Blogajánló #25

Baise ma vie 

Hogy miről is szól ez a blog? 

"Üdvözöllek a Baise ma vie (fr. - szar az életem) című blogon!

Mint a legtöbb blogger, én is egy történetet szeretnék megosztani. A saját történetemet. Nem életregényt írok, az oldalt az én furcsa és legtöbb esetben lényegtelen gondolataimmal szeretném megtölteni. 

Csak egy átlagos tini vagyok, aki még a nevét sem meri felvállalni.

Ui.: A blogcíme senkit se tévesszen meg. Nem vagyok depressziós, életkiáltástalan és negatív felfogású, csupán megtetszett a szó kiejtése."

A blog írójáról: 

"About me

Életem során rengeteg dologgal kellett már szembenéznem. Rengeteg emberrel és rengeteg hellyel. De egy pillanatot sem bánok a múltamból. Amit megtettem, azért tettem, mert a sors így akarta. Mindent hosszas gondolkozás után teszek és kizárólag csak is azért, mert okom van rá.

Tipikusan az a fajta ember vagyok, aki képes a bolhából elefántot csinálni. Aki naphosszakat hajlandó gondolkozni egy jelentéktelen, apró eseményen. Aki könnyen fel tudja bosszantani az embereket, az értelmetlen teóriáival. Aki könnyen szerez új barátokat, de nehezen vállik meg a régiektől, akik annyi meg annyi sérelmet okoztak. Aki valamit, valahol nagyon elrontott.  

Egyenlőre nem sikerült rájönnöm, hogy hol, mit és hogyan. Talán a karma az, ami úgy irányítja az életemet, ahogy szeretné, de nem tudom. Nem nagyon hittem benne eddig, de talán még is létezik és talán alaposan oda kellene figyelnem arra, hogy kinek, mit mondok, mert mindent visszakaptam. Többszörösen is. 

A Baise ma vie című blog írásába azért kezdtem bele, mert hiányzott az írás. Hiányzott, hogy kiadjam a bennem lévő érzelmeket. A düht, a boldogságot, a szomorúságot, a hiányt, a szeretetet. Mindent, ami bennem rejlik. Ugyanakkor végre újra rátaláltam arra a dologra, ami egy kicsit kikapcsol. Leköti a gondolataimat. Megérteti velem, hogy amikor megnyitom a Word-öt, csak én és az én saját világom létezünk. Nincsenek pletykát, nincsenek problémák, nincsenek bajkeverők. Csak az van, amit én szeretnék.

Majd’ egy, igen csak hosszú év után felemelő érzés visszatérni a blogger világba és furcsa tapasztalni, hogy ebben az egyetlen évben, nem csak én, de a környezetem is megváltozott. Beleértve a régi, kedvenc blogjaimat, amikre olyan volt visszatértni, mintha mama karácsonyi süteményeit enném. Tökéletes.

Hiányzott. Hiányzott az érzés, hogy írjak. Akár magamnak, akár valakinek. Hiányoztak a bloggerinák, akikkel régebben oly’ sok hosszú és vidám beszélgetéseink voltak. Hiányzott a sok tucat design blog. Hiányoztak azok, akik hangot adtak nem tetszésüknek és hosszasan leírták, hogy most már elég volt a sok design bloggerből. Pedig ők csak a mi segítségünkre vannak. Én tudom. Egykor én is design blogot müködtettem, de ennek már vagy ezer éve. Akkor még nem voltak htlm és ccs kódok. Csak az író és a története. Na, meg persze egy aranyos fejléc, hozzáillő háttérrel.  

De ma már kiestem a rutinból. A saját fejlécemet is nehezemre esett elkészíteni és rondának érzem, mások fejlécéhez viszonyítva. De nem érdekel. A fejléc hangulata, visszadja a bennem rejlő feketeséget, a kusza gondolatok tömkelegét és legfőképpen: visszaad engem. Talán nem Lorde személyisége az, aki a legjobban hasonlít az enyémre, de amikor a dalait hallgatom és a videóit nézem, valahol látom magam. A furcsa lény, a furcsa gondolatokkal... amiket ki is mond, le is ír.

Furcsa ez a sok változás. Nagyon. De édesanyámnak és apámnak köszönhetően, hozzászoktam a változásokhoz. Nem jelent számomra nehézséget új iskolába menni, hiszen 14 éves korom ellenére a hardmadik általános iskolámban vagyok, még csak nyolcadikos osztályos. Nem buktam, csak évvesztes vagyok. Ezzel szerintem nincs is semmi gond, attól eltekintve, hogy jó lenne már a gimnáziumba tudni magam. De addig még hátra van egy kemény félév, egy kemény felvételi és még egy, teljes kemény év a pokolban. Szigetszentmiklóson.

Már nem is emlékszem, hogyan kerültem ebbe a Budapest melletti városkába. Azt hiszem édesanyámnak köszönhető. Igen, csak is neki. És az akkori barátjának, aki kedvéért mi odavonszoltuk magunkat, ahova ő szerette volna. Így kerültünk ide. A pokolba. Utálom ezt a helyet. Az emberek, akik elsétálnak mellettem, rámnéznek és szinte látszik a szemükben minden gondolatuk. Az emberek, akik másnap már mindennek elhordanak, oktalanul. És a barátok, akik az elmúlt három évben már rengetegszer elvesztettek engem és a bizalmamat. De mindig visszanyerik. És ez nem helyes. Nem érdemelnék meg.

Nem érzem magam idetartozónak. Kitűnök a tömegből. A gondolkozásom, teljesen más, mint az itt élő embereké. Más vagyok. És más is szeretnék maradni. "

A blog eddigi bejegyzései: 

Who I am? 

Hogy ki is vagyok? Nem tudom. Szeretném tudni. Szeretnék rájönni. De sajnos fogalmam sincsen. Csak egy tini lány, aki céltalanul sodródik az árral. Sodródok, a körülöttem lévő, szigetszentmiklósi pletykafészkekkel együtt, avagy a lányokkal, akik az életem minden egyes szakaszát jobban ismerik, mint én magam. Hát igen. Így éldegélek, kamu legjobb barátokkal és folyamatos drámával körülvéve. Legalább egy dolgot biztosan elmondhatok magamról: nincs unalmas életem. Sosem volt és bármennyire is szeretnék dráma nélküli, halál unalmas életet... ez egyenlőre kilátástalan és talán még örülök is neki. Örülök, hogy nem mások életével kell foglalkozzak, hogy van sajátom, amit ugyan néha rendesen elcseszek, de mindig helyre is tudok hozni. 

Rengeteg mélyponton túlestem már. Talán nem is voltak olyan mélyek, de mindenki a saját kapacitásához viszonyítja a dolgokat. Nekem mély volt. 

Mindig is azt hittem, hogy az ilyen mélypontok után, majd nevetve fogok visszagondolni az életem ezen részeire és magamban elkönyvelem a tanulságot, majd tovább nevetek. Nem. Ez nem így történik. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljam át újra és újra a történteket. Mindig a dolgok miértjeit keresem. Folyamatosan válaszok után kutatok és ostobábbnál ostobább teóriákat kreálok a fejemben, miközben tudom, hogy én csesztem el. Mindent. 

Nehéz ezzel a tudattal élni, de próbálok kevesebb figyelmet fordítani a múltra és annál többet a jelenre, illetve a jövőre.

Amit az előbb írtam, hogy „céltalanul sodródok az árral”, nem is igaz. Van célom. Bár egyenlőre, csak egy, de az is több, mint a semmi. Mindenképpen felvételt szeretnék nyerni az „álom gimnáziumomba”. Persze tudom, hogy ez nem lesz egyszerű és rengeteget kell majd tennem érte, de valamit valamiért, nem igaz? Ha kell, akár éjjel-nappal hajlandó vagyok értelmetlen egyenleteket megoldani, csak, hogy végre minden sínen legyen és olyan közegbe kerüljek, ahol tényleg szívesen töltök el minden pillanatot. 

Szeretném véglegesen is magam mögött hagyni a múltat, a múltbeli emberekkel és a rossz emlékékkel együtt. Hiába tudom, hogy ez már csak a múlt, ha még mindig itt kell élnem. A múltban, de közben a jelenben. 

Furcsa ez a helyet. Furcsa, hogy ilyen emberekkel kell együtt élnem és furcsa, hogy a történtek után én még mindig tudok barátként tekinteni azokra, akik lelkileg széttiportak. Hát, még mindig jobb, mint a magány. Igazából mindenkit megértek, csak saját magamat nem. Miért tudok ilyen könnyen megbocsátani és miért tudok még mindig bízni bennük? Erre csak egyetlen választ tudok; igaza volt.

Naiv vagyok.

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀ 

A világ egy másik szemmel 

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀

„Got me spinning like a ballerina,

You’re the bad boy, that I always dreamed of,

You’re the king and, baby, I’m the queen of

Disaster, disaster.” 

Közel egy hónapja rohadok minden hétköznap négy fal között. A pokolban. A pokol, amiről sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de szeretem. Szeretek reggel besétálni a kopottas épületbe, ami tele van fáradt és unalmas arcokkal. A sok ember közé, akiket ugyan tiszta szívemből utálok, tudom, hogy a mindennapjaim üresek lennének nélkülük. Szeretem az osztályomat, az értelmetlen matek példányokat, amikre soha az életben nem lesz szükségem, de mégis megcsináljuk és mégis figyelünk. Szeretem a sok pletykát, amik számtalanszor megkeserítették az életemet. Szeretek nevetni a pletykákon és visszagondolni azokra az időkre, amikor még valamit jelentettek nekem azok a mondatok. Amikor egész éjszaka ezeken gondolkoztam. Szeretem. Szeretem az életemet.

Elégedett vagyok mindennel. A kapcsolataimmal, amiket nagy harcok árán alakítottam ki a körülöttem lévő emberekkel. A tanulmányi eredményeimmel... mindennel.

Sokan talán azt hiszik az imádkozás hülyeség. „Hülyeség egy nem létező emberhez beszélni.” Valóban, régen még én is így gondoltam. Aztán augusztus harmincegyedikén, amikor izgultam, féltem, el veszett voltam... megpróbáltam. Imádkoztam. Egy olyan emberhez beszéltem, akiben sokan nem hisznek. De én igen. És csak egyet mondhatok: segített. Segített nekem. Rádöbbentett a hibáimra, megtaláltatta velem a boldogság útját. És én hálás vagyok. őszintén.

Rövid ez a bejegyzés, nem is lényegre törő, talán unalmas is, de imádom az érzést, ami feljön bennem, amikor leírom, hogy: boldog vagyok. Nagyon.  

Talán senki nem is olvassa, amit írok. De ha még el is olvassa valaki, nem tudja, hogy ki ilyen boldog, elégedett. És ez a lényeg. Hogy én arctalanul is boldog vagyok.

Nem kell világgá kürtölnöm, ahhoz, hogy tényleg rájöjjek erre.

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀  

Ha megfogtak ezek a bejegyzések, akkor érdemes benézned erre a blogra.