 |
| Plume |
A világ, változásokon ment keresztül. Nem olyan lett, mint ahogy megismertük azt. Minden egy forró nyári napon kezdődött. Szállingózni kezdtek az égből a nagyméretű tollak. Voltak feketék fehérek és ezüstösek néhány szürke. Aztán egyre sűrűbbek lettek az ilyen különös esők. Az utcákat beborították a lehullott tollak. Senki sem értette mi ez. Fogalma sem volt az embereknek, hogy ez mekkora veszély helyzetet vonz maga után. Egészen addig, amíg meg nem történt. Az esőzések nem maradtak abba. Aztán lehullott az égből egy test. Férfi volt izmos, a bőre, mint a kemény márvány. Követte őt több, és még több földre szállt angyal. Hatalmas csata volt. Emberek és angyalok vesztették életüket. Az emberek próbálták őket elzavarni, de ők sokkal erősebbek. Mi csak porszemek vagyunk nekik. Van, ami nekik fontos az pedig a testvérek közötti háború. Angyal az angyal ellen. És a földet használják közvetett csatatérnek. A világ elérte a végét. A felsőbb rendű angyalokon múlik a sorsunk.
Prológus:
Úgy délután négy és öt között járhatott az idő. A nap lenyugvóban. Egy lány haladt a zsúfolt utcákon. Fekete haja a vállánál kicsit tovább ér, arcvonásai szépek az arcát még gyönyörűbbé varázsolja egy mosollyal. Kedvesen pillant a vele szemben jövő emberekre, mintha azt várná nekik is mosoly fakad a szájuk szélén, azért amiért kedvesen rájuk pillantott. A kezében súlyos bevásárló zacskót cipelt. Kivette a fülhallgatót a füléből aztán belepasszírozta a szűk farmerja zsebébe, míg a másik kezében a zacskóval egyensúlyozott. Összerezzent, amikor hatalmas villám csattanást hallott. A zacskó, ami eddig a kezében volt most a földön hevert különböző kupacokban. De jobban érdekelte, ami az égen folyt. Felpillantott mire még egy villám hangos csattanását lehetet hallani. De ez nem egy közönséges vihar volt. Senki sem látta csak hallotta és érezte. Az emberek nyugtalanok lettek, sietősre fogták a lépteiket. Helena még sem mozdult. Kíváncsi természete miatt továbbra is az eget kémlelte. Az égből, nem inkább a felhőkből kihullott valami. Messze vannak még, hogy kivehető legyen az alakjuk. Egyre több hullott, mintha nem is akarna véget érni. Aztán pár perc múlva pár toll ért földet. Ügyesen kormányoznak a levegőben és a kemény aszfaltra érkezésük hasonlít, amikor a levél megcsókolja a víz felszínét. Helena kitartja mindkét karját, tenyerét az ég felé fordítja, hogy elkapjon pár szálló tollat. Az anyja idegesen csapja ki a bérház ajtaját. Erősen gesztikulálva kéri a lányát, hogy jöjjön be. De Helena nem ért semmit. Viszont Rosia, sokkal többet tud mindenkinél, láthatóan. Különben nem félne a még be nem következettől. Bár mindenki érezte a levegőben volt valami, valami sejtető rossz. Ami túlmutat mindenen és mindenkin.
Az eső nem szűnt meg. A villámok még mindig biztos távolból zengtek. A nap sem ragyogott oly fényesen, mint eddig. Úgy látszott, hogy az ember isten közötti egyesség egyre elenyészőbb. Egyre érdektelenebb. Mindenki úgy érezte, hogy valami rossz történt és még mindig a javában tart. Senki sem tudta, hogy mégpedig ez még csak a kezdet.
10 reggel, 10 éjjel, 10 nap. Ennyi ideig tartott a külső jelek hatalmas zivatara. Semmi tett semmi következmény. De a 11. nap más volt. Egy férfi szállt le az égből. Hibátlanul nézett ki, mint egy istenség. Őt követte több és több. A föld pánikba esett. Olyan háború magjai bontakoztak, ami a világtörténelem kódexkönyvébe való, méghozzá vérpecséttel zárva.
A lány Helena Parker. Idővel mindenki belé fekteti a maradék hitét. Várni fogják a döntését, a válaszokat, amiket mindenki keres. De Helena egyedül nem elég erős. Nem elég jók az ösztönei nem elég jók a reflexei nem tud eleget. Ami veszélyes. Viszont egy előnyös szövetség mindent megváltoztat. Talán isten adta neki ajándékul, hogy segítsen a harcában. Ad egy esélyt, hogy az emberek is megvívhassák a saját csatájukat. Egy segítséget, de az lehet elég a kiegyenlítésre. Az emberek porszemek. De van esély, hogy bebizonyítsák igen is fontosak és nem érdemes velük szórakozni.
Kövess a végsőkig. Szeretnéd tudni mi, lesz az emberiség sorsa? Vagy, hogy milyen veszélyes kalandokat küzdenek le Zelena-ék? Vigyázz az angyalok rád vadásznak. Akár akarod akár nem. Te melyik csapatban játszol? Arkangyal Vs. Angyal?
Részletek a történetből:
02. Toll
Az elhurcoltak
- Nos, igazán hasznos volt ez a kis beszélgetés. – álltam fel.
- Még nincs vége. – intett, hogy várjak egy kicsit. Kelletlenül, de visszaültem az eredeti pozícióba. Mrs. Rose összeszedte a kártyákat és visszatette a fiókba. Fogaim közé vettem egy kis bőrt és elhúztam a szám sarkát. Aztán még egyszer. Ha ideges vagyok, mindig harapdálom a szám, rossz szokás.
- Szeretném, ha ezt eltennéd. Ismerős nem igaz? – nyújtotta felém a kezét. Hagytam, hogy a tenyerembe süllyesszen egy puha tárgyat. A hófehér tollat néztem aztán Mrs. Rose-ra tekintettem.
- Honnan szerezte?
- Az legyen az én titkom. Viszont egyet megosztok veled. – mondta suttogva aztán közelebb hajolt. – Nagyon vigyázz erre a tollra. Nagy jelentősége van.
- Még is milyen jelentősége?
- Azt csak te tudhatod. Én csak egy jósnő vagyok. Talán olvass a gondolataidban. Köszönöm a levest. – váltott újra kedves hangnemre. Felállt, hogy kikísérjen engem.
- Köszönöm, viszlát. – mosolyogtam vissza.
- Ha majd többet szeretnél tudni, akkor, fordulj hozzám bizalommal. – bólintott. – Hamarosan megérted. – mondta.
Kiléptem az ajtón, ami a távozásom után hamar bezárult. A kulcs kattanását hallottam a zárban utána újra csend telepedett a lépcsőházra. A cipőm kopogásán kívül semmit sem hallottam egész úton. Mikor visszaértem az emeletünkre benyitottam a kis lakásunkba. Egy kisebb előszoba után a nappaliba vezetett.
- Csak hogy visszajöttél. - mondta, megkönnyebbülten Georga.
- Miért ne jöttem volna? – ráncoltam a szemöldökömet. Ez a család nem is lehetne ennél furább. Amiért a világ a feje tetejére állt mindenki megbolondul.
- Georga, Helena! – mondta anyu a nevünket, mire mindketten a szoba végébe szegeztük a tekintetünket. Anyu furcsán viselkedett. Nyugtalan volt és állandóan az ablakot nézte. – Gyertek ide most. – mondta erőteljes hangon még is visszafogottan. Mindketten megindultunk az irányába, de fogalmunk sem volt mit akar. Vagy, hogy miért ilyen nyugtalan. Bevezetett minket a szobájába aztán a könyves polc felé indult. Lepakolt a tetejéről pár könyvet aztán visszafordult hozzánk.
- Segítsetek eltolni ezt. – mutatott a tárgyra. Georga-val egymásra néztünk aztán vissza anyára. Miután elhúztuk a szekrényt egy titkos kis ajtó volt mögötte. Eddig erről semmit sem tudtam. Anyu, remegő kézzel rakta a zárba a kulcsot, amit aztán átadott nekem.
- Menjetek be és bármit hallotok ne gyertek ki. A kulccsal ki tudjátok majd nyitni a zárat. Komolyan mondtam ne gyertek ki, amíg nem lesz csend, vagy amíg én azt nem mondom. Megértettétek? – kérdezte komolyan a szemünkbe nézve.
- Anyu mi ez az egész? – kérdezte Georga.
- Miért kell elbújnunk? És te miért nem jössz? – fogtam meg anyu kezét miközben könyörgően rá emeltem a tekintetemet.
Hirtelen kiáltásokat hallottunk. A lakók menekültek és sikítoztak. Anyu még jobban pánikba esett, ahogyan mi is.
- Kifogytunk az időből. Gyorsan! Mindent elmesélek, ha ennek vége. – ígérte aztán kinyitotta a titkos ajtót.
Engedelmesen bementünk aztán magunkra zártuk az ajtót. Innen mindent még jobban hallottunk. A sikolyokat, a síró hangokat és a kérlelő utolsó szavakat. Valami történik, de nem tudom mi. Anyu nyögései közelről hallatszódtak és a padló, nyikorgó hangja, ahogyan újra elénk kerül a szekrény.
- Mi folyik itt? – kérdezte Georga elhaló hangon.
- Fogalmam sincs. – ráztam meg a fejem. Kis helység volt. Épp csak annyi hogy elférjünk és még egy kicsi, hogy elég levegőnk legyen egy darabig. Koromsötét csak egyedül a padlón látszódott egy kénycsík, ami anya szobájából származott. Megszorítottam Georga kezét. A másik szabad kezével átölte a nyakamat és megölelt. Nyugtatóan simogatni kezdtem a hátát. Hallottam a szabálytalan lélegzetét, pánikolt. Én azt hiszem, a sokkon még mindig nem vagyok túl így nem tudok pánikolni. Még időm sem volt felfogni.
Még mindig zaj van. Az emberek egyszerre kiáltoznak, nem tudom kivenni mit mondanak, annyira egybefolyik, de az tisztán érződik, hogy félnek. Azt hiszem én is félek.
Ajtóreccsenés. Ez alighanem a bejárati ajtóé lehetett. Erős léptek, recsegett a fa a súly alatt, ami azon ment végig. Minden egyes lépésnél jobban megugrott a pulzusom. Egyre közelebb ért. Egyre tisztábban lehetett hallani. Már szinte attól féltem, hogy a fülemben dobogó vér olyan hangos, hogy akármelyik pillanatban meghalhatja.
- Hányan vagytok. – szólalt meg közelről egy erős és mély hang. Férfié volt.
- Csak én. Egyedül élek. – mondta az anyám. Hallottam a hangjában. Remegett. Nyitottam a számat hogy eltereljem a fickó figyelmét, hogy hagyja az anyámat, de a nővérem befogta a számat. Szúrós szemekkel néztem rá, de ő nem engedett és megállás nélkül rázta a fejét.
- Vigyétek! – parancsolt. Aztán újabb vaskos léptek. Egyre gyorsultak. Az anyám menekült. Futott, de a hajsza hamar véget ért. Éles hang, fülsüketítő zaj. Tárgyak estek a földre, vázák törtek szét. Aztán ez, mind abba maradt.
- Kérem, ne. – kérlelte anyám. Elfúlt a hangja, sírt. Nekem is könnyek buggyantak ki a szememből egészen le az arcomon Georgia kezére, ami még mindig a számon volt. Könnyfátyol elhomályosította a látásomat. Azt kívántam bár ne történne ez meg. Bárcsak egy álom lenne, amiből hamarosan felébredek. Félek, rettenetesen félek. A lábdobogások elcsendesültek.
Lecsúsztam a földre és csendesen zokogtam. A fejem elkezdett zúgni, de utána a hangok tompábbak lettek akár az érzékeim. Elálmosodtam. Fáradt vagyok. A szemhéjamat is egyre nehezebben tudtam nyitva tartani. Egyre sűrűbben pislogtam, de aztán lehunytam a szemem. Georgia simogatta a vállamat és valami olyasmit suttogott megállás nélkül „Minden oké. Minden rendben lesz. Semmi baj.”
04. Toll
Döntések
- Veled megyek.
- Ki vagy zárva. Ne sértődj meg, de az emberek nem igazán szeretik a te fajtádat. És Hersall-nél még fegyver is van. Itt kell maradnod. Itt biztonságos.
- Veled kell lennem.
- Miért?
- Mert meg kell, hogy védjelek. Figyelnem kell rád.
Remek. Most ébred fel benne az őrző védő. Most mit csináljak? Nem mehetek oda a többiekhez, hogy hé, most találkoztam az őrangyalommal adjunk neki is szállást léci. Kizárt ennyire nem vagyok idióta.
- Mi az, ami megállít abban, hogy velem gyere?
Csak néz rám. Mintha nem értené a kérdést. Pedig szerintem nem kínaiul mondtam.
- És ha visszavonom a védelmet?
Egy pillanatra megijedt. Gyorsan körbepillantott a szobában.
- Mi az? – kérdeztem.
- Ezt nem teheted. – suttogta.
- Miért nem?
- Mert akkor meghalok.
- Tessék? Ennek semmi értelme.
- Ha visszavonod, a segítségemet én meghalok. Csak egy feladatra vannak hivatottak az őrangyalok, és ha visszavonják a védettek, akkor ez mind kudarcnak minősül.
- És ez lenne a büntetésetek?
- Pontosan. Szóval kérlek, ezt ne mond ki többet.
- Bocsánat.
Ezt honnan tudtam volna? Nem csoda hogy meg volt rémülve majdnem aláírtam a halálos ítéletét. Azt hiszem, sok dolgot kell még mondania nekem erről az egészről. Muszáj, leszek vele kezdeni valamit. Hasznos lehet nekem és ő megadhatja a hőn áhított válaszaimat. Már csak azt kell kitalálnom hogyan, tartsam őt titokban. Zayn egy esély és átok is egyben.
- Akkor megígérem, hogy visszajövök. Ha másképp nem megy, megparancsolom, hogy maradj itt. Visszajövök, ebben biztos lehetsz. Figyelj szoktál enni? Már, mint ti esztek valamit?
Zayn halkan felnevetett. Bólintott egyet. Utoljára ránéztem tiszteletet parancsolva. Muszáj, hogy itt maradjon. Újra bólintott. Kicsit meg könnyebbültem, hogy még nem jöttek utánam. Most mennyivel könnyebb lenne, ha egyedül lennék. Mikor visszaérek, nem kellene mindenki szemébe hazudnom. Igen minden rendben. Csak egy veszélyes angyal pihen az emeleten tényleg minden a legnagyobb rendben. Nincs ok a pánikra.
Hiszek neki. Hiszek neki hogy ő az őrangyalom, de kételkedem a jóságában. Lehet, hogy ez volt a feladata, de már más idők járnak. Honnan tudjam, hogy egyszer nem elégel meg és akkor beváltja azt, hogy megöl. Hatalmas kockázatot vállalok vele. Kétség kívül veszélyes. Futva tettem meg lefelé a távot, azt hiszem két hete nem futottam ilyen sokat, mint ebben a pár percben.
- Hol voltál? Mi csináltál ennyi ideig? – kérdezte Georgia miközben beléptem az ajtón. Próbáltam kontrollálni a légzésemet, hogy magabiztosabbnak lássanak.
- Sok emelet van és mindenhova benéztem. Itt maradunk egy darabig. Azt akartam, hogy biztonságban legyetek. – hazudtam. Bár volt benne igazság. Szégyellem magam, amiért hazudnom kellett nekik, de jobb, ha tudatlanok maradnak.
- Későre jár. Aludjunk hosszú napunk volt. – javasoltam. Mindenki egyetértett. Választottunk szobákat aztán mind lepihentünk. Levetettem magam az ágyra és a párnába fúrtam az arcom. Nem mehetek ilyen gyorsan el. Várnom kell, ha nem akarok feltűnést kelteni. Viszont már sötét van és nem biztos, hogy az angyal közelében akarok, lenni miközben korom sötét van. Zayn olyan különös neve van. Mindig azt hittem, hogy az angyaloknak mind olyan idióta nevük van, hogy Gábriel meg Mihály. De a Zayn az illik rá. És a szeme olyan furcsa. Arra emlékeztet, hogy kiskoromban kaptam egy világító botot, ami különböző színekben játszott. Csak az ő szín változása más. A szeme mikor sötét barna már szinte fekete és valamikor olyan világos, hogy látom benne a tükörképem.
Hirtelen felpattantam a mélázásomból és megráztam a fejemet. Hátha akkor eltűnnek a furcsa gondolataim az angyallal kapcsolatban. Minél halkabban közlekedtem és kétszer is szétnéztem mielőtt léptem volna. A konyhában találtam egy kis maradék tésztás dolgot. Beleraktam egy hordozható tálba a kezembe vettem egy villát aztán felindultam az emeletre. A szívem hevesen vert, nem akartam lebukni. Még sosem titkolóztam ilyen fontos dologban nem cseszhetem el. Most nem.
- Zayn. – suttogtam mikor benyitottam a szobába. Remélhetőleg jó szobába.
- Itt vagyok. – jött a válasz. Óvatosan lépkedtem. Szinte nem láttam semmit sem. Volt valami előttem, amiben elestem és majdnem orra buktam. Meg is történt volna, ha két erős kéz nem ragadta volna meg a derekamat. Hirtelen túl közel volt az angyal, mint szerettem volna.
- Jól vagy? – kérdezte. Éreztem a leheletét a tarkómon. Még a hideg is kirázott.
- Olyan sötét van. – morogtam. Inkább magamnak. – Te látsz?
- Igen. A látásom olyan mintha nappal lenne.
- Mázlista. – forgattam meg a szemeimet. Zayn halkan kuncogott. Hoppá elfelejtettem, hogy ha jól lát a sötétben azt is látja, amit csinálok. Csak én nem látok semmit. Még egy újabb dolog, amit nem tudtam. – Merre nem esek el, ha elindulok? – kérdeztem.
- Gyere, segítek. – megfogta a kezem és irányított. Nem bíztam benne, de annyira nagyjából igen, hogy kövessem. Lassan mozogtunk ő navigált én léptem miközben szorította a kezemet. A keze érdes volt, de meleg. Kellemes.
Odavezetett egy kanapéhoz azt hiszem aztán már magamtól le tudtam ülni. Ő mellettem ült le. Éreztem, ahogy besüpped a dívány.
- Hoztam enni. Remélem, megteszi. – nyújtottam át neki. Óvatosan átvette. Lepattintotta a fedelet és enni kezdet. Nagyon gyorsan lapátolta a kaját és lemerném fogadni egy morzsát sem hagyott. Vajon mióta nem evett? Inkább meg sem kérdezem. Van, ami sokkal jobban érdekel.
- Miért hagytak itt? Miért maradtál itt? Ó hogy van a sebed? – tettem hozzá még futó kérdésként. Azért udvariasságból az illem megköveteli, hogy kérdezzek rá. Na meg azért egy picit érdekel is.
- A légiókban van egy szabály. Aki megsérül járulékos veszteség.
- Csak úgy otthagyjátok a tieiteket? Ez szörnyű.
- Mi nem úgy működünk, ahogyan ti. Mi gyorsabban gyógyulunk és miután kivetted a golyót azóta már szinte nem is látszik a heg sem. Aki túlélte az visszamegy, aki nem annak pedig mindegy.
- És te vissza fogsz menni? – rá emeltem a tekintetemet. A hold miatt láttam az angyal körvonalait. Érdekesen festett a hold fényében.
- Nem, nincs miért visszamennem.
- Hogy-hogy?
- Az őrangyalod vagyok. Ez a feladatom. Ha visszamegyek, nem tudom elvégezni. Nem látom az értelmét annak, hogy megtegyem.
- Tudod, őszinte embernek tűnsz. Vagy is angyalnak. – javítottam ki magam. Bólintott. – De nem ismerlek. Eddig meg akartál ölni. Miért bíznék benned? És te miért bízol bennem? Tudod, akármikor becsaphatnálak téged.
- Azt gondolom, hogy nem fogsz. Látom rajtad a szemedben. Kíváncsi vagy és nem tudsz megölni. Ahogy te gondolod nem.
- Akkor hogyan?
- Angyalkard. Csak azzal lehet minket megölni méghozzá egyenesen a szívbe.
- Még mindig nem értem miért mondod ezt el nekem. – ráztam meg a fejemet.
- Mert te nem egy szokványos ember vagy. És a feladatom, hogy megvédjelek nem, hogy elpusztítsalak. A világod lehet, hogy eltűnt viszont a feladatom még mindig szilárd és rendíthetetlen.
- Sajnálom, én még nem tudok benned bízni. – hajtottam le a fejem. Viszont kezdetnek megtette ez a válasz.
- Még lehet, hogy nem. De ki fogom érdemelni. – mondta magabiztosan. Honnan tudja? Pedig olyan rendíthetetlennek tűnik, miközben állítja. Állítja, nem gondolja.
- Ez mi? – kérdezi. Felém mutatja, elveszem tőle, hogy jobban meg tudjam nézni.
- Ez tarot kártyalap. Gondolom, nem tudod mit jelent ez. – ismerem fel. Sötét van, de a körvonala tiszta.
- Mi az a tarot?
- Jós kártya azt hiszem.
- A halál. Nem hangzik túl jól. – mondta aztán visszaadta a lapot. Én is pont ugyan ezt mondtam. Nagy segítség volt komolyan. Bár honnan is gondoltam, hogy titokban egy jósolgatós fazon. Ásítottam egyet. Tényleg hosszú ez a nap. Mindjárt elalszom.
- Segítsek lemenni?
- Tudsz hang nélkül osonni?
- Osonni nem, de repülni igen. – mondta. Hallottam a hangjában, hogy mosolyog. Ez rosszat sejtet.
- Eszedbe ne jusson. – figyelmeztettem. Térdhajlatom alá nyúlt aztán felemelt. Gyorsan megkapaszkodtam a nyakában nehogy leessek. – Te megőrültél. – suttogtam. A holdfény pont rá sütött a szárnyaira. Olyan szépen csillogtak. – Gyönyörű. – mondtam megilletődve. A kezemet végighúztam a barázdákon. Ekkor Zayn-t mintha kirázta volna a hideg. Megmosolyogtatott.
- Érzed, ahogy hozzá érek?
- Kristály tisztán. – mondta halkan. Elindult velem, aztán nem tudom. Kicsi szellő csapott az arcomba, de nem láttam jelét annak, hogy repülnénk. Még egy hangfoszlányt sem. A szoba ahova beléptünk vagy ő lépett az a szoba volt, amit választottam, de honnan tudja.
- Honnan?
- Az illatod. Olyan, mint egy virág. Belengi a szobát.
Az arcom kezdet felforrósodni. És látja, hogy elpirulok, mert ő úgy lát mintha nappal lenne. Ez olyan ciki. Én nem érzem az illatom. Nekem nincs illatom.
- Nekem nincs is illatom. – jegyeztem meg.
- De van, csak nem érzed. Az angyaloknak kifinomult érzékszervei vannak.
Mint a ragadozóknak. Látás, hallás, szaglás. Mint egy ragadozó, bár végül is az. Hihetetlen még is hogyan lehet erre képes. Amire ember nem. Ez olyan irracionális. Mit is mondott Mrs. Rose át kell formálnom a nézetemet? Azt hiszem Zayn ebben segíteni fog. Azt is mondta, hogy naiv vagyok. Remélem, nem felé vagyok naiv és tudatlan. Bár a tudatlan az igaz. Tényleg nem tudok róla szinte semmit. Van egyáltalán családja felesége? Gyerekei? Mi van, ha miattam nem tud hazamenni, mert rám kell vigyáznia. Még a vezeték nevét sem tudom.
- Zayn?
- Igen?
Letett a padlóra aztán bebújtam az ágyba. Hideg volt, amitől remegni kezdtem egy darabig aztán melegebb lett és a remegésem abba maradt.
- Itt maradhatsz, de reggelre kérlek, menj vissza. Nem akarom, hogy meglássanak téged.
- Rendben. – mondta csendesen aztán leült a fotelbe. Engem bámult én pedig őt.
- Egész végig bámulni fogsz? – nevettem fel egy kicsit. Remélem nem szoktam álmomban beszélni. Még a végén valami ostobaságot mondanék. Még hozzá úgy hogy nem is emlékszem rá.
- Ez a dolgom.
- Fárasztó és unalmas lesz, hidd el. – világosítottam fel aztán átfordultam a másik oldalamra. Próbáltam minél lassabban lélegezni. Tetszett, ahogy hallom az őrangyalom lélegzetét. Olyan megnyugtató. A szemem hamar felmondta a nyugalmast és mély álomba merültem.
06. Toll
Úton
Próbálkoztam kiszabadulni a szorításukból, de mint két vaskarom fonták közre a csuklómat. Szinte mindennel próbálkoztam a szabadulásom érdekében, de hiába. A szememmel Zayn-t kerestem, de nem találtam sehol az angyalok elállták a látóterem és szorosan lépkedtek mellettünk. Fogalmam sincs, merre megyünk, de az biztos, hogy úton vagyunk.
- Eresszel te nagyra nőtt szárnyas csirke. – fújtattam idegesen miközben ficánkoltam és a lábamat kalimpáltam jobbra-balra, természetesen sikertelenül.
- Ha nem akarod, hogy valami bántódásod essen, akkor nyugodj le. – rángatott meg az egyik a szemeink szikrákat szórtak egymás felé. Már nyitottam is a számat, hogy az első eszembe jutó szitkot hozzávágjam, de aztán megjelent valaki. Mindenki elhátrált tőlem kivéve a két angyalt, aki a kezeimet fogták le. Egy göndör fekete hajú férfi közeledett felém. Valamiféle vezető lehet mivel tiszteletet parancsolóan vizsgálta az angyalokat, akik fejet hajtottak személyének. A lábaim elérték a talajt és a kezeimet is szabaddá tették. Léptem egyet hátra ahogy a férfi közeledett de csak egy mellkasnak ütköztem aki viszont nagyon előre akart tolni.
- Hmm. Elvisszük. Hol az angyal? – nézett körbe a tömegen, ami igazából nem volt túl nagy úgy 15 körül lehettek. Rólam hamar elfeledkeztek. Elő vezették Zayn-t akin vasláncok lógtak a teste tele volt sebbel és pár helyen vérzett is. Mit műveltek vele? A férfi körbejárta a fiút aztán megállt vele szemben.
- Honnan való vagy? – kérdezte a férfi. Nagyon ismerős volt, ahogy beszélt, de nem tudtam beazonosítani. Pedig élénken él a fejemben a hang, de nem tudom az arcot beazonosítani.
- Közangyal, katona.
- Mi a neved?
- Zayn.
- Hallottam rólad, te megölted a testvéremet. – mondta aztán adott Zayn-nek egy jobb horgos ütést, amitől a földre került. Odaszaladtam és letérdeltem hozzá. A haját kisepertem a szeméből és megsimítottam az arcát aztán dühösen a férfira néztem. A düh az egyetlen fegyverem. Bár ártani nem hiszem, hogy bármit is tudnék neki. A két ismerős angyal közeledni akart felénk, de a férfi leintette őket. Gúnyos mosolyra húzta a száját és nagyon rosszat sejtetően közeledett felénk. Minden magabiztosságomat összeszedve Zayn elé álltam. Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom megvédeni, de ha meg sem próbálnám, akkor az, rosszabb lenne.
- Nocsak, nocsak. Az ember lányka próbálja védelmezni a katonát. – mondta maró gúnnyal, amitől felfordult a gyomrom. – Mindent tudsz? Azt hogy Zayn hány embert kínzott meg. Még ha csak kínozta volna őket…- nevetett fel szórakozottan.
- Elég! – szűrtem ki a fogaim közül.
- Mulatságos. – folytatta a kuncogást. Legszívesebben letörölném a képéről azt az idétlen mosolyt. – Hozzátok őket a fészekbe, nekem még dolgom van. – parancsolt aztán eltűnt a levegőben. Zayn-t felrángatták a földről és engem is újra közre fogtak. Már kezdem unni azt, hogy cipelnek. Bár még ha csak ezt unnám. Elegem van az egészből. Miért pont nekem kell ilyen helyzetekbe kerülnöm. Miért nem lehetne, hogy együtt legyek a családommal. Még azt sem tudom, merre vannak. Csak azt remélem, hogy ők szerencsésebb helyen vannak.
Nem is tudom, mióta gyalogolunk. Fáradt vagyok éhes és fázom is. Ahogy a nap egyre lejjebb kúszik az égen egyre hidegebb lesz az idő. A napsugarak már csak itt-ott világítanak be résnyire az fák ágai között. A sűrű erdő mélyére vezet a kitaposott út, de egyre halványabban látszik. Hamarosan eluralkodik a sötétség. Mondanám, hogy ez kedvez nekem, de igazából ez hülyeség lenne. Az angyalok este is úgy látnak, mint nappal. Nem mondom, hogy ennél nagyobb szívás nincs is, mert még elképzelhető hogy lenne. A nagy csendben megreccsent egy ág az avarban mozgolódás hallatszott. A szívem egyre gyorsabban kattog, míg a zörej egyre hangosabb lesz. A bokrok közül egy kis nyúl vágtázik ki, ami miatt végigsöpör rajtam a megkönnyebbülés és kieresztek egy halk sóhajt. Pár pillanattal később újra indulunk. Zayn aki előttem lépkedett elbukott egy kiálló darabban és elesett. Egy jó pár pillanatig ott maradt. Nem tudtam eldönteni mit csinál, de nem is volt időm mivel az angyalok nem sokkal később felrángatták és tovább mentünk. A végtagjaimban idő közben leállt a vérkeringés és egyre hidegebbnek éreztem a kezeimet és a lábaimat is. Nem használtam őket egy jó ideje és elzsibbadtak, na meg nem segített rajta a fogva tartó angyalok „óvatos” bánásmódja. Őket nem érdekelte hogyan dobálnak, engem vagy, hogy minek megyek neki.
- Tegyetek már le! – morogtam. – Komolyan mondtam, minden végtagom elzsibbadt. Fáradt vagyok és elegem van. Ha nem tudnátok ti agyatlan izomagyok én ember vagyok szóval alvásra van szükségem. Kapizs? Vagy mondjam el még egyszer? – forgattam meg a szememet bosszúsan.
- Jól van, pihenünk pár órát. – bólintott a főnök, aki elől bandukolt. Úgy látszik elég hangosan beszéltem. Lekuporodtam az egyik vaskos fa tövébe és ráhajtottam a fejem. Hamarosan behunytam a szemem, de nem sokáig mivel valaki leült mellém. Félig kinyitottam a szemem, hogy lássam.
- Ne aludj el, hamarosan megszökünk. – suttogta Zayn.
- Még is, hogy tervezed? – néztem körbe idegesen aztán visszavezettem a tekintetemet Zayn-re.
- Pár óra múlva mindenki mélyen fog aludni. – mosolygott sejtelmesen.
- Mi van? – néztem rá értetlenül.
- Nem véletlenül estem el. Meg láttam egy növényt, ami erős altató hatással bír. Nem kellett sok, hogy belecsempésszem a kulacsukba.
- Mindenkinek?
- Csak a főnöknek van és ő ad mindenkinek.
- Sóher.
- Olyasmi. – mosolyodott el. – Minden rendben?
- Már amennyire lehet.
Zayn mély barna szemei csillogtak a sötétségben. Az arcán begyógyultak a sebek, mintha nem is lett volna ott semmi. Leszámítva az arcán éktelenkedő kis koszfoltok, amik a ruháját is beszennyezték semmi sem volt más. Én nem is akarom látni milyen rondán, festhetek. Piszkos vagyok a hajam kócos és biztos vagyok benne, hogy a szemeim alatt megtalálhatóak a táskák ezzel tudatva mindenkit mennyire nem aludtam semmit. Elengedtem egy gondterhelt, sóhajt miközben beletúrtam a sötétbarna hajamba. Újra hátra dőltem és lehunytam a szememet csak pár pillanatra.
Valaki gyengéden megrázta a vállamat. Megdörzsöltem a szemeimet és körbenéztem, az angyalok mind aludtak. El sem hiszem, hogy ez tényleg bevált és az pedig undorító, hogy egy kulacsból isznak.
- Gyere, állj fel. – fogta meg a kezem és álló helyzetbe tornázott. Egyre sűrűbben pislogtam, de nem ért semmit mivel a sötétségen kívül semmit sem látok. A szemem nem akar hozzászokni. Zayn óvatosan felemelt a földről és úgy lépkedett halkan előre. Kezemmel erősen kapaszkodtam belé, olyan halkan közlekedtünk amennyire lehetséges volt az egyetlen zaj, amit hallottam a lélegzetvételeim. Zayn nyakába temettem az arcomat úgy próbáltam meg egy kicsit még pihenni. Hallottam a szuszogását éreztem, ahogyan a mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Nem kellett sok, hogy újra álomba szenderüljek.
Mikor felkeltem már a földön feküdtem. Megmozgattam a végtagjaimat, amik eléggé hangosan reccsentek. Hátratúrtam a kócos hajamat aztán felültem. Körülnéztem de Zayn-t nem láttam sehol. Azonnal felpattantam és úgy vizsgáltam tovább az erdőt. Nem hagyhatott itt. Nem, biztosan csak valami dolga van, hamarosan jön. Mi van, ha épp felad az angyaloknak azért, hogy őt visszavegyék?
- Minden rendben Helena? Rémültnek tűnsz. – közeledett felém a fiú. Nem tudom, hogy most meg könnyebbüljek vagy gyanakodjak. Bár inkább az utóbbit választom.
- Nem semmi bajom. – mondtam. Rendeztem a vonásaimat mintha semmi sem történt volna. Nem lehetek olyan naiv, hogy bízok benne. Alig ismerem pár napja. Lehet, hogy megmentett párszor, de ez nem jelenti, hogy feltétlenül őszinte velem. Sőt biztosan nem az.
- Figyelj, az amit a férfi mondott. – kezdte idegesen. Visszagondoltam a dolgokra, amit mondott nekem. Aztán eszembe jutott, az amire most Zayn gondol. Amiket az a férfi róla mondott. Még nem döntöttem el adjak e a szavára vagy sem.
- Nem számít, nem érdekel. Mehetünk tovább?
- Persze. – mondta. Nem voltam túl meggyőző. Csendben kullogtunk egymás mellett.
- Azok az angyalok. Velük mi van?
- Már biztosan keresnek minket. El kell bújnunk. Az angyalok remek nyomkövetők. Hamar megtalálnak minket.
Épp ettől féltem. Miért nem tudta azt mondani ne aggódjak leráztuk őket. Csak nyugiban sétáljunk ki az erdőből. Apropó erdő.
- Hogyan jutunk ki az erdőből?
- Nem megyünk ki.
- Tessék? Miért nem?
- Mert épp ezt várják. Onnan nagyon könnyen kiszúrnak minket. De itt a fák miatt ők is csak gyalogolni tudnak. Nekünk ez előny.
- És honnan tudod, hogy ők nem gondolták ezt és direkt itt fognak keresni? Az erdő sem olyan nagy, mint gondolod.
- Nyugodj le egy percre rendben? Nem lesz semmi baj. – tette a kezeit a vállamra. Kénytelen voltam a szemébe nézni. Azokba a barna szemekbe, amik nyugalmat sugároztak felém. Abban a pillanatban elhittem, hogy tényleg minden rendben lesz.
- Az meg mi? – mutattam egy irányba ahonnan füst szállt fel. Az angyalok ilyen közel járnának? De akkor miért nincsenek még itt?
- Megnézem.
- Veled megyek. – fogtam meg a karját. – Ha te mész én is. – feleltem ellentmondást nem tűrően. Látni akarom mi az.
Csendesen lopakodtunk közelebb és közelebb. A növények takarásában aztán elbújtunk egy vaskos fatörzs mögött. Tökéletesen rá lehetett látni egy barlangra ahonnan szállt a füst. A barlang előtt egy fából eszkábált ruhaszárító volt, amire fel voltak aggatva a nadrágok száradni. Kiléptem a fák árnyékából és megindultam a lyuk felé. Biztosan nem az a csapat, amire vártunk, de talán kaphatunk valakitől ott segítséget. Zayn szorosan mögöttem volt vigyázott a hátamra. Világos volt bent a barlang ellenére. Rajzok voltak a falon. Amikor az angyalok leszálltak, és amikor elhurcoltak minket a panelházakból. Minden itt volt képben ábrázolva. Ki ez valami látnok?
- Értem jöttetek? Itt volt már az ideje. – szólalt meg valaki. Egy árny volt aztán kilépett a sötétebb oldalból. Egy szakállas férfi volt nagyjából 30 évesnek saccolnám. Érte jöttünk? Biztos az angyalokra célzott.
- Gabriel? – kérdezte Zayn. Úgy nézett a férfira, mint aki szellemet látott. Aztán a férfi teljesen kilépett a sötétségből és akkor kirajzolódtak a szárnyai. Gabriel? Már, mint az arkangyal?
- Maga él? Láttam a tévében, ahogyan lelövik. Már, mint amikor még volt adás. És miért jöttünk volna magáért? Azt sem tudtuk él.
- Te nem vagy katona szívesen látlak. De ő. – mutatott Zayn felé. – Távozzon.
- Nem megy sehova. Ő már nem katona. Ő az én őrangyalom.
Gabriel felváltva figyelt minket és latolgatta a lehetőségeket. Vagy azt hogy igazat mondok e. De ebben igazam volt. Én találtam meg Zayn tollát ő az én őrangyalom. Ez tagadhatatlan.
- Melyik csapatban játszol? – kérdezte.
- Közangyal vagyok.
- Meg akarsz ölni?
- Csak ha Helena életét veszélyezteted.
- Maradhatsz. – fordult el tőle aztán rám hárította a figyelmét. – Gyere, egyél. Olyan vagy, mint egy járkáló zombi.
- Kösz. – motyogtam. Elém tett valami levest. De most annyira nem voltam finnyáskodó tekintve, hogy rég nem ettem így hamar lecsúszott a torkomon. És még talán ízlett is. Egy jó nagy tállal vettem belőle.
- Mit keres itt? Nem a seregét kéne vezetnie?
- Ha érdekel, a véleményem kislány engem teljesen hidegen hagy a háború.
07. Toll 3/2
Fészekben
Z A Y N M A L I K
Tekintetével könyörgött nekem, szemeit elhomályosították a könnyek. Fekete haja kócosan és véresen tapadt a homlokára. Reszketett minden porcikája alig bírt megmozdulni a félelemtől. Egy szörnyet látott, aki nemsokára kivégzi, mert ez a parancs. Nincs túlélő. Pupillája kitágult, ahogyan meglátta a halálos fegyvert, ami nem sokkal később lesújtott. A teste erőtlenül hanyatlott a hullámzó folyóba. A szeme tükrözi az utolsó félelemmel teli pillantását aztán teljesen ellepte a habzó víz. Az arkangyal előlépett és áldást adott a halottra. Mindenki tovább állt kivéve én, én csak néztem a vizet. Az elmémbe költözött, azaz eszement gondolat, hogy nem helyesen cselekszünk. Hogy amit csinálunk az rossz. Ez nem istenküldetés ez istenkáromlás. Viszont nincs időm a kételyekre mélyen magamban eltemettem azt az érzést, ami egy pillanatra felébredt bennem. Megfordulok és indulok mikor ott áll az a lány. Véresen koszosan vízi növényekkel behálózva. A szemében düh játszik az egykori mivolta eltűnt.
Hangosan zihálva ültem fel. Egy ágyban feküdtem Helena sehol. Beletúrtam a verejtékes hajamba és kiléptem a szobából, ami egy nappaliba vezetett onnan nyílt egy másik ajtó. Közelebb mentem és résnyire kitártam. Helena volt az ágyban a selyem takarót görcsösen szorította, hogy elengedte. A ruhái a földön voltak ledobva. Ha valaki bántani merte lassan és kíméletlenül megfizet érte. Nem szabadott volna magára hagynom. Vigyáznom kellett volna rá.
- Zay..zayn. – motyogta. Közelebb léptem hozzá talán felébredt, de nem. Álmában beszél. Rólam? Remélem, ő szebbet álmodik, mint én. Olyan furcsa érzés volt.
Végigsimítottam a fedetlen vállán és feljebb húztam rajta a paplant majd eltűrtem pár tincset az arcából aztán kimentem.
- Megöltél! – visszhangzott a fejemben. – Hagytad, hogy meghaljak. Megöltél, mert neked fontosabb volt a sorsod, mint én.
- Leila? Te vagy az?
- A te hibád az én halálom. Helena halála is a te hibád lesz.
- Őt nem hagyom meghalni. – tiltakoztam.
- Úgy, mint engem? Ő is megfog, halni és a te hibád lesz. Minden a te hibád! Mindenért te vagy a felelős!
- Zayn, Zayn! – hallottam egy távoli hangot. Lassan kinyitottam a szemeimet. Helena aggódó tekintettel pásztázott végig. Egy halk sóhaj kíséretében felültem. Szemügyre vettem a lányt, akinek láthatólag semmi baja sem esett.
- Ki az a Leila? – kérdezte összeszűkített szemekkel.
- Nem tudom. – rántottam meg a vállam. – Jól vagy? Nem bántottak?
- Velem minden rendben. De veled? Szörnyen festesz.
- Hamarosan jobban leszek. – bólintottam bíztatóan. – Mi történt?
- Behoztak ebbe a szobába és itt hagytak, de te nem jöttél velem. Elvittek valahova.
- Nem emlékszem. – masszíroztam erősen a halántékom. Mintha szöget ütnének.
- Nem tudom mikor jöttél elaludtam. Ne haragudj. – vallotta be szégyellősen.
- Semmi gond. Remélem kipihented magad.
- Igen. És ö… hogy értették azt, hogy nem bántanak, mert kellek nekik? Vagy is nem így hanem, hogy nem bántanak, mivel kellek neked és te pedig nekik.
- Azt akarják, hogy álljak be az arkangyalokhoz.
- De miért?
- Sok dolgot tettem, amire nem vagyok büszke és elég híres vagyok az angyalok körében. – mondtam halkan. Nem akarom elmondani neki miket tettem. Hány embert öltem meg. Nem akarom, hogy megkérdezze. De legfőképp nem akarom, hogy féljen tőlem.
- Meg fogja tudni az igazságot. Undorodni fog tőled. Rád se bír majd nézni. – mart belém, azaz ismerős hang.
- Félni fog tőled. Azt fogja hinni azt, teszed vele is, mint amit velem tettél!
- Nem akartam. – ráztam meg a fejem.
- Tessék? – térített vissza a valóságba Helena lágy hangja.
- Semmi, semmi. – mosolyodtam el. – Hazug!
H E L E N A P A R K E R
PÁR ÓRÁVAL KORÁBBAN...
Eszeveszettül kapálóztam, de mind hiába. Egy nagy tűt döftek Zayn nyakába és az ellenkező irányba vonszolták el. Utána akartam menni, de nem engedtek. Belöktek egy szobába és rám zárták az ajtót. Egy ideig rángattam a kilincset viszont semmi eredménnyel. A csavarokat próbáltam kilazítani a kezemmel de csak annyit értem el hogy a körmeim betörtek és az ujjperceimből kiserkent a vér. Végignéztem a nappalin aztán körbejártam a helyet másik kiutat keresve. Két szoba egy fürdő és egy konyha volt ami általánosságban egy házba kell. A fürdőbe csoszogtam és megnyitottam a forró vizet ami meglepetésemre működött. A meleg víz csípte a sebeim. Ledobtam a ruháimat és hagytam ahogy a forró víz átjárja a testemet. Olyan régen fürödtem normálisan, hogy el is felejtettem milyen jó érzés. Összefogtam a vizes hajamat aztán megtörölköztem. Nem akartam visszavenni a koszos ruháimat így a szekrényekben kezdtem el keresgélni szerencsére találtam is egy szakadt rövidnadrágot egy pólóval. Biztosan az előző tulajdonosok hagyták itt. Vajon mi történhetett velük. A boldog érzést átvette a bűntudat ahogyan én élvezem miközben ők kitudja hol vannak. Az anyám a testvérem. Több hónapnak érzem amióta szétváltunk. A gondolataimból egy ajtó csapódás térített vissza. Visszaszaladtam a nappaliba ahol Zayn tántorgott mintha részeg lenne. Eltámogattam a kanapéig vele szemben helyezkedtem el. Kezemmel végigsimítottam az arcán majd a homlokára helyeztem a tenyerem. Olyan forró volt. Próbáltam megtalálni a tekintetét de az mindenfelé cikázott majd megállapodott a kezemet. Még egy kicsit vérzett de nem volt vészes. Forró kezét rákulcsolta az enyémekre, felemelte a sebes kezem és egyenként nyomott puszit az ujjperceimre. Egy utolsó csókot adott a kézfejemre aztán végre a szemembe nézett. De még sem volt itt. Mintha teljesen máshol járna az agya. Nem tudom mi ütött belém de mintha a gravitáció húzott volna felé. Egyre közelebb hajoltunk egymáshoz aztán már az orrunk is összeért a lélegzetünk egybekapcsolódott. Lehunytam a szemem de inkább hátra rántottam a fejem. Adtam egy puszit a homlokára aztán lefektettem az egyik szobában. Elsimítottam a haját a szeméből majd betakartam. Egy darabig figyeltem ahogyan egyenletesen szuszog, de valahol teljesen máshol járnak a gondolataim.
Kimaradt jelenetek:
Kimaradt jelenet
- Bo! Gyere vissza! – futottam felé. Bo felkapta a sáros labdáját és elszaladt. Futottam utána nevetve követtem. Aztán mikor biztos távolban volt a vizes táljához hajolt és ivott. Próbáltam gyorsan odafutni hozzá, hogy elvegyem a labdát, hogy újra eldobhassam neki, de egy kiálló kavicsban elestem. A fenekemre fordultam és a fájó pontra tettem a kezemet. Vér csordult ki belőle vele egy időben a könnyeim is megindultak. Fájt.
- Anyu elestem! – kiáltottam. Semmi válasz. – Anyu nagyon fáj! – tettem még egy kísérletet, de semmi reakció. A sós könnyeim ráfolytak a sebemre, ami csípte. Még jobban fájt. Erőt vettem magamon és felálltam. Rövid lábaimat tettem a másik után kínok között. Eljutottam az udvar közepéig aztán leültem vissza a fűbe. Két kezemmel megtámaszkodtam a fűben. Bo oda lopakodott hozzám és megnyalta az arcomat. Nevetve megsimogattam a bundáját. Körül néztem. Játékok hevertek a fűben, van, ami az enyém és volt, ami a kutya játéka. A fűben, egy sáros tócsában, ahol nem rég a kutya labdája volt felfedeztem valami fényeset. Át sütött a nagy koszon. Közelebb csúsztam és kivettem a tárgyat. Forgattam a kezemben, a nagy részét sár fedte, de voltak tiszta részek. Csillogott a fényben, ami mosolyra késztetett.
- Helena! Mit csináltál? – sietett hozzám anyu. Biztos észrevette, hogy eltűntem.
- Ne haragudj anyu. Tudom, hogy azt mondtad nekem, hogy ott játsszak, ahol látsz engem. – sütöttem le a szemimet bűnbánóan.
- Semmi baj kicsim. Mi történt? – simított végig puha kezével az arcomon. Az arcán mosoly játszott és a nap sugarai aranysárgára festették a tincseit.
- Elestem. Fogóztam a kutyával. – mutattam a foltos Beagle kutyámra.
- Értem. Semmi gond lefertőtlenítem, és már játszhatsz is tovább. – anyu felvett az ölébe. Átkaroltam a nyakát és a vállán pihentettem a fejemet.
Becipelt a házba és letett a díványra. Hozott fehér gézt és valami barna folyadékot. Csípett, amikor megtörölte vele a sebemet. Rárakta a gézt és sok ragtapasszal rögzítette. Már nem is fájt.
- Mi van a kezedben? – kérdezte anya.
- Nem tudom. – ráztam a fejemet. – Meg tudod takarítani, hogy fényes, legyen? – nyújtottam felé.
Elvette és nézte egy darabig.
- Ez egy toll édesem.
- Mi az a toll?
- Amit a madarak szárnyán látsz. A szárny, tollakból áll. Vannak pehelytollak, test tollak és kontúr és fedő tollak. Több fajta létezik.
- Nekem is lehet tollam?
- Nem nekünk nincsenek tollaink. – rázta a fejét a mama.
- Nekem van. Ez az én tollam. – jelentettem ki.
- Ez szemét. Ki kell dobni, mi haszna van ennek a tollnak?
- Nekem kell ez a toll. Az enyém. – makacskodtam.
- Rendben. Megtakarítom és visszakapod oké?
Új arkangyal
Mikor beléptem a nagyterembe mindenki rám szegezte a tekintetét. Magabiztosan léptem a főtrónra. Az angyalok fejet hajtva somfordáltak el az utamból. Még örülnék is neki, ha nem látnám a többiek szemében azt, amit. Vagy kételkednek, bennem várják a parancsomat vagy már a még el sem kezdődő uralmamat akarják megdönteni. Nem én választottam ezt, de már ha így alakult kihozom belőle a legjobbat.
- A tanácskozás, ami miatt itt vagyunk a következő. A 7. légió parancsnoka lépjen elő.
- Én vagyok az.
- Zakarias. Hagytad meglépni az angyalt és az ember lányt?
- Igen, de…
- Nincs de. Igen vagy nem?
- Igen. (…)
- Büntetésed a tollaid lenyesése. – oldalra fordítottam a fejemet és intettem két mellettem lévő végrehajtónak. Az ajtó hamarosan kicsapódott és Amelia futott oda hozzám. Megragadta a kezem és közelebb hajolt, hogy mondjon valamit.
- Castiel nem teheted. Tudom, hogy ennél jobb vagy. Nem kezdhetsz már egy társunk megölésével. – suttogta feszengve.
- Semmi baj Amelia. – simítottam végig az arcán. Intettem neki, hogy mehet. (…)
Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése