Blogajánló #26

Truth or Lie?

Chloe Annie West a legnaivabb, legjóhiszeműbb lány a világon. Rengeteg csalódása ellenére is bízik és hisz az emberekben, és akármennyire gondolja magáról az ellenkezőjét, remek emberismerő, ezenkívül gyönyörű és csinos lány. 

Louis William Tomlinson mindennek szöges ellentéte. Sok mindent megélt már az életben, és sok mindennel lehet vádolni, de azzal, hogy naiv volna, nem. A jóképű, bátor férfi pedig mégis annyira vak, hogy teljesen tudtán kívül szeret bele Chloe-ba. Az oroszlán beleszeret a bárányba, nemde?

A helyzet azért mégsem teljesen ilyen egyszerű, ugyanis nemcsak Louis, hanem Chloe is két embert szeret egyszerre, ebből az egyiket tudtán kívül. A lányba reménytelenül szerelmes Harry érzései is viszonzásra találnak, ezzel egyidőben pedig Louis Eleanor iránt táplált érzelmei is kihunynak - de mindannyian annyira el vannak foglalva saját magukkal, hogy ezeket észre sem veszik.

Szerelem, barátság, csalódás, bánat, öröm, harag, szenvedély, szenvedés, halál, élet, mennyország és pokol - ez a történet ezt, és még rengeteg mást is tartogat. Légy te is részese! 

Prológus 

Nevetés az esőben

A lágy, nyár végi szellő kedvesen barna tincseim tömkelegébe túrt. Lehunytam a szememet, hogy kiélvezzem: nemsokára szeptember lesz, a nap felhők mögé bújik, és nem élvezhetem már tovább kedvenc évszakom tikkasztóan forró napjait; emellett még az iskola is elkezdődik. Drága kiskutyám, Brian természetesen most sem hagyta, hogy elmélkedjek: egy tizedmásodpercig még eltűrte, hogy nem vele foglalkozom, de aztán határozott rántást gyakorolt a pórázt szorongató jobb karomra, és mintha csak azt akarná mondani: menjünk már!, megvárta, míg leguggolok hozzá, puszit nyomok a buksijára és engedékenyen lecsatolom a kék köteléket a nyakáról.

   Tudtam, hogy megbánom. Eddig még mindig csinált valami galibát, ami után persze én szabadkozhattam a járókelőknek, hogy miért engedtem el a kutyát, de ebben a pillanatban a többi ember véleménye érdekelt a legkevésbé. Amint a póráz csatja kattant egyet, Brian megérezte, hogy szabad. Mint a nyíl, úgy lőtt ki, elsőként fejjel nekirohant a járda padkájának, és a fejét rángatva tovább szaladt, kicsit még támolyogva. Én teljesen ledöbbenve álltam, és a fejemet hátravetve nevettem rajta.

   Egy arra jövő autó sofőrje gorombán ránk dudált, de még ez sem tudta letörni a lelkesedésemet. Sebesen a rohanó Brian után kezdtem futni, nehogy elszökjön, mert azt nem bírnám ki. Körülbelül húszperces kergetőzés után - a 37 fokos hőségben - kifulladva szorítottam magamhoz a karjaim közé fészkelt kutyust, és óvatosan visszatettem rá a pórázt. Letettem a földre, és éppen elborzadtam azon, hogy az izzadságtól a testemhez tapadt az egyébként is vékony, nyári egyberuha, amikor felhő takarta el a napot, és egy pillanat alatt eleredt az eső. Csak álltam a járda közepén, a pórázt a lábaim köré tekerő, körülöttem rohangáló, majd' felrobbanó, izgatott kutyussal, hátrahajtottam a fejemet, lehunytam a szemem, elmosolyodtam, és élveztem, hogy a cseppek az arcomhoz koppannak.

   Hát, ez vagyok én. Chloe West, a mindenen nevető, komolytalan, 16 éves lány, aki egyszer egész nap bikiniben sütkérezik a napon, és el sem tudja képzelni, hogy a napsütésen kívül még mást is szerethet, egyszer pedig az esőben ácsorog, és élvezi, hogy a haja a hátához tapad. A lány, aki egyszerűen mindenből képes viccet űzni, semmit nem vesz komolyan az életben, és nem érdekli az sem, ha a kutyája galibát csinál. Ugyanakkor én vagyok az is, aki halálosan komolyan veszi, ha a húgát valamelyik liba osztálytársa csúfolni meri, és képes bemenni a húgával a suliba - ezzel ellógva a saját óráit -, és beszólni annak a csajnak. Aki képes elfenekelni az öccsét, ha az kinevetett egy lányt az oviban a szeplői miatt... És igen, az a lány is én vagyok, aki képes sírva elaludni, ha aznap a bátyja a One Directiont szidta.

   Mikor már kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat - Brian nem vesztegette az idejét; már a szó szoros értelmében megfojtott a körém tekert póráz -, kénytelen voltam felhagyni az álmodozással, és kelletlenül folytatni a sétát. Eszemben sem volt az eső miatt hazamenni, sőt! Pont ezért imádtam Londont. Bár elvileg a nyár és a meleg volt a 'nagy kedvenc' nálam, az esőt talán még annál is jobban imádtam. Brian pedig még nálam is jobban élvezte. Folyamatosan a pocsolyákban fetrengett, hogy aztán odajöjjön mellém, és megrázza magát. Csak nevetni tudtam rajta. Az sem érdekelt, hogy a ruhám tiszta víz lesz... Mert mi lesz akkor, ha vizes? Megszárad.

 - Eleven kiskutya - szólalt meg egy hang. Épp a park mellett haladtam el; a srác az egyik sűrű lombú fa alá húzódott be az eső ellen, a gördeszkáját szorongatva.

 - Az - hagytam rá mosolyogva. - Brian a neve, az enyém pedig Chloe. És a tiéd?

 - Louis vagyok - lépett közelebb lazán, és mikor már előttem állt, csak akkor ismertem fel.

   A szám elé tettem a kezemet, és próbáltam elnyomni egy őrült visítást. Nem lenne túl jó első benyomás, ha már most elkezdenék idióta módjára viselkedni. Pedig én általában nem "idióta módjára" viselkedek, hanem tényleg idióta vagyok...

 - 2010 óta rajongótok vagyok! - mondtam lelkesen. - És...

 - Kérsz egy autogramot meg egy közös fotót - mosolyodott el fáradtan.

 - Nem! - tiltakoztam megrökönyödve.

 - Tessék? - nézett rám értetlenül.

 - Tudom, a legtöbben azt kérnek tőletek. De... engem nem érdekel az aláírásotok, és egy fénykép is csak azért, hogy eltegyem emlékbe, és mosolyogjak rajta pár év múlva. Én csak... azt akartam mondani, hogy ti megváltoztattátok az életemet! A One Direction nélkül egy más ember lennék. Egy sokkal rosszabb ember.

 - Nem hiszem - mosolyodott el. - Szerintem egy lány, akit nem zavar, hogy a kutyája eláztatja a ruháját, az már alapból más egy kicsit, mint a többiek.

   Egy percen keresztül csak ácsorogtunk egymással szemben. Brian mostmár Louist is összeáztatta, de úgy látszott, hogy őt sem érdekli. Nagyon bökte a csőrömet az a dolog, amit legutóbb olvastam a neten: hogy Tommo szakított a barátnőjével. Meg akartam kérdezni, hogy miért... De akkor eszembe jutott, hogy valószínűleg minden szembejövő rajongója ezt kérdezi meg először, és én nem akartam egy lenni közülük. Az olyan, mintha most azonnal azzal nyitnék, hogy a magánéletéről faggatom. Hát befogtam a számat, és minden erőmet összeszedve rámosolyogtam.

 - Nem szeretnélek feltartani, biztosan sok a dolgod... - néztem rá.

 - Várj! - Olyan arccal ejtette ki ezt a szót, mintha nem magától tenné, hanem kényszerítené rá valaki. - Nincs kedved... eljönni velem valahova? Mondjuk, gördeszkáznánk, aztán bemutatnálak a többieknek.

 - Tényleg? - csillant fel a szemem. - Oké!

   A gördeszkára pislantva még kicsit meginogtam, de aztán elszántam magam, hogy nem fogom gyáván elutasítani Louis Tomlinsont, aki nem mellesleg randira hívott - pont engem!

   Elvigyorodott, és letette a földre a gördeszkát. Én kikötöttem Brian-t egy fához, és bátortalanul felálltam az ingadozó deszkára. A szívem kihagyott pár ütemet, amikor Louis szó nélkül megfogta a kezeimet - ami egyébként nagyon jól jött, mert még így, mozdulatlan állapotban is elveszteni készültem az egyensúlyomat. Lassan megtolt egy picit, de nem engedett el, hanem mellettem lépkedett, miközben kábé három métert haladtam a deszkán. Megállt, és hagyta, hogy egy kicsit egyedül ingadozzak. Mikor végre visszafelé kormányoztam magamat, mintha előre látta volna, hogy belátható időn belül el fogok taknyolni, elém lépett, és elkapott, mikor előredőltem. A karjaimat a nyaka köré fontam, és éreztem, hogy a lábával kihúzza alólam az ingatag masinát.

 - Egyvalamit tudok - pihegtem a fülébe. - A gördeszka nem nekem való.

 - Már miért ne lenne az? - kérdezte felvont szemöldökkel, mikor elengedett, és már a szilárd talajon álltam.

 - Ötéves korom óta köztudott, hogy két bal kézzel és két bal lábbal lettem megáldva - vigyorodtam el.

 - Minden lány ezt mondja - felelte.

 - Minden lány azért mondja, mert azt hiszi, menő, ha valaki ügyetlen. Én azért mondom, mert tényleg így van.

   Nem szólt egy szót sem, csak mosolyogva fürkészte az arcomat, amitől szinte azonnal elpirultam.

 - Ne bámulj már! - szóltam rá égővörös fejjel egy idő után.

 - Miért? - kérdezte huncut vigyorral.

 - Mert zavarba hozol!

 - Zavarba hozom a kétbalkezes lányt! - röhögte el magát, és kíméletlenül tökéletes vigyorát rám villantva hozott még inkább zavarba.

   Válasz helyett odamentem a kutyámhoz, és eloldoztam a fától. A pórázt erősen megmarkolva biztosítottam, hogy már biztosan ne szökjön el a kópé, és Louis mellé lépve kérdőn ránéztem.

 - Mintha azt mondtad volna, bemutatsz a bandának... - jegyeztem meg.

 - Kis követelős - vigyorodott el megint, és a fél lábával a gördeszkára lépve elindult.

   Én mellette sétáltam. Időnként vetettem rá egy-egy pillantást. Eltűnődtem azon, hogy vajon hogy a fenébe lehet valaki ilyen rohadt jóképű...

 - Mostmár én kérem, hogy ne bámulj, mert zavarba jövök - jegyezte meg röhögve, épp egyik ilyen fürkészésem alkalmával, amikor pont azt hittem, hogy nem is rám figyel.

 - Juhé, zavarba hoztam a One Direction tagját! - ujjongtam nevetve. Brian neveletlenül megharapdálta a lábamat, de nem törődtem vele.

 - Gonosz vagy - húzta össze a szemét.

 - Tudom - mosolyogtam rá.

   Csendben haladtunk tovább. Az eső megállás nélkül szakadt, Brian pedig megállás nélkül dörgölőzött a lábunkhoz, hogy minket is összekenjen.

 - Még sose találkoztam olyan lánnyal, akit nem érdekelt, hogy tiszta sár lesz a ruhája és a lába - képedt el Louis, és úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Nem tudtam hibáztatni érte.

 - Egyszer, kisebb koromban, amikor a bátyámmal sétáltunk az utcán - lehettem vagy öt éves -, jött szembe egy lány meg az anyukája. Akkor is éppen esett az eső, pedig, mikor elindultunk, még hét ágra sütött a nap. A lány ruhája egy víz volt, ahogy az enyém is, csak, míg én direkt ugrándoztam, hogy jól összefröcsköljem a bátyámat, addig az a másik lány... Oké, azt még megértettem, hogy dühös a ruhája miatt, mert még olyan fiatalon is meg tudtam állapítani, hogy nem egy olcsó ruha lehetett, de azt, ahogy az édesanyjával beszélt, azt már nem. Egyszerűen... folyamatosan nyavalygott, hogy az anyja hibája, mi a fenéért - nem pont ezt a szót használta - kellett kirángatnia sétálni, miért nem hagyta tovább gépezni... Azóta rühellem az olyan elkényeztetett lányokat, akiket csak a kinézetük érdekel - tártam szét a karom. - Jó, most én se festek túl jól, de inkább leszek ilyen, mintsem olyan legyek, mint mindenki más.

   Louis elgondolkozva fürkészte az arcomat, mire én lesütöttem a szememet.

 - Kértelek, hogy ne nézz így rám - néztem rá könyörgőn.

 - Hiába, nem tudom rólad levenni a szemem - jegyezte meg pajkos tekintetével Louis, és szerintem nagyon élvezte a helyzetet.

   Kényszeredetten tűrtem, hogy folyamatosan engem néz, és rövid időn belül már a föld alá süllyedni lett volna kedvem. Egyszer csak elröhögte magát.

 - Most meg mi van?

 - Semmi... - röhögött tovább.

   Már sosem tudom meg, hogy min nevetett, mert éppen abban a pillanatban álltunk meg egy kertes ház előtt. Az udvarról hangok szűrődtek ki, és a kerítésen áthajolva konstatáltam, hogy a One Direction négy tagja éppen a kertben focizik. Nem tudtam nem megmosolyogni őket. 2010 óta a rajongójuk voltam, elalvás előtt rájuk gondoltam, ébredés után ők voltak az első gondolatom. A szobám fala a One Direction-ös, 5 Seconds of Summer-es és Little Mix-es poszterekkel volt kitapétázva; egyetlen szabad négyzetcentit sem lehetett találni sehol, mert még a plafon is tele volt velük.

   Louis előkotorta a zsebéből a kulcsot, és kinyitotta a kaput. A fiúk persze azonnal meghallották a kapu nyitódását, és mind odakapták a fejüket. Én lesütöttem a szememet. Egy kertben tartózkodtam a One Direction összes tagjával! Mi van, hogyha ez az egész csak álom..? Annyiszor álmodtam már ilyesmiket, mi van, ha ez is csak egy közülük? Pár óra múlva felébredek, megpillantom az ágyam fölött, a plafonon a posztereket, farkasszemet nézek a srácokkal, és már el is felejtem, hogy pontosan mit álmodtam... Nem, az nem lehet! Akkor inkább aludjak örökké.

 - Lou becsajozott, srácok! - ordította Niall, jellegzetes röhögését társítva hozzá.

 - Fogd be! - ripakodott rá Lou, és becsukta mögöttünk a kaput.

 - Szia! - lépett oda hozzánk Harry, és megállt előttem. - Gondolom, nem kell bemutatkoznom...

 - Nem - nevettem fel. - Chloe West vagyok.

 - Szép neved van - jegyezte meg Liam, aki éppen akkor ért oda hozzánk.

 - Miért van olyan érzésem, hogy minden lánynak ezt mondjátok..? - forgattam a szemem vigyorogva.

 - Neked tényleg szép - tiltakozott Liam.

 - Mi szép? - ugrándozott oda hozzánk Niall is.

 - A neve - világosította fel Harry.

 - Az enyém is az! - ujjongott Niall. - Ugye? Tényleg, neked mi a neved?

 - Chloe vagyok - nevettem fel Niall bohóckodásán. - De a te neved is szép, ír manó, nem kell aggódnod.

 - Ugye? Én mindig mondtam - fonta össze a karját Niall, a többiek pedig a fejüket fogták.

 - Megígértem neki, hogy bemutatom nektek - mondta Louis.

 - Jól tetted - mosolygott rám Zayn. - Már úgyis unjuk egymás idiótaságait...

 - Ez nem is igaz! - kiáltott fel Niall.

 - Nem neked kell hallgatnod minden nap magadat - csóválta a fejét Liam.

 - Befejezni! - feddtem meg őket. - Azt akarjátok, hogy az legyen rólatok az egyetlen emlékem, hogy vitatkoztok? - húztam fel a szemöldököm, és pajkosan végigmértem őket.

 - Igazad van - értett egyet Louis.

 - Már most látom, hogy ki a legértelmesebb közöttünk - röhögött fel Harry, és vállon veregetett.

 - Kösz - sziszegtem, a vállamat dörzsölgetve. Nem tudom, mennyit szokott gyúrni Hazza, mindenesetre ezt vagy direkt csinálta, vagy tényleg nincs tudatában, hogy mennyire erős.

 - Ne haragudj! - szabadkozott.

 - Dehogy - mosolyogtam rá.

 - Chloe... Te egészen véletlenül nem tudsz főzni? - nézett rám könyörgőn Niall.

 - Kezdődik - sóhajtott Liam.

 - De. Éhes vagy, Nialler? - vigyorogtam rá.

 - Képes lennél a vendégünket a konyhában dolgoztatni? - verte fejbe barátian Liam. - Mikor nősz már te fel végre... - fogta a fejét.

 - Nem baj - mosolyodtam el. - De... kérlek, mondjátok, hogy nem üres a hűtőszekrényetek!

   Niall bűntudatos arckifejezése és a többiek megrovó pillantása, amivel a szőke srácot fürkészték, mindent elárult. Az eső lassan kezdett elállni. Töprengve kezdtem el huzigálni a ruhám ujját, és véletlenül a karórámra esett a pillantásom.

 - Basszus... Mennem kéne Luke-ért... - kaptam a fejemhez.

 - Az ki? - értetlenekedtek a többiek.

 - Az öcsém. Négykor kell érte mennem az oviba. És negyed öt van.

 - Elvigyelek kocsival? - ajánlotta fel Louis.

 - Jó lenne - néztem rá hálásan.

 - Akkor gyerünk!

   Már a kocsiban ültünk, amikor támadt egy ötletem. Brian az ölembe fészkelt, és úgy döntöttem, most már abszolút mindegy, mi lesz a ruhámmal. Louis éppen kitolatott az útra, amikor megszólaltam:

 - Játszunk olyat, hogy mindenki mond magáról egy dolgot? Például én kezdem, és utána te mondasz valamit.

 - Ragaszkodsz hozzá? - nézett rám könyörgőn, aztán vissza is emelte a tekintetét az útra.

 - Igen - fontam össze a karomat. - Én kezdem. Mint már tudod, van egy öcsém, Luke, aki még ovis, egy nálam három évvel fiatalabb húgom, Lily és egy nálam hat évvel idősebb bátyám, Richard. Te jössz!

 - Szerintem én semmi olyat nem tudok mondani, amit nem tud már az egész világ...

 - Lehet. Hülye ötlet volt. Ne haragudj!

 - Mégis mi a francért haragudnék? - pislantott rám megrökönyödve.

 - Biztos nagyon rossz lehet, hogy az egész világ könyékig vájkál a magánéletedben. Hogy... egyszerűen nem lehet titkod, mert vagy a rajongók, vagy a média kiderít rólad mindent.

   Erre sem reagált semmit. Idegesen harapdáltam a számat. Megijedtem, hogy valami rosszat mondtam, és most haragszik rám.

 - Most merre? - kérdezte, én pedig sóhajtva mondtam, merre menjen az óvoda felé.

   Mikor odaértünk, már teljesen elállt az eső. Luke az óvoda lépcsőjén üldögélt, és arcát felhúzott térdeire fektette. Szegény! Bűntudatom volt miatta. Nagyon megijedhetett, biztos azt hitte, itt hagyom...

 - Öcskös! - kiáltottam oda neki, miközben felé vettem az irányt.

 - Chloe! - kapta fel a fejét, és vidáman pattant fel. Ugrándozva indult meg felém, én pedig leguggoltam, és kitártam a karomat, így, mire odaért hozzám, nevetve a nyakamba ugrott. Brian körülöttünk ugrált, majd alaposan összenyalogatta Luke kezét.

 - Ne haragudj, öcsi! Többször nem fordul elő, hogy elfelejtelek - ígértem.

 - Szeretlek! - súgta a fülembe, mire könnyek jelentek meg a szememben.

 - Én is szeretlek, kisöcsém - feleltem. - Na, gyere! Bemutatok neked valakit.

   A kezét megfogva fordultam vissza a kocsi felé, és a lélegzetem is elállt. Louis lazán a kocsinak támaszkodva, a bal térdét felhúzva ácsorgott, semmit el nem áruló szemeivel minket fürkészett; ajkán pedig halvány mosoly játszott. Barna tincsei kusza összevisszaságban álltak: gondolom, reggel még gondosan be voltak állítva, de mostanra az eső miatt lelapultak. De Lou még így is szívdöglesztően jól nézett ki. Összeszorult a szívem.

 - Luke, ő itt Louis Tomlinson. Köszönj neki!

 - Szia - kezdte tördelni az ujjait szégyenlősen Luke.

 - Szia, kisember! - vigyorodott el Louis, és felemelte, majd a karjára ültette. Mosolyogva figyeltem őket.

 - A nővérem imádja a bandátokat. Te vagy a kedvence. Állandóan rólad beszél - csevegett Luke, én pedig ismételten a föld alá akartam süllyedni.

 - Imádlak, Luke - szűrtem a fogaim között.

 - Most miért? - mosolygott rám vigasztalón Louis. - Szerintem mind a ketten aranyosak vagytok.

   Nem folytathattuk a beszélgetést, ugyanis a táskámban felhangzott a Story of My Life. Kihalásztam a telefonomat, és a kijelzőn azonnal megláttam az "Anya" feliratot.

 - Szia, anya - szóltam bele.

 - Szia! Hol vagytok? Csak nem történt valami? - kérdezte aggódva ő.

 - Dehogy is, anyu, csak találkoztam valakikkel, és későn vettem észre, hogy idő van, de már itt vagyok, és Luke is szuperül van! - Vetettem egy pillantást a bohóckodó Louisra és Luke-ra, és nem tudtam visszafojtani a mosolyomat.

 - Mikor jöttök haza? - aggodalmaskodott.

 - Nemsokára, anyu, de ne aggódj, minden rendben van, hogyha késünk még egy kicsit, légy szíves, ne tépd a hajad! - kérleltem.

 - Megpróbálom - felelte megrovón anya. - Akkor... vigyázzatok magatokra, és siessetek! Puszi! Szeretlek!

 - Mi is szeretünk, anya - köszöntem el, és kinyomtam a beszélgetést. - Louis! - Erre rögtön rám nézett, és várta, mit szeretnék mondani. - Tudom, hogy bunkóság tőlem, de... hazavinnél? Én maradnék még, de anya már nagyon aggódik, és azt nem szeretem...

 - És ebben mi a bunkóság..?! - értetlenkedett. - Szívesen hazaviszlek. Csak előtte még egy kérés.

 - Igen?

 - Ideadnád a telefonodat?

 - Persze! - Ugyan nem értettem, hogy miért kell neki a telefonom, de így is az adósa voltam, ha csak ennyi kell neki, nekem mindegy... Előkotortam a táskámban uralkodó rumliból a fekete készüléket, és Lou kezébe nyomtam. Ő letette a földre az öcsémet, és elmélyülten nyomogatni kezdte a telefonom képernyőjét.

   Nem akartam kérdezősködni, de mikor már vagy öt perce mást sem csinált, igazán érdekelt, hogy mit művel. Már épp elhatároztam, hogy megkérdezem, amikor elégedett arcot vágva visszaadta a telefonomat. Kérdőn meredtem rá. Szenvtelenül állta a pillantásomat, hozzá ártatlan arcot vágva.

 - Elárulod, mit csináltál? - kérdeztem akaratlanul is elmosolyodva.

 - Nézd meg a telefonkönyvedet!

   Izgatottan nyitottam meg a telefonkönyvet. Sosem volt benne túl sok szám, egyedül a bátyám, a húgom, apa, anya, a nagyszüleim meg egy-két osztálytársam vagy barátnőm telefonszáma volt meg, most viszont... akadozó lélegzettel vettem tudomásul, hogy öt új számmal bővült a lista. Név szerint Louis, Harry, Liam, Niall és Zayn számával...

   Erőlködnöm kellett, hogy ne sikítsak fel örömömben.

 - Köszönöm! - hálálkodtam. - Izé... Mondanám, hogy én is kérem a telódat, de szerintem te nem lennél ennyire feldobva tőle.

   Felröhögött, és a kezembe nyomta a telefonját. Remegő ujjakkal gépeltem be a saját számomat, és Chloe néven mentettem el.

 - Köszi - mondta, mikor visszaadtam neki a telóját.

   Beszálltunk a kocsiba. Tommo a volán mögé, Brian az anyósülésen elvolt magának, én pedig hátra ültem az öcsémmel, mert nem akartam, hogy egyedül ücsörögjön ott. Persze Luke nem bírta megállni, hogy ne csintalankodjon. Folyamatosan pacsizósat játszottunk, és állandóan én nyertem, mivel Luke mindig elfelejtette, hogy amikor látja, hogy megmozdul a kezem, akkor húzza el a kezeit... Imádom az öcsémet. Pont olyan, mint én, csak kicsiben.

   Mikor ezt megunta, csendben ültünk egymás mellett. Aztán azt vettem észre, hogy a hajszálaimat tépkedi.

 - Luke! - ripakodtam rá, és az ujjam köré csavartam azt a tincset, amit éppen kitépni készült. - A lányoknak fáj, ha ezt csinálod velük!

 - Miért, mit csinál? - szólt hátra Louis.

 - Tépkedi a hajamat! - feleltem még mindig felháborodva.

 - Á! Már megijedtem, hogy valami mást...

   Még végig sem mondhatta a mondatot, már röhögve vállba vertem. - Te nem vagy normális! - Szinte már fetrengtem a röhögéstől, ahogy ő is tette volna, ha nem kell az utat figyelnie. - Perverz állat - törölgettem a könnyeimet, mert már sírtam a nevetéstől, és ezt csak tetézte az, amikor a tekintetem találkozott az értetlen Luke-éval.

 - Chloe - kezdte az öcsim. - Mi az a perverz..?

 - Az... - kezdte volna Louis, de rémülten vágtam közbe:

 - Majd, ha nagyobb leszel, elmondom. Te pedig fogd be a szádat, mert én fogom!

 - Juj! - szólalt meg Louis affektáló hangon, és elemelte a tekintetét az útról, és hátrafordult, hogy rám villantsa pajkos vigyorát.

 - Csönd! - feddtem meg, és megragadtam a vállát, hogy visszafordítsam a helyes irányba. - Wrong Direction. Az utat figyeld. És ne okítsd perverzségre a szerencsétlen kisöcsémet, jó? - Ismét rázkódni kezdtem a röhögéstől, de abba kellett hagynom, mert Louis megkérdezte, hogy merre is lakom. Jogos. Az infó nélkül nem nagyon tud hazavinni...

   Időközben megint eleredt az eső. Louis leparkolt a házunk előtt, és amikor kiszálltam a kocsiból, egy kövér esőcsepp koppant a tarkómon. Időközben megszáradt hajam ismét elázott csupán pár másodperc alatt, és így, hogy eszembe jutott, mennyire át van ázva a ruhám, reszketni kezdtem a hidegtől.

 - Tessék. - Louis kihámozta magát a farmerdzsekijéből, és rám adta. A szívemet melegség járta át, és úgy éreztem, háromszor gyorsabban kezd verni.

 - Kösz - hebegtem, és Luke kezét megfogva kirángattam a kocsiból a csintalanságokat tervezgető kutyát, akinek eléggé ázott szaga volt, de nem baj, majd megfürdetem, azt úgyis mindig élvezi - magyarán telefröcsköli az egész lakást. Na, mindegy. Így szeretem.

 - Még egy kérdés - szólalt meg Louis, mikor már épp búcsúzkodni kezdtem. - Ki az a Tom?

   Pár másodpercig csak bámultam rá, mintha kínaiul beszélt volna, de aztán leesett a dolog. Mikor beírta a srácok és a saját számát a telefonomba, biztos megnézte a telefonkönyvemet. Tom az osztálytársam volt.

 - A barátom - füllentettem, és figyeltem az arckifejezését. Nevetni lett volna kedvem, látva azt a letört arcot, de aztán nem bírtam tovább, és felnevettem. - Nehogy elhidd, te buta! Osztálytársam. Egy barom. Szoktunk hülyülni.

 - De semmi komoly, ugye? - tudakolta.

 - Persze! - mosolyodtam el a féltékenységén. - Luke, mondd meg neki, hiszen te is találkoztál már Tommal!

 - Egy barom - bökte ki őszintén Luke, én pedig megütközve meredtem rá.

 - Ki mondta neked ezt a szót?! - hadartam. - Ne használd, mert tudod, hogy anya minden csintalanságodért engem okol!

 - Marcipános csokit adott nekem - ecsetelte Luke. - És allergiás vagyok a marcipánra!

 - Nem tudhatta, hogy allergiás vagy. És Tom nem barom. Vagyis az, de csak olyan értelemben, mint én. Na, köszönj el szépen Louistól!

 - Szia, Louis! - Luke lazán odasétált a sráchoz, és megölelte. Louis mosolyogva viszonozta a gesztust.

 - Szia, te hős - vigyorgott a kisfiúra Tommo, és miután elengedte, Luke ugrándozva jött vissza hozzám.

 - Akkor... köszönöm a fuvarokat meg a telefonszámokat. És a dzsekit. Majd visszaadom - mondtam. Brian türelmetlenül ugrándozott mellettem. Ez a kutya sosem fárad el?

 - Semmiség. - Louis lazán közelebb lépett, és a karjába zárt. Megremegtem az ölelésben. Beszívtam finom illatát, és átöleltem a vállát. Mikor szétváltunk, a gyomromban repdeső lepkék mintha kitörni készültek volna börtönükből. - Majd hívlak. Sziasztok!

 - Oké. Szia! - Bizonytalanul intettem egyet, és mikor az ajtóhoz értünk, még egyszer visszanéztem. Brian türelmetlenül harapdálta a lábamat, de nem törődtem vele. Louis bizonyára abban a pillanatban szállt vissza a kocsijába, amikor hátat fordítottunk, mert épp akkor viharzott el az autója a kertünk előtt, amikor visszanéztem.

   Biztos nagyon untathattam már, ha azonnal lelépett, gondoltam keserűen, és a szüleim letolásától már előre félve nyomtam le a kilincset és léptem be az előszobába Brian és Luke nyomában.

Részletek a történetből: 

1. évad, 2. fejezet: Titkok, suttogás és könnyek

Negyed óra múlva csak Lily, Luke és én voltunk a házban. Apa dolgozni ment, és csak este jön haza, anya pedig ígérete szerint bevásárol Niall-nek. Nincsenek kétségeim afelől, hogy Niall kit fog a legjobban szeretni a családunkból...

   Látszik, hogy Lily és én sok mindenben hasonlítunk: amikor másodszor is benyitottam Luke szobájába, hogy figyeljem álmában a kis csöppséget, a húgom már ott térdelt a gyerekágy mellett, és elmélyülten figyelte kisöcsénk minden mozdulatát. Annyira elmerült ebben, hogy nem hallotta meg, hogy beléptem, így volt alkalmam visszamenni az én szobámba a fényképezőgépért, és mire a kép elkészült, Lily felnézett. A kedvenc típusú fényképezőgépem volt: az alján egy résen azonnal ki is jött az elkészült fotó. A hónom alatt szorongattam a fényképalbumot, és rögtön be is illesztettem a következő üres helyre a fotót. A fülem mögé csúsztatott tollért nyúltam, és csúnyácska betűimmel aláfirkantottam a dátumot és a pár szót: Lily és az alvó Luke. Szeretettől túlcsorduló szívvel léptem oda húgocskám mellé, aki csak mosolygott, mintha azt mondaná: Ez az én bolondos nővérem, akit szeretek.

 - Bocs, de olyan cukik voltatok, hogy ezt nem bírtam kihagyni - suttogtam.

   Letérdeltem Lily mellé, és mindketten boldogan ittuk szeretett öcsénk cuki arcának látványát. Luke pár perc múlva kinyitotta a szemét. Végigmért minket, és cinkos mosolyt villantott.

 - Felébresztettünk, öcsi? - kérdezte bűntudattal a hangjában Lily.

 - Nem, magamtól ébredtem. Ti mit csináltok itt? Ennyire gyönyörű vagyok? - vigyorodott el, apró fogsorát kivillantva.

 - Eltaláltad, öcsi - nevettem el magam, és figyeltem, ahogy Luke ülő helyzetbe tornázza magát. Lily és én szinte egyszerre mozdultunk, hogy helyet foglaljunk mellette. Lefértünk rajta mind a hárman.

 - Ez mi? - bökött a kezemben szorongatott albumra Luke.

 - Fényképalbum. Megnézzük a képeket? - mosolyogtam rá.

- Ühüm! - vágta rá, és rögtön kinyitottam az első oldalon a könyvecskét.

   Az első helyen anya és apa első közös képe foglalt helyet. Utána rögtön az esküvői közös fotójuk, majd pár hónappal később Richard ultrahang képe. Mindhárman mosolyogva lapozgattunk. Utána egy kép a növekvő hasú anyuról, aki a konyhaasztal mellett ülve, arcát a tenyerébe temetve ücsörög. Egy kép, amin Richard még alig pár perces kisbaba, és anya büszkén tartja a karjaiban. Aztán apa is csatlakozott hozzájuk, és így született meg a következő, hármas fotó. Akkor következtek bátyánk "neves napjai". Első mosoly, első nevetés, első lépések, első nap az oviban, utolsó nap az oviban, első nap a suliban, utolsó nap az általános iskolában, középiskolás fotók. Persze közben már megérkeztek anya ismét növekvő pocakos képei, a pillanat, amikor először a kezében tart, mint pár másodperces csecsemőt, aztán ugyanazok a fontos mérföldkövek az életemben, mint Richardéban, csak ezekkel körülbelül egy időben érkezett meg a következő kisbaba: Lily. Ugyanez megismétlődött először vele, aztán Luke-kal is. Persze közben olyan képek is jöttek, amiknek ezekhez a folyamatokhoz semmi köze nem volt: képek az országokról, ahol néha nyaraltunk, Richard is küldött néha képet, amit ő csinált: közös képek az újabb és újabb barátnőivel, aztán az én fiúimmal, amik persze csak alig-alig kerültek megörökítésre, ugyanis egyik se volt túl hosszú. És persze megszámlálhatatlan fotó Marley és Brian különböző csínytevéseiről... Időről időre felnevettünk néhány fényképen. Nagyon vidám húsz perc volt... aztán persze elfogytak a képek, és csak az üres, fehér fóliák bámultak vissza ránk a megtöltetlen oldalakról.

   Lentről ajtónyitódás hangzott fel: anya érkezett meg. Gyorsan lerohantam, hogy segítsek neki kipakolni a cuccokat.

 - Négy alma, tíz mandarin, öt banán, négy barack, három csomag keksz, négy tábla csoki, és egy csomag gumicukor, arra az esetre, ha a te Niall-öd azt is szereti - sorolta anya.

 - Nem tudom, hogy köszönjem meg, anya. Ha akarod, kifizetem, van még félretett pénzem. Elvégre az én haverjaim, nem fair, hogy te pénzelsz...

 - Még csak az kéne! - csattant fel anyu. - Megőrültél, Chloe? Amíg egy dollárom is lesz, amíg igényed van valamire, és amíg "ki nem repülsz a fészekből", addig egy árva centet sem fogadok el tőled! Szép is lenne, ha nem volnék képes ellátni a gyerekeimet..!

 - Visszaszívom, anya. Szeretlek.

 - Én is téged, angyalom. Nevetést hallottam, mikor megjöttem. Miben töritek a fejeteket?

 - Csak fényképeket nézegettünk - mosolyodtam el.

 - Fiatalabb koromban én is azt csináltam - nevetett fel anya. - Az legalább hasznos. Luke már ébren van..?

   A kérdést tökéletesen megválaszolta az a tény, hogy Luke leszánkázott a lépcső korlátján, és a lendülettől hajtva alig tudott lefékezni előttünk. Anya nevetve az ölébe kapta.

 - Csak tudnám, kitől örököltétek ti mindannyian ezt az őrült dolgok űzésére való elmebeteg hajlamot... Talán apádtól. Ő volt ilyen régebben. Szerencsére ő is felnőtt azóta, és nem csinál baromságokat.

 - Bár felnőnék már annyira én is! - sóhajtottam őszintén, miközben anya átadta nekem Luke-ot, mert elkezdte előkészíteni ebédre a kaját. - Néha úgy érzem, már a véremben van, hogy baromságot baromságra halmozzak.

 - Ne mondd ezt. Csak a naiv természeted miatt van. Én még most is ilyen vagyok, bár fiatal koromban sokkal jobban az voltam. Luke! - kiáltott rá fészkelődő öcsikémre, aki, meg sem próbálva titkolni, hogy elege van belőlem, ficánkolni kezdett a karomban, és nagy igyekezetében levert egy üvegpoharat a pultról.

 - Nyugi, anya, összesöpröm én! - ajánlkoztam, mielőtt anya teljesen kétségbeesne a fejetlenség őrült méretei miatt.

   Nem kellett messzire mennem, ugyanis Lily végig ott volt velünk a konyhában, és már hozta is a seprűt meg a lapátot. Gyorsan összesöpörtem az üvegdarabokat, és ellenőriztem, hogy nem maradt-e ott szilánk, ami felnyársalhatna minket. Kidobtam a pohár maradványait, és tekintetem találkozott a megszeppent, szégyenkező öcsémével. Mosolyogva guggoltam le hozzá, és alaposan megölelgettem.

 - Semmi baj, Luke. Nem haragszik senki. Nehogy sírj, hallod? Egy katona nem sír! - vettem elő a megszokott, hatásos mondatot.

 - Igen - nyöszörögte Luke, és a fogát is összeszorította, de nem sírt.

   Nem sokkal később a szobámban álltam, a kitárt gardróbszekrényem ajtajai előtt, tanácstalanul. Három fürdőruhám volt, de arról meg gőzöm se, hogy melyiket vegyem fel erre a különleges alkalomra. Az egyik fekete volt, lila leopárdmintával, a másik élénkpiros, a harmadik rikító citromsárga. Egyformán csinosnak tartottam őket, és egyszerűen kétségbe ejtett a tudat, hogy a One Direction tagjaival és még két példaképemmel találkozom ma, és nem tudom eldönteni, hogy melyik a legalkalmasabb a célra. Ötletem se volt, hogy döntsem el, úgyhogy körbejártam a házban, és mindenkit addig zaklattam, amíg nem mondott valamit. Ez még korántsem jelentett ám sikert! Anya azt mondta, mindegyikben egyformán gyönyörű vagyok, Lily maga is ezzel a problémával volt elfoglalta, és a fejébe vette, hogy elmegy fürdőruhát nézni a boltba. Eszembe sem jutott, hogy Luke-tól kérdezzem meg, elvégre ő mégiscsak az öcsém és három éves... De pont szembe jött a folyosón, amikor vissza akartam menni a szobámba, és meglátta a kezemben szorongatott bikiniket. Ezért beavattam őt is a dilemmámba.

 - Le vagy barnulva, úgyhogy szerintem a citromsárga nem jó. És különben is utálom a citromsárgát. Legyen a piros!

 - Köszönöm, öcsi! El sem tudod képzelni, mennyit segítettél! - Tipikus fiús, undorodó arcát figyelmen kívül hagyva nyomtam mindkét orcájára egy-egy cuppanós puszit.

   Elégedetten mentem vissza a szobámba. Izgalmamban egyszerűen semmivel nem tudtam lekötni magamat, úgyhogy inkább elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Naptej, fürdőruha, törölköző, telefon, fényképezőgép... Ezeken és a kaján kívül más nem is igen kell.

   Még mindig csak fél kilenc volt. Ez nem lehet igaz... Hirtelen ötlettől vezérelve beszóltam Lily és Luke szobájába is, hogy A hobbit 2.-t nézem, ha akarják nézni ők is, jöjjenek a nappaliba. Imádtam a filmet, és bár ezerszer láttam, még mindig imádtam. Mikor vége lett, megebédeltünk, aztán a This Is Us következett, amit talán mindennél jobban imádok. Október 11-én és 12-én tuti elmegyek Lilyvel megnézni. Amint Luke megtudta, mit nézünk, elmenekült, pedig még egy percet sem látott a filmből, úgyhogy nem értem, miért utálja annyira. Mindegy.

   Még mindig volt három óra a várva-várt eseményig. Lily és én már nem bírtunk egy helyben ülni sem, folyamatosan fel alá járkáltunk a házban, Luke és anya nem kis boldogságára. Szó szerint a falra másztak tőlünk, Luke befogta a fülét, és visított, anya meg kétségbeesve próbálta elhallgattatni és közben elmagyarázni nekünk, hogy nem kell ennyire besózni. Ebből is látszik, mennyire nem értenek meg minket. Luke egyszerűen tesz rá, hogy mi kikért vagy mikért rajongunk, anya pedig egyszerűen nem bírta fel fogni, mit jelent nekünk az, hogy a ONE DIRECTION TAGJAIVAL FOGUNK STRANDOLNI! Ez azért több, mint a semmi... Sőt, körülbelül több mindennél együttvéve, amit az életben valaha a húgom vagy én elmondhatunk magunkról.

   Nagyon nehezen vánszorgott el az a három óra. Enyhe émelygést éreztem a gyomromban, és Lily elgyötört arckifejezésére nézve rájöttem, hogy ő sincs jobban.

 - Chloe - szólalt meg Li. - Te hogy bírtad ki ép ésszel, hogy találkoztál velük, Louis pedig megfogta a kezedet és kétszer meg is ölelt..? - tudakolta.

 - Őszintén? Már fogalmam sincs. Szerintem több szívrohamot is átvészeltem közben - közöltem.

Néhány perccel négy előtt csengettek. Az izgalomtól szinte már fuldokolva vánszorogtunk oda a húgommal, a cuccunkat tartalmazó táskát és a "piknikkosarat" szorongatva. Niall állt az ajtóban, elégedett vigyorral az arcán.

 - Chloe! - Látszott rajta, hogy nagyon örül nekem. Vagy, ha nekem nem, akkor a kajának, amit éppen a kezemben tartok. Egyre megy. - Szia, királylány! - nevetett fel, és megpörgetett a levegőben. - Ez pedig itt biztosan a húgod. Hogy hívnak, tökmag?

 - Lily - hebegte tökéletes zavarban a húgom.

 - Egyébként nagy a szája, csak nem bírja felfogni, hogy lát titeket. Harry és te vagytok a kedvencei. Alig bír megszólalni - vigyorodtam el.

 - Chloe - szólalt meg mégis Lily. - Befognád végre? Totál leégetsz.

 - Sziasztok! - pattant oda mellénk Hazza. - Viszem ezt én, Chlo - vigyorgott rám, és kikapta a kezemből a kajás kosarat, mielőtt tiltakozhattam volna.

   A földet bámultam, mozdulatlanná dermedve. Harry nem igazán értette, hogy mi rosszat mondott.

 - Mi baj? - kérdezte nyugtalanul.

 - Eddig csak a bátyám hívott Chlo-nak. Hasonlítotok - mosolyodtam el.

 - Hali! - léptek oda hozzánk a többiek is.

 - Szóval én vagyok az egyik kedvenced, kismanó? - guggolt le Lily mellé Harry. - Szeretleeek! - ölelte meg szorosan, Lily pedig szerintem több szívrohamot is túlélt abban a pillanatban.

 - Én is szeretlek - felelte. 

   Sophia és Perrie élőben még tökéletesebbek voltak, mint a képeken. Nem tudtam felfogni, hogy ez nem álom. Időnként észrevétlenül megcsíptem magam, hogy esetleg tényleg nem álmodom-e, de ébren voltam. Mire ezzel a ténnyel megbirkóztam, már oda is értünk a strandra. Természetesen ahhoz túl messze volt a tenger, hogy ott fürödjünk, tehát csak bepréselődtünk Liam kocsijába, és a termálba mentünk. Persze a szabadtéri medencékhez; egy emberként tiltakoztunk az ellen, hogy a büdös, áporodott levegőjű épületben fürödjünk.

   Miután átöltöztünk fürdőruhába, kerestünk egy olyan medencét, amiben viszonylag kevesen voltak - nem volt nehéz; furcsamód alig voltak emberek. Niall nyitotta a sort: felrohant a deszkára, és nekifutásból szaltózott a vízbe. Még minket, akik a medence szélén álltunk, is tökéletesen összevizezett.

 - Elmebeteg! - kiabálta Sophia, és bement a vízbe, hogy elnáspángolja Niallt.

   Mi is bementünk a medencébe, és a srácok között rögtön el is kezdődött a véget nem érő, szeretetteljes civakodás. Persze, csak viccből, meg minden, de Lily, Sophia, Perrie és én a végére már kicsit kezdtük unni. Egyébként még nem jutott eszembe egy sort áradozni arról, hogy a srácok, de különösen örök kedvencem, Louis, milyen elképesztően tökéletes volt. Izmos felsőtestén csillogott a medence vize, barna, dús haja vizesen tapadt a homlokára. Kék szemei találkoztak az enyémekkel, én pedig elvörösödve kaptam el a tekintetemet, de későn, mert észrevette, hogy bámultam.

   Elröhögte magát. Aztán minden egy pillanat alatt történt. Harry és Zayn épp a víz alatt fojtogatták egymást - természetesen nem komolyan -, és én ezt már csak akkor vettem észre, amikor nem szándékosan, de odébb löktek, mert pont rossz helyen álltam. Na, és hova sodródtam? Hát persze, hogy Louishoz. A hátam kockás hasához súrlódott, ő pedig csak fura hangon felnevetett, és a kezeit a hasam előtt összevonva húzott magához. A szívem a torkomba ugrott; úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Zayn és Hazza szabadkozva jöttek fel, és kértek tőlem bocsánatot, de csak intettem, hogy semmi baj. Zayn, amikor konstatálta, hogy Louis és én milyen pózban ácsorgunk, utánozhatatlan arcot vágva rám kacsintott, Harry pedig vidáman odajött hozzám, hogy pacsizzunk egyet. Összenevettünk, Louis pedig nemsokára elengedett, mert óriási, közös vízi-csata vette kezdetét. Két csapatba rendeződtünk: sajnos kilencen voltunk, így lett egy öt- és egy négyfős csapat. Louis, Lily, Zayn, Perrie és Niall voltak az egyik, Harry, Liam, Sophia és én a másik csapat tagjai. Felfegyverkeztünk vízipisztolyokkal, és kezdődött is egymás agyonfröcskölése.

   Húsz perc múlva valami iszonyúan hangos és rémisztő hang szólalt meg: azonnal tudtuk, mi történt. Mindenki rémülten meredt Niallre, aki a kezét a hasára szorítva nyöszörgött.

 - Éhes vagyok! - ismételgette elszörnyülködve, és falfehér arca arra adott okot, hogy kételkedjünk benne: túléli, ha öt percen belül nem ehet valamit.

   Közösen kivittük a medence szélére, én pedig kirohantam a kajáért, amit hoztam. Mikor Niall megpillantotta a nyitott tetejű, kajával telerakott táskát, felragyogott az arca, és mohón kapta ki belőle, ami először a kezébe került. Ahogy evett, az arca is visszanyerte az eredeti színét, és mi megkönnyebbülve lélegezhettünk fel.

 - Na, erre már nem mondhatjátok, hogy csak színlelte - simogatta meg Niall karját Perrie, és megrovón nézett a srácokra. - Mindig azt mondjátok, hogy csak játssza, hogy éhes, most meg kis híján elájult, mert két órája nem evett!

   A fiúk lesütötték a szemüket, Niall viszont nem haragudott. Mikor visszamentem a medencébe, letette egy kicsit a kajáját, és megölelt. Szorosan visszaöleltem, és nevetve figyeltem, ahogy utána azonnal befal egy újabb almát.

   A strand este nyolckor zárt be, úgyhogy még volt két óránk, hogy szórakozzunk. A srácok a víztől rettegő Zayn-t tanították úszni, Lily, Perrie, Sophia és én pedig a medence széléhez támaszkodva beszélgettünk.

 - Még csak két órája ismerlek - szólalt meg Sophia -, de nagyon szimpatikus lánynak tűnsz. Ha Louis nem lenne akkora kretén, mint amekkora, akkor észrevenné, hogy veled nagyon jól járna.

 - Sophia! - szólt rá éles hangon Perrie. A húgom és én értetlenül kapkodtuk a fejünket, hol az egyik, hol a másik lányra pislogva.

 - Mi... mi van? - kérdeztem.

 - Semmi - vágta rá Perrie.

 - Miért, szerinted nincs joga tudni?! - tudakolta Sophia.

 - Minden joga megvan hozzá, hogy tudja, de megígértük Louisnak, hogy nem mondjuk el, és én megtartom az ígéreteimet.

 - Én is - adta meg magát Sophia, és attól a percből már semmit sem tudtunk kihúzni belőlük.

   Nagyon nem értettem, mit jelentett ez a rövid párbeszéd. Legalább azt megtudtam, hogy Sophia szimpatikusnak tart. Eddig oké; ez az egyetlen dolog, amit biztosan tudok. De a többi tök zavaros. Van valami, ami miatt Sophia haragszik Louisra - legalábbis nekem ez jött le -, és kreténnek tartja, amiért nem veszi észre, hogy velem jól járna (?). Perrie és Sophia is úgy gondolják, hogy jogom van tudni arról a rohadt titkos dologról, de megígérték Louisnak, hogy nem mondják el... Most akkor mi van?!

   Kedvetlenül úsztam el a lányok mellől. Lily mozdulatlanná dermedve állt, lesütött szemmel, Perrie és Sophia mellett. A két lány bűnbánóan nézett rám, de csak elfordultam, és felültem az ugródeszkára - úgyis elfáradtunk már, nem ugrál róla senki.

   Már húsz perce ott ültem, és senkinek nem tűnt fel a hiányom. Figyeltem a srácokat, amint folyamatosan nevetnek valamelyikük poénjain, játszanak, mint az ötéves gyerekek... Mégis pont ezt szerette bennük a legjobban az a sok-sok Directioner szerte a világon. Ez a dolog viszont nem hagyott nyugodni, és nemsokára eljutottam arra a szintre, hogy a fiúk bolondozását nézve sem lett jobb kedvem. Liam hirtelen felpillantott, és észrevette, hogy magányosan üldögélek az ugródeszkán. Elnézést kért a többiektől - észre sem vették, hogy eljön onnan -, és felmászott a létrán, hogy leüljön mellém.

 - Mi a baj, Chloe? - kérdezte gyengéd, megértő hangon.

 - Semmi - feleltem kapásból. Ha Sophia és Perrie megígért valamit Lounak, akkor ugyanazt bizonyára Liam is megígérte neki... Ebből következik, hogy ő sem fog felvilágosítani.

 - Ne hazudj. Valami bajod csak van. - Tényleg nagyon rendes dolog volt tőle, hogy segíteni akart, de eszem ágában sem volt elmondani neki, mert akkor még őt is kínos helyzetbe hozom.

 - Liam, tényleg aranyos vagy, hogy segíteni akarsz, de biztosan tudom, hogy te sem tudnál segíteni. És különben sincs semmi bajom, csak elfáradtam - hazudtam. - Ne aggódj miattam!

 - Ez elég gyenge kifogás volt - röhögte el magát. - De, ha nem tudok segíteni, hát nem tudok. Viszont akkor legalább gyere vissza fürdeni. Mi, idióták, mindig mindenről el tudjuk terelni az emberek figyelmét.

   Elnevettem magamat, és felálltam. Az egyensúlyomat megtartva körülnéztem alattunk, hogy nem ugrok-e rá valakire, de éppen senki nem volt azon a folton, ahova érkezni fogok. Liam arrébb lépett, hogy neki tudjak szaladni, én pedig nekifutásból szaltót ugrottam a klóros vízbe.

   A többiek vigyorogva éljeneztek. Hazza állt a legközelebb hozzám, amikor a vízbe értem, így kapott egy jó adag vizet a nyakába. Közömbös arcot vágva úszkált oda mellém, és megállt előttem. Kérdőn meredtem rá. Aztán se szó, se beszéd, lefröcskölt. Amúgy is tiszta víz voltam, nem zavart a dolog, az a másfél liter víz az arcomba már semmit nem mozdított a helyzetemen, de azért felvisítottam. Kezdetét vette a harcom Hazzával, és körülbelül negyed óra múlva ért véget, amikor kibékültünk. Liam nem tévedett. Ezalatt egyszer sem gondoltam Louisra. Viszont, amikor békülésünk megpecsételéséül Hazza és én perceken keresztül ölelkeztünk, Tommo odajött hozzánk, és a kezeit maga előtt összefonva, leírhatatlan arckifejezéssel bámulva minket, megállt mellettünk, és türelmesen várta, hogy észrevegyük. Harry és én értetlenül meredtünk rá. Én egy kicsit megrovóan is; hiszen már tudtam, hogy van valami, amit titkol előlem, méghozzá annyira, mindenkivel megígértette, hogy nem mondják el nekem. Hirtelen már nem volt kedvem semmihez. Elengedtem Hazzát, és a medence lépcsője felé vettem az irányt. Kimentem a vízből, és a törülközőmmel a kezemben szárítkoztam az egyik padon. A hajamból ömlött a víz... Eszembe jutott, hogy fölöslegesen mostam meg a hajamat... Még ezen is kiakadtam, és a hangulatom romokban hevert.

   Lassan a többiek is kivánszorogtak a vízből, és lefeküdtünk napozni a fűre terített törülközőinkre. Még mindig nem volt kedvem semmihez, attól pedig végképp elfogyott minden türelmem, amikor Louis mellém terítette a törülközőjét, és lefeküdt. Felkönyökölt, és az arcomat fürkészte. Mosolyt erőltettem az arcomra. A színészkedés mindig ment. Mikor belül majdnem felrobbanok, még akkor is képes vagyok felhőtlenül boldognak látszani.

 - Egy ideje figyellek, és furán viselkedsz - szólalt meg Louis. - Mi a baj, Chloe?

 - Mi a baj..? - nevettem fel hisztérikusan. - Miért kérdezi mindenki ezt?! Pont attól lesz bajom, hogy mindenki ezt kérdezgeti tőlem! Úristen, mi baj van, Chloe?! Ha csak egy fél percre nem vigyorgok, már nekem támadtok, hogy mi bajom van... Elfáradt a szám a sok mosolygástól, az van!

   Gondolkodás nélkül felpattantam, és a pénztárcámat előrántva a táskámból a fagyis stand felé vágtattam. Louis követett; ezt hátranézés nélkül is meg tudtam állapítani. Végignézte, ahogy megveszem a négy gombóc finomságot. Ahogy egy fának dőlve elnyalogattam, csak álltunk. Louis mereven, megállás nélkül bámult rám, de már nem tudott zavarba hozni vele. Mikor megettem a fagyit, elindultam vissza oda, ahol a többiek napoztak, de Louis elállta az utamat.

   Kelletlenül emeltem fel a pillantásomat. Vagy öt centivel magasabb volt nálam. A szemem villámokat szórt, de mintha észre sem vette volna.

 - Mondtam, hogy semmi bajom! - tiltakoztam, de meg sem hallotta. Jobb kezével megragadta a karomat, hogy ne tudjak elszökni.

 - Dehogy nincs - felelte. A hangjából, az arcából vagy a szeméből nem tudtam semmit kiolvasni. - Kitalálom. Valaki mondott neked valamit rólam, te pedig elhitted. Hát, ne hidd el, Chloe!

 - Nem mondtak semmit - sziszegtem. - Van valami titkod, amit sem te, sem más nem fog elárulni nekem, mert megígértetted velük!

 - Fejezd be! - suttogta. Az orrunk összeért; tenyereim akaratlanul is izmos mellkasának nyomódtak. Louis zihálva fogta meg a másik karomat is, és így már csak álltunk, szorosan egymáshoz préselődve. A szívem a torkomban dobogott.

   Nem tudom, Louis mikor határozta el, hogy megcsókol; azt sem, hogy az én fejemben mikor fogant meg az az elmebeteg ötlet, hogy nem húzódok el tőle. Már csak arra eszméltem fel, hogy forró, puha ajkait az enyémhez nyomja, és nyelve fékezhetetlen harcba kezd az enyémmel. Elengedte a karomat, helyette mindkét kezét az enyéimhez kulcsolta. Teljesen összeforrva álltunk. Nem tudom, hogy csupán másodpercek, percek, órák vagy napok teltek el, de úgy éreztem, mintha hazaértem volna. A karjaiban otthon éreztem magamat; nem féltem semmitől és nem törődtem semmivel. Nem ez volt életem első csókja, de a nyomába sem ért azoknak, amit egykori barátaimtól kaptam. Ez minden tekintetben másabb, és sokkal jobb, felemelőbb és szenvedélyesebb is volt, mint azok. Már nem féltem semmitől, és Sophia és Perrie megjegyzései is teljesen kimentek a fejemből. A szívem szakadt meg, amikor Louis ajka zihálva elvált az enyémtől.

   Továbbra sem váltunk szét, csak rendes légzésritmusunkat visszanyerni próbálva álltunk ott, a gesztenyefák hűvös árnyékában. Tekintetem találkozott Louiséval, és nem tudtam eldönteni, hogy mi történt a szemével. A csók előtt nem így nézett ki: most üveges, és furcsamód... halott volt a tekintete, mintha valami hatalmas hibát követett volna el. Figyelmen kívül hagytam: az én emberismerő képességeim alapján akár még az örömtől is csilloghatott a kék szempár, nekem az se tűnt volna fel.

 - Lou..? - suttogtam, de csak megrázta a fejét, és a hajába túrt. Elhúzódott tőlem.

 - Ne haragudj - felelte a karját széttárva, és visszament a többiekhez.

   Ne haragudjak..? Ezt most mi a fenére mondta? Mégis mit tett ő, amiért haragudnék rá? Egyre kevésbé igazodom ki rajta. Tanácstalanul mentem vissza a srácokhoz én is, aztán az öltözőbe vonulva átvettem a rendes ruháimat, a vizes fürdőruhámat pedig a törülközőmbe csavarva eltettem a táskámba. A kajás táska az utolsó morzsáig kiürült, amit nem is bántam, mert utáltam volna, ha ez után az eseménydús, fárasztó délután után még cipekednem is kell.

   A srácok hazahoztak minket. Öleléssel búcsúztunk el mindenkitől, én megköszöntem ezt a csodás délutánt. A tekintetem egy pillanatra találkozott Louiséval, de most ő sütötte le a szemét, és bevágta utánunk a kocsi ajtaját. Ez szép volt tőle. A könnyeimet nyelve, gombóccal a torkomban fordultam el. A többiek még a kocsiból is integettek; Lily meg én mosolyt erőltettünk az arcunkra, és mi is lelkesen integettünk nekik.

   Mindent számba véve életem talán legtökéletesebb délutánja volt a mai. És, ami a legesleghihetetlenebb az egészben, Louis megcsókolt! Figyelmen kívül hagytam a titkokat és a suttogást, még azt is, hogy Louis mit mondott a csókunk után, és csak a csókra koncentráltam. De, akárhogy próbálkoztam, már sosem tudtam felidézni pontosan azt, amit akkor éreztem. Életem legcsodálatosabb másfél perce volt, az biztos. Sosem fogom elfelejteni; ez a csók az, amire szerintem még száz évesen is boldogsággal fogok visszagondolni.

 - Chloe... Jól vagy? - suttogta kétségbeesett hangon Lily.

   Feleszmélve az álmodozásból, megrökönyödve vettem észre, hogy kövér könnycseppek csorognak végig az arcomon. Igazából halvány lila gőzöm sem volt, hogy miért sírok, elvégre ez volt a legjobb napom eddigi életem során, és most mégsem az örömtől bőgök. Mi van velem..?

 - Nem. Illetve igen, de valamiért pont az a bajom, hogy nincs semmi bajom, vagy nem tudom - nevettem fel kényszeredetten, és az arcomat Lily vállába fúrva bőgtem tovább, miközben ő a hátamat simogatta.

 - Értem - mosolyodott el Lily.

   Pontosan ez volt az, amit a legjobban szerettem a húgomban: azt, hogy mindig ott volt velem, még olyankor is, amikor még én magam sem értettem magamat. Erején felül próbált vigasztalni, még akkor is, ha nem is tudta, mi bajom, és ez szerintem több, mint amit megérdemlek.

   A könnyeim már teljesen eláztatták Lily pólóját, de nem törődött vele, így én sem.

 - Szeretlek, hugi - hüppögtem, bedugult orral, és a sok sírástól már reszketve.

 - Én is szeretlek, nővérkém - felelte Lily, és gyengéden megsimogatta az arcomat.

1. évad, 10. fejezet: Igaz barátság..?

Adele szólongatására ébredtem.

 - Mi van már..? - nyögtem álmosan.

 - Rezeg a telefonod.

 - Hogy mi?

 - Le van némítva a telefonod. Valaki hív.

 - Ajj már - könyököltem fel, és az idegesítő telefonért nyúltam.

   Louis volt az. Gondolkodás nélkül kinyomtam. Most először tettem ilyet. Oké, lehet, hogy gyerekes, amit mondok, de én most kivételesen azt akarom, hogy egy kicsit megerőltesse magát értem. Ha más lány lenne a helyemben, már régen el is küldte volna a francba, én viszont, rá való tekintettel, nem szakítottam vele. Helyette egy kicsit megsértődöm. Döntse el ő, hogyan akar kiengesztelni.

   A telefon akaratosan kezdett rezegni újra. Újra kinyomtam. Nem akartam hallani a hangját. Akkor megbocsátanék neki. Azt pedig nem tehetem. Egész életemben mindenkinek megbocsátottam, még tizedik esélyt is kapott tőlem mindenki, csak azért, hogy tizedszerre is megbántson. Nem lehetek ilyen puhány!

   Fél perc múlva hangpostaüzenetem jött. Csak ennyi: Kérlek, vedd fel a telefont! Olyan könyörgő hangon, hogy azt hittem, tényleg megteszem. Helyette viszont kikapcsoltam a telefont, és visszafeküdtem aludni.

Arra ébredtem, hogy Brian megállás nélkül ugat. Legszívesebben káromkodtam volna, de visszafogtam magamat, és nyugalmat erőltetve magamra felkeltem. Adele már nem volt a szobában, gondolom, a konyhában segített valamit anyunak. Brian izgatottan ugrált az erkély csukott üvegajtaja előtt, és szemmel láthatóan ki akart jutni rajta.

 - Ki van odakint? - kérdeztem rémülten, de aztán elhessegettem a gondolatot, hogy betörők azok. Elvégre ez esetben éjszaka jöttek volna, most viszont délelőtt volt.

   Brian természetesen nem válaszolt, helyette egyre izgatottabban kezdett ugatni. Lesimítottam a köldököm felett érő narancssárga, testhez simuló pizsamafelsőmet, és óvatosan kinyitottam az ajtót. Brian rögtön kirohant az erkélyre, és abbahagyta az ugatást, helyette a farkát csóválta. 

 Ő volt az. Haja gondosan összekuszálva állt szanaszét, izmos felsőtestén fehér pólót és fekete farmerdzsekit viselt, mert ma egész hűvösnek tűnt az idő. Fekete farmernadrág volt rajta, és egy motornak támaszkodott, miközben ujjaival a kerítés tetején dobolt. Látszólag nem tudta eldönteni, hogy becsöngessen-e vagy ne, Brian viszont leleplezte.

   Azonnal dugába dőlt minden ellenállási kísérletem, és elvesztettem amúgy is törékeny önbizalmamat. De összeszorítottam a számat, és lehengerlő pillantással mértem végig. A kék szemek a pillantásomat keresték, és a szívem megszakadt, amikor megláttam bennük az elkeseredést.

 - Chloe - kiáltott fel nekem, de közbevágtam, mielőtt folytatni tudta volna:

 - Menj el, Louis - kértem ridegen.

 - Inkább te gyere le - vágta rá.

 - Nem megyek.

 - Kérlek! Csak most utoljára! Utána ígérem, békén hagylak, ha azt szeretnéd! Pár percet kérek!

   Már akkor tudtam, hogy fölösleges ellenállni, mikor megpillantottam őt. Szó nélkül visszamentem a szobámba, bevágtam magam mögött az erkély ajtaját, és villámgyorsan átöltöztem. Kék, koptatott, szakadt farmer és piros, ujjatlan top. Sietve megfésülködtem, majd lerohantam a lépcsőn. Anya és Adele már a konyhában voltak, apu pedig munkában. Gyorsan vázoltam, hogy hova megyek, aztán óvatosan kinyitottam az ajtót. Lassan lépkedtem, nehogy már Louis lássa, milyen epekedve várom, hogy megbocsáthassak neki. Közömbös arckifejezéssel nyitottam ki a kertkaput, és álltam meg Louis előtt.

 - Kérlek, felejtsük el a tegnap délutánit - kezdte.

 - Miért, mi volt tegnap délután? - kérdeztem ártatlanul.

 - Ezt ne játsszuk, Chloe - komorodott el az arca.

 - Micsodát? - tettem a tudatlant.

   A reakciójára egyáltalán nem számítottam. Erőteljesen átkarolta a derekamat, és kíméletlenül magához rántott, úgy, hogy már akkor vadul csókolóztunk, mielőtt egyáltalán tiltakozni kezdhettem volna. Megpróbáltam elhúzódni, de szorosan tartott. A lábaim elgyengültek, már csak arra volt erőm, hogy egyik kezemmel Lou hajába túrjak, a másikkal átöleljem a nyakát.

   Pihegve váltunk szét. Louis még mindig a derekamat ölelte, a homlokát pedig az enyémnek döntötte. Kék szemeit az enyémekbe fúrta, és úgy kérdezte, ellenállhatatlanul édes hangon:

 - Megbocsátasz?

 - Meg. De soha nem fogom elfelejteni. Az sem baj, ha te sem tudod elfelejteni Eleanort. De engem soha ne próbálj olyannak látni, mint amilyen ő. - A szavak mintha maguktól jöttek volna a nyelvemre, szinte végig sem gondoltam, de már ki is mondtam.

   Az ajkát harapdálva nézett rám, aztán elengedett, és a mögötte álló fehér motorcsodára mutatott.

 - Szeretnél menni egy kört? - kérdezte.

 - Mióta van neked motorod? Ez nekem új - illetődtem meg.

 - A kérdés az volt, akarsz-e vele menni - világosított fel vigyorogva, mire vállba vágtam.

 - Naná - röhögtem el magam.

   A kezembe nyomott egy bukósisakot, és megvárta, amíg felveszem, miközben ő is ugyanígy tett. Lazán felpattant a mocira - nekem kisebb szívrohamot okozva ugyebár, olyan menő volt -, és várakozva nézett rám. Idegesen mosolyogva ültem fel mögé, átkaroltam a derekát, és a vállára hajtottam a fejemet.

   A jármű hangosan morogva indult el, és alig pár másodperc alatt kilencven kilométer per órára gyorsult. Louis azonban itt sem állt meg. A mellettünk elhaladó világ elmosódott, így nem tudtam megállapítani, hogy merre járunk.

 - Louis! - kiabáltam, de vagy nem hallotta a menetszéltől, vagy nem törődött vele. - Túl gyorsan mész!

   Semmi. A szememet behunyva vártam, hogy vége legyen a rémálomnak. Oké, lehet, hogy gyáva vagyok, de inkább nem motorozok, csak ne kelljen gyorshajtás miatt karamboloznunk. Igazából nem a motorral volt bajom, sőt, kifejezetten jó érzés volt az egész testemen végigáramló adrenalinbomba, de féltettem magunkat, de nem elsősorban magamat. Mégis hogy nézne már ki az a hírekben..? A barátnőjével motorozott a híres One Direction énekese, Louis Tomlinson, amikor figyelmetlenség miatt egy fának ütköztek és mindketten meghaltak... Rajongók milliói halnának bele.

   Böködni kezdtem Louis oldalát, hogy végre felfigyeljen rám. Szitkozódva fordult hátra, de aztán rögtön előre, mert eszébe jutott, hogy ez nem jó ötlet.

 - Mi van? - ordított hátra.

 - Lassíts!

 - Csak nem félsz? - vigyorgott rám.

 - Csak nem akarok meghalni, hallod?!

 - Hülyeségeket beszélsz!

 - Állj meg, kérlek szépen, Louis! - könyörögtem, immár könnyekkel a szememben, amik nem csak az erős menetszél miatt kerültek oda.

 - Ne legyél már ilyen gyáva kukac! - röhögte el magát. Észre sem vette, hogy sírok, elvégre ő előre figyelt.

   Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy menet közben leszállok a motorról, de a kétballábasságomat ismerve nemigen jött volna össze nyaktörés nélkül. Fogalmam sincs, mi ütött Louba. Megőrült, vagy csak tesz arra, amit mondok neki..? Akármelyik, nekem elegem van. Megbocsátottam neki, hogy aztán megint megbántson. Hát, ezért nem hiszek én már a "második esély"-ekben.

 - Louis! - könyörögtem sírva.

   Louis csak abban a pillanatban fogta fel, hogy sírok. Azonnal lelassított, és immár lassú tempóban vitt vissza, haza. Akkor fogtam fel, hogy megszegtem a fogadalmamat, miszerint soha többé nem sírok Louis miatt. Mindegy, ezt ráfogom a motorra, és akkor Louis miatt a fogadalmam óta tényleg nem sírtam. Még.

   Szó nélkül kászálódtam le a járműről, levágtam a bukósisakot az ülésre, és Louis utánamkiabálásait figyelmen kívül vágtattam be a házba, a könnyeimet törölgetve, csalódottan. Bevágtam magam mögött az ajtót, és az előszobában megálltam, hogy összeszedjem magamat.

   A konyhába már úgy léptem be, mint akinek a világon semmi baja. Anya megkérdezte, hogy mi volt, de csak legyintettem, és mondtam, hogy inkább csak barátok maradnánk. Mert én így gondoltam. Két órán keresztül segítettem anyának, aztán előszedtem Brian nyakörvét és pórázát. Említett kutya amint meglátta, mire készülök, boldogan csaholva ugrott oda hozzám, és engedelmesen tűrte, hogy feltegyem rá a nyakörvet és a pórázt. A telefonomat és a lakáskulcsomat a zsebembe csúsztattam, és a nyár végi, tiszta levegőből mélyet szippantva indultam útnak.

   Hamar rájöttem, hogy igazából nem is én sétáltatom Brian-t, hanem ő engem, de abszolút nem bántam.

   Ahogy arra számítottam, az egyik utcán összetalálkoztam Louissal. A motor már nem volt nála, csak téblábolt fel-alá, zsebre dugott kézzel. Ahogy meglátott, bevárt, és együtt sétáltunk tovább. Egyikőnk sem szólalt meg. Egy idő után Louis törte meg a csendet.

 - Eljátszottam az esélyeimet, igaz? - kérdezte halkan.

   Csak bólintottam, erőtlenül és szomorúan. Összeszedtem a gondolataimat, és igyekeztem hadarás nélkül, úgy elmondani őket, hogy közben nem hallatszik a hangomon, hogy ideges vagyok.

 - Figyelj, Louis, nekem ez így nem megy. Szemmel láthatóan közel sem felejtetted még el Eleanort, arról nem is beszélve, hogy még mindig ugyanúgy szereted, mint azelőtt, ha nem jobban. Hidd el, megértem és tiszteletben tartom. Azt viszont nem, hogy úgy játssz velem, mint Brian most azzal a papírgalacsinnal: amikor megunsz, csak eldobsz, aztán kihasználod, hogy fél perc alatt képes vagyok megbocsátani, és kezdődik elölről az egész. Fogd fel, hogy vannak érzéseim, nem is kevés, és nem bírom elviselni, hogy nem én vagyok neked az első..! - Azt mindig kikerültem, hogy a tudtára hozzam: tudom, pontosan tudom, hogy csak álbarátnő vagyok. Majd akkor tudja meg, amikor eljön az ideje. És az szerintem még nem most van. - Mostmár egészen biztos vagyok benne, hogy nem szeretsz engem igazán, vagy, ha igen, nem jobban, mint egy jó barátot. Én ennyivel is tökéletesen megelégszem, sőt, még örülök is! Nem akarom, hogy túlbonyolítsunk mindent..! Azt szeretném, ha... nem tudom, hogy mondjam. Szóval, azt szeretném, ha inkább hasonlítanánk testvérekre, mint szerelmesekre, mert egyébként is ez a helyzet!

   Louis szóra nyitotta a száját, de nem hagytam beszélni.

 - Még nem végeztem - előztem meg. - Kössünk békét, jó? Legyünk barátok, vagy testvérek, tudom is én, csak ne kelljen úgy tennem, mintha a barátnőd lennék, miközben csak felőlem érkezik igazi szerelem! Próbáljuk meg tiszta lappal, érzelmek nélkül, és legyünk megint csak énekes és rajongó, báty és húg, vagy két jó barát, amit szeretnél!

~Louis Tomlinson~

Hát ezt nagyon jól elcsesztem, gondoltam magamban, miközben Chloe meggyötört arcát fürkésztem. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, és végiggondoltam a kérdést.

 - Legyünk barátok! - válaszoltam.

   Chloe sóhajtva elmosolyodott, majd széttárta a karjait, én pedig valamelyest megnyugodva szorítottam magamhoz, immár csak barátként. Amikor motoroztunk, valamiért elfeledkeztem róla, hogy nem Eleanor ül mögöttem. Őt sosem érdekelte, hogy mennyire hajtok gyorsan, egy árva szót sem szólt, sőt, még biztatott is, hogy menjek gyorsabban. Lehetséges volna, hogy Chloe-nak fontosabb vagyok, mint az előző barátnőmnek..? Nem, ezt nem tudom, nem akarom elhinni. Az nem lehet, hogy az egész Elounor hazugság volt. Én legalábbis teljes szívemből szerettem, szeretem és szeretni is fogom El-t, tök mindegy, ő hogy érzett akkor irántam. Chloe sírva fakadt, annyira féltett engem, ő pedig csak kiáltozott, hogy menjek gyorsabban... A gondolat nem hagyott nyugodni.

Augusztus 29-e volt. A bőröm megborzongott, valahányszor arra gondoltam, hogy szeptember elsején elkezdjük a turnénkat. Mindig izgatott voltam ilyenkor, de ennyire, mint most, talán még soha. Büszke voltam az új albumunkra, mert szuperül sikerült - nem nagyképűségből, de tényleg -, és alig vártam, hogy elénekelhessük több ezer rajongó előtt a dalokat. De... aggasztott valami. Már így is, hogy csak barátok maradtunk Chloe-val, valami nagyon furcsa érzés kerített a hatalmába. Nem ez volt a gondolataim fő témája, de akárhogy próbáltam, nem tudtam tőle szabadulni. Ott volt, a tudatom alatt vagy felett vagy ki tudja, hol, és nyomasztott, egyre csak fogyatkozott tőle a jókedvem.

   A konyhában ültünk. Zayn az utolsó napokat Perrie-vel, Liam pedig Sophiával töltötte, úgyhogy csak Niall, Harry és én ültünk az asztalnál.

 - Szóval akkor... Chloe-nál szabad a pálya? - kérdezte Harry.

   Szikrát szóró szemekkel ráztam a fejem. - Harry, légy szíves, ne tegyél úgy, mintha nem tudnád pontosan, hogy nem hagyhatom ennyiben a dolgot. A menedzsment nem azt akarja, hogy szerezzek magamnak egy jó barátot, hanem legyen olyan hihető a kapcsolatom vele, hogy a rajongók kiverjék végre a fejükből az összes idiótaságukat. Egyébként meg miért érdekel téged Chloe?

 - Ezt most komolyan kérdezed, tesó? - nézett rám megrökönyödve Hazza. - Chloe a leggyönyörűbb, legjobb humorú, legintelligensebb, legkedvesebb és legcsinosabb lány, akivel valaha találkoztam. Ez válasz a kérdésedre?

 - Ha még te is megnehezíted a dolgomat, azt nem úszod meg - figyelmeztettem, és szórakozottan néztem a nyers virslit zabáló Niallt, aki eddig egy szót se szólt. - Neked mi a véleményed Chloe-ról, haver?

 - Istenien főz - hangzott a válasz.

 - Na persze, de azon kívül?

 - Lou, te mondod Harrynek, hogy ne tegyen úgy, mintha nem lenne tisztában a helyzettel, de most meg pont te nézel hülyének engem, már bocs. Komolyan feltételeznéd rólam, hogy tovább rontom a helyzetedet azzal, hogy ráhajtok a nődre? Annál talán egy kicsit jobban ismersz, vagy nem? Chloe tüneményes, meg minden, komolyan, de nem az ő boldogsága a lényeg, hanem az, hogy te ép maradj. Már most is mutatkoznak rajtad annak a jelei, hogy kezdesz beleőrülni abba, hogy ki kell használnod Chloe-t. Szóval Harry, lehet visszafogni a benned lakó perverz állatot, mert vagy Chloe vagy egy másik lány összes életkedve, vagy a bandánk létezése. Ha Chloe nem is ezt érdemli, ha most szaladsz hozzá, hogy elmondd az igazságot, azzal egy másik lány sírját ásod meg. Tehát maradj a fenekeden, ha kérhetlek, Harry.

 - Én sem mondhattam volna szebben, Nialler - vigyorogtam rá. - És különben is, a turnéra ás az új albumra kell koncentrálnunk, mert különben így is, úgy is vége a One Direction-nek. Úgyhogy, ha kérhetném, hagyjatok békén azzal, hogy Chloe mit érdemel, oké? Pontosan tudom, hogy nálam tízszer jobb embert érdemel, de nincs más választásom, értsétek meg!

   Legnagyobb meglepetésemre Harry elvette a telefonját, egy kicsit pötyögött rajta, aztán a füléhez emelte.

 - Chloe? - szólt bele, én pedig legszívesebben kitéptem volna az összes göndör fürtjét. - Szia! Csak már kezdtél hiányozni, és gondoltam, unatkozol. Szuper! Akkor negyed óra, és ott vagyok. - Ha a tekintetemmel ölni tudtam volna, Harry már halott lehetett volna. Ő viszont szenvtelenül állta a tekintetemet. - Ha már feltétlenül tönkre kell tenned Chloe-t, ne aggódj, nem foglak megakadályozni. De, ha nem tűnt volna fel, egy igaz barát attól igaz barát, hogy, miután a barátja szakított a párjával, meghallgatja a baját. Én pedig most ezt fogom tenni. Szóval pá! Nem tudom, mikor jövök.

   Kétségbeesetten néztem Harold után, de tudtam, hogy nincs értelme vitatkoznom. Ha ő egyszer a fejébe vett valamit, akkor azt végig is viszi. Nem arról van szó, hogy féltékeny lennék rá, hanem szimplán féltem Harryt. Szokás szerint fejjel megy a falnak, és nem lepődnék meg, ha váratlanul kiderülne, hogy ő igenis nem igaz barátként, hanem a szerelmeként tekint Chloe-ra. És ebből megint Harry fog a legrosszabbul kikerülni. Nem Chloe, főképp nem én. Csak Harry. És ő pont az a személy, akinek hiába koptatnám a számat.

~Harry Styles~

Már akkor is megmozdult bennem valami, amikor először találkoztam Chloe-val. Első pillantásra látszott, hogy más, mint a többiek, Louis történeteiből pedig az is egyértelműen kiderült, hogy ez nem mindig válik az előnyére. Ha három szóval kéne jellemeznem őt, akkor ezek lennének azok: naiv, védtelen hercegnő. Aki a sötét erdőbe, és farkasok közé keveredett. Az egyik farkas pedig én voltam. Még akkor is, ha én nem egy szörnyeteg, hanem a megmentő herceg akartam lenni. Igen, ez így nagyképűen hangzik, elvégre nem egy mesében vagyunk, és ez az egész hülyeség is csak egy metafora. Nem számít. Mert akármit meg tudtam volna tenni, hogy megmentsem Chloe-t, mielőtt valami baja lesz.

   Magabiztosan vágtam át az utcán. Úgy éreztem, hiába voltam Chloe-ék házánál még csak egyszer - akkor is kocsival, és nem én vezettem -, vakon is eltaláltam volna hozzá. Nem akartam arra gondolni, hogy talán túlságosan is erős kötelékek fűznek ehhez a tüneményes lányhoz. Épp elégszer okoztam már fájdalmat saját magamnak azzal, hogy olyanokba szerettem bele, akik sosem lehettek az enyémek. Talán Chloe is egy lesz közülük... de talán nem. És érte én még a poklokat is megjárom, ha csak egy szikrányi esély is van arra, hogy viszonozza. Az sem érdekel, ha ebbe belehalok. Mielőtt meghalok, ezt az egyet még meg kell próbálnom. Chloe ér ennyit. És még sokkal többet is.

   Különös izgatottsággal pillantottam az előttem álló, otthonos házra. Tökéletesen illett Chloe-hoz. Olyan... visszafogottan szép és biztonságot nyújtó volt. Megnyomtam a kertkapu mellett lévő csengőt, és vártam. Kisvártatva Adele, Chloe nővére bukkant elő a lakásból, és biztató mosollyal az arcán kinyitotta nekem a kaput.

 - Szia, Harry! - köszöntött vidáman. - Már most szólok, hogy, ha te is megbántod a húgomat, hivatalosan is One Direction utálóvá avanzsálok, hallottad? Utálom, hogyha sír. És Louisnak köszönhetően az utóbbi időben elég sokszor tette ezt.

   Haragosan meredtem Adele-re. Chloe Louis miatt sír... Ezt nem hiszem el! Ha már be kell csapnia, legalább tegye úgy, hogy Chlo közben boldog legyen! Louis megőrült, ez már biztos.

 - Megígérem - feleltem, és Adele nyomában beléptem az otthonos házba.

 - Jó napot kívánok! - köszöntem be a nappaliba, Chloe édesanyjához. Az apja bizonyára dolgozott, mert őt nem láttam.

 - Ó, szervusz... izé, Liam? Ne haragudj, nem igazán tudom a neveteket - mosolygott kínosan Mrs. West.

 - Harry vagyok - segítettem ki.

 - Harry, kérsz valamilyen üdítőt?

 - Köszönöm, nem, Mrs. West.

 - Akkor spuri az emeletre! Chloe a szobájában van. Első ajtó jobbra. Mulassatok jól.

   A lépcső tetejére felérve majdnem hasra estem egy imádnivaló macsekban. Nevetve emeltem fel a cicát, aki rögtön be is fészkelődött a mellkasomhoz, a karomra. Felemeltem a kezem, és bekopogtam.

 - Bújj be! - hangzott fel a lágy hang, amit annyira szerettem hallani.

   Lenyomtam a kilincset, és beléptem a rendben tartott szobába. Chloe az íróasztalánál ült, és, amikor beléptem, lehajtotta a laptopja fedelét. Gombóc nőtt a torkomban, amikor ráeszméltem, hogy könnyes a szeme.

   Habozás nélkül léptem oda mellé, és a tenyerembe vettem az arcát, hüvelykujjammal letörölve a könnyeit.

 - Chloe, mi baj van? - kérdeztem, mérhetetlenül aggódva.

 - Semmi, csak... éppen most olvastam egy engem mocskoló cikket az egyik Directioner újságíró honlapján.

 - Chloe, ne csináld ezt! - könyörögtem. - Nem akarom, hogy szomorú légy! Ne olvass ilyeneket! Hidd el, amit ott írnak, hazugság, az egész, semmi más! A rajongók és az utálók is csak féltékenyek rád.

 - Nem, Harry. Nekik igazuk van. Tényleg csak álkapcsolatnak vagyok jó... - A könnyei egyre csak potyogtak, és én semmit sem tudtam tenni ellene.

 - Tessék?! - kérdeztem összezavarodva. - Chloe, te...

 - Tudok róla, Harry. Már a kezdetektől fogva gyanítottam, de Eleanor is megerősített benne, úgy két héttel ezelőtt. És, ha el mered mondani Louisnak, esküszöm, hogy megbánod! - hadarta, én pedig csak megráztam a fejemet.

 - És mégis vele maradtál? Úgy, hogy tudod, hogy csak kihasznál?

 - Amint látod, csak félig. Már csak barátok vagyunk. Lou számára én mindig csak barát voltam, és ezt te is tudod.

 - És mit teszel, hogyha mégis elmondom neki? Mint változtat az, hogyha Louis tudja, hogy tudod róla az igazságot?

 - A világon semmi nem változna, ugyanis mindketten tisztában vagyunk vele, hogy Louis nem önszántából csinálta és csinálja velem most is azt, amit csinál. De tudom, hogy nem fogod elmondani. Azért, mert megígéred nekem. - A nagy, barna szemek a tekintetemet keresték.

 - Honnan veszed? - ráncoltam a homlokomat, de már tudtam a választ is.

 - Onnan, hogy megkérlek, hogy ígérd meg. Meg kell ígérned, Harry, hát nem érted? Louis azért nem tudhatja, mert bennem egyedül azért maradt meg ez a kevés színészkedésre való hajlam, mert abban reménykedek, hogy egyszer majd komolyan szeretni fog! De ez nem megy úgy, hogyha ő is tudja, hogy én is tudom, mert akkor már maga Louis lelkesedése is lelohad egy picit, akaratlanul persze, és akkor, ha már ő sem hiszi azt, hogy én elhiszem a színjátékát, akkor a rajongók hogyan hinnék?! Louisnak azt kell hinnie, hogy kézben tartja a dolgokat, különben oda az önbizalma! Elvégre, ha még engem, a naiv, mesékben élő kis libát sem sikerült becsapnia, azt a sok millió, sok ezer szemfüles, ravasz rajongót hogyan sikerülne? Harry, meg kell ígérned nekem, hogy nem mondod el neki! - zokogta.

 - Lakat lesz a számon, Chlo, de ezt te is pontosan tudod - hajtottam le a fejemet. Akaratom ellenére is konstatáltam, hogy Chloe milyen gyönyörű volt, és az arcát alig pár centi választotta el az enyémtől, amitől a szívem hevesebben kezdett verni.

 - Honnan tudnám? - értetlenkedett.

 - Onnan, hogy a barátod vagyok - nyögtem ki.

 - Köszönöm, Harry - sóhajtotta. - A titoktartást, és a barátságodat is. Kevés lánynak van olyan nagyszerű barátja, mint te - ölelt meg.

   A szívem szakadt meg, tudva, hogy ő tényleg csak barátként tekint rám. Nem lehetek több. Rajta múlik. Az érzéseket nem lehet kényszeríteni. 

1. évad, 11. fejezet: Nem értelek, Louis! 

Nem akartam elhinni azt, amit Harry szemeiben láttam. Nem voltam jó emberismerő, sokszor még azt sem bírtam észrevenni, ami az orrom előtt volt, de ahogy itt állt előttem Harry, smaragdzöld szemeit alig pár centi választotta el tőlem, egyszerűen nem lehetett mást hinni, mint amit azokban a szemekben láttam. Harry... Könyörgöm, mondd, hogy csak képzelődöm, mondd, hogy nem szerettél belém! Nekem Louissal kell lennem, az ő életét kell megjavítanom, vagy legalább segíteni neki visszaszerezni Eleanort...

   Ugyanakkor valamilyen különös bizsergés támadt a szívem táján, ahogy kétségbeesetten kerestem a zöld szemek tekintetét. Nem tudom, mi történt akkor bennem, de az eredmény ugyanaz. A kezem kinyúlt Harry keze után. Ujjaink összekulcsolódtak. Harry a homlokát az enyémnek támasztotta, és végre a szemembe nézett.

 - Mit csinálunk mi, Harry? - suttogtam, még mindig könnyes szemmel.

 - Nem tudom - zihálta ő, és a másik kezével megragadta a derekamat, és magához rántott.

   Furcsa érzés volt, hogy hátulról a hideg falnak, elölről pedig Harry forró testének szorultam. Pár másodpercig csak álltunk, ebbe az izgató, bizalmas pózba dermedve, mintha hirtelen tél lett volna, és mi idefagytunk talán, vagy nem tudom... Azt sem tudom, hogy Harry ajkai keresték először az enyémeket, vagy fordítva, csak arra eszméltem, hogy Harry nyelve megállíthatatlanul keringőzik az enyémmel. Felsóhajtottam, és a göndör fürtökbe túrtam. Abszolút nem értettem semmit. Mi a fenét csinálunk mi?! Én Louist szeretem, nem Harryt! Mi a jó ég ütött belém? Szeretetre vágyok, ezért képes lennék elárulni Louist, és kihasználni Harryt?! Nem, ez még tőlem is durva!

   Hékás, buta lány! Mintha Louissal azt beszéltétek volna meg, hogy csak barátok vagytok. Nem csalsz te meg senkit, suttogta egy hang a fejemben. Harry mohón az ajkamba harapott, mire vágyakozón felnyögtem. Harry megszorította a kezeimet, és maga után húzott. Már csak azt éreztem, hogy rázuhanok, és az ágyon fekszünk, én felül, Harry pedig alattam, és éppen a pólómat rántja le rólam. Nem, ezt nem tehetjük..! Valahogyan meg kell akadályoznom!

   Elhúzódtam Harrytől, már amennyire tudtam, és kényszerítettem, hogy rám figyeljen.

 - Harry, ez... ez nem helyes! Mégis mit fog gondolni mindenki?! Hogy még csak ma délelőtt szakítottunk Louval, és máris veled vagyok..?

 - Senki nem fog gondolni semmit, hogyha nem tudják meg! - Harry szemei mintha egy árnyalattal sötétebb színt öltöttek volna, és teljesen elvadulva mértek végig engem. - Mondd csak, Louis talán valaha is megadja majd neked, amit én? Kétlem. Pont olyan hűvös lesz veled még évek múlva is, mint egy hűtőszekrény. Te sokkal jobbat érdemelsz még nálam is, nemhogy nála!

 - Dehát az egyik legjobb barátod! - tiltakoztam elgyengülve, de már akkor tudtam, hogy ezt a csatát elveszítem.

 - Nem akarok Louis Tomlinsonról beszélni. Nem Louis Tomlinsont szeretem. Amit pedig nem lát, nem fáj neki. Egyébként meg... kit érdekel, mit gondolnak vagy mondanak vagy csinálnak mások? Nem is látom most őket. Csak téged látlak. És te gyönyörű vagy. 

1. évad, 17. fejezet: Düh és csalódás

~Louis Tomlinson~

Chloe közelsége nélkül úgy éreztem magamat, mintha zombivá változtam volna. Ez nem olyan szenvedés volt, mint amit Harry vágott le. Sokkal csendesebb. Harry a színpadon is hullaként viselkedett, semmiben nem hallgatott ránk, és csak nagy ritkán méltóztatott szólni hozzánk. Hiába próbálta Liam, Zayn és Niall már vagy ezerszer megviccelni, nem változott semmi.
   Az én kínlódásom viszont észrevétlenül kezdett rajtam elhatalmasodni. Utáltam azt az érzést, hogy nem tudom akármikor legalább messziről látni Chloe-t, nem tudom hallani a hangját. Az ölelések és a csókok már régóta hiányoztak az életemből, és már kezdtem is megszokni, de nem felejtettem el. Nem tudtam elfelejteni, és nem is akartam. Időnként, ha igazán erősen koncentráltam, még fel tudtam idézni azt, ahogy ki tudja, mikor, még együtt jártunk, megfogtam a kezét. A hangot, ahogy azt mondja, szeret. de ilyenkor általában mindig betolakodik a fejembe az is, ahogy azt mondja: Én is gyűlöllek... Pedig mennyire nem volt igaza abban, hogy én gyűlöltem volna őt! Bár, fogalmam sincs. Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket teljes homály borított. Mit is érzek most én Chloe iránt pontosan..? Már akkor sem tudtam, amikor először megpillantottam.
   Még most is magam előtt van az a kép. A teljesen ismeretlen, számomra névtelen lány, ahogy áll a rávetődő napsütésben, mint egy földre szállt angyal, hátravetett fejjel, csukott szemmel élvezi, ahogy az esőcseppek koppannak hibátlan arcán, a hátára tapasztják leírhatatlanul szép, barna haját és eláztatják a ruháját. Mosolyog. Hófehér fogai kivillannak, amikor elneveti magát. A kutyája, amint körülötte rohangál, és látszik rajta, hogy mennyire imádja a gazdáját. Van ember a földön, aki nem imádja Chloe-t?
   Van. És az én vagyok. Én még mindig a múltban élek, és még mindig csak Eleanort hiányolom. Fogalmam sincs, miért, hiszen ő ez idő alatt már bizonyára tovább is lépett, és el is felejtett engem. Hogy szeretem-e? Őszintén, már nem tudom, hogy kit szeretek és kit gyűlölök. Ez pedig egy olyan érzés, amibe előbb vagy utóbb bele fogok pusztulni...
   Mikor Harry visszajött, majd' széttéptük, de nem volt hajlandó megmondani, hogy mégis mi a faszért kellett kockára tennie a bandánk létezését. Azóta viszont gőzerővel turnéztunk tovább, és ez a hozzáállásunkon is látszott. Egyre fáradtabbak lettünk. A banda vége még sosem látszott ennyire közelinek, mint most. A rajongók minden koncerten egyre extrább és vadabb dolgokat dobálnak fel a színpadra, egyre perverzebb, sértőbb táblákat lóbálnak a magasba és egyre ostobább dolgokat kiabálnak nekünk. Lassan ott tartunk, hogy teljesen gátlástalanul áttörnek a biztonsági kerítéseken is, és minden előzetes nélkül lesmárolják valamelyikünket... Nem is tudom, néha az az érzésem, hogy elmebetegek. Justin Bieber-ről a média találja ki a baromságokat, rólunk a tulajdon rajongóink.
   Hálát adtam az égnek, hogy legalább kivételek vannak. Chloe és a húga, Lily is Directionerek, és még sosem láttam rajtuk nyomát annak az őrült fanságnak, amit a többségen. Nagyon remélem, hogy többen is vannak ilyenek. Vannak napjaim, amikor úgy vánszorgok ki az ágyból, hogy elhatározom magamban, ma, mikor színpadra állunk, megtesszük azt, amit már ezerszer elterveztünk azelőtt: a beszédet, amiben elmondjuk, hogy a One Direction véget ért... De soha nem tesszük meg. Nem visz rá minket a lélek. Az a sok millió lány, aki miattunk hagyta abba a karja vagdosását... Mi lesz velük, ha a One Direction feloszlik..?
   Nem akartam erre gondolni. Egyenlőre maradtunk. Jelenleg úgy éjfél köré járhat az idő, de nem tudtam elaludni, így a konyhában ülve válaszolgattam a telómon a tweet-ekre. Lépéseket hallottam, és ahogy felnéztem, Harryt pillantottam meg.
 - Cső - tűrt a hajába álmosan, és ügyetlenül kivett egy kólát a hűtőből.
 - Még mindig nem akarod elárulni, miért kellett elmenned? - vontam fel a szemöldökömet.
 - Kurvára semmi közöd hozzá! - csattant fel.
 - Chloe a legjobb barátnőm, nem emlékszel? Van hozzá közöm, még akkor is, ha te ezt nem vagy hajlandó elfogadni!
 - Tudod, épp elég nekem a saját kínlódásomat nézni, nem kell még az is, hogy te is elkezdd emészteni magadat! - kortyolt bele a jéghideg italba Hazza.
 - Ezután már tényleg nem foglak békén hagyni, amíg el nem mondod.
 - Nem akarod tudni.
 - De igen.
 - Utána azt mondod majd, hogy nem kellett volna.
 - Leszarom.
 - Te akartad. Chloe öngyilkos akart lenni.
   Négy szó, egy rövidke mondat. És bennem ezernyi gondolat fogalmazódott meg. Biztosan rosszul értettem valamit, mert ez egyszerűen nem lehet igaz...
 - Te... Tessék?!
 - Jól hallottad. Chloe meg akarta ölni magát.
   Nekem betelt a pohár. Tehetetlen dühömben felordítottam. Az sem érdekelt, ha a többiek felébrednek rá. Chloe... öngyilkos akart lenni. Ezeket a szavakat egyszerűen nem bírtam feldolgozni.
 - De... de miért? - dadogtam, miközben két kézzel a hajamba túrtam.
 - Mert... nem bír nélkülünk élni.
 - Nélkülünk? - néztem fel értetlenül.
 - Nélküled és nélkülem. Louis, ugye nem azt akarod mondani, hogy észre sem vetted, mennyire szeretett Chloe téged?
 - Csak szeretett..? - néztem fel reménytelenül.
 - Szokás szerint elcseszted. Nem lepne meg, ha tényleg gyűlölne téged - mondta kifejezéstelen arccal Harry.
 - Én... nem értem - öklöztem bele a falba idegességemben.
   A fal megkarcolta a kezemet, de szinte észre sem vettem. Egyedül az járt a fejemben, hogy Chloe meg akarta magát ölni. Ez feldolgozhatatlan, nem tudom elviselni. Bele fogok őrülni. Ez nem lehet igaz... Chloe,e z az életvidám, bizonytalan, naiv, de valamelyest boldog. Akit én tettem ilyenné. Fogalmam sincs, mi járhatott a fejében, mikor erre vetemedett. Talán azt hitte, azért hagytam el, mert nem elég csinos és szép..? Csak mert akkor még ostoba is. Ő a leggyönyörűbb lány, akit életem során láttam. Hogy lehet az, hogy ezt mindenki látja, csak ő nem?!
   Fel akartam hívni. Hallanom kellett a hangját. Mert olyan volt nekem az, mint valami hihetetlenül káros drog. Nem tudtam nélküle élni.
 - Most meg mit művelsz? - ráncolta össze a homlokát Hazz.
 - Szerinted? - emeltem unottan a fülemhez a telefont, és a másik kezemmel idegesen doboltam az asztalon.
 - Éjszaka van, te barom, hagyd aludni! - próbálta kikapni dühösen Harry a kezemből a telefont, de elkésett, mert addigra már abbamaradt a csengő, és felhangzott Chloe tündérien aranyos, álmos hangja:
 - Lou..?
   Úgy döntöttem, hogy a természetemtől eltérő taktikát választok, és nem mondom ki, amit gondolok.
 - Szia, Chloe! Ne haragudj, hogy ilyen későn hívtalak, de hallani akartam a hangod.
 - Nem haragszom, de holnap fáradt leszel egész nap! Miért nem alszol?
 - Nem tudtam aludni. Baj, hogy hívtalak?
 - Nem, nem, dehogy... csak holnap fáradt leszel, és ha most miattam nem tudsz aludni...
   Harry közben dúlva-fúlva elment aludni, én pedig közbevágtam:
 - Nincs semmi baj. Soha nem tudok miattad aludni - vallottam be.
 - Mi?
 - Esténként mindig magam elé képzellek, és nem tudok elaludni. Egyébként mik a terveid holnapra? - tereltem el a témát, mielőtt reagálhatott volna. Nem akartam, hogy megint elküldjön...
 - Hát, túlélem valahogy a sulit, aztán megyek megint ugrani, mert Luke megígérte, hogy... - A hangján hallatszott, hogy a szájához kapta a kezét, de már késő volt. Nem szándékosan mondta, egyszerűen csak őszinte a természete.
   Bennem megfagyott a vér. Milyen ugrás..? Ki az a Luke..? És mi a lófaszt ígért meg Chloe-nak?!!
 - Ki az a Luke? - kérdeztem, igyekezve visszafogni magam, pedig legszívesebben üvöltöttem volna.
 - Csak... egy haverom az ejtőernyőzésről... - hebegte rémülten Chloe, megérezve a hangom élét.
 - Milyen ejtőernyőzés? - követelőztem.
 - Én... ejtőernyőzöm! - vallotta be.
 - Hogy mit csinálsz?! - csattantam fel idegességemben. - Miért csinálsz ilyen baromságokat, Chloe?! Áruld már el, mert baromira kíváncsivá tettél!
 - Egyvalamit tisztázzunk már, Tomlinson! - Már Chloe hangjából is düh csengett. - Nem vagyok a tulajdonod, hogy elrakj a fiókba, és elővegyél, amikor kellek valamire! Nem tilthatod meg, hogy mit csináljak, mert nem vagy sem az apám, sem a barátom, se a szerelmem, de még csak haverom sem vagy, ha már itt tartunk! - sorolta egyre dühösebben. - És ne ordítozz velem ilyen hangnemben, ha kérhetlek, mert itt egyedül nekem van okom és jogom dühösnek lenni!
   A szó is belém fagyott.
 - Akkor már nem szeretsz? - suttogtam az egyetlen szót, ami eljutott az agyamig ezekből.
   Hisztérikusan felnevetett.
 - Mondd, hol élsz te, Louis?! Nem, képzeld, nem szeretlek! A szívem egy része talán még feléd húz, de a fele már Harryhez, és elnézve azt, ahogy velem bánsz, már a másik fele is fontolóra vette, hogy lemondjon rólad!
 - De ne tegye - kértem keserűen. - Chloe, én...
 - Nem, ne mondj nekem semmit, szépen kérlek! Nem érdekelnek a hazugságaid - szűrte a fogai között, és kinyomta.
   Remegtek a lábaim, ahogy a telefonomat erőtlenül az asztalra ejtve felálltam, és kibotorkáltam a kertbe, hogy felnézzek az égre. Ha Chloe már látni sem bír, akkor legalább a csillagok alatt együtt vagyunk...
   Ez a bizonyos Luke járt a fejemben. Biztosan sokkal kedvesebb és őszintébb Chloe-val, mint én valaha is voltam. Hogy lehetek ekkora ökör?! És Chloe ejtőernyőzik. Holnap is az életét akarja kockáztatni. Vajon miért teszi? És egyáltalán, öngyilkos miért akart lenni..?
   Semmit nem értek. Csak az jár a fejemben, hogy mennyire szenvedélyes Chloe hangja, amikor dühös, és, ha nem cseszek el mindent vele kapcsolatban, akkor nem csak dühösen szólhatna hozzám.

1. évad, 24. fejezet: Rohadék vigyor

A padok a kevés használat miatt mohával voltak benőve, így csak leültem a földre. Már az sem érdekelt, hogyha felfázom. A szívem a torkomban dobogott. Az utcalámpák fénye zavarta a szememet, de nem törődtem vele.
   Aztán megérkezett Louis. Vékony lábait fekete farmer takarta, izmos felsőtestét egy fehér póló, ami kiemelte tökéletes mellkasát. Ezek után a kék farmerdzseki már felért egy szívrohammal. Miért kell ilyen tökéletesen kinéznie?!, sóhajtottam reményvesztetten.
   Szemmel láthatóan ideges volt, mert csak megállt előttem, és gondosan megfésült hajába túrt. Nem tudtam eltépni a tekintetemet a kék szemektől. Furcsa volt, hogy ennyire felfelé kell rá néznem, elvégre én ültem, ő pedig állt.
   Egyszer csak kihúzta a jobb kezét a zsebéből, ahol addig volt, és kinyújtotta felém. Már majdnem elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy jelenleg azért van itt, mert már az egész világ egy kurvának tart engem. És még ő maga is egyetért velük. Legalábbis gondolom. Azért jött, hogy visszavonja az eljegyzést... Mi másért nézne rám ilyen elkeseredetten?
   Megszorítottam felajánlott kezét, mire határozottan, mégis gyengéden felhúzott.
 - Csak mert nem lenne jó, ha felfáznál - fűzte hozzá, és a fejét oldalra döntve fürkészte az arcomat. - Chloe, kérlek, áruld már el, mire volt jó levágni és befesteni a hajadat? - A hangja cseppet sem volt éles, inkább elkeseredett. Tuti, hogy szakítani akar, vontam le a következtetést magamban.
 - Hagyjuk már ezt, Lou - mondtam halkan. - Inkább mondd ki, és hagyjuk a fenébe.
 - Mit mondjak ki? - ráncolta össze a szemöldökét. Még ez is rohadt jól állt neki.
 - Hogy szakítani akarsz - sütöttem le a szemem.
   Csak bámult rám, halálos csendben. Szemében értetlenség csillant. Kellett pár másodperc, mire felfogta, és amint ez megtörtént, közelebb lépett hozzám, és egyik tenyerével gyengéden félregyűrt néhány fekete tincset az arcomból, a fülem mögé. Csak nézett rám, hüvelykujjával az arcomat simogatva, amitől szokás szerint libabőrös lettem, annyira jólesett az érintése.
 - Honnan szedted te ezt az őrültséget? - kérdezte halkan.
 - Hát nem akarsz szakítani? - kérdeztem, teljesen összezavarodva.
 - Mi a fenéért akarnék? Inkább én rettegtem attól, hogy te akarsz. Nincs rajtad a gyűrű, amit adtam.
 - De itt van, nálam - nyúltam a zsebembe, és a tenyeremre tettem a gyönyörű ékszert. - Csak... nem éreztem magamat méltónak arra, hogy hordjam.
 - Néha úgy érzem, te teljesen megvesztél - röhögte el magát erőltetetten Louis, és elvette tőlem a gyűrűt, de csak azért, hogy a gyűrűsujjamra húzhassa. - Te voltál, te vagy, és te leszel az egyetlen lány az életemben. Nem tudok nélküled élni. Ma is, mikor el kellett jönnöm innen reggel, a szívem szakadt meg, valahányszor egy újabb perc telt el úgy, hogy nem tudhattalak magam mellett. Mikor fogod már végre fel, hogy szeretlek?!
 - Soha - suttogtam remegő hangon. - Mert még mindig olyan hihetetlen, hogy egy olyan tökéletes srác, mint te, pont engem akar feleségül venni.
 - Nem vagyok tökéletes. Te viszont az vagy - fogta meg a kezemet, ellentmondást nem tűrve magához húzott, és hevesen lecsapott az ajkaimra.
   Pillangóim azonnal felébredtek, s hatalmas szárnyaikkal csapdosni kezdve majdnem kilyukasztották a hasfalamat. Louis a derekam köré fonta a karjait, és még közelebb tartott magához, mire én átöleltem a nyakát, és olyan szerelemmel csókoltam meg, mint talán még soha életemben.
   Mikor levegő után kapkodva szétváltunk, Louis, még mindig szorosan ölelve a homlokomnak döntötte az övét. A kék szemek szinte megbabonáztak. Továbbra sem engedett el, úgy mondta:
 - Szeretném hallani a te verziódat is arról, hogy mi van közted és Luke között. Csak mert a rajongók máris egyre durvább dolgokat költenek.
 - Szerelmet vallott nekem, de finoman a tudtára hoztam, hogy menyasszony vagyok - feleltem.
 - És a hajad átvariálásának mi értelme volt? - simított végig fekete tincseimen.
 - A festék fél év múlva kijön - szabadkoztam, nyakig elvörösödve.
 - De nem nő vissza olyan hamar - sóhajtott, de nem firtatta tovább. - Amúgy mondtam már, hogy nagyon jól áll az elpirulás?
 - Én ezt inkább kigyulladásnak mondtam - helyesbítettem, mert a bőröm szinte lángolt a szégyentől.
   Louis elnevette magát. Ezúttal nem erőltetetten vagy halkan, hanem őszintén, teli torokból. Ettől pedig nekem is nevetnem kellett. Így csak álltunk ott, egymást ölelve, és nevettünk - a semmin.
 - Szeretlek - mondta hirtelen, mikor már egy ideje abbahagytuk a röhögést, és csendben voltunk.
 - Én jobban - vágtam rá, mire ismét elmosolyodott.
 - Nálam nem jobban - simította ki megint a homlokomból az odalógó hajszálakat.
 - Honnan tudod? - incselkedtem mosolyogva.
 - Csak tudom - villantotta ki a fogait, és puszit nyomott a homlokomra.
   Az órájára pillantott, mire az arca elkomorult, és az ajkába harapott.
 - Menned kell - mondtam halkan. Nem kérdés volt.
 - Sajnálom - rázta a fejét tehetetlenül.
 - Semmi baj - mosolyogtam rá biztatóan. - Menj csak. A rajongóid várnak.
 - De te is a rajongóm vagy - jegyezte meg pajkosan.
 - Ez a rajongó tud várni - hajtottam le a fejemet.
 - Búcsúcsókot azért még kaphatok? - mutatta be azt a tipikus, könyörgő arckifejezést.
   Csak elnevettem magamat, karjaimat széles vállai fölött a nyaka köré fontam, és felpipiskedtem, hogy elérjem ajkait, mert magasabb volt, mint én. Játékosan az alsó ajkába haraptam, mire elmosolyodott, és kezét a fenekemre csúsztatta.
   Az egész világot kizártuk. Felugrottam egy kicsit, hogy lábaimat a csípője köré fonhassam. Hátrált pár lépést, és a hátát egy fának döntve csókolt tovább. Na, enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy elképesztően jól csókolt. A szívem mélyén azt kívántam, bár sohasem kéne elválnunk egymástól, bár soha ne kéne Louisnak elmennie. De tudtam, hogy ez kimondhatatlanul önző gondolat, így gyorsan elhessegettem, és kihasználtam azt a pár, még Louissal tölthető percet.
   Pihegve, levegőért kapkodva váltak el ajkaink. Louis pimaszul elvigyorodott.
 - A francba, most meg nekem nincs kedvem elmenni - morogta, miközben megnyalta a számat.
 - Ne csináld már! - kuncogtam. - Muszáj menned! Harry különben is kinyír minket, hogyha miattam késel el.
 - Egyébként, gondolkoztam a gyerek-dolgon. És nincs ellenvetésem - mosolygott rám.
 - Úgy szeretlek - nevettem el magam.
 - Én is téged - felelte. Kelletlenül álltam meg ismét a saját lábamon.
 - Akkor... ég veled - suttogtam, miközben olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak tudtam.


~Louis Tomlinson~

 Chloe teste teljesen az enyémnek simult; csípője az enyémnek feszült. Lágy csókot lehelt ajkaimra, miközben tovább ringatta a csípőjét, ezzel engem ingerelve.
 - Mit művelsz? - ziháltam körkörös csípőmozdulatainak köszönhetően.
 - Kettőt tippelhetsz - suttogta, és megnyalta az ajkát.
 - Teljesen meg akarsz őrjíteni?! - kaptam el a csuklóját, és magamhoz húztam, ajkaimat szenvedélyesen az övéire illesztve.
 - Úgy látom, nemigen van ellenedre - suttogta, csintalan pillantást vetve dudorodó alsó tájamra.
 - Nem igazán értem, mit akarsz ezzel elérni.
 - Csak nem szeretnél valamit? - huzigálta meg a tarkómon a hajamat.
 - Ne szórakozz velem, mert, ha így folytatod, a földön csinállak fel - kapkodtam a levegőt, és a csípőjére tettem a kezét, de továbbra sem hagyta abba.
 - És akkor mi lesz? - suttogta.
 - Végül is, abból nem lehet gond, ha lekések egy koncertet.
 - Végre valami, amiben egyetértünk - vigyorodott el kajánul.
   Nem bírtam tovább visszafogni a bennem tomboló vadállatot. Eddig a fának támaszkodtam, de, ahogy megcsúsztam, eldőltünk, de egyikünket sem érdekelte, csak vadul csókolóztunk tovább.

Elégedetten figyeltem, ahogy Chloe gyorsan magára kapkodja a ruháit. Nem azért sietett, mert szégyellős volt előttem - lehetetlen is volt azok után, amiken keresztülmentünk már -, hanem mert kicsit őrült dolog volt az éjszaka közepén egy elhagyatott park közepén, télen szeretkezni, főleg úgy, hogy nem volt annyi eszem, hogy hozzak magammal óvszert. Ráadásul hideg is volt, nem kicsit. Chlo arca kipirult, és reszketve dőlt egy fának. Én is magamra kapdostam a ruháimat, és pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. Chloe a hidegtől reszketve nézett rám, én pedig óvatosan nyújtottam neki a kabátomat.
 - Valamit nagyon rosszul csinálhatok, ha fázol - mosolyodtam el kínomban.
 - Dehogy is! Nem a hidegtől reszketek! - tiltakozott.
 - Hanem?
 - Kinevetsz.
 - Dehogy nevetlek ki!
 - De akkor sem!
 - Chloe! - túrtam a hajába. - Várok!
 - Olyan jó volt - suttogta.
 - Csak azért mondod, hogy jobb kedvem legyen - mormoltam a fülébe.
 - Te akkora paraszt vagy! - röhögte el magát. - Nem azért mondom!
 - Esküszöl?
 - A gyűrűmre - lengette meg az orrom előtt a gyűrűt viselő kezét.
 - Ha még sokat hadonászol, itt maradok egész éjszakára - nevettem el magam. - De most már tényleg mennem kell. Vigyázz magadra, jó? - kötöttem a lelkére. - Nem bírnám ki, ha történne veled valami.
 - Okés - nyugtatott meg.
 - És Luke-ot is kerüld el, ha kérhetlek.
 - De... Ő a legjobb barátom. És nem szeretném megbántani.
 - Valahogy csak le tudod majd rázni - vigyorodtam el. - Okos lányka vagy te.
 - Én aztán nem - bokszolt oldalba viccesen.
 - Ne hazudj! Engem is levettél a lábamról - incselkedtem vele.
 - Talán azt szeretnéd, ha Luke-ot is 'levenném a lábáról'? - kérdezte félmosollyal az arcán.
 - Azt hittem, ez a kiváltság csak nekem jár - fontam a dereka köré a karom, de jobban féltékennyé tett ennek a lehetősége, mint azt kimutattam volna valaha is Chlo előtt.
 - Igazad is van - értette össze az orrunkat.
 - Reméltem is! - Kezemet merészen lejjebb csúsztattam, hogy végigsimíthassak feszes fenekén. Vadul lecsaptam az ajkaira, de közben elnevette magát, és elhúzódott.
 - Soha nem érsz vissza, hogyha ezt így folytatod.
 - Miért, mi baj lehet egy második menetből? - harapdáltam az alsó ajkát mosolyogva.
 - Most öltöztem fel, és másodszor már lusta lennék - nevette el magát.
 - Szívesen felöltöztetlek én is - suttogtam rekedtesen. - Bár, igazság szerint sokkal jobban szeretlek vetkőztetni.
 - Louis, ne csináld már! - csapott finoman a fenekét simogató tenyeremre. - Komolyan! És különben is, kifordítva van rajtad a póló - röhögte el magát.
 - Segíthetsz megfordítani - vetettem fel, és még mindig nem sikerült letörölnöm az arcomról a pimasz vigyort.
 - Javíthatatlanul romlott vagy - húzta kedves mosolyra az ajkait, mire kedvem lett volna ismét birtokba venni őket.
 - Te sem vagy épp javítható - ugrattam.
 - Talán azt szeretnéd, ha szégyellősebb lennék?
 - Azt szeretném, ha mindig olyan maradnál, mint amilyen most vagy - fordítottam komolyra a szót, és ezt Chloe is észrevette. - Figyelj, tökéletesen át tudom érezni, hogy hiányzok neked, ha nem vagyok itt, de inkább ne akard tudni, én mit érzek! Ne legyél szomorú! Egyszerűen nem bírom elviselni, mikor szomorú vagy. És nem is tudok veled lenni, hogy akármikor megvigasztalhassalak - kacsintottam rá pajkosan. - De... Ha esetleg összejött a gyerek - tettem a tenyeremet Chlo hasára -, akkor ez megváltozik. Megígérem. Elhiszed nekem, ugye?
 - El - bólintott, és végigsimított a hasán lévő kezemen. - De azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a baba miatt feladd az álmaidat.
 - Ezt hogy érted?
 - Louis, az éneklés az életed. Nem tudnám elviselni, ha miattunk fel kéne adnod ezt - hajtotta le a fejét.
 - Hé! - vezettem ujjaimat a hajába. - Ezzel kapcsolatban tévedsz - néztem mélyen a szemébe. - Imádok énekelni, de... az életem már nagyon régóta te vagy.
   Chloe szégyellősen elmosolyodott, az ajkába harapott, majd tétovázva lábujjhegyre állt, hogy megcsókolhasson. Ő éppenséggel csak egy puszit akart adni a számra, de elkaptam a csuklóját, hogy ne tudjon elszökni, és követelőzve lecsaptam az ajkaira. Nyelvünk először lágyan, majd egyre vadabbul találkozott, én pedig egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy a francba már, ma én biztosan nem fogok hazaérni.
   Chloe szerencsére észnél volt. Lágyan eltolt magától, és pihegve megszólalt:
 - Mikor láthatlak újra?
 - Amint csak lehet - ígértem, és bár szívem szerint örökre az imádott nőt a karjaimban tartva maradtam volna, muszáj volt elengednem, egy utolsó mosollyal elköszönni tőle, majd elindulni a reptér felé a sötét éjszakában.

Már hajnalodott, mire visszaértem. A srácokkal bérelt lakosztályban már csak a konyhában égett a villany. Kicsit sem érdekelt, hogyha letolnak, hogy későn jöttem, és nem értem ide a megbeszélésre. Nélkülem is meg tudták oldani. Amikor valamelyikünk beteg volt, mindig meg tudtuk oldani, hogy ki énekelje helyette a szólóit. Én jelenleg nem beteg voltam, csak... szerelmes. Habár ki a megmondhatója, hogy az nem egy betegség..?
   A srácok a konyhaasztalnál ültek. Niall épp valami kihűlt gyorskaját majszolgatott, Zayn és Liam halkan beszélgettek, Harry viszont csak mogorván meredt maga elé. Ez akkor sem változott, amikor beléptem a helyiségbe. Egyetlen lenéző pillantással végigmért, szeme megakadt kifordítva felejtett pólómon - kicsit sem érdekel, hogy így utaztam végig a repülőn idáig -, majd amolyan 'mindjárt elhányom magam' arckifejezéssel felállt, és távozni készült a helyiségből. De elálltam az útját.
 - Figyelj, ez így már több, mint elviselhetetlen, szóval szeretném, ha megbeszélnénk - kértem, igyekezve nem bunkó hangon beszélni. Tiszteletben tartottam Harry érzéseit; ellenkező esetben én még ennél is hevesebben fogadtam volna a tényt, hogy a lány, akit mindennél jobban szeretek, egy szemétládát választott helyettem.
 - Mit akarsz te velem megbeszélni, Tomlinson?! - A zöld szemek szinte izzottak, miközben Harry ismét megpróbált kikerülni engem, de megint megakadályoztam.
 - Azokat a dolgokat, amiket már nagyon régen meg kellett volna beszélnünk egymással - sziszegtem, intve a srácoknak, hogy hagyjanak minket magunkra. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy Harry azok után sem adja fel Chloe meghódítását, hogy a lány már az én menyasszonyom. Elképzeltem, mi történne, ha én mondjuk elutaznék egy időre, Chloe pedig emiatt rossz passzban lenne, Harry pedig odamenne hozzá, "megvigasztalni"... Már a gondolatra is fortyogtam a dühtől. Harrynek meg kell értenie, hogy vannak esetek, amikor a 'Soha ne add fel!' hangzású mondás nem érvényes.
   A hangokból ítélve Zayn, Niall és Liam elhagyták a konyhát, bár Liam, arcán aggódó arckifejezéssel odalépett hozzánk.
 - Srácok, nem maradhatnék mégis itt? Csak, mert legutóbb sem volt kellemes, hogy egy napra magatokra hagytalak, és félholtra vertétek egymást!
 - Ne aggódj, Li, ha Tommo nagyon kegyetlen lenne, majd kíméletes leszek - szűrte a fogai között Harry, szemét egy pillanatra sem véve le rólam.
   Biccentettem, mire Liam, még mindig nyugtalanul ugyan, de kettesben hagyott minket.
 - Legalább jó érzés? - mordult rám Hazza.
 - Micsoda?
 - Az, hogy olyasvalakit mocskolsz be a kezeddel, aki ezerszer jobbat érdemel nálad - sziszegte.
 - Ha tudnád, micsodáimmal mocskoltam már be... - vigyorodtam el pimaszul.
   Kár volt. Harry egy laza mozdulattal orrba vágott. Az orromból ömlő vérre egy zsebkendőt szorítottam, de igazából meg sem éreztem a fájdalmat. Nem érdekelt.
 - Leszarom - vont vállat Harry, de tudtam, hogy nem ütött volna meg, ha tényleg nem érdekli. Szeme villámokat szórt. - Először az enyém volt. Vagy elfelejtetted? - húzta vigyorra a száját. - A te kis angyali menyasszonykád először az enyém volt. Csak és kizárólag az enyém. Többször is. Fogalmad sincs, miket műveltünk...
   Ezzel érzékeny pontra tapintott. Abban a percben abszolút elvesztettem a fejemet; nem gondolkodtam, csak tettem azt, amit a szívem diktált. Jelen esetben pedig azt diktálta, hogy behúzzak egyet Harrynek. De nem kicsit, hanem olyat, amit sosem felejt el. Teljes erőmből.
   Sikerült is. Még az én öklöm is vérezni kezdett. Harry arcát pedig inkább nem fejteném ki, mert még én is rosszul voltam, ha csak ránéztem. De szerencsére az orrát nem törtem el, mert abban az esetben be kellett volna vinnünk a kórházba.
   Harry még mindig mosolygott. A pólójába törölte véráztatta arcát, majd ismét rám nézett. Elnevette magát.
 - Légy csak büszke magadra, Tommo! De azt megígérhetem neked, hogy eljön majd az a nap, amikor Chloe, ha csak egyetlen éjszakára is, de megint az enyém lesz - röhögte.
   A pólójánál fogva megragadtam, és már készültem volna újra szájon baszni, hogy megtanulja végre, hol a helye, de Liam odarohant hozzám, és a karjaimat megragadva visszarántott. Harry arcáról még mindig nem lohadt le az az önelégült, rohadék vigyor.


1. évad, 35. fejezet: Ő a testvérem!

 - Elviszlek - ajánlotta fel Ashton, mielőtt Luke kinyithatta volna a száját.
   A nappaliban ültünk. Az öcsém az ölemben ült és csacsogott arról, hogy az oviban a szerelme miket csinált múltkor. Én épp az órámra pillantottam, és ezt Ashton szúrta ki először. Elmosolyodva bólintottam rá az ajánlatára, és felkaptam a táskámat. Már nem volt kedvem átöltözni, és különben sem divatbemutatóra megyek, hanem a kisöcsémért, a kórházba. Ashton kinyitotta nekem az ajtót, és előreengedett, majd követett. Elköszöntünk a többiektől, puszit nyomtam a kisebbik Luke arcára, és kiléptem a hűvös, kora esti levegőbe.
 - Már minden elő van készítve a picinek, igaz? - érdeklődött fesztelenül Ash.
 - Az anyukáját kivéve már igen - feleltem, monoton hangon.
 - Nem lesz semmi baj, Chlo - próbált megnyugtatni. - És még meg sem köszönted, hogy megmentettelek Luke-tól.
 - Tessék? - röhögtem el magam kínosan, miközben beszálltunk a kocsiba.
 - Á, szóval Zayn nem mondta neked..? - pislantott rám elszontyolodva, ahogy beindította a motort, és elindult.
 - Micsodát? - meredtem rá kikerekedett szemekkel.
 - Azt, amit kért tőlem.
 - Basszus, Ash, mit kért tőled? - követelőztem elkeseredve.
 - Csak azt, hogy tartsalak olyan távol Luke-tól, amennyire csak lehetséges anélkül, hogy neki feltűnne...
 - Tessék?! - ráncoltam össze a homlokomat.
   Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Nem akartam mást, csak egy nyugodt, boldog életet, amiben türelmesen kivárhatom, hogy a turné befejeződjön, és Louis végre itthon legyen. Ehelyett mi lett? Meghalt az anyám, ránk hagyta ezt a kisbabát, és már Zayn is annyira nem bízik bennem, hogy testőrt küld rám, hogy figyelje, nehogy véletlenül megcsaljam Louist..!
   Persze tudtam, hogy valamennyire igaza van. Az a csók Harryvel... Nem véletlenül történt. Egyfajta jel volt, hogy figyelmeztessen engem: vigyázzak nagyon. Na, de épp Luke..? Ő a legjobb barátom, és pontosan tudja, hogy köztünk ennél sosem lehet több..!
   És különben is, Perrie mi a frásznak beszélt Zaynnek Harryről és rólam?!
 - Ash - hajtottam le a fejemet, az ujjaimat tördelve. - Nem is tudom, mit mondjak.
 - Nem kell mondanod semmit, csajszi, tudom, hogy sosem csalnád meg Louist.
   Elvörösödtem. Még szerencse, hogy Ashton az utat figyelte, és nem látott engem.
 - Nem tudom, Luke honnan vette, hogy van még esélye - mondtam kényszeredetten.
 - Egyfolytában rólad beszél - világosított fel. - És tippeket kuncserál tőlünk, hogy hogyan szerezzen meg.
 - Na ne! - hördültem fel. Törni-zúzni lett volna kedvem.
 - Ne haragudj...
 - Te ne haragudj. El kell intéznem egy hívást.
   Előrántottam a telefonomat, és habozás nélkül kerestem ki Zayn nevét.
 - Gyerünk, Zayn, vedd már fel! - doboltam az ülés szélén idegesen.
   Kinyomott. Nem érdekelt. Ismét a hívásra nyomtam, és türelmesen vártam. Két csengés után felvette.
 - Ha kinyomlak, az valószínűleg azt jelenti, hogy nem alkalmas az időpont! - mordult bele a telefonba.
 - Mégis kinek képzelsz te engem?! - emeltem fel a hangomat. - Rám küldöd Ashton-t, hogy tartsa távol tőlem Luke-ot, pedig pontosan tudod, hogy magamtól is leráznám, ha közeledni akarna!
 - Na, látod, pontosan ez az, amit kétlek! És, ha megbocsátasz, most nem tudok beszélni, mert nem vagyok egyedül..!
 - Louis is tudja! Harry is tudja! Te is tudod! Perrie is, és valószínűleg már Sophia is! Nem érdekel, ha a többiek is megtudják! Kiírhatod a Twitteredre is... Szóval kételkedsz bennem, mi?
 - Szerintem ez teljesen normális - szűrte a fogai között. - Nem vagyok oda a megcsalásos sztorikért!
 - Megáll az eszem - fogtam a fejem. - Zayn, én nem ilyen vagyok!
 - Ahogy hallottam, nyilván nem - röhögte el magát Zayn.
 - Kérlek szépen! Pontosan tudod, mennyire szeretem Harryt, és tiltakozni próbáltam, de még mindig nem tudtam elfelejteni őt..! Próbálom nem szeretni, de nem megy... Pontosan tudod, hogy Louist mindennél jobban szeretem!
 - Szeretnék hinni neked, de tudod, akit mindennél jobban szeretünk, azt nem csaljuk meg.
 - Zayn! - könyörögtem, immár sírva. De már letette.
   Fölösleges lett volna újra próbálkoznom, ezért inkább küldtem egy nagyon rövid üzenetet Perrie-nek, a következő szöveggel: Kösz, hogy olyan megbízható és rendes barátaim vannak, akik megtartják a titkaimat.
   Sóhajtva hajítottam vissza a táskámba a telefont, miután lenémítottam. Ashton nem szólt egy szót sem, csak leparkolt a kórház előtt. A telefonom rezegni kezdett, mire villámgyorsan csaptam le rá. Lelkesedésem és önbizalmam egyből lelohadt, ahogy megláttam Harry nevét villogni a kijelzőn.
 - Mondd - emeltem a fülemhez a készüléket.
 - Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kevertelek - mondta halkan Harry.
 - Fenéket sajnálod te! - vágtam rá dühösen. - Elérted, hogy soha többé nem tudok megbízni benned, te barom! Nem maradhatok többé kettesben sem veled, még akkor sem, ha csak négyszemközt szeretnék beszélni, mert mindenki egy hűtlen ribancnak tart!
 - Halkabb is lehetnél, Louis itt ül mellettem - szisszent fel Harry, és mielőtt válaszolhattam volna, Louis hangjával találtam magam szembe: - Kicsim!
 - Louis - zokogtam fel. Ashton közelebb húzódott hozzám, és átkarolta a vállamat. - Kérlek, ne haragudj rám!
 - Mondtam már, hogy rád nem lehet - nyugtatott meg. - Nincs semmi baj, hallod? Ne érdekeljen senki véleménye!
 - Ez olyan igazságtalan - törölgettem a könnyeimet. - Én vagyok egy hűtlen dög, és mégis te vigasztalsz engem..!
 - Ezt most hagyd abba, jó?! - szidott meg. - Ne tépelődj! Ne érdekeljen semmi, csak az, hogy engem nem érdekel, milyen hibákat követsz el, mert szeretlek, mindennél jobban, és a legboldogabb emberré tettél! És ezen senki és semmi nem változtathat. A menyasszonyom vagy, és nemsokára a feleségem leszel! Együtt fogjuk leélni az életünket, és nem hagyom, hogy egy rohadt csók ezt megakadályozza..!
 - Én vagyok a legszerencsésebb lány a földön - suttogtam.
 - Én pedig a legszerencsésebb srác - felelte. - A francba, bár ott lennék veled, és megölelhetnélek!
 - Az nagyon jó lenne - hajtottam le a fejemet. - De nem lehet.
 - Hunyd le a szemed! - kérte.
 - Miért?
 - Csak csukd be a szemed!
   Tettem, amit mondott.
 - Becsuktad?
 - Igen.
 - Képzeld el, hogy megölellek.
 - Elképzeltem - suttogtam, mosolyogva.
 - Szeretlek - suttogta.
 - Én is téged... Istenem, ha tudnád, mennyire!
   Köhécselést hallottam a háttérből, mire Louis felszisszent.
 - Muszáj mennem, Chlo.
 - Akkor menj! Nem tartalak fel - túrtam a hajamba szomorkásan.
 - Pedig hogy szeretném - nevette el magát, mire én is így tettem.
 - Ne rosszalkodj, Tommo! - feddtem meg.
 - Igenis, asszony - vágta rá.
 - Hogy mi? - röhögtem.
 - Mától így foglak szólítani, asszony - mondta sejtelmesen, majd még egyszer utoljára hallhattam, hogy felnevet, majd letette.
   Vadul dobogó szívvel csúsztattam a táskámba a telefonomat, és letöröltem a maradék könnyeimet.
 - Rendben vagy? - érdeklődött megértően Ash.
 - Igen - bólogattam hevesen. - Siessünk, nehogy elkéssünk!
   Ashton biztatóan mosolyogva nézett rám, és indult el, látva, hogy nekem sehogy sem akarózik. A recepción is ő jelentette ki, hogy Zane West-ért jöttünk el. Gondolom, a kórház zengett a hírtől, hogy ez a kisbaba miért "különleges", ezért történhetett, hogy a nő rögtön felkapta a fejét, és készségesen segített nekünk. A szülőszobához vezetett nekünk. Ashton tétovázva rám nézett, látva, hogy elég bizonytalan vagyok. Csak bámultam be a kicsi üvegablakon, és figyeltem a kisbabákat - illetve, nem is az összeset, csak egyetlen egyet. Már azelőtt tudtam, melyik az öcsém, hogy a nővér rámutatott volna. Rámosolyogtam, ezzel jelezve, hogy köszönöm a segítségét, de már nincs rá szükség, ő pedig viszonozta a gesztusomat, és távozott. Nem tudtam levenni a szememet Zane-ről.
 - Szeretnéd, hogy kihozzam én? - érdeklődött Ash.
 - Dehogy, hozom én - feleltem, szinte félálomban, és tettem egy lépést az ajtó felé, de megtorpantam.
 - Chloe, jól vagy? - kérdezte aggódva.
 - Csodálatosan - vágtam rá, és komolyan is gondoltam.
   Olyan ironikus, nem? Az 'égiek' bizonyára tudták, hogy az anyám halálába én is belepusztulnék, épp ezért megvárták, míg Zane megszületik, hogy legyen, ami itt tart... Olyan gyönyörű kisbaba volt..! Nem számított, hogy pirosas és ráncos még picit a bőre, nem számított, hogy aprócska, törékeny fejecskéjén még csak néhol pelyhedzett egy kis haj, mert ő volt a leggyönyörűbb baba, akit addig a napig láttam. Éppen békésen aludt, ahogy a többiek is. Halkan benyomtam az ajtót, és óvatosan Zane ágya mellé léptem. Gyengéden a karomba emeltem...
   ...erre kinyitotta nagy, kék szemeit, és rám nézett. Arra számítottam, hogy sírni kezd... Helyette viszont hadonászni kezdett aprócska kezeivel, és a hajamba fúrta ujjait, miközben aprócska mosolyra húzta a száját, majd halk, nevetésszerű, kimondhatatlanul aranyos hangot hallatott.
   Azonnal beleszerettem. Az öcsém volt, és ezen nem változtat az a tény, hogy az anyukánk meghalt. Mert őt nem hozom vissza azzal, ha az apám és a testvéreim példáját követve hátat fordítok a tulajdon öcsémnek. Nem számít, ki mit gondol, mert ő a testvérem! Ha kell, az életem árán, de meg fogom őt védelmezni. Milyen ember lennék, ha nem tenném..? Zane egy lehetőség arra, hogy jóvátegyem azokat a rossz dolgokat és hibákat, amiket elkövettem.
 - Látod? - mosolygott rám Ashton. - Már most imádjatok egymást.
   Elővettem a táskámból a Zane számára elhozott vastag babapulóvert, és ráadtam, nehogy odakint megfázzon - nem volt ugyan hideg, de nem kockáztathatok.
 - Fantasztikus anya leszel - jelentette ki a mellettem álló srác.
   Elmosolyodva fordultam felé, és gyengéden húztam magamhoz az ölemben mocorgó, pici csomagocskát. Testvérem még mindig nevetgélt, mire én sem tudtam megállni.
 - Mehetünk - mondtam Ashtonnak.

 - Megjöttünk! - szólt előre Ash, de nem túl hangosan, nehogy felébressze a még mindig görcsösen belém kapaszkodó csöppséget. Nem tudom, hogy tudott még mindig aludni, ugyanis fejét a mellemnek döntve szundított, nekem pedig már a torkomban dobogott a szívem az izgalomtól, hogy nemsokára gyakorlatilag anya lehetek.
   Luke - a kisebbik, az öcsém - lelkesen rohant elénk.
 - Zane! - kiáltott fel, és a kabátom aljába csimpaszkodva próbált annyira felugrani, hogy teljesen láthassa a babát.
 - Te még nem vagy ágyban? - néztem rá kikerekedett szemekkel. - Luke! - szúrós tekintettel pillantottam a másik Luke-ra. - Megígérted!
 - Nem volt hajlandó lefeküdni - csóválta a fejét ő. - Ashton és tenélküled nem maradt egy ember sem a lakásban, aki képes vacsorát csinálni.
 - Istenem - fogtam a fejemet nevetve.
   Már indulni akartam, de hirtelen ismerős dallam csendül fel a telefonomból, és így már nem tudtam, hova kapjak előbb. Zane nyűgösködve felébredt, és elsírta magát. Teli torokból bőgött, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Addig nem vehetem fel a telefont, amíg őt meg nem nyugtattam. De hogy nyugtassam meg, ha apa nemsokára megjön az irodából, Lily is a barátnőjétől és Adele is a munkából, és még nincs is vacsi? Luke-nak is ágyban lenne a helye, mert holnap már nem lóghatja el az óvodát, és nekem is el kéne kérnem valakitől a leckét, mert holnap muszáj bemennem a suliba, és egyesre fogok felelni mindenből, amiből csak kihívnak!
   Mintha az illető megérezte volna gondolataimat..! A telefonom kijelzőjén élénken villogott Jessica, az osztálytársam neve. Óvatosan átadtam a pici Luke-nak az öccsét, majd elfogadtam a hívást.
 - Gondoltam, esetleg érdekelhet, hogy mi a házi - kezdte szemrehányó hangon Jess -, bár, ha valaki fapofával ellógja a sulit, amikor tudja, hogy két témazárót is írunk, nem egészen biztos.
   Jessica agymosását hallgatva letéptem egy lapot a vezetékes telefon mellett lógó noteszről, felkaptam egy tollat, és lejegyzeteltem, miket vettünk aznap, és mi a házi holnapra, meg, hogy milyen dogák lesznek. Állítólag a továbbtanulással kapcsolatban is beszélünk majd holnap ofőin. Még egy dolog, amihez semmi kedvem, de mindegy.
 - Köszi, Jess, tényleg! - hálálkodtam. - Kösz, hogy gondoltál rám!
 - Csak nem akarom, hogy megbukj, csajszi - okított ki. - De nyomás tanulni! Nem tartalak fel. Ja, és az osztályfőnök üzeni, hogy már nagyon kihúztad a gyufát, szóval igyekezz, hogy idén már ne lógj többet, és igyekezz javítani föciből, kémiából, matekból és tesiből, mert, ha így folytatod, valamelyikből tuti megbuksz!
   Hogy a frászba tudnék jól tesizni?! - gondoltam dühödten, de Jessica nem hazudott: tényleg pocsék voltam az előbb felsorolt tárgyakból. A tesi nem számít, senkit nem érdekel, hogy ötvenszeresére nő-e a pocakom vagy sem. Elköszöntem Jessicától, majd visszavettem az öcsémtől a kisbabát.
 - Összeütök valamit, addig üljetek le! - parancsoltam rájuk, miközben Zane-nel az ölemben, fél kézzel felvertem néhány tojást a rántottához.
   Türelmetlenül vártam ki, míg elkészül a kaja, sietve tányérokat pakoltam a srácok elé, megkértem Michaelt, hogy ne hagyja, hogy Luke megint meghagyja a rántottáját - mármint az öcsém -, majd fellépdeltem a lépcsőn, Zane szobájáig.
 - Nézd csak, tökmag, ez a te birodalmad - léptünk be. Zane egy ideje már abbahagyta a sírást. - Hogy tetszik? Mostantól csak a tiéd. De én is itt leszek melletted, jó? Ha valami gondod van, csak jelezned kell - csacsogtam, miközben nem tudom, miért, de könnyek szöktek a szemembe. - Igaz, feleolyan jó anya se lehetek soha, mint az igazi anyukánk volt... De majd igyekszem, rendben? Tudom, hogy nem fog sikerülni, de nézd el nekem a bénázásomat! Még soha nem nyugodott olyan nagy felelősség a vállamon, mint most, neked köszönhetően. Az életed múlik rajtam, tudod, picim? - simogattam meg a pociját. - Nem vagyok sem szent, sem tökéletes. De vigyázok rád. Jó lesz így?
   A kicsi nem csinált semmit, csak érdeklődve szemlélt körbe újdonsült birodalmában.
 - Szeretnél átjönni az én szobámba, amíg tanulok, vagy hagyjalak itt egyedül?
   Nem akartam az utóbbit választani, úgyhogy inkább bevittem magammal a szobámba. Kirámoltam a szekrényből az összes tankönyvemet és füzetemet, és nekiláttam pótolni a mai anyagokat és házikat. Igaz, még a múlt hetit se csináltam meg mindenből, de erre nincs kedvem gondolni.
   Körülbelül öt perc telt el, mire az ágyamon fekvő Zane sírni kezdett. Felálltam, és próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baja, de sem enni nem akart, sem pelenkacserére nem szorult. Ringattam egy kicsit, majd visszatettem a saját szobájában a rácsos ágyába, de újra rákezdett. Körülbelül hatszor kellett felállnom miatta, teljesen hasztalanul. Így hát gyereksírást hallgatva kellett megpróbálnom tanulni és leckét írni. A hangokból ítélve Lily megérkezett, Adele-lel együtt. Hallottam Ashtont, ahogy közli velük, hogy idefent vagyok. Nem válaszoltak, vagy csak én nem hallottam. Kétlem, hogy az utóbbi. Nem is számítottam rá, hogy másképp lesz. Adele-től nem is várok mást, elvégre miért érdekelné akár egy fikarcnyit is egy ötödik féltestvér gondolata, na de Lily... Ő miért műveli ezt velem?!
   Zane időnként körülbelől hat másodpercre elhallgatott. Hetedszer is megpróbáltam csinálni vele valamit, büfiztettem, etettem, pelust cseréltem, de egyikre sem volt szükség, és nem is használt semmit. Szétzilált hajjal és kipirult arccal ültem vissza. Odalent ajtócsapódás hallatszott; apa megérkezett. Félredobtam a könyveimet, belerámoltam néhányat az iskolatáskámba, és nyugodt kifejezést erőltettem az arcomra. Bementem Zane-ért, és az ölembe kaptam, csitítottam, vicceket próbáltam neki mesélni, mialatt lementem a lépcsőn. Apa már az asztalnál ült, a konyhában, és a rántottáját ette. Fel se nézett, pedig lehetetlen, hogy ne hallotta volna meg az ölemben tartott testvérem bőgését.
   Most tört el a mécses, és sem Ashton, sem Luke, sem Calum, sem Michael aggódó pillantásai nem segítettek rajtam. A könnyek elhomályosították a látásomat. De legalább azt elértem ezzel, hogy Zane a meglepetéstől abbahagyta a sírást, és csendben a hajammal kezdett játszani.
 - Srácok... - kezdtem. - Nagyon köszönöm a segítségeteket, és örökké hálás leszek érte, de most szeretnék négyszemközt beszélgetni az édesapámmal.
   Apu még csak fel sem nézett. A srácok sorra megöleltek és elköszöntek tőlem, bizonytalanul elmotyogtak egy viszlátot apának is. Lily és Adele belapátolták a kajájukat, majd a piszkos tányérokat és villákat a mosogatóba téve viharzottak fel az emeletre, felém sem nézve. Gondolom, már elfelejtették, hogy ezúttal nem jön majd öt percen belül az anyám, hogy elmosogasson utánuk. Mindegy, ez mától az én reszortom, és a kutyát sem érdekli, hogy nem vagyok képes egyszerre ennyi mindenre. Apropó, hol van a kutya? És a macska? Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem apát, de meggondoltam magamat. Komolyan azt gondoltam, akár csak egy pillanatra is, hogy válaszol majd..? Még mindig rohadt naiv vagyok!
   Biztos kinn maradtak a kertben. Anya szokása volt beengedni őket este, ha nekünk nem jut eszünkbe. A fenébe, anya, bár itt lennél! - gondoltam keserűen. De anya csak nem lépett elő sehonnan. Nem bukkant fel sehol, azzal a vidám, gondtalan mosolyával, ami bearanyozta a helyiséget. Hol vagy most, anya?
   Ki akartam menni, hogy megnézzem, mi van Marley-val és Briannel - elvileg délben kaptak utoljára enni Calumtól, és már késő este van -, de Zane felsírt, és ezzel egyidőben egy ismerős, dühös, rekedt hang csattant:
 - Nem hallgattatnád már el azt ott?!
   Kikerekedett szemekkel meredtem az apámra. Én nem ismerem ezt az embert! Boldog emlékeimben mindig úgy élt ez a férfi, mint a harcos, aki minden rossztól megvédi a családját. Ha rossz dolog történt, mindig ő volt az, aki mindent és mindenkit félredobva rohant haza, hogy segítsen és megvigasztaljon minket. Ha pedig anya közelében tartózkodott, még a ráncok is eltűntek az arcáról, és majd' húsz évvel fiatalabbnak látszott.
 - Hova lett az apukám? - kérdeztem, undorodva. - Ki vagy te, és hol van az az ember, aki elsírta magát, mikor a világra jöttem? Aki mindig megvédett, ha valaki bántott engem?! Hol van az az ember? Őt akarom, nem téged, szerezd vissza nekem, kérlek szépen! - A hangom követelőzőnek tűnt, de csak az arcomra kellett volna néznie ahhoz, hogy lássa, mindjárt elájulok a sírástól.
   De rám sem nézett. Csak emelgette a villát fel és alá. Rászúrt egy darab kaját, a szájához emelte, megette, majd újra az egész. Abban a pillanatban már úgy éreztem, nem bírom tovább. Mint egy lufi, amibe túl sok levegőt fújnak, és kidurran. Minden hangerőmet beleadva próbáltam észhez téríteni, soroltam azokat a dolgokat, amiért érdemes lenne szeretnie Zane-t. Köztük volt az is, hogy anya nem akarná, hogy most magába forduljon. Azt viszont kihagytam, hogy én százszor ilyen rosszul néznék ki, ha elveszíteném Louist...
   Körülbelül a tizedik kacifántos mondatomnál tartottam, amikor furcsa érzésem támadt. A szívem alatt mocorogni kezdett valami. Mintha Tessa felébredt volna a hangomra, és persze Zane sírására. Könnyek áztatták az arcomat. Úgy éreztem, menten megfulladok. Émelyegtem, és mintha valaki savat öntött volna a gyomromba. Elhomályosult előttem a világ. A földre rogytam. Az utolsó, amire tisztán emlékeztem, az volt, hogy apa kétségbeesetten ordítja a nevemet, és a hang, ahogy felborul a szék, amin addig ült. A padlón hevertem, meg voltam rémülve, de csak az érdekelt, hogy Tessa és Zane jól legyenek. Magamhoz szorítottam a kisbabát az egyik kezemmel, a másik kezemet pedig a hasamra simítottam, de nem éreztem mást, csak Tessa észveszejtő rugdosását. A könnyek elhomályosították a látásomat. Már nem éreztem haragot apám iránt, már nem éreztem Louis hiányát, és nem is akartam semmi mást, csak biztonságban tudni a lányomat és az öcsémet. Csak ők számítottak. Ha én meghalok, hát meghalok, de nekik élniük kell. Muszáj..!

Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!