 |
| A fájdalom tengerében |
Emese csupán ötéves volt, mikor egy ismeretlen nő elégette faluját, majd egyenként végzett a lakókkal. Talán ő sem élte volna túl, ha a semmiből ott termet férfiak el nem üldözik a "boszorkányt". A kislány különösen hálás volt az egyiküknek, amiért az megértően és kedvesen beszélt vele.
A férfi kedves emlék maradt számára.
A lány, múltját hátrahagyva, a S.H.I.E.L.D magyar bázisán talált menedéket.
Azonban kilenc év elteltével el kell hagynia a biztonságot nyújtó "otthont". Egy csereprogramra hivatkozván elküldik Amerikába, ahol találkozik megmentőjével, és szembesülnie kell annak bűneivel.
Attól a pillanattól, hogy találkoznak megváltozik a lány élete. A nő visszatér, egy szervezet megállás nélkül kergeti, ráadásul Loki terhén is osztozni próbál annak dacára, hogy a bukott herceg tettei ellen küzd.
Prológus:
Felhúzott térdekkel ültem a lerombolt házunk tövében, és sírdogálva néztem, ahogy a tűz felemészti az én hőn szeretett kis falumat. Pár órával azelőtt még boldogan játszottam a barátaimmal, de abban a pillanatban már mindnyájan a halálé lettek. Az a nő csak jött, és oktalanul elpusztított mindent és mindenkit aki, vagy ami valaha fontos volt számomra, és én nem tehettem semmit. Egyszerűen lefagytam és gyáva nyúlként húztam meg magam a fal mellett. Végül is mit is tehetett volna egy öt éves? A szívem egyre gyorsabban dobbogot, és minél több ember halálát néztem végig, annál nagyobbá nőt a bennem szunnyadó gyűlölet. Férfiak tették félre a becsületüket, hogy megölhessék a "boszorkány"-t - már, ahogy ők nevezték - és kardot rántották ellene, de egyikük sem ért fel az erejéhez.
Éppen az utolsó ember torkát metszette el, mikor hirtelen egy fénycsóva csapódott a földhöz, ezzel egy félméter mélységű lyukat vájva belé. A sugárból először egy félszemű, ősz, komoly képű férfi lépett ki, majd két - nála jóval fiatalabb - különleges ruhát viselő alak. Az első szőke hajú, jól megtermett ember volt. Piros köpenyt viselt egy elég nehéznek tűnő páncélzattal, és kezében egy pörölyt tartott. A második, a nyaka közepéig érő, fekete haját, hátrafésülve hordta. Arca nem volt túlzottan telt, de azért nem is a csont sovány, behorpadt fajtából származott. Zöldeskék szemében a tűz tükröződött. Ruháján, amelyen több tucat csat, öv helyezkedett el, a zöld - ezüst- fekete színkombináció uralkodott. Szörnyülködve nézett körbe a helyszínen, és mikor meglátott, egy szánakozó pillantás kíséretében felém vette az irányt. "Maradj itt, mindjárt visszajövök!" - súgta oda nekem és azzal rám terítette az egyébként bokájáig érő kabátját. A társai után futott, majd a nő felé fordult. Láttam, hogy az a kettő akivel érkezett, valamit kiáltanak a gyilkos felé, de az csak gúnyos mosolyra húzta vérvörös ajkait, majd tekintetét rám szegezte. " Egy még maradt." - olvastam le szájáról a nyugtalanító kijelentést. A férfi aki az előbb kedvesen bánt velem és betakart, most aggódó pillantás lövelt felém. Be kell valljam, abban pillanatban legszívesebben feladtam volna; de ahogy Ő ott állt, és féltően kitárta a hozzám közelebb lévő karját védelmezésképpen, az valahogy megfogott. Látni akartam, ahogy a szemeim előtt lévő három férfi megöli a nőt, és az többé nem árthat senkinek. Hallani akartam a félelemmel és fájdalommal teli sikolyát. A vére fröccsenésének lágyan ringatózó dallamát. Szerettem volna azt hinni, hogy, majd az a valaki, aki a szememben akkoriban hatalmasnak tűnt, nyer a társaival együtt és nevetgélve bejelentik, hogy a szüleim, a barátaim, és az ismerőseim csak nagyon mélyen alszanak. Tudtam, hogy ez csak egy ábránd, de tényleg látni akartam mindezt.
Léptek hangja keveredett a tűz pattogásával, ráeszméltem, hogy felém közeledik. A szívem a lehető legerősebben kalimpált, a pupillám kitágult és torkomban egy méretes gombóc foglalt helyett. Valamit tennem kellet, és azt is tudtam mit. A zsebemben mindig volt egy kisebb bicska, amit még az anyai ágamról való unokatestvéremtől kaptam. Persze titokban, mert nem hiszem, hogy édesanyám repdesett volna az örömtől, ha megtudja, hogy az öt éves kislánya ilyen veszélyes tárgyat hord magánál.
Előrántottam a zsebemből az eszközt és a ház falába vájtam. Gondolom sokan nem értitek, hogy erre miért volt szükség, de én igen. A falban egy porhoz hasonló anyagot rejtettek kisebb bőrzacskókban, mely azt a célt szolgálta, hogy megvakítsam ellenségemet. Sietve meglazítottam a kötést az összesen, majd elszánt tekintettel a boszorkány felé fordultam, aki éppen a három idegennel küzdött. A remény melengető érzése futott át a szívemen, mikor megláttam vérző orcáját. Habár csak egy apró kis vágás mutatkozott meg, az egyébként makulátlan bőrön, úgy éreztem, hogy Nekik lehet esélyük. A nő elégedett arca is eltorzult mikor rájött, hogy ellenfelei nem ugyanazon a szinten vannak, melyen a falubeliek voltak, és egy levél forgatag közepében eltűnt, mintha nem is lett volna.
A rajtam elterülő kabát gazdája, szaporán vette a levegőt. Nem sokat láttam abból amit csináltak az alatt az idő alatt amíg én kiszedtem a falból az erszényt, de bizonyára megerőltető volt a tevékenység, hiszen a két - nála sokkal izmosabb - társa is lihegve nézte a gyilkos hűlt helyét.
Egy idő után az egész társaság felém vette az irányt és mikor hozzámértek részvéttett nyilvánítottak, majd próbáltak egy kis lelket önteni belém. Megkérdezték, hogy van - e még élő rokonom, ismerősöm akihez mehetnék. Szerencsémre emiatt nem kellet aggódnom, mert édesapámnak kint sok barátja volt és a legtöbbjüket személyesen is ismertem, illetve szerettem. Azonban az kérdéses volt, hogy abban a lelkiállapotban egyáltalán feltudtam - e állni. Miután megnyugtattam őket olyan szavakkal, amiket én sem hittem el, felálltak, majd egy mosoly kíséretében pár méterrel odébb álltak.
Hirtelen szöget ütött a fejembe a felismerés, hogy még mindig az egyik megmentőm ruhájával vagyok bebugyolálva, így nagy nehezen feltápászkodtam és a férfi felé vettem az irányt. Éppen jókor nézett hátra és egy kedves mosoly kíséretében megszólalt: "Hagyd csak! Hideg van a bolygótokon.". Elpirulva motyogtam egy köszönöm-öt, majd hátráltam pár lépést.
A szőke, megmentőm felé kiáltott egy nevet, hogy ugyan siessen már, mert mást is el kell intézniük. Ő pedig kedvtelenül elhúzta a száját, majd miután megpaskolta a fejbúbomat az újra megjelent fénysávhoz futott. Mielőtt elment egy utolsó intést megengedett magának, ami boldogsággal töltötte el a szívem.
A neve Loki, jéghideg a keze, és nagyszívű. Mindössze ennyi információ állt rendelkezésemre öt évesen az első, és egyben utolsó szerelmemről.
Sokáig maradtam a fénycsóva helyén arcommal az ég felé nézve, miközben a hópelyhek gyengéden hullani kezdtek. Talán így siratta meg az ég az elhunyt hőseinket.
Részletek a történetből:
1.rész: Viszontlátás
*9 évvel később*
Tudjátok, nem sorolhatunk a legjobb dolgok közé egy titkos szervezetnél való felnövést. Márpedig én egy ilyen helyen éltem le életem egy igen jelentős részét. Nem mintha olyan rossz sorsom lett volna, hiszen a ruhát, a tanulást és az ételt is nekik köszönhetem, de sok dologban szigorúak voltak. Velem egykorúakkal nem beszélgethettem, reggel hat órakor felkelés volt, tizenöt percnyi időt kaptam minden étkezésre, amiket mindig edzés követett, amit este nyolckor, kötelezően, ki is kellet pihennem. A könyveimet és az úgy nevezett zsebpénzemen vett filmeket gyakran átnézték, és, ha rám nézve káros hatású tartalmat találtak benne elkobozták. Szerencsére a slash irományaimat sosem találták meg. Legalább is reménykedem benne, hogy nem hagytam ott egyet sem mikor elhagytam a bázist. Na, de erről essen szó inkább később.
Az egyik nap a S.H.I.E.L.D. magyarországi állomásának tágas főfolyosóján járkáltam fel - alá, várva, hogy a pár napja kiosztott küldetésen részt vettek "haza" térjenek, mikor egy öltönyös férfi lépett rá a nem olyan régen csempézett padlóra.
Pataki Bálint, az országunk S.H.I.E.L.D -es képviselője.
Mint mindig most is kávéfolt éktelenkedett méreg drága nadrágjának combrészén. Sörhasán a gombok feladták a harcot és kigombolták magukat. Ismét túlzásba vitte a nassolást. Haja, feje búbján, megmakacsolta magát és az összes hajszált rávette, hogy szállingózzon le onnan. A kopasz kör körül, viszont még megmaradt frizurája egy darabja.
Kedveltem a férfit. Olyan volt számomra, mintha az apám lenne, de ezt persze csak gondoltam. Nem mertem volna hangosan kijelenteni, a szemébe mondani.
Valami miatt idegesnek tűnt, szóval úgy döntöttem rákérdezek. Kellemesnek vélt tempóban megindultam felé.
- Szia! Baj van?- érdeklődtem. A legtöbbször nehezemre esett felnőttekkel beszélni, nemhogy tegezni őket, de ő más volt. Kinézete ellenére nem volt egyfolytában komor, mérges. Nem kiabált le olyan egyszerű dolgokért, hogy fordítva raktam vissza a tejet a hűtőbe és, hogy nem vetettem be az ágyamat. Habár megjegyzem az utóbbi előírás volt, megérdemeltem volna.
Amint meghallotta a hangomat felém kapta a fejét és rám szegezte tekintetét.
- Emese! El kell tűnnöd innen! - Meglepetten hátraléptem egyet, majd értetlenül rábámultam.
- Miért? Hova? Emlékeztetnélek rá, hogy árva vagyok! Felfogtad, hogy ez mit jelent? Nincs hova mennem - fakadtam ki annak ellenére, hogy nem akartam, és abban a pillanatban meg is bántam a tettemet. Nem volt szándékomban így viselkedni vele vagy bárki mással, egyszerűen csak megrémültem. Tudtam milyen kint egyedül, elveszve bolyongani a sötétben, éreztem az éjszaka csípős, jéghideg szeleit, de ami a legszörnyűbb volt, hogy minden reményem odalett csupán egy hónap alatt. Igen, mindössze harminc napig voltam az utcán, mégis, olyan érzés töltött el, mintha egy életen át ott feküdtem volna a hideg járdákon, várva, hogy meghaljak.
Mint ahogy megígértem megmentőimnek útra keltem, hogy felkeressem apám barátait, de azzal nem számoltam, hogy tulajdonképpen még nem jártam egyikőjüknél sem. Egyszerűen elfelejtettem nekik megemlíteni ezt az igen fontos részletet. Sokáig vándoroltam a faluk és városok között, de sehol sem hallottak azokról az emberekről akikről érdeklődtem. Persze ez nem is csoda, nem voltak túl nyitott emberek. Így, ha a S.H.I.E.L.D. emberei nem találnak rám a semmi közepén, egyedül haltam volna meg egy erdő melletti útszélen.
- Nyugodj le! - fogta meg a vállaimat - Amerikába mész, az ottani bázison szívesen látnak majd.
Amerikába? - ismételtem meg magamban kételkedve. Tudtam angolul, ha papíron kérik, de ha szóban kérdeztek mindig lefagytam, ráadásul a kiejtésem is pocsék volt. Azt meg ne is említsük, hogy előre tudtam mi lesz. Egészen addig jó fejet játsszanak, ameddig Bálint és a többiek a közelben vannak, aztán mikor elmentek tökéletesen átnéznek majd rajtam, maximum felparancsolnak a repülőre. Ez mind annyira nem volt vészes, de aztán elkezdtem gondolkodni. Vajon mi olyan sürgős, hogy most azonnal el kell mennem? Mit vétettem, ami ilyen mérget váltott ki a tanácsban résztvevőkből? Egészen eddig, csak a szüleim és a barátaim sírjait látogathattam meg, most pedig csak úgy kiküldenek egy másik országba?
- Miért? - kérdeztem most már sokkal nyugodtabb hangon.
- Csak egy afféle csereprogramról van szó, te mész valaki meg jön! Egy-két hónapig leszel csak ott ne aggódj - nevette el magát idegesen. Komolyan a szemébe néztem. Tudtam, hogy most próbálja kijavítani azt amit mondott, de már nem vert át. Éreztem, hogy valami baj van.
- Csereprogram? Egy csereprogram miatt ennyire "lelkes" vagy? Egyébként ilyenkor nem szoktátok megkérdezni, hogy szeretném-e? Az ilyesmi önkéntes munka, nem? - próbáltam sarokba szorítani.
- Hát most nincs választásod! Különben is, örülnöd kéne, hogy végre kimozdulhatsz és nem itt kell porosodnod!
- Hé! Én szeretek itt porosodni, főleg, ha a szobámban lehetek közben egy könyv társaságával!
- Ott is tudsz könyvet olvasni.
- Nem, nem tudnék! Ez a szoba tökéletes, a kör ablak pont úgy van elhelyezve, hogy rá süssön a könyvre a napfény. Ott biztos nem ilyen...
- Lámpa? - fordult meg és intett, hogy kövessem. A lakhelyemhez vezető folyosóra vezetett, majd megindult a szobám felé. Sejtettem, hogy mit akar, hiszen mindig is ezt tette, amikor valami olyat akart tőlem, amit én nem akartam. Bezárt, és várta, hogy beleegyezzek abba amit mond. Most is beakarsz zárni? Hát legyen! Sokat úgysem érsz el vele - mosolyodtam el magamban,
- Olvasáshoz csakis napfény ajánlott.
- Akkor elmondanád miért olvasol lefekvési idő után is lámpafénynél? - állt meg a szobám előtt, és, habár nem láttam az arcát szinte biztos voltam benne, hogy pimasz mosoly ül rajta. Francba! Pedig mindent megtettem, hogy titok maradjon. Talán még a pár száz slash fanfiction is előkerült, amit eddig kreáltam. Új rejtekhelyet kell keresnem! - suhant át az agyamon.
- Ugyan már! Amint kialszanak a fények a folyosón én már úgy horkolok, hogy a szomszéd szobában is meghallják - hazudtam miközben benyitottam az ajtómon. - Ha most megbocsátasz elvégzem helyetted a munkádat és bezárom magam!
- Van még öt perced, hogy elpakolj! - kiáltott be Bálint a zárt ajtón keresztül, miután tizenöt percre eltűntem szobám egyhangú, fehér falai között. Éreztem, hogy nem viccelődik, tényleg sietnem kellet. Elővettem egy utazó táskát, majd beledobáltam pár ruhadarabot, kiszedtem párnám alól az itt-ott meggyűrődött papírdarabokat és a táska belsejében lévő rejtett zsebbe süllyesztettem őket.
Mivel a könyvek elpakolása könnyű feladatnak ígérkezett és más tennivalóm nem volt, úgy döntöttem most az egyszer bevettem az ágyat hagy örüljenek. Felhúzva a takarót egy gyűrött, koszos kabátot pillantottam meg, amit rögtön fel is kaptam és átöleltem.
- Nem is tudom, hogy felejthettelek el, hiszen te vagy a legfontosabb nekem! - suttogtam a tárgynak. Be kell, hogy valljam én is betegesnek tartottam magamat, de nem tudtam megállni, hogy ne beszéljek hozzá. Ez volt az egyetlen dolog, ami emlékeztetett az ügynökség előtti időszakra; a megmentőmre, a biztatására arról, hogy minden rendben lesz, a barátaimra és a szüleimre. Számomra szenté és sérthetetlené vált az idő folyamán, habár ez a kinézetén nem látszott, mivel - ,mint már említettem - koszos és gyűrött volt, ennek pedig az oka nem más, minthogy hogy plüss medveként használtam. Végül is rám nem vonatkozott a saját szabályom. Ezt akár úgy is elképzelhetitek, hogy én vagyok Gollam, a ruha pedig a gyűrű. Hát igen, szinte már arra a szintre süllyedtem.
Óvatosan összetűrtem és beletettem a táskámba, majd elvégeztem a beágyazás visszalévő részét.
- Idő van! - sürgetett Pataki miközben benyitott hozzám. Feldobtam a hátamra a táskámat, és elindultam a folyosókon keresztül kifelé.
- Majd hazafelé meglátogathatom a szüleim sírjait? - Mellé szaladtam és kutatni kezdtem tekintete után, de minden egyes próbálkozásom kudarcba fulladt, mert elfordította arcát.
- Persze - ígérte meg nekem még mindig kerülve a szemkontaktust. Ez volt az a pont, amikor végleg megbizonyosodhattam róla, hogy ez nem csupán egy csere. Elkomolyodva bámultam az út végét. Egy apró lépés és elhagyom a biztonságot nyújtó bázist; az otthonomat. Valami egyáltalán nem volt rendben, éreztem és, hogy őszinte legyek ez megijesztett. Bár a nyugodtság álarcát viseltem, kirázott a hideg, izzadságcseppek borították el a testem, szívem egy ütemet kihagyott, és, úgy éreztem, mintha lelassult volna körülöttem az idő. Minden elcsendesült körülöttem, a vér lüktetni kezdett fülemben, a velünk szembe jövő, hazatérő csapat kétszer lassabban haladt a kelleténél. Vettem egy mély levegőt, lecsuktam a szemeimet tíz másodperc erejéig, aztán hirtelen kinyitottam őket. Minden visszaállt a régi kerékvágásba. Most már jól vagyok - győzködtem magamat.
- Hé kölyök, hova mentek? - futott hozzám az egyik férfi. Legszívesebben leütöttem volna valami jó vastag könyvvel, de nem tehettem, bármennyire is idegesített a folytonos kölyközése. Már így is sokkal tartoztam neki azért, mert nyitott volt felém. Míg az itt dolgozó ügynökök nagy része kitagadott, amiért gyerek voltam, ő pár emberrel megvédett a gúnyos megjegyzésektől és kiállt mellettem.
Ameddig sötétbarna hajáról próbálta letörölni a sárt - szintén barna -, szemével hol Bálintot, hol engem fürkészett. Arca helyén egy óriási sárfolt volt látható - legalább is remélem, hogy az volt és nagyban elkerülték az istállókat a csapatával -, amelyben sok kisebbnek számító karcolás volt fellelhető. Ruhája alapján a mostani küldetése beilleszkedés lehetett. Fehér atlétát, terepmintás gatyát, és bakancsot viselt, amiből kilógott a nadrágszára.
- Én Amerikába, ő meg gondolom elkísér valameddig, átad, aztán jön vissza - feleltem, mire felhúzta a szemöldökét.
- Aztán minek? Hogy ott is tönkre tedd az életüket, és sorozatgyilkossá változtasd őket csupán azzal, ahogy kinézel? - nevetett fel. Résnyire húztam szemeimet, miközben egy ál és bosszúszomjas mosoly ült ki ajkaimra. Elkezdtem tapogatni a zsebemet teljes nyugodtsággal, aztán hirtelen bevágtam egy ijedt arckifejezést és a földet kémleltem.
- Hol van? Hova tűnt? - kérdeztem megjátszott félelemmel a hangomban. Színpadiasan levetettem magam a padlóra és négykézláb keresgéltem a nagy semmit.
- Mi tűnt el? Segítek megkeresni! - hajolt volna le hozzám, de abban a pillanatban, amikor megszólalt ráemeltem komolyra fordult tekintetem és mély hangon megszólaltam:
- A poén! - Elégedetten elmosolyodtam, mikor Barnabás -, mert így hívták a férfit - homlokára csapott. - Egyébként meg valami csereprogramról van szó.
- Én erről miért nem tudok? Bulit kell szerveznem, annak tiszteletére, hogy megszabadulunk tőled! - viccelődött.
- Mert teljesen jelentéktelen vagy - vágtam vissza. Fél perc csend után kitört belőlünk a röhögés, ezalatt a kevés idő alatt nagy nehezen feltápászkodtam. - Na jó, mennem kéne mielőtt még Bálint ennél is idegbajosabb lesz. Nem tudom mi van vele, de ijesztő.
- Vigyázz magadra, kölyök! - ölelt meg. Kibontakoztam az öleléséből és elindultam az eléggé dühösnek vélt képviselőhöz.
- Te is! Mondd meg a többieknek, hogy üdvözlöm őket! - integettem hátra felé.
- Meglesz - halottam halk hangját.
A bázis udvarán egy teljesen átlagos családi autó várt rám a sofőrével együtt. Bálint bemászott a kormány mögé, majd maga mellé intett.
- Meddig megyünk kocsival? - kérdeztem és becsuktam a kocsi ajtaját.
- Csak Kaposvárig, fél óra alatt ott is leszünk.
Látva, hogy nincs sok kedve a csevegéshez előkaptam egy könyvemet és olvasni kezdtem. Az a harminc perc úgy repült, mintha winchester-rel üldözték volna. Nem értettem, hogy hogyan lehetséges az, hogy ennyi idő alatt Meggie nem csinált semmit sem az égvilágon a könyvben. Talán ezért lettem olyan mérges, mikor Pataki jelezte, hogy megérkeztünk.
Magamba fojtottam pár szitkozódást, és kiszálltam a kocsiból. Egy magán felszállópálya? Komolyan innentől már repülni fogok? - aggódtam. Tudtam, ha kicsit tovább megyünk akkor talán pár órával kevesebb időt kellett volna eltöltenem az ismeretlen alakokkal.
- Itt szállok fel? - kérdeztem meg most már hangosan.
- Igen, habár nem hiszem, hogy egy akkora gépnek, mint amilyennel elvileg érkezni fognak elegendő lesz ez a hely.
Nem telt sok időbe mire egy igen méretes repülő jelent meg az égen. Ahogy kirajzolódott az alakja Pataki tippje beigazolódni látszott, azt hittük, hogy nem fog tudni leszállni, de az csak zavartalanul közeledett felénk. A repülőgép vészesen közel ért hozzánk, ezzel nagy szelet gerjesztve, árnyéka ránk vetült.
- Nem kéne futnunk? - kérdeztem.
- De lehet - válaszolt és elindult a kocsi felé. - Gyere, kicsit hátrébb megyünk!
Visszaszálltam az ügynök mellé mire ő már rögtön hátra tolatott, az értem érkező jármű pedig biztonságosan landolt.
Valaki kinyitotta az "ajtót", ami lépcsőként terült el a földön. Mély levegőt vettem, ránéztem a mellettem ülőre, majd mikor elkaptam a tekintetét mosolyt erőltettem arcomra.
- Átadsz, vagy magamtól menjek? - kérdeztem.
- Beszélnem kell vele, megyek. Ó, és még mielőtt elfelejtem... Tedd ezt be a füledbe! Náluk is van ilyen. Lefordítja a magyar nyelvet a sajátjukra, és ugyanezt megteszi neked is csak fordítva. - A kezembe nyomott egy fülhallgatóhoz hasonló tárgyat, majd a sajátját betette a fülébe, követtem a példáját és én is véghez vittem a műveletet. Kiléptünk a fűre és a repülő elé álltunk várva, hogy valaki ki jöjjön.
Egy középkorú férfi mosolygott ránk a lehajlott ajtóról. Fekete öltönyt viselt, haja - Bálintéhoz hasonlóan - középen kissé megfogyatkozott.
- Bálint! Örülök, hogy újra látlak! - üdvözölte kísérőmet kitárt karokkal. A "fordító" eszköz kissé késett így halhattam az eredeti hangját, és ami meglepett, hogy ugyanolyan volt, mint amilyen hangon a gép beszélt. A képviselőnk elmosolyodva megveregette a férfit, aztán felém mutatott.
- Hagy mutassam be neked Emesét! Róla beszéltem, ő megy veletek. - Félénken oda bólintottam és a lehető legudvariasabban köszöntem, habár tudtam, hogy ez angolra fordítva nem ér túl sokat. A külföldi ügynök egy kedves mosoly kíséretében magához intett.
- Sajnos csak eddig tudtam maradni, akadt pár elég aggasztó gondja az ügynökségnek, bár bizonyára erről te is tudsz.
Bálint némán bólintott, és hátat fordított nekünk.
- Hát akkor viszlát! Emese, lehetőleg vigyázz magadra, meg erre az öregre is itt melletted! Akár be is ágyazhatnál néha - nevette el magát. Arcomat teleszívtam levegővel és megjátszott dühvel visszakiáltottam neki:
- Képzeld el ma beágyaztam, nézd csak meg!
A küldött személy láthatóan jól szórakozott apró csipkelődésünkön, mert egy nagy mosoly terült el az arcán. Mikor elkapta tekintetem, a gép felé bólintott jelezve, hogy fel kéne szállnunk.
Követtem a repülőgép belsejébe, ahol leültetett a felszállás végéig.
- Egyébként Phil Coulson vagyok, örvendek a találkozásnak! - nyújtott kezet.
- Emesének hívnak. Bár ezt valószínűleg tudja... - válaszoltam zavartan, és megráztam jobbját. - Én is örvendek!
- És ennek az Emesének nincsen vezeték neve? - kérdezte szórakozottan.
- Nincs. Úgy értem elhagytam a védelmem érdekében, már nem is emlékszem rá - mosolyogtam.
- Á, értem!
- Lehetne egy kérdésem? Már pár perce fúrja az oldalam.
- Persze, kérdezz nyugodtan - Úgy figyelt rám, mintha valami elképzelhetetlenül nagy titokról próbálnám lerántani a leplet, és ki kéne találni valami elhárító választ.
- Ha én most beszélek önhöz, akkor azt milyen hangon hallja? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Coulson megkönnyebbülni látszott, újra az a barátságos arc tárult szemeim elé, amit pár másodperccel azelőtt láttam.
- Olyanon amilyen a te eredeti hangod. Zseniális kis találmány, nem de?
- Az, lenyűgöző.
- Jobb lenne, ha lefeküdnél aludni! Tizennégy óra hosszú idő. Egy pillanat és kijelölök számodra egy szobát, habár ez nem éppen arra lett tervezve. - Felállt és már szólni akart egy ügynöknek, de megállítottam.
- Köszönöm, de egy ilyen rövid úthoz nem kell ekkora kényelem, nekem tökéletesen megfelel az ülés is!
- Biztos vagy benne?
- Száz százalékig.
- Akkor rendben. Szólj, ha szükséged van valamire! - nyomott a kezembe egy adóvevőt.
- Rendben, köszönöm.
Miután láttam elsétálni az ablakhoz döntöttem a fejem. Talán az autózás miatt vagyok ilyen kába. Ez volt az utolsó gondolatom még mielőtt álomra hajtottam volna fejemet.
- Hahó, Álomszuszék! - hajolt felém egy fiatal nő. Sötétbarna haja -, ami hátra volt fogva -, olyan közel volt a homlokomhoz, hogy majdnem megvakartam, hogy ne viszkessen.
- Jó reggelt! - bámultam rá álmosan.
- Még nincs reggel, csak azért ébresztelek nehogy fent maradj. Még a végén pont azt felejtjük fent a gépen akiért elmentünk! - Hangja kedvesen csengett. Fogalmam sincs arról, hogy miért, de Coulson és ő rögtön elnyerték a rokonszenvemet és a bizalmamat, pedig akkoriban ez ritkán fordult elő. Nem akaródzott a felkelés, de minden lelkierőmet bevetve fel keltem a székből és követtem a nőt. - Hill-nek hívnak. Te pedig Emese vagy, ugye?
- Örülök, hogy találkoztunk, én volnék az.
Hill levezetett a repülőről, ahol egy még nagyobb állt. Coulson vigyorogva álldogált mellette, és mikor megpillantott oda kiáltott hozzám:
- Üdvözöllek az ideiglenes lakhelyeden! - Olybá' tűnt a férfi beleszerelmesedett a repülőgépbe, de ezt nem mertem felhozni. - Ugye nincs aerofóbiád?
- Nem, nincs.
- Akkor gyerünk! - megvárta, hogy beérjük, majd támogatóan vállamra tette a kezét és a gép belsejébe irányított. Félősen tettem egymás után lábaimat a folyóson, ami -, mint megtudtam - az ebédlőhöz vezetett. - Ülj le kérlek!
Idegenek előtt enni; ez volt a rémálmom. Valamiért úgy éreztem, mintha néznének, hirtelen összeszűkült a gyomrom. Már egyáltalán nem voltam éhes, szóval kezemet összekulcsolva hátam mögött, Coulson-hoz fordultam, hogy szóljak:
- Sajnálom, ha gondot okozok, de nem igazán vagyok éhes.
- Biztos? - nézett rám hitetlenkedve.
- Egészen biztos.
- Akkor, ha nem gond bemutatnálak valakinek! - mosolygott.
- Rendben - megkönnyebbülve vettem észre, hogy nem haragszik rám.
Mindössze egy perc sétálás után egy nagy ablakú helyiségbe vezetett be, ahol egy szemüveges, igen gondterheltnek látszó férfi rohangált egyik monitortól - már, ha a lebegő képernyőt annak nevezhetjük - a másikig.
- Ő itt Bruce Banner. Egy óra erejéig -, nagyon szépen megkérlek -, maradj a közelében! Rendben?
- Természetesen - nyugtattam meg. Coulson elmosolyodott és elsietett az egyik irányba. Bruce megfordult, majd széttárt karokkal rám nézett.
- Hát... Öm... Igen, ez volna a nevem. Na és a tiéd? Hogy hívnak? Mi járatban? Honnan jöttél? - tette fel kérdéseit kicsit feszülten, de semmiképpen sem mogorván. Visszafordult az géphez, amin éppen dolgozott, és lemondóan felsóhajtott, mikor valami számomra érthetetlen ábra jelent meg rajta.
- Emesének hívnak. Magyarországról jöttem, ha minden igaz csereprogramban veszek részt - feleltem. Szerencsére az ő fülénél is látható volt a szerkezet, ami szavaimat lefordította, így nem kellett aggódnom amiatt, hogy megért-e. Most velem és az ablakkal szemben állt, furcsállva mért végig aztán szólásra nyitotta száját.
- Csereprogram? Ez érdekes! Mármint úgy értem miért hoznának fel egy tizenéves lányt egy ilyen veszélyes helyre, és minek tennék be egy szörny mellé egy egész órára, ha ez csupán csak csereprogram? - kérdezte inkább magától, mint tőlem, de azért válaszoltam.
- Én magam sem hiszem, hogy csak ennyiről van szó, valószínűleg az igazi okot sosem tudom meg. A S.H.I.E.L.D. - nél ez már csak így megy. Milyen "szörny"-re gondolt?
- Természetesen magamra. Mint ahogyan mindenki más, gondolom te is tudod, hogy mi van bennem. Az a másik fickó, tudod, Hulk - oktatott ki. Elpirulva lesütöttem a szememet, soha nem hallottam erről az emberről vagy arról a másikról.
- Sajnálom uram, de még nem hallottam egyikőjükről sem. - A férfi elképedve ismételte el a mondatom, és azt követően, hogy felébredt a meglepetésből hozzám intézett egy kérdést:
- Ez elég illetlen lesz, de muszáj megkérdeznem... Nálatok van egyáltalán híradó?
- Van, persze, csak én nem nézhetem. Szabályok vannak odahaza rá, hogy én mit nézhetek és mit nem. A híradót károsnak vélték, így attól eltiltottak - válaszoltam kissé sértetten, hiszen hazám fejlettségét kérdőjelezte meg. Valamit még mondani akart, de aztán meglátott valakit az ablakon kívűl, akitől elállt a lélegzete. Hogy pontosítsak elállt a lélegzetünk, bár nem ugyanabból az okból kifolyólag. Néhány őr között, egy ismerős férfi arca bukkant fel. Fekete haja hosszabb lett mióta láttam, arca lefogyott ezzel mutatván, hogy már nem él olyan jó életet, mint korábban, ruhájának színvilága és szabása szinte ugyanolyan volt, mint kilenc évvel azelőtt. Ő volt az...
- Loki! - szólaltam meg hangosan, mire Bruce felém kapta fejét, az említett pedig be nézett az acél redőnyök rései között. A megmentőm láttán a szívem egyre hevesebben vert, alsó ajkam remegni kezdett, gyomromban valami leírhatatlan folyamat vette kezdetét, a torkom pedig összeszorult. Szemeimmel követtem távolodó alakját, és Banner kérdő tekintetére válaszolván könnyeimmel küszködve előrángattam táskámból azt a ruhadarabot, amit tőle kaptam. - Ő mentette meg az életemet.
A szobára néma csend telepedett, Bruce szomorúan figyelte, ahogy magamhoz öleltem a zöld kabátot. Valamit tudott, amit én nem is sejtettem... Méghozzá Lokiról.
2. rész: Mert megmentettél
A számomra kijelölt szobában feküdtem, és csak arra gondoltam, amit Bruce állított a Loki által elkövetett bűnökről. Nem tudtam, és nem is akartam elhinni, azt, amit mondott. Mégis mi okból hittem volna neki, meg az idióta társainak? Lehetetlennek tartottam, hogy a férfi -, aki olyan lágy mosollyal rendelkezett, hogy már-már elolvadt tőle az ember - bántott volna bárkit is. Hazudnak. Számomra ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat. Nem ismerem, hisz eddig csak egyszer találkoztunk -, illetve most már a második alkalom is megvolt -, de ...
Aztán rájöttem, hogy ott volt az a de. De engem megmentett kilenc évvel ezelőtt? De én hősként tekintek rá? Hirtelen belém csapott a könyörtelen felismerés. Kilenc év hosszú idő. A világ összes élőlénye megváltozik. A gyerekek fenőnek, a felnőttek megöregednek. A magvakból fák lesznek, a fák idővel egyre több ágat növesztenek. Az állatok neveltekből nevelőkké cserepednek. Az egykor a gyönyörűséget és a tisztaságot jelképező virág elhervad. A legrosszabb pedig annak a tudatában lenni, hogy a ragadozók is voltak egyszer ártatlanok.
Megmakacsoltam magam és felálltam. Kapcsolatba kéne lépni Bálinttal, talán ő is tudna mondani erről valamit. Keresni kezdtem a tárgyalótermet, gondolván, hogy, mint nálunk, majd itt is ott fog ücsörögni az intézmény fejese. Habár az egész repülőt körbe jártam érte, mikor ráleltem a teremre az üresnek bizonyult.
- Látom körülnéztél - mosolygott rám Hill. Arcán látszott, hogy nem haragszik rám, sőt grimasza sem a kényszer műve volt.
- Igen. Ami azt illeti éppen Fury-t keresem. - Halkan beszéltem, mint mindig amikor idegen társaságban voltam.
- Miről lenne szó? Hátha segíthetek neked!
- Szeretnék beszélni az országomban lévő S.H.I.E.L.D ügynökséggel. Sokat jelentene. Tudna nekem segíteni? - kérleltem, miközben kezeimet összetéve kiskutyaszemekkel bámultam rá.
- Nincs telefonod vagy laptopod?
- Nem tarthatok, mert megmérgezné az agyamat, Legalábbis otthon ezt mondták. - Hevesen és sürgetően csóváltam a fejem jelezve, hogy tényleg segítségre lenne szükségem. Egy mély levegővétel után Hill csípőjére tette a kezét.
- Rendben, de csak reggel. Gondolom nem akarsz senkit zavarni ilyenkor. Még az éjszakaisok sem biztos, hogy képesek lennének rád figyelni álmosan. Gyere, szerzünk neked egy laptopot a tartalékból! - indult meg. Egy darabig el gondolkodva álltam. Éjszaka? Amikor az utolsó termet néztem át még csak délután négy óra volt. Hosszú másodpercek után végre eszembe jutott a magyarázat. Időeltolódás. Valószínűleg, azért nem tűnt fel, mert aludtam a repülőgépen.
Nyugtázva a dolgot utána akartam menni, de hirtelen neki ütköztem valakinek. Egy vörös hajú nő bámult le rám. Miután jól megnézett magának tekintete Hill-re vándorolt.
- Mi van? Most már bébiszitter is vagy? - gúnyos mosolyra húzta száját, és bocsánatkérés nélkül tovább ment. A velem maradt ügynök megforgatta a szemeit, oda sietett hozzám és felsegített.
- Ez ki volt? - suttogtam, miközben néztem egyre távolodó alakját.
- Ne is foglalkozz vele! Egy nagy, büdös ... - Volt egy olyan érzésem, hogy direkt beszélt ilyen hangosan. Valószínűleg azt akarta, hogy a másik meghallja, amit mond, mert mikor az megfordult Hill-nek önelégült mosoly terült el arcán.
- Nem kedvelitek egymást túlzottan, igaz? - tettem fel a költői kérdést, mire elfintorodott.
- Előbb akasztanám fel magam, minthogy ilyennel barátkozzak. Most pedig kérlek menj vissza a szobádba, majd viszem a laptopot. Visszatalálsz?
- Azt hiszem igen. Köszönöm szépen! - Vissza fordultam és újdonsült lakóhelyem felé vettem az irányt.
Berontottam a szobába és levágódtam az ágyra. Mindenképpen beszélnem kellett Loki-val, a saját szememmel kellett látnom, hogy mi lett belőle. Fel kellett, hogy készüljek arra a lehetőségre, hogy Bálint nem akar segíteni ebben az ügyben, így fogtam magam és lerajzoltam azt az útvonalat, amit végig jártam. Jobbnak láttam feltérképezni a repülőt. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy jó öreg barátom nem fog beleegyezni a tervembe.
Hirtelen Hill nyitott be a hozzám, mire a vonalakkal teli papírt a hátam mögé rejtettem. Nem láthatja meg - gondoltam. Jobb kezében egy laptopot tartott, amit egy másodperccel később felém hajított. Szerencsére nem kellett a reflexeimre hagyatkozván elkapnom, mert a gép egyenesen az ágy közepén landolt.
- Mennyire értesz hozzá? - kérdezte, hangjában leplezetlen türelmetlenséggel. Valószínűleg akadt jobb dolga is, minthogy egy magamfajta informatikai analfabétát babusgasson. Ebben a tudatban szívesen mondtam volna, hogy bekapcsolni azért betudom, hogy legalább ezt a terhet levegyem a válláról, de nélküle talán még az indító gombot sem találtam volna meg.
- Hát... - Az "á" betűt hosszan elnyújtottam, miközben tekintetem a lábfejemre szegeztem. Egy sóhaj kíséretében levágódott mellém, majd ölébe húzta a laptopot.
- Na tehát, elsőként: itt van ez a gomb...
Hill ügynök hosszasan magyarázta a gép, a telepítések, a letöltések és az internet működését. Egyáltalán nem volt olyan bonyolult rendszer, mint amilyennek látszott odahaza az "iroda" részlegen.
Mire a segítségével letöltöttem a Skype-ot és regisztráltam rá, elment két óra. Mikor végeztünk felállt és egy gyors köszönés után kiszaladt az ajtón.
Fogtam magam és rámentem a fehér-kék ikonra, majd egy perces - igen ilyen sokáig tartott - pötyögést követően bejelentkeztem. Emlékeztem rá, hogy Barnabás minden tiltakozásom ellenére egyszer felírta a skype profiljának címét és a telefonszámát az egyik könyvem sarkára az alatt a cím szó alatt, hogy, ha egyszer életveszélybe kerülök ez majd segít kapcsolatba lépni vele és az ügynökséggel. Bár ezt azelőtt logikátlannak találtam -, hisz ki visz magával életveszélyben könyveket-, most igen jól jött. Előkutattam kedvenc könyvem és fellapoztam. Láss csodát a szinte kiolvashatatlan felirat ott gubbasztott a Tintaszív című mű, kétszáz-huszonhatodik oldalának sarkán.
Fejemet oldalra döntöttem, szememet egészen apróra szűkítettem, a könyvet pedig jobbra, balra forgattam, de még így is csak nehezen tudtam kiolvasni az adatokat. "Barnsoldi"? Mi a fájása ennek a az idiótának? Rákerestem és felvettem ismerősnek. Nagy meglepetésemre online volt, ezért ráköszöntem. Miután igazoltam kilétem, egy videóhívást küldött, amit el is fogadtam.
- Neked nem kéne aludnod?
- Te meg rögtön züllesz, amint kikerülsz itthonról? Kiengedte, hogy számítógépez? - Figyelmen kívül hagyva kérdéseit a háttérre meredtem. Felismertem otthonom falait és pár rohangáló pasas arcát is. Nem tudtam hová tenni az elém táruló képet. Vajon mi folyik ott? Mi ez a nagy zsibongás?
- Mi történik? - hangomban az aggodalom és a félelem vegyült egymással. Légzésem
felgyorsult, ahogy meghallottam egy fegyver durranását.
- Őszintén? Megtámadtak minket, ezért riasztást kaptunk.
- És te ráérsz csevegni? - háborodtam fel, miközben kicsit én is hibásnak éreztem magam, amiért velem beszél.
- Hát mivel meglőttek a lábam és most az orvosiban vagyok, igen, van. - Lábára irányította a kamerát, hogy lássam a kötést. Minden haragom elszállt, helyette a bűntudat vette át az uralmat. Nem szabadott volna vele így beszélnem. Éppen bocsánatot akartam kérni, mikor valaki oda kiáltotta nevét ő pedig egy köszönnek szánt intés után megszakította a beszélgetést. A hívás megszakadt, ezzel együtt felszívódott az addig bennem érő gondolat is, hogy tőlük kérjek segítséget Loki meglátogatását illetően.
Ezt nem kérhettem tőlük, elég bajuk volt a kérésem nélkül is. Nem támaszkodhatok rájuk, az én gondom, nekem kell megoldanom. Talán, ha a szellőzőrendszerben végig másznék. Végül is a könyvbeli hősöknek és hősnőknek ez mindig sikerül.
Körbenéztem a szobában, de sehol sem láttam rácst, amit le szedhettem volna, így ki mentem a folyosóra, ahol rögtön megláttam egyet. Ahogy elnéztem csavarokkal erősítették oda. Lefagytam. Hogyan tovább? A regények nem igazán részletezik a rács letépését, itt megállt a tudományom. Eszembe jutott, hogy a zsebemben volt egy hullámcsat, amit még akkoriban használtam mikor még kiengedve hordtam a hajam és zavart az olvasásban. Előkaptam nadrágzsebemből, majd egy alapos körülnézés után a rácshoz léptem. Megfogtam a két végét és belefektettem az egyik csavar résébe. Miközben elkezdtem így csavargatni, imádkoztam, hogy működjön az ötlet. Csodák csodájára a tervem bevált, mert az egyik tartó elem egy hangos koppanással földet ért. Izgatottan tettem ugyanezt a másik hárommal, ezzel elérve, hogy a rács leessen a helyéről. Szerencsére időben elkaptam és nem csapott zajt. A kezemben lévő tárgyat óvatosan az immár szabadon lévő lyukba csúsztattam, majd utána magam is felszenvedtem. Nagy nehezen megfordultam és hogy ne tűnjön fel túlzottan a rács hiánya, belülről óvatosan neki támasztottam a falnak. Hátra csúsztam egy kicsit, majd ismét megfordultam.
Tizenöt perc. Már tizenöt perce kúsztam a szoros csövekben és addig folyosókon kívül nem igen láttam semmit a rácsokon keresztül. Aztán meghallottam egy hangot. Kicsit eltorzult, de biztos hogy az övé volt. A beszéd forrásához igyekeztem, bár úgy is csak további öt perc után értem a célomhoz.
Először Loki-ra figyeltem fel, amint dühösen az üveg -, ha jól láttam- börtönének falára csap, majd észrevettem egy női alakot is. Vörös haja csak úgy rikított a sötétben. Felismertem, ő lökött fel mikor Hill-lel beszéltem. Ez meg mit keres itt? Nem volt időm ezen gondolkodni, ugyanis dühös léptekkel elhagyta a termet, nekem pedig a feladatomra kellett koncentrálnom. Loki. Csak ő a fontos. Jelen pillanatban még az otthon küzdő barátaim gondolatát is ki kell zárnom.
- Te aztán tényleg csak rám összpontosítasz. - Nyugodt, kíváncsisággal teli hang szólalt meg a fejemben. Ez lehetetlen! - gondoltam, mire egy egészen szelíd kacagás a válasz. A férfi egyenesen rám nézett, miközben egy pimasz mosoly húzódott el az ajkán. - Nem, nem az. Így kényelmesebb, mint a hat méterről való kiabálás a másiknak, nemde?
- De igen. - Ez a mondat csak a fejemben fogalmazódott meg, amolyan teszt képpen. Úgy látszott megértette, mert rögtön a lényegre tért.
- Miért ...? - Még mielőtt befejezhette volna kérdését félbeszakítottam.
- Mert régen megmentettél, most pedig azt mondják, hogy gyilkos vagy. - Arca elkomorult.
- És? - Igen, igen én is rájöttem, hogy ez a mondat milyen hülyén hangozhatott, hiszen ez még nem adott választ a kérdésére; ráadásul hiába tűnt elsőre drámainak ez a kijelentés, valójában kínos volt.
- És... Én... Csak... Megakartam bizonyosodni róla, hogy igaz-e... - Hangom itt-ott megremegett, amit elég furcsának találtam, tekintve, hogy éppen a fejemben zajlott a beszélgetés. Arcára visszatelepedett az a gúnyos vigyor.
- Mi a neved?
- Emese.
- Korod?
- Tizennégy éves vagyok, de hamarosan betöltöm a tizenötöt - mondtam, de mondandóm második felét már akkor megbántam mikor elkezdtem. Komolyan, mint amikor egy ötéves gyerek dicsekszik azzal, hogy három hónap múlva öt és fél lesz. Elpirulva a hideg csőre fektettem a homlokom. Most biztos rajtam röhög.
- Nem emlékszem rád - szólalt meg két perc csönd után. Fejemet felkaptam, aminek következtében bevertem a cső felső falába. Aucs.
- Mégis milyen hős vagy te? Neked nem olyan szövegekkel kéne jönnöd, hogy: "Áh, te vagy az? Örülök, hogy életben vagy!" vagy, hogy: "Látom épségben vagy, ez maradjon is így! Ne keveredj bajba többet, okés?" ? - Ezek a szavak már nem gondolatátvitellel jutottak el hozzá. Kiabáltam, méghozzá olyan hangosan, hogy vagy úgy húsz öltönyös fickó berohant a terembe ellenőrizni az asgardit. Loki arca először meglepettségről árulkodott, de hamar megváltozott és egy szórakozott vigyor jelent meg képén.
- Most meg mi van? - dörmögtem az orrom alatt felfújt arccal. Halk kacaj csengett a fülemben, de úgy tűnik ismét csak én hallottam, mert a szája nem mozdult.
- Eredj még mielőtt elkapnak!
Szemeim kitágultak a felismeréstől. Bármelyik pillanatban észrevehettek volna, én meg csak hasaltam, mintha nem lenne jobb dolgom. Ha a "megmentőm" -, aki egyáltalán nem emlékszik rám -, nem szól, hogy ideje elindulnom valószínűleg nagy bajba kerülök. Hülyén éreztem magam és, ha a büszkeségem emberi alakot ölthetett volna biztos vagyok benne, hogy késsel kényszerített volna, hogy maradjak a helyemen; nem azért maradsz, mert elfelejtetted, hogy milyen helyzetben vagy, hanem, mert te így akarod - mondaná. Azonban most nem hallgathattam rá, inkább megfordultam valahogy és vissza kúsztam ahhoz a folyosóhoz, ahol a szobámat kijelölték.
A rácst elérve kicsit megdöntöttem, hogy kinézhessek, hátha jön valaki. Hosszú perceken át hallgatóztam mire végre kimertem dugni az egyik lábam. Sikerült óvatosan leereszkednem, de mikor megpróbáltam kevésbé feltűnően neki támasztani a belső falnak a szellőzőzárát léptek hangjára lettem figyelmes. Nem voltak közel, de azért sietnem kellett. Hanyagul otthagytam a megkezdett munkát - így csak a lyuk felét takarta a rács -, és berontottam az ajtómon.
Még nem volt késő, de én mégis úgy éreztem magam, mint aki negyvennyolc órázott. Tisztálkodás, ruhacsere nélkül dőltem le az ágyba, még a szemüvegem és a hajgumim is a helyén maradt. Szemeim lassan leragadtak, gyors zihálásomból, egyenletes levegővétel lett. Magamhoz húztam Loki régi köpenyét és belefúrtam az orromat. Már majdnem magával ragadott az álom, mikor egy hideg, cirógató fuvallat kíséretében egy lágy hang szólalt meg a fejemben.
"Szép álmokat!"
Köszönöm szépen! :)
VálaszTörlésNincs mit! :)
Törlés