll az előttem levő lapon ékes francia nyelven íródva. Hirtelen az futott át az agyamon, hogy milyen kínosan is érezném magam, ha ez egy randi lenne. De a gondolat amilyen hirtelen jött, olyan abszurdnak is tűnt, így igyekeztem elhessegetni, és helyette inkább hirtelen támadt zavaromat próbáltam leplezni.

- Bocsi, tudnál segíteni? – köszörültem meg a torkom, mire Félician felpillantott, megeresztett egy halvány mosolyt, amikor meglátta az eléje rakott francia étlapot. – Nem igazán vagyok otthon a franciában – motyogtam.

- Azt hittem, angolt kezdtél nézegetni – mondta majd átnyúlt az asztalon, és egy angol nyelvű verziót nyomott a kezembe, amit eddig észre sem vettem.

- Ó, köszi! - ha lehet, csak még jobban elvörösödtem, és igyekeztem a menübe temetkezni, miközben elkezdtem szőkésbarna hajam végét piszkálni. De valahogy mégis olyan furcsa volt ez az egész. Hiszen Félician csak a partnerem, akivel minden bizonnyal azután, hogy befejeztük a közös gyakorlás befejeztével valószínűleg egy mondatot sem fogok beszélni. Akkor viszont miért vagyok ennyire zavarban, és miért vörösödtem el a fülem tövéig? Nem értettem magamat. Partneremre pillantottam, aki lazán hátradőlt a székében, és tekintete hol a kinti tájon, hol rajtam időzött.  A szívem kihagyott vagy két ütemet, amikor újra rám nézett, és gyorsan lesütöttem a szemem, és inkább arra próbáltam koncentrálni, hogy mit egyek. Fejezd be ezt a hülyeséget! – ripakodtam erélyesen magamra. Hiszen nincs ebben semmi. Csak eljöttünk együtt kajálni, és kész.

De mégis, ez a helyzet annyira abszurdnak tűnt.

A francia hagymaleves, és utána egy csirkesaláta jó választásnak tűnt, és már mondtam is volna a kitopogó festett szőke pincérnőnek, hogy mit kérek, amikor Félician a szavamba vágott. Hadaró francia nyelven leadta a rendelést (legalábbis gondolom, hogy azt), mire a nő bólogatott, majd eltipegett. Kérdőn ránéztem, mire partnerem zavartan elmosolyodott.

- Tudod, ez az egyetlen hely, ahol tudom, hogy beszélnek franciául, és hajlandók is használni. Ha máshol nem is, legalább itt használhatom az anyanyelvem – hangjából némi szomorúság érződött. Igyekeztem együtt érző képet vágni, pedig nyilván halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy milyen érzés lehet Féliciannak egy idegen országban, messze az otthonától, minden nap egy idegen nyelven beszélni.

- A családoddal nem szoktál beszélni? – kérdeztem végül némi szünet után.

- De igen, néha – válaszolta habozva. – Ez egy bonyolult ügy.

A velem szemben ülő elhallgatott, és úgy tűnt, nem kíván több kommentárt fűzni a témához. Lesütötte a szemét, és a kék asztalterítő sarkát kezdte el piszkálni, amiből egyből leszűrtem, hogy hiába igyekszik leplezni, ő is zavarban van. Ezen igazán meglepődtem, hiszen ha valakinek, akkor neki nincsen semmi oka rá.

- Bocsi, nem akartam szóba hozni – motyogtam némi bocsánatkérésképpen, hiszen annak ellenére hoztam szóba a családját, hogy tudtam, milyen kényes számára ez a téma. Az ajkamba haraptam, hogy ne kezdjek el tovább szabadkozni, de meglepetésemre Félician rám pillantott, barna szemei melegséget sugároztak.

- Ugyan, semmi baj – válaszolta egy sóhaj kíséretében, majd mind a ketten hallgatásba merültünk. Időközben kihozták az italokat, és igyekeztem úgy tenni, mintha a rendelt kóla szürcsölése roppantul lefoglalna. Kezdtem magam kínosan érezni, és az agyam folyton azon kattogott, hogy mit is mondhatnék, amivel legalább valami minimális beszédtémát dobnék fel. De semmi nem jutott eszembe, így inkább csendben maradtam, és partnerem is így tett. Meredten bámult ki az ablakon át a semmibe, és olyan érzésem támadt, mintha egy pillanatra meg is feledkezett volna rólam. Majd váratlanul rám pillantott, és összefonódott a tekintetünk. Gyorsan lekaptam róla a szemem, és ismét elvörösödtem. Fogalmam sincs, hogy mi van ma velem.

- Sajnálom, ami a barátnőddel történt – szólalt meg.

- Oh, igen, Mia… - mondtam csendesen. Abban a jó negyed órában, amióta itt ülünk, egészen megfeledkeztem barátnőm iránt érzett aggodalmamról. Az érzés azonban újult erővel tört rám, és akaratlanul a telefonom felé nyúltam, hogy megnézzem, nem keresett-e, hogy megnyugtasson, hogy nincsen semmi baja. – Tudod, ő nagyon vakmerő és néha elég szeleburdi is. Most is az történt, hogy olyat akart megcsinálni, amiben még bizonytalan volt.

- Pedig a légtornászatban ez nem számít jónak – válaszolta vészjóslóan. – Ebben a szakmában nagyobb előny, ha valaki higgadt, és pontosan ismeri a képességeit.

- Igen, tudom – sóhajtottam. – És valószínűleg Mia is tudta ezt, de ennek ellenére belevágott. De tudod, ő a legjobb barátnőm, és nélküle elég elveszettnek érzem magam az Il Capitanoban. – megálltam, hogy nagy levegőt vegyek, de aztán gyorsan leállítottam magam. Minek is mondok ilyeneket Féliciannak, hiszen az én magánéletem nem tartozik rá.

A fiú lassan bólintott.

- Tökéletesen megértelek. Én se igazán találom a helyem itt Amerikában, és nem jövök ki valami jól a többiekkel. De ez gondolom, nem újdonság számodra.

Partnerem annyira keserűen csengett, hogy jobbnak láttam, ha nem mondok semmit. Így ismét mind a ketten hallgatásba merültünk, amelyet csak az szakított meg, amikor a szőke pincérnő a kihozta a rendelésünket. Félician mondott neki valamit franciául, mire arcán széles mosoly terült szét, és szemét hosszasan a velem szemben ülőn felejtette, mielőtt eltipegett volna. Partnerem is elmosolyodott, majd pillantását rám szegezte, mire én gyorsan lesütöttem a szemem, és nekiláttam enni. Fogalmam sem volt, hogy mi a fenéért vagyok ennyire zavarban, és igyekeztem inkább az evésbe temetkezni, és megfeledkezni a helyzetről.

Azonban ez sem bizonyult kielégítő megoldásnak. Amíg ettünk, ismét azon kattogtam, hogy mit is mondjak, hogy feloldjam az egyre kínosabbá váló csendet. Nagyon ritkán fordult elő velem, hogy egyszerűen nem jutott eszembe semmi, de ez most pont az olyan alkalmak egyike volt. Igyekeztem lefoglalni magam az evéssel, miközben mindenféle ostobaság jutott az eszembe. Felrémlett bennem az egyezségünk képe, és az, hogy én eddig alig foglalkoztam a saját részemmel. Egyáltalán nem törődtem azzal, hogy megtanítsam Féliciant csapatban dolgozni, miközben tőle már rengeteget tanultam a légtornászat fortélyairól. És ez talán azért volt, mert alig ismertem.

Éreztem, ahogyan elszorul a torkom, és a falat alig ment le. Ez így nem volt fair, de minden, ami eszembe jutott, ostobaságnak tűnt.

Végül váratlanul kibukott belőlem a legkézenfekvőbb kérdés, amit feltehettem neki:

- Mesélsz Franciaországról?

***

Félician megvárta, amíg lecsukódott mögötte a garázs ajtaja, leállította a motort, és hátradőlt az ülésben. Sötétség vette körbe, az egyetlen fényt a kijárat fölött derengő halovány lámpa jelentette, de ez nem zavarta különösebben. Jól esett itt ülni. Hullafáradt volt, hiszen rengeteget edzettek ma Sofiával, de megérte. A műszerfal pirosan derengő órájára nézett. Fél hat volt, de valahogy furcsán elrepült az idő. 

Kiszállt a Hondából, eloldalazott a szomszédos autó, és az ő autója közti keskeny résben a csomagtartóig, kivette a cuccait, majd elindult felfelé, a harmadikra. A lába sajgott minden egyes lépcsőfoktól, a karjában, és a vállában is izomlázat érzett, de nem bánta. Sokkal jobban érezte magát, mind az utóbbi időben bármikor, még őt magát is meglepte a felszabadultság érzete, amit tapasztalt.

Valahol mélyen örült neki, hogy végül is elhívta partnernőjét ebédelni, bár igen sokáig vacillált rajta, hogy megtegye-e, vagy sem. Tudta, hogy Sofia nem kedveli őt különösebben, és arra számított, hogy a lány élből elutasítja majd, de mégis, ma valahogy olyan másnak tűnt minden. Őszintén nem gondolt rá, hogy a partnerét tényleg érdekelné Provence, a végtelen szőlőmezők, a tanyák, a borászatok, vagy akár a francia vidék bármelyik szeglete. Ennek ellenére ma ebédkor mégis erről kérdezte őt, aminek az lett a következménye, hogy fél háromig ott maradtak az étteremben beszélgetni. Félician mesélt a gyerekkoráról, és az életről a tanyán, mire Sofi is sok mindent elárult magáról, és arról, hogy hogyan lett artista. Persze azt nem tagadja, hogy eléggé különösen érezte magát ebben a furcsa helyzetben, de egészen kellemes érzet áradt szét benne, ahogyan rágondolt. Ki tudja, talán Sofi szemében sem fog ezután annyira ellenszenvesnek tűnni.

Nagy nehézségek árán kihalászta a zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót, majd odabent az előszobában ledobta a cuccait. Már épp készült volna, hogy levegye a kabátját, amikor megcsörrent a telefonja. Kivette a nadrágzsebéből az apró kütyüt, majd aggódva pillantott a képernyőre. Az édesanyja volt az.

- Salut, maman!

- Oh, mon fils! De jó, hogy végre elérlek!

- Valami baj van? – ráncolta Félician aggodalmaskodva a homlokát. Madame Marie Betranche hangja feszülten csengett, és ez semmi jót nem jelentett.

- Hallottam, hogy új partnert kaptál.

- Ó, igen – válaszolta lassan, és csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy az anyjával Marcelli bejelentése óta nem is beszélt. Bűntudat mart a lelkébe, és hirtelen nagyon szégyellte magát, amiért egyszer sem hívta fel.

- De anya, mi újság van, hogy vagy?...

- Jaj, szívem, majd holnap beszélünk, most nem igazán alkalmas – vékonyult el Madame Betranche hangja a vonal túlsó végén. – Csak annyit árulj el nekem, hogy hogyan hívják?

Félician torkán akadt a szó. Az édesanyja sürgető hangja nem ígért semmi jót. Minden kétséget kizáróan történt valami.

- Sofia. Sofia Toroshvili – szólalt meg végül, és hátát nekivetve a falnak hallgatta édesanyját, hogy megmondja végre, hogy mi a fene történt.

- Toroshvili… - hallatszott a vonal végéről. – Bármi is történjék, ne mondd meg apádnak, ha keres, hogy kivel szerepelsz új számban érted? Ez nagyon fontos, Fel, jegyezd meg!

- De mi…

- Sajnálom, kicsim, jobb, ha most megyek, majd holnap még beszélünk, rendben?

- Anya, miért…

De Marie Betranche addigra már letette a telefont.

Félician a fal tövébe rogyott, érezte, ahogy keze izzadni kezd, és szinte felforrósodik benne a mobil. Már megint az apja. Pont, amikor kezdene megfeledkezni róla, újra és újra a képbe kerül, és mindent megtesz azért, hogy keresztbe tegyen neki.

De nem, Sofiát akkor is megvédi tőle, akármi történjék! 

32. fejezet

- Jaj, Mia, annyira sajnálom! – suttogtam, és megszorítottam sápadt barátnőm aprócska kezét. Mia egyre csak zokogott, mióta megérkeztem és annyira szörnyű volt őt így látni, hogy szinte éreztem, ahogyan belefájdul a szívem.  Olyan elkeserítő látványt nyújtott így, mindkét lábbal combig begipszelve, és tehetetlenül feküdve egy kórházi ágyban, egy fehérre meszelt kórteremben, hogy szavakkal nehéz volt leírni. Megbántam már, hogy bejöttem, de úgy éreztem, tartozom neki ennyivel, hogy meglátogatom. Emiatt még a délelőtti edzést is hajlandó voltam kihagyni.

- Egész életemben erre készültem, Sofi – mondta elhaló hangon, miközben kövér könnycseppek gördültek le hófehér arcán. – Gyerekkorom óta artistaiskolába jártam, hogy egyszer majd egy neves társulat tagja legyek! És ahogyan beteljesült az álmom, azonnal szerte is foszlott! Annyira gyűlölöm magam!

- Bárcsak tehetnék valamit! – nagyot nyeltem, és éreztem, ahogyan engem is a sírás kerülget. Próbáltam magam barátnőm helyzetébe képzelni, és belegondolni, hogy én mit tennék, de még az elképzelésbe is belesajdult a szívem. Mia diagnózisa szörnyű volt. Eltört mindkét combja, a csípője, valamint a bal térde is, ráadásul olyan szerencsétlen helyen, hogy több hónapba, de akár évbe telik majd, mire újra tud majd járni. Nem csodálom, ha az orvosok úgy gondolják, soha többé nem térhet majd vissza az Il Capitanoba.

- Nem tehetsz semmit, Sofi! – szipogta barátnőm, majd szabadon lévő kezével kitörölte világoskék szeméből a könnyeket. – Egyedül az én hibám, mert olyan vakmerő voltam. Hogy lehettem ennyire ostoba! – kiáltott fel rekedt hangon, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Éreztem, ahogyan szavai hallatán újra fájdalom mar a lelkembe.

- Kérlek, hagyd abba az önmarcangolást! – suttogtam lágy hangon. – Biztosan nem végleges, amit az orvosok mondtak, meglátod, vissza fogsz tudni jönni az Il Capitanoba! Marcelli bármikor szívesen lát téged, mivel nagyon tehetséges vagy!

A lány lehunyta kék szemeit, ajkai remegtek az elfojtott indulattól, keze erősen szorította az enyémet.

- Nem – válaszolta erőtlenül. – Nem akarok visszamenni. Soha.

Nagyot sóhajtottam, és éreztem, ahogyan szavaiba minden porcikám beleremeg. Csak remélni mertem, hogy idővel majd meggondolja magát, és egészsége is meg fogja engedni, hogy újra csatlakozzon a társulathoz. Rá kellett jönnöm, hogy majdhogynem ő volt az egyetlen igazi barátnőm a társulatban, és nélküle roppant elveszettnek éreztem magam.

De nem, most nem lehetek ennyire önző.

Egy ideig még ott ültem az ágya szélén, de úgy tűnt, Mia elaludt. Nagyon kimerültnek tűnt, biztosra vettem, hogy az elmúlt napokban nem aludhatott sokat. Légzése lelassult, és egyenletessé vált, arcán felszáradtak a könnyek. Arca így olyan békésnek tűnt, mintha semmi sem történt volna.

Óvatosan felálltam az ágy kemény széléről, és menni készültem. Nem akartam zavarni tovább barátnőmet, és a hely is roppantul nyomasztott már. A fehér falak, a levegőtlen helyiség, és a többi ágyon fekvő beteg rossz hatással volt rám, és éreztem, enyhén szédülök. Azon kívül ma még edzeni is kell menjek, és legalább százszor bocsánatot kell kérjek Féliciantól, amiért nem jelentem meg reggel, és nem szóltam neki.

Szóval azt hiszem, ideje indulni.

- Sofi! – kapott Mia váratlanul a kezem után. – Kérlek, nagyon vigyázz magadra az Il Capitanoban, és légy nagyon óvatos… - mondta elcsukló hangon. – És ne menj bele semmi őrültségbe, szállj szembe Marcellivel, ha szükség van rá! Ígérd meg nekem! Tudod… te vagy az utolsó újonc az Il Capitanoban. Csak te maradtál bent az újak közül, legalább neked sikerüljön megvalósítani az álmaidat!

Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy sós cseppek gördülnek végig az arcomon. Erre nem is gondoltam még. A tizenhárom, szeptemberben felvett új társulattag közül tizenketten így vagy úgy, de már elhagyták a cirkuszt. Én jutottam mindenki közül a legmesszebb, én, aki a legkevesebb eséllyel indult, és minden valószínűség szerint csak az igazgató kegyeinek köszönhetően jutott be az Il Capitanohoz.

- Megígérem – mondtam csendesen.

***

Az Il Capitanoba érve fogalmam sem volt arról, hogy mit is kezdhetnék magammal. Beléptem a hátsó üvegajtón, végigbotorkáltam a folyosókon a cirkuszterem felé, azzal a szándékkal, hogy megkeresem Féliciant, és elnézést kérek tőle, amiért ellógtam a reggeli gyakorlást. De a partnerem nem volt sehol, és a kocsiját sem láttam a parkolóban. Biztosan ebédel, de az is elképzelhető, hogy fogta magát, és hazament.

Miután körbejártam az egész épületet, levágtam magam a cirkuszterem legfelső sorának egyik székébe, és a kezembe temettem az arcomat. Végre-valahára utat engedhettem magamban azoknak a kínzó gondolatoknak, amelyek nyomasztottak azóta, hogy a tegnapi napon Mia felhívott. Már most eszeveszett módon hiányzott barátnőm. Habár az utóbbi időben tényleg nem találkoztam vele sokat, mégis ő volt az, akivel azonnal összebarátkoztam, amikor a cirkuszhoz kerültem. Mia tényleg igazi barátnőm volt, akiben feltétel nélkül megbízhattam, és mindig segített, ha szükségem volt rá. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy valószínűleg soha nem fogja már átlépni az Il Capitano küszöbét.

Felhúztam a térdeimet, lábamat pedig magam alá tűrtem, mit sem törődve azzal, hogy összekoszolom a piros bársonyhuzatot. Tekintetemet a porondra függesztettem, és próbáltam optimistábban látni a helyzetet. Hiszen attól még barátok maradunk! Semmi sem fog változni!

De most mégis, ebben a pillanatban olyan magányosnak éreztem magamat. Olyan jó lett volna, ha van itt valaki, akárki, akivel beszélhetek, aki segítene elűzni a bennem levő rossz érzéseket. Féliciannak is örültem volna, hiszen végül is megértő, és rá kellett jönnöm, hogy több együttérzés van benne, mint akárki másban ebben a cirkuszban. Úgy hiszem, ő is tudja, milyen lehet magányosnak lenni. De minden jel szerint elkéstem, ő már elment, és egészen biztosan haragszik is rám a ma reggel miatt.

Ebben a pillanatban lépések és beszéd zaja ütötte meg a fülemet a folyosó felől. Reménykedve tápászkodtam fel a helyemről, és indultam el a kijárat irányába, hátha partnerem tért vissza az ebédszünetről, de csalódnom kellett.

- Sofi, éppen téged kerestünk! – Tom Smith hangja már-már bántóan csengett a kihalt helyiségben, és most pont ő volt az, akivel nem szerettem volna beszélgetni.

- Szia, Tom! – erőltettem mosolyt az arcomra, miközben a fiú mögött megjelent Kelly, valamint a barátnői is. – Mi járatban erre? – kérdeztem vidáman, de azonnal feltűnt, hogy milyen megjátszott a hangom.

- Reménykedtünk, hogy egyedül találunk – csatlakozott Kelly is a beszélgetéshez, és lazán unokatestvére vállára támaszkodott. – Csak azt akartuk kérdezni, hogy csatlakoznál-e hozzánk, mielőtt mész balettórára? Elmegyünk kajálni valamit a közelben.

- Oh, hát… - eszembe jutott, hogy Féliciannak már elígérkeztem, de minden jel arra mutatott, hogy erről már lecsúsztam. – Hé, honnan tudjátok, hogy járnom kell balettre?

- Rosa Rayne mondta tegnap – felelte Kelly, majd vállat vont. – Tudod, gyorsan terjednek ám a pletykák a Capitanoban. Amúgy meg nem gáz, én például kifejezetten szerettem balettozni.

- Hát, tudjátok, azt hiszem, jobb lesz, ha kihagyom. Most jobb lenne egyedül… - mondtam csendesen, és lehajtottam a fejem. Láttam a szemem sarkából, hogy Tom és Kelly értetlenül néznek össze.

- Mi a probléma, Sofi? Megint Betranche terrorizál? – kérdezte a fiú éles hangon, aminek hallatára akaratlanul is összerezzentem.

- Nem, dehogy! – vágtam rá gyorsan, még mielőtt Tom valamit félreértene. – Csak annyi, hogy… Jaj, Kelly, bizonyára te is tudod, hogy mi történt Miával!

- Igen, tudom, ott voltam.

- Voltam nála ma bent a kórházban, és nagyon rosszul néz ki. Tudod, az orvosok azt mondták neki, hogy soha többé nem jöhet vissza az Il Capitanoba, és valószínűleg vége a karrierjének.

Kelly összevonta a szemöldökét, homlokán összeszaladtak a ráncok, mintha nem igazán hinné, amit hall. Úgy tűnik, Mia őt nem hívta fel. Hirtelen elszégyelltem magam, amiért elmondtam ezt neki, úgy éreztem, a barátnőm titkát fecsegtem ki.

- Ugyan, Mia erős, vissza fog jönni. Ő nem az a fajta, aki csak úgy feladja! – válaszolta, és meglepett hangjának határozott csengése.

- De azt mondta, hogy nem akar…

- Most lehet, hogy azt mondja, de hidd el, hogy meg fogja gondolni magát – legyintett Kelly könnyelműen. – Neki is a cirkusz az élete, mint itt mindnyájunknak.

- És ezért nem akarsz velünk jönni? – vette át a szót Tom, hangja nyersen, és türelmetlenül csengett. – Hidd el, a társaság csak jót tenne.

- Oh, nem inkább… Tudjátok, kicsit magányosan érzem magam, amióta Mia nincs itt, és…

De azonnal megbántam szavaimat, ahogyan felpillantottam, és szembetaláltam magam Tom szikrázó kék szemeivel, amelyeket egyenesen rám szegezett.

- Sofi, én annyira nem értelek! – csattant fel mérgesen. – Mostanában folyton kerülsz minket, és állandóan csak Betranche-sal lógsz! Amikor meghívunk valahova, hogy szeretnénk veled több időt eltölteni, kifogásokat gyártasz, és visszautasítasz! Ha így viselkedsz, ne is csodálkozz, hogy rövid úton mindenki elfordul tőled, és senki nem fog veled szóba állni az Il Capitanoban! Talán illene okosabbnak lenned, és megválogatni a barátaidat, meg örülni, hogy legalább valaki gondol rád!

Értetlenül meredtem a velem szemben állóra, és még levegőt is elfelejtettem venni, ahogyan Tom minden egyes szava eljutott a tudatomig. Annyira az elevenembe talált a mondandója, annyira rosszul esett, hogy a szavak egyszerűen belém ragadtak. Képtelen voltam bármit is mondani, vagy bárhogyan visszavágni a fiúnak, aki csak állt előttem, szemét kihívóan rám szegezve. Éreztem, hogy megszédülök, és a világ összemosódik előttem, bizonyára el is sápadhattam. A szavai olyan súllyal nehezedtek rám, hogy éreztem, ahogyan a lábam megroggyan, és talán el is estem volna, ha két erős kéz nem fog meg hátulról.

- Vigyázz a szádra, ha Sofival beszélsz, Smith! - Félician hangját ezer közül is felismertem volna. Meglepetten pördültem meg a tengelyem körül, és szembetaláltam magam a fiú dühösen villámló sötétbarna szemeivel, amelyeket egyenesen Tomra szegezett. Karjait leengedte, miután látta, hogy meg tudok állni a lábamon, majd fenyegetően feljebb lépett egy lépcsőfokot. Tom látványosan elsápadt, és zavartan nézett hol az egyikünkre, hol a másikunkra, majd elfordult, és kisietett a cirkuszteremből. Kelly értetlenül nézett rám, tekintete előbb zavartnak, majd vádlónak tűnt. Végül ő is sarkon fordult, és a barátnői kíséretében Tom után sietett.

Azt hiszem, még szórakoztatott is volna a helyzet, ha nem velem, és az állítólagos barátaimmal történik meg. Hirtelen roppant fáradtnak éreztem magam, mintha lefutottam volna tíz kilométert, lábaim megrogytak, és lehuppantam a sor szélén levő székbe. Láttam a szemem sarkából, hogy Félician érdeklődve mustrálja az arcom, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit is szóljon, vagy tegyen. Szólásra nyitottam a számat, hogy megköszönjem neki, hogy kihúzott ebből a kínos helyzetből, de képtelen voltam kinyögni akár egy szót is. Csak most kezdtem érezni, hogy mennyire fájtak Tom szavai.

- Sajnálom, hogy Smith ilyeneket mondott neked – mondta, majd leült az eggyel fentebbi sor legszélső székébe. Kockás inget, és farmert viselt, kabátját pedig lazán a karjára terítette, ebből arra következtettem, hogy ebédszünetről jött vissza.

- Ugyan – préseltem ki magamból, államat a szék támlájára fektettem, és a semmibe meredtem. – Azt hittem, ők jó és megértő barátaim, de tévedtem. Tévedni pedig emberi dolog. Csak azt nem értem, hogy miért. Hogy mi bajuk lehet velem.

- Reméltem, veled, illetve veletek, újakkal nem fog az történni, ami velem – válaszolta csendesen. – De be kell látnom, hogy nem így van, az Il Capitano sosem változik.

- Miért, mi történt veled? – emeltem fel érdeklődve a fejem, tekintetem összetalálkozott az övével. Barna szemei lágyan csillogtak a gyér megvilágításban.

- Tudod, annak idején elkövettem egy hatalmas hibát, amikor az Il Capitanohoz jöttem. Nevezetesen azt, hogy… - vett egy mély levegőt, mintha túlságosan is kellemetlen lett volna számára, amit mondani készül. – Szóval nem tudtam angolul. Egy szót se. Apám intézte a felvételemet, így nekem semmilyen személyes kapcsolatom nem volt innen senkivel. Abban reménykedtem, hogy valakik csak lesznek majd, akik beszélnek franciául legalább addig a kis ideig, ameddig megtanulom a nyelvet valamennyire. De elkéstem, és akármennyire igyekeztem is, az emberek leírtak, elkönyveltek magukban pökhendi franciának, aki még arra is túl lusta volt, hogy tudjon angolul, ha már az Államokba költözik. Ráadásul protekciósnak is számítottam az apám miatt, így aztán esélyem se volt.

- Oh… - éreztem, ahogyan a döbbenet hullámai söpörnek végig rajtam. – E… Ezt nem is gondoltam volna.

- Azt hittem, a társulat mára megváltozott, és nem ítélnek el első pillantásra embereket. De belátom, hogy tévedtem.

- Én is protekciósnak számítok… - mondtam csendesen.

- Igen, tudom. Rayne mesélt az édesapádról.

Az ajkamba haraptam, és nem tudtam, hogy erre mit válaszoljak. Félician története megdöbbentett, és hirtelen annyi megválaszolatlan kérdés kezdett kavarogni a fejemben. Eszembe jutott a sztori, amelyet annak idején Miától hallottam róla, és Tomról.

- De hiszen annyi pletykát hallottam rólad, és arról, hogy hogyan viselkedsz másokkal a cirkuszban.

- Én csak úgy viselkedek másokkal, ahogyan ők velem – mondta halkan, de arcvonásai megkeményedtek, tekintete elszántságról, és dühről tanúskodott. – Sohasem én kezdtem, de nem maradt más eszközöm, valahogy meg kellett védenem magam velük szemben. Így csak az az egy megoldás maradt, ha olyan leszek, mint ők. Bevallom, nem vagyok rá büszke, de nem tehettem mást.

- És Tom?

- Ó, hogy Smith? Ő csak irigy volt rám, mert megkaptam annak idején Violet Kingston mellett a szereplési lehetőséget, amelyre ő annyira áhítozott. Ezt ő nem bírta elviselni, és látványosan utálni kezdett, és mindenfélét terjeszteni rólam.

- De ha ezt folytatod, csak még jobban magad ellen fordítasz mindenkit – vágtam közbe. – Az emberek úgy fogják érezni, hogy van alapjuk a rólad szóló pletykáknak, és senki sem akar közelebbről megismerni.

Legnagyobb meglepetésemre Félician elmosolyodott.

- Kedves vagy, hogy így aggódsz értem, de ebben a három évben, amióta a cirkusz tagja vagyok, már mindent megpróbáltam. Az Il Capitano zárt világ, Sofia, és én sosem leszek a része. De nem is érdekel. Ha minden jól megy, előbb-utóbb lelépek innen, és visszamegyek Párizsba.

Miután nem válaszoltam, mind a ketten hallgatásba merültünk. A gondolatok lázasan kergették egymást a fejemben, de ugyanakkor valami furcsa, megnyugtató érzés is elkapott. Meglepődtem, hogy partnerem ilyen hirtelen ennyi bizalmas információt osztott meg velem, de valahogyan kiváltságosnak is éreztem magam, mert megbízott bennem. Ez pedig meglepően jó érzés volt. Éreztem, hogy kezdek megnyugodni, és az előbbi incidens rossz emléke is kezdett tovatűnni.

- Megértelek – mondtam hosszú idő után. – Azt hiszem, kezdem átérezni, amiről beszélsz.

Félician halványan elmosolyodott, de vonásai komorak voltak.

- Jobban örülnék, ha nem értenéd.

Újabb csend következett, amit csak a gyomrom hangos korgása tört meg. Ekkor jöttem csak rá, hogy én ma még nem is ebédeltem, és hamarosan balettórára is kell menjek. Felálltam, és már köszöntem is volna el Féliciantól, de ő szintén felállt a székről, és kihalászta a kocsikulcsot a zsebéből.

- Elkísérlek egy darabon – mondta, mire elmosolyodtam. Igazából jól esett, hogy itt volt mellettem; ha vele voltam, nem éreztem magam annyira magányosnak.

- Amúgy nem erről akartam veled beszélni – mondta, mire a szívem hirtelen a torkomba ugrott.

- Hanem miről?

- Arról van szó… hogy nekem el kell utazzak vagy három hétre – válaszolta habozva

- De miért? – éreztem, hogy a hangom csalódottan cseng, és a mosoly is azonnal lehervadt az arcomról.

- Tudod, második helyezettek lettünk még az ősszel Violettel a new yorki cirkuszfesztiválon, aminek a nyereménye egy háromhetes amerikai, és kanadai turné, amely sajnos most esedékes.

- De… nem tudjátok máskorra tenni? – kérdeztem kétségbeesetten. Nem akartam, hogy elmenjen, azt szerettem volna, ha itt marad, és együtt gyakorolunk tovább, ahogyan eddig.

- Sajnos nem. Mint megtudtam, ezek az időpontok már régen le voltak fixálva, csak Marcelli valahogyan elfelejtett szólni nekem erről az egészről. Ne haragudj rám, amiért csak most szólok.

- És már holnaptól mész?

- Igen – partnerem lesütötte a szemét, arcvonásai ellágyultak. – Már holnaptól.

- Értem – sóhajtottam nagyot. A rossz érzések egy csapásra visszatértek, és legszívesebben megtiltottam volna neki, hogy elmenjen.

- Viszont egyvalamire szeretnélek megkérni, amíg távol vagyok – Félician szembefordult velem, pillantásunk összefonódott. – Kérlek, gyakorolj kitartóan, amíg nem vagyok itt, hogy ne maradjunk túlságosan el a műsorunkkal, és tudjuk folytatni március elején! Biztosan lesznek edzők, akik fognak neked segíteni, ha megkéred őket, és szerintem Marcelli is segítőkész lesz. Ez nagyon fontos!

Lassan bólintottam. Partnerem hangja komolyan, és sürgetően csengett, hiszen biztosan ő is belátta, hogy mennyire rosszkor jött ez a turné. Lesütöttem a szemem, és cseppet sem voltam boldog. Nem tudom, hogy fogok boldogulni nélküle, egy olyan számban, amelyet sohasem gyakoroltam egyedül.

- Rendben, igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt – válaszoltam nyomatékosan, mire a velem szemben álló elmosolyodott, pillantása egészen lágy volt.

- Nektek pedig sok sikert, Félician – mondtam elpirulva, mire ő még szélesebb mosolyra húzta a száját.

- Szólítsd nyugodtan Felnek. Azt jobban szeretem. 

Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!