 |
| Catherina |
Catherine az olyan lányok közé tartozik, akiket nem mindenki kedvel, mégis a legjobb pasi az iskolából az ő barátja. Aztán, egy forró augusztusi napon a családjával kirándulni mennek Franciaországba, ahol megismeri Eric-et, a jóképű, mégis titokzatos fiút, aki minden vágyát felülmúlja. Hol mérgesíti, hol pedig leveszi a lábáról. Viszont, a vakáció nem sikerül kockázatmentesen. A lányt több baleset éri, viszont másnapra mindig meggyógyul. Érzi, hogy valami nincs rendben vele. Az igazságot pedig csak Eric tudja felfedni előtte.
Prológus:
1864. február 10., Franciaország
Az út a kastélyig hosszú volt. Abban reménykedtem, hogy nem esteledik be mire felérek, viszont tévedtem. Hatalmas szürke felhők keletkeztek a fejem fölött, nem sokkal ezután pedig fehér hópelyhek szálltak alá. Erősebben magamra tekertem az igen vékony sálamat, amit még a nagymamámtól kaptam, erőt véve magamon pedig tovább haladtam. A szüleim azt a küldetést bízták rám, hogy vigyek fel egy kis ajándékot a segítségért, amit anno a ház ura nyújtott nekik. Igaz, már nagyon rég történt, viszont édesanyámék csak most tettek szert annyi pénzre, hogy meghálálják. Nem volt ínyemre ez a kiruccanás, mivel kint csonthideg volt, ráadásul a tél közepén nem ajánlatos a sziklákhoz menni.
Még pár lépés megtétele után megláttam a kaput, majd az őrőket. Rendületlenül álltak, figyelve minden egyes zajra. A kastély maga hatalmas volt. Csak egy-egy szobában világítottak a gyertyák, nagyon haloványan. Nem lenne elég egy egész készlet kivilágítani egy ekkora épületet! Megmarkoltam a kosarat, majd az egyik őrhöz sétáltam.
− Bocsánat, monsieur! Ajándékot hoztam, a ház urának! Esetleg beszélhetnék valakivel, akinek átadhatnám? – hangom vékony volt, alig bírtam beszélni.
− A ház ura jelenleg nincs itthon! Kérem jöjjön vissza két hónap múlva! – jött a mogorva válasz.
− Már megbocsásson, de én nem fogom ezt mind visszavinni, aztán pedig visszajönni ide két hónap múlva! Hívjon ki valakit, hogy lerendezzük az ügyet, aztán pedig elhagyom ezt a helyet! – Nem vagyok egy türelmes típus, az őr pedig eléggé felmérgesített. Nem láttam értelmét a veszekedésnek, de amikor nekem van igazam, akkor nekem van igazam! – Szóval? – halkan dobbantottam egyet.
− Várjon itt! Mindjárt visszajövök! – megmakacsolta magát, és elment, hogy kihívjon valakit.
Pár pillanat múlva megjelent az ajtóban egy magas, körül belül velem egykorú lány, kezében egy gyertyával. Meg voltam győződve arról, hogy már csak vének lakják, azok is alig várják, hogy végre meghaljanak, elhagyják azt a szomorú, sötét helységet. Barnás-szőke haja laza fürtökbe esett a vállára. Bretonja egy csattal volt hátratűzve, szabaddá téve gyönyörű arcát. Egy fekete sál volt a válla köré tekerve, ami tökéletesen passzolt sötétbarna, felül csipkézett ruhájához.
− Mademoiselle de La Noue? – kérdezte. Meglepett az, hogy tudja, hogy hívnak.
− Igen. Catherine de La Noue vagyok! Ajándékot hoztam a ház urának! – emeltem fel a kosarat.
− Kérem, fáradjon be! – kinyitotta az ajtót. Nagy léptekkel haladtam a bejárat felé. A küszöbön levertem a havat a cipőmről, majd bementem a kellemesen meleg házba.
Egyedül csak a nappaliban, meg a könyvtárban égtek gyertyák. Meg voltam győződve arról, hogy a l'nyt éppen valamelyik könyv olvasásából zavarták meg. Viszont az ellentéte sem lepett volna meg.
− Oh, nem is láttam, hogy ilyen fiatal! Beatrice vagyok! Kevesen járnak ide, eléggé elszoktam a fiatal társaságtól! – a kezét nyújtotta.
− Catherine! – fogadtam el. – Az édesapja itthon van? Ezt tulajdonképpen neki hoztam.
− Hát nem tudta? Az édesapám már nagyon régen nem él velünk! Két éve elment, és azóta nem tért vissza. Senki sem tudja, hogy mi lett vele! – a lány szavai megleptek, de inkább az ért váratlanul, hogy úgy beszélt az apjáról, mintha nem is bánná azt, hogy elment.
− Sajnálom!
− Nincs amit! Jobb nekünk így! – elvette a kosarat a kezemből, majd a gyertyával a kezében átment az egyik sötét szobába.
A gouge (cselédlány) után kiáltott, aki pár pillanat alatt ott is termett, meggyújtva a kandallót. A szoba egy része megtelt fénnyel.
− Kérem, üljön le! – mutatott az egyik székre.
− Az egyik őr azt mondta, hogy a ház ura két hónap múlva visszatér. Hogyha nem az apjáról van szó, akkor kiről? – kiváncsiskodtam.
− A bátyámról beszélhetett. Ő vette át a ház ügyeit, éppen ezért mindenki úgy szólítja, még anyánk is, aki szinte belebolondult abba, hogy apánk itthagyott minket. Nagyon szerette őt! – egy pillanatra megállt, és meredt a semmibe. – Bocsáss meg, hogy ezzel etetlek téged! Egyáltalán nem kellett volna megemlítsem!
− Nincs semmi baj! Az embereknek néha jól fog ha megosszák fájdalmaikat másokkal. Ilyenkor valamennyivel ők is megkönnyebülnek. Nos, én akkor mennék is! Még haza kell érnem! – szólaltam meg újra. Nem akartam tapintatlannak tünni, de jobbnak láttam azt, ha inkább elmegyek.
− Ilyen időben nem fogsz visszaérni! Maradj itt éjszakára! Semmit sem veszíthetsz! – szemei felcsillantak.
− A szüleim várnak, nem akarok csalódást okozni nekik!
− Hogyha most elindulsz, akkor lehet, hogy holnap már hiába fognak várni!
− Rendben – egyeztem bele kis idő múlva, ugyanis eléggé megijesztett előbbi kijelentése. – Jó lesz nekem itt is, nem kell egy szoba! Holnap még az első órában elmegyek.
− Ugyan már! Van elég szobánk, nem fog semmi összedőlni, ha egy normális helyen alszol! Gyere! – megragadta a karom, és boldogan haladt felfele a hatalmas lépcsőn...
Részletek a történetből:
1. fejezet
A napsugarak behatoltak a szobám ablakán. Lassan nyitottam ki szemeim, mivel a hatalmas ablakokon behatoló fény zavarta látásom. Megdörzsöltem őket, hogy jobban alkalmazkodjanak a helyzethez. A könyökömre támaszkodtam és szétnéztem a szobában. Előttem egy szekrény terült el, rajta egy tükörrel, amiben szinte az egész szoba látható volt. Az ágyam mellett egy kisebb olvasóasztal, rajta egy antik lámpa. A padlót nem fedte szőnyeg, ezért is ajánlották azt, hogy mezítláb ne nagyon mászkáljunk. Az ágy, amiben feküdtem nagy volt. Nyugodtan elférhetett volna benne legalább három személy is. A szüleim szerint kevesen járnak ide, ezért is adtak nekünk kedvezményt. A második szobát, vagyis az enyémet, nem kellett fizetni. Egyféleképpen örültem ennek, másféleképpen viszont nem. Nem vagyok barát a sötétséggel, ráadásul szinte minden horrorfilm egy kastélyban játszódik le. Honnan tudjam, hogy ebben a szobában nem halt-e meg valaki?!
− Catherine, igyekezz! Mindjárt tálalják a reggelit! – kopogtatott be anyu, figyelmeztetve, hogy igyekezzek.
Kipattantam az ágyból, átmentem a fürdőbe, megmosakodtam, felvettem egy kopott szűk szárú farmert, egy fehér pántos pólót, rá egy szürke kardigánt. Feltettem egy kis sminket, kifésültem barna, enyhén hullámos hajamat. Kikaptam a bőröndőmből az egyik balerinemet, belebújtam. Mindezt csupán húsz perc alatt, ami számomra rekordidő. A telefonomon az óra már elütötte a kilencet. Mielőtt kimentem volna a szobából, még egyszer utoljára megnéztem magam. Elégedett voltam a látvánnyal.
Miközben lefele mentem, megcsodáltam a festményeket a falakon. Mindegyik valahonnan az 1800-as évekből származott. Néhányra még dátum is volt téve, viszont az idő megviselte őket, nem lehetett tisztán kiolvasni, hogy pontosan mikor is készültek. Anyáék már az ebédlőben ültek, rám vártak. Mellettük még ült egy idős pár, valamint egy fiatal, szőkés-barna hajú lány. Annyi idős lehetett, mint én. Abban a pillanatban arra tippeltem, hogy az idős házaspárnak az unokája vagy valakije, viszont hatalmasat tévedtem.
− Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva. Kihúztam az egyik széket a lány mellett, és leültem.
− Szia! Csak rád vártunk! A cselédek mindjárt hozzák a reggelit! – felelte, halvány mosolyra húzva a száját.
− Hogy aludtál, kicsim? – kérdezte anyu, kezét az enyémre téve.
− Jól! Kényelmes az ágy! Mikor is épült a kastély? – tértem ki a téma alól.
− Pontosan 1812-ben! – vágta rá a „szomszédom”, majd kortyolt egyet a poharából.
− Hát, mindenesetre gyönyörű! Lefele jövet megcsodáltam a remekműveket a falakon! Rég láttam ezekhez foghatót!
Megjelent két cseléd, kezükben a reggelivel. Elhelyezték a tálakat az asztalon, majd távoztak. Volt ott gyümölcs, croissant, tea, kávé. Nagyon nem szoktam reggelizni, viszont most akaratom ellenére is megkívántam egy csokis croissant-ot. Elvettem egyet, és enni kezdtem. A teáscsészémbe kitöltöttem egy kis kávét. Meglepett különleges íze. Angliában a kávénak valahogy más íze van. A húgom, miután megevett egy barackot, a teáskanna után nyúlt, mondván, hogy kívánja a teát. Tudtam, hogy csak viccel, mivel otthon még a tea látványától is rosszul van. Meglepődve adtam át neki, anyára pillantva, aki meg se hederítette. A mellettem levő lány nem nyúlt hozzá semmihez, csak figyelt.
− Te nem eszel? – kérdeztem egy kis idő után.
− Nem, nem vagyok éhes! Egyáltalán nem szoktam reggelizni, esetleg csak megiszok egy kávét vagy teát – felelte úriasan. Tisztán egy régi filmbe illett tartása és beszéde. Már csak a korhoz illő ruhát kellett rá képzeljem. A gondolat még meg is mosolyogtatott.
− Apa, mit fogunk ma csinálni? – szólalt meg Sarah, apához fordulva.
− Még nem tudom! Mivel csak tegnap érkeztünk, úgy gondoltam, hogy ma pihenjük ki magunkat, fedezzük fel a kastélyt, és majd csak holnap látogatunk el más helyekre is. Ám ez csak az én ötletem. Meredith, te mit szólsz hozzá? – anyára nézett.
− Szerintem ez így tökéletes! Van rá még hat napunk! Rengeteg helyre ellátogathatunk! – egyezett bele.
Igazság szerint nem nagyon figyeltem a szüleim ötleteire, sokkal inkább elvoltam az idős házaspár tanulmányozásával. Annyira furán viselkedtek, mintha csak ők léteznének. Nem néztek egyszer sem körül, hogy lássák kik vannak még a teremben. Elvoltak ők. Elsőre azt hittem, hogy süketek, vagy valamilyen rendelleneséggel születtek, de mikor se szó, se beszéd felálltak, megköszönték a reggelit és elmentek, akkor már tényleg nem tudtam, hogy mit gondoljak.
− Szereted itt? – fordult felém a lány, aki kissé felszabadultabbnak tűnt, mint eddig. Csodálkoztam gyors kedvességén, amit irántam nyújtott.
− Öhm... még nem tudom igazán. Csak egy éjszakát töltöttem itt, nem alakult még ki egy vélemény a helyről! – válaszoltam hebegve-habogva.
− Ne félj! Nagyon jól fogsz szórakozni! – amióta itt ültünk, igazából csak akkor mosolygott először. – Egyébként Beatrice vagyok! A családomé a kastély!
− Catherine! Nem is tudtam, hogy a tiéd a kastély! – csodálkoztam kijelentésén. – Azt hittem, hogy az idős házaspár unokája vagy! – dobtam be a rosszul elsült poént.
− Nem! Isten őrizz! Ők minden évben eljönnek ide legalább egyszer. Eltöltenek itt három napot, majd továbbállnak! Kevesen járnak ide. Eléggé meglepett mikor a szüleid felhívtak, és bejelentették, hogy szeretnének eltölteni egy hetet egy nyugodt helyen, ami még gyönyörű is. – a szüleimre pillantottam, akik felhőtlenül beszélgettek egymással.
− De, hogy hogy átalakítottátok a kastély egy szállodává? – illedelmesen felkönyököltem az asztalra.
− Nem alakítottuk át! A kastély ugyanolyan, mint ezelőtt jó pár évvel, azzal a különbséggel, hogy fogadunk vendégeket is. Ez az én ötletem volt, ami ugyan nem tetszett a többieknek, de végül is beleegyeztek. Sokszor éreztem úgy, hogy ennek a háznak szüksége van társaságra, hogy újból életre kelljen! – csillogó szemekkel felnézett. Csupa áradat látszott a szemében. – Nehéz úgy eltöltened gyermekéveidet, hogy közben egyetlenegy gyermekkel sem találkozol. Mikor kicsi voltam, a szüleim nem igen engedtek a faluba, mivel azt mondták, hogy veszélyes! Inkább fogadtak nekem egy tanárt, aki szinte mindenre megtanított. Mostanra ugyan már felhagytam a magántanárral, nem mondhatom azt, hogy megbántam.
− A szüleid is itt laknak? – vágtam közbe, de meg is bántam. Szerettem volna tovább hallgatni a történetet.
− Igen, legalábbis az anyám, viszont ő ritkán dúgja ki az orrát a szobájából.
− Szóval, gyakorlatilag te vezeted a ház ügyeit!
− Nem, nem igazán. A bátyám az, viszont ő az év tizenkét hónapjából csak egyet van itthon. Már megszoktam.
− És apukád? Ő hogyhogy nem segít be? – kiváncsiskodtam tovább.
− Apukám már nagyon régóta nem él! De nem akarok erről beszélni! Inkább beszéljünk a te családodról, barátaidról! Milyen az élet a városban? Milyen a barátokkal eltölteni az időt? – egy hatalmas mosoly kíséretében várta válaszom.
− Hát... nem is tudom. Igazából még nem gondolkoztam el ezen! – zavaromban megvakartam a homlokom. – Nem mondhatom azt, hogy én vagyok a leghíresebb személy a suliban. Egyáltalán nem rendelkezem sok baráttal, viszont nekem kettő is elég. A személyes életemet úgysem osztom meg senkivel, ha érted mire gondolok. Meglennék nélkülük is, bár azért jó, hogy vannak nekem. – lágyan elmosolyodtam. – Amióta együtt vagyok Zack-el, sokszor érzem úgy, hogy nekem így tökéletes.
− Zack a barátod?
− Igen, már több, mint két éve!
− Gratulálok! Figyelj, szeretnéd ha később megmutatnám neked az egész házat? Úgysem mentek sehova – megvonta a vállát.
− Nekem nyolc. Amúgy is kiváncsi vagyok erre a helyre. Sok titkot rejtegethet! – körbenéztem a szobában.
− Igen, el sem tudod képzelni, hogy mennyit! – motyogta lehajtott fejjel, alig érthetően.
* * *
A reggeli után Beatrice körbevezetett az egész házban. Elmesélte a történetét, hogy melyik korban épült, milyen érdekességekkel rendelkezik. Felvitt a toronyba, ahonnan láttam az egész országot. Elmondása szerint, ez a legnagyobb kastély egész Franciaországban. Tettem fel pár kérdést a családjáról, viszont mindig kitérő válaszokat adott. Végül jobbnak láttam azt, ha nem bolygatom a múltját. A délután hamar elrepült. Ebédnél nem voltam valami éhes. Visszatérve a szobámba, anya szólt, hogy pár percre figyeljek oda Sarah-ra, mivel ők kimennek megcsodálni a sziklákat. Felolvastam neki egy mesét, majd miután elaludt az ágyamban, kénytelen voltam lemenni a könyvtárba.
A villanyok mindenhol meg voltak gyújtva. A cselédek már a vacsorát rendezték. Besétáltam a tágas szobába, és sorra vettem a polcokat. Ahhoz képest, hogy augusztus közepe volt, estére erősen lehűlt az egész ház. Magamra kaptam a kardigánom, kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, a könyvtár-szoba egyik sarkában, és olvasni kezdtem Jane Eyre-t. Gondoltam, hasznossá teszem ezt az időt, a könyv úgyis kellett a suliba. Észre sem vettem, amikor lekoppant a szemem.
Ajtócsapkodásra lettem figyelmes, majd a villanyok felkapcsolódtak a szobában. A hirtelen jött erős fény zavarta a szememet, ezért nem is méltattam kinyitni. Valaki hatalmas léptekkel közeledett felém. Sem anya, sem apa nem lehetett az, mivel ismerem az ők járásukat. Ez valaki másé volt, egy eddig, számomra még ismeretlen személyé.
− Oké, Jack! Ezt lerendeztük! – szólalt meg végül. Erős, magabiztos hangja visszhangzott a fülemben. Volt benne valami megnyugtató. Az, ahogy kiejtette a szavakat, ahogy felsóhajtott, életre keltett bennem valamit, amit eddig még nem tapasztaltam. – Visszahívhatlak?
A telefon az asztalon landolt. Ha nem is láttam, éreztem, hogy leguggol elém a kanapéra, szemeivel engem vizslatva. Nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne nyissam ki őket. Látni akartam a hang tulajdonosát. Végül, tettetve, mintha csak akkor ébredtem volna meg, lassan elkezdtem kinyitni a szemem. Egy azúrkék szempárral találtam magam szemben. Arcvonásai enyhék voltak, a szája sarka egy halvány mosolyra húzodott, miközben végigmért. Jobban magamra húztam a kardigánom, elfedve, a lehet nem is látszodó vonalaimat.
− Jó reggelt! – köszönt. Ahogy mosolyogni kezdett, kis gödröcskék jelentek meg az arcán. – Remélem nem zavartam meg álmában, kisasszony!
− Nem! – az ablakra pillantottam, hogy megnézzem, tényleg annyit aludtam-e, mint ahogy ő mondja. Nem, kint korom sötét volt.
− Nyugi, még csak este nyolc óra! A vacsi még hátravan! – felállt, az ablak elé sétált. – Ti vagytok az új vendégek?
− Igen. Te... ?
− Eric vagyok, Beatrice testvére! Csak ma érkeztem, ő még nem is tudja! – zsebre vágta kezeit.
− És akkor nem vele kellene lenned? Elvégre a húgod! – Megint olyansmibe ütöttem bele az orrom, ami egyáltalán nem tartozott rám.
− De, igen. Csak először gondoltam megnézem, nem változatott-e meg valamit a kedvenc helyemen.
− És változtatott? – felemeltem a szemöldököm, várva a válaszra.
− Nem, nem igazán! Egyet kivéve. Egy ismeretlen lány aludt a kanapémon! – két lépéssel közelebb került hozzám.
− Bocsánat, nem tudtam, hogy a te kanapéd! – felkeltem, úgy, hogy a könyv is leesett az ölemből.
− Mostmár mindegy! A szüleid már nagyon régóta keresnek! Jobb lenne szólni nekik, hogy hol vagy! – mutatott az ajtó fele. – Még a végén azt hiszik majd, hogy elraboltak! – kezét a szája elé tette, visszafojtva nevetését.
− Nagyon vicces! – vágtam oda mogorván. Elindultam a kijárat felé, mikor újra megszólított.
− Neved? – nem akartam megmondani, de már úgyis mindegy volt. Ha ott lakik, joga van tudni, hogy kik szállnak meg az otthonában.
− Catherine. Catherine Miller.
2. fejezet
Szívem szerint már a következő nap ott hagytam volna a kastélyt, ám mégsem tettem, márcsak a szüleim miatt is. Eric bebizonyította, hogy egy igazi seggfej. Teljesen az ellentéte a húgának. Vacsoránál pont mellé kerültem, még akkor is, ha anya volt a másik oldalamon. Ameddig kihozták az ételt, beszélgetésbe enyeledtünk, megpróbáltam jobban megismerni őt, barátságot akartam kötni vele, viszont ahelyett, hogy normálisan viselkedett volna, kikezdett velem. Keze folyton a combomon pihent, annak ellenére, hogy milliószor löktem le onnan. A végén már Beatrice is észrevette bátya viselkedését, és jó erősen megrúgta őt az asztal alatt. Amikor felszisszent, éppen, hogy ki nem köptem a vizet a számból, annyira elfogott egy röhögőgörcs.
Miután lejárt az étkezés, a társaság nagy része a szobákba menekült, én voltam az egyedüli, aki ismét a könyvtárat választotta, egy jó könyv után kutatva. Beatrice felvitte édesanyjának az ételt, és megígérte, hogy nem fog egyedül hagyni.
Lassan nyomtam le a kilincset, a sötétben tapogatozva megkerestem a villanykapcsolót és felkapcsoltam a villanyt. Elhaladtam több polc mellett is, mire megakadt a szemem az egyik igen érdekes könyv borítóján. Bőrkötéses volt, tulajdonképpen semmi sem volt rá írva, egyszerűen csak megragadott a kinézete. Kivettem, lefújtam róla a port és kinyitottam. Az első lapon egy név állt: Catherine de La Noue. Első gondolatom az volt, hogy a könyv a lány kedvence lehetett, Tévedtem. A következő oldalon gyönyörű kézírással voltak belevésve a mondatok az üres lapokra.
„1864. február 25.
Már több, mint egy hete itt vagyok. A szívem mélyén legszívesebben visszamennék a szüleimhez, viszont nem engednek. Azt mondták nekem, hogyha csak az ajtón kívül is teszem a lábam, megbánom. Elkeseredésemben már azt sem tudom, hogy mit csináljak. A tegnap érkezett meg Ő, aki minden elvárásomat felülmúlta. Gyönyörű kék szemek, göndör, dús haj, borostya. Azt hiszem szerelmes lettem. Ugyancsak a tegnap kaptam ezt a naplót is, ami jelenleg a legjobb barátom. Vele oszthatom meg legféltettebb titkaimat. Csalódtam abban a személyben is, akiben azt hittem, megbízhatok. Azt hittem, hogy egy jó barátra lelek benne. Egy hatalmasat tévedtem. Jelenleg azon gondolkozok, hogy hogyan szökhetnék meg innen. Rosszabb, mint egy börtönben...”
Tudtam, hogy bűnt követek el. Nem volt felhatalmazásom elolvasni azt a naplót, ennek ellenére mégis felkeltette az érdeklődésemet. Becsúsztattam kardigánom belsejébe. Más könyv igazán már nem érdekelt. Kimentem a könyvtárból, egyenesen fel a szobámba. Becsuktam az ajtót, és elővettem. Valahogy bűnősnek éreztem magam amiatt, hogy elvettem valaki tulajdonát. Lehetséges, hogy a napló Beatrice anyukájáe, én meg szemtelenül beledugom az orrom. Éppen ezért a fiókom belsejébe rejtettem el, egészen addig, ameddig bátorságot veszek magamon, hogy tovább olvassam.
4. fejezet
A madarak csiripelni kezdtek. A nap még csak akkor kelt fel. Egy jókora napsugár áthatolt a függönyön, egyenesen az ágyra világítva. Kinyitottam a szemem, és azonnal megakadt tekintetem a mellettem még mélyen alvó srácon. Kezem a mellkasán pihent. Le akartam venni onnan, de aztán mégis meggondoltam magam. Ki tudja mikor lesz még alkalmam ilyenre. A lábaim csupaszok voltak, a takaró alattunk ronggyá volt gyűrve. Felidéztem magamban az elmúlt este történéseit. Az biztos, hogy egyhamar nem fogom elfelejteni azt a nőt, ugyanakkor egy mindig kedves emlék marad számomra a beszélgetés, amit Eric-kel folytattunk. Bea-nek igaza volt. A kemény felszín mögött egy kisfiú rejtőzik, aki nagyon ritkán mutatja meg valódi énjét. Rájöttem arra, hogy ezzel csak védeni akarja a családját, fél a csalódástól, úgy, mint mindenki más. Tudta, hogy az anyukája beteg, ezért is akarta megutáltatni magát velünk, én meg buta liba módjára kísértettem a sorsom.
Mocorogni kezdett, majd lassan ő is kinyította a szemét. Amint megpillantott, megjelent az arcán a már megszokott ravasz mosoly.
− Jó reggelt! – köszöntem elsőnek.
− Szia! Na, most, ha meglát anyukád lesz kiakadva! – próbált viccelődni. Reggeli rekedt hangja írtó szexi volt. Nem hiába mondják, csak eddig nekem még egyszer sem volt alkalmam megtapasztalni. Zack mindig hamarabb felkelt, mint én. Volt, hogy reggelre el is tűnt.
− Azért reméljük, hogy nem fog meglátni! Még túl korán van nekik felkelni. Lehet hallani az ébresztőjüket, amikor megszólal! – lágyan elmosolyódtam.
− Hány óra is van ilyenkor? – kezeivel a mobilom után kutatott. – Miért nem tudtok ti, csajok, egy órát tartani mobil helyett? – horkant fel, mikor több tapogatás után sem lelte meg.
− Azt hiszem, hogy a mobilom a párnám alatt van! Vagyis a te párnád alatt! – felemelkedett csak éppen annyira, hogy ki tudja venni.
− Hat óra! Még ilyen se volt!
− Csak azt nem mondd, hogy máskor mindig délig alszol! Úgysem hiszem el!
− Nem, nem mondom! Máskor mindig egy ébresztőóra költ fel! Magamtól még egyszer sem ébredtem meg! Kívéve a mostani alkalmat, amikor is egy lánnyal aludtam, aki annyit fészkelődött mellettem, hogy a végén már muszáj volt megébrednem!
− Hazudik, uram! A húgoddal ellentétben, te nagyon rossz hazudós vagy! – nem akartam felkelni, azt akartam, hogy még tartson ez a pillanat, jó sokáig, de végül is a hólyagom győzőtt.
Felkeltem az ágyból, bementem a fürdőbe. Elvégezve a dolgom a tükörbe néztem. Felemeltem a karom, szemügyre véve a sebeket, amik ott éktelenkedtek. Egyik ujjammal megtapogattam, aminek egy sziszegés lett a vége. Észre sem vettem mikor Eric bejött a fürdőbe. Lágyan megfogta, és a testem mellé helyezte.
− Hagyd! Hogyha többször megnézed, az még nem fogja azt jelenti, hogy el is tünnek! Ráadásul fájdalmat okozol saját magadnak!
Megfordultam, és kék szemeibe néztem.
− Miért törődsz egyből velem?
− Nem tudok egy pontos választ adni! – felelte halkan.
− Azt hittem, hogy te is olyan vagy, mint a többi: beképzelt, önfejű, aki mindig csak magára gondol, ehelyett egy éjszaka alatt teljesen megváltoztál!
Idegességében megvakarta a fejét, majd így szólt:
− Törődök veled azért, mert a vendégem vagy! – teljesen lesokkolt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen kijelentést fog tenni. Én hülye azt hittem, hogy tetszem neki! Pislogni kezdtem, hogy eltüntessem a könnyeket a szememből.
− Menned kell! – jelentettem ki halkan. Elhaladtam mellette, és az ablak elé sétáltam.
Eric távozása után bementem a szüleim szobájába, és befészkeltem magam Sarah mellé, aki még az igazak álmát aludta. Bögyörgetni kezdtem dús, aranybarna haját. Úgy látszik, hogy csak én örököltem apu gesztenye színű frufruját. Anyu szőke volt, így érthető, hogy Sarah a kettő keveréke lett. Az egyik göndör tincset az ujjaim köré tekertem. Régebb rengeteget veszekedtünk semmiségeken. Ahogy egyre nagyobb lett, a veszekedések is kezdtek enyhülni. Megtanulta, hogy nekem vannak pillanataim amikor egyedül akarok lenni, anélkül, hogy bárki is zavarna. Amikor lejártak, mindig odabújt és megkérdezte, hogy most mi történt, miért voltam szomorú. Igazából sosem mondtam el neki az igazi okokat, úgyse értette volna meg. Örültem annak, hogy még kicsi. Tudom, egyszer majd eljön az az idő is, amikor megnő, szerelmes lesz, ugyanúgy, mint én, mégis, furcsa lesz azt látni, hogy a húgod haza hozza a barátját, bemutatja a családnak.
A végén pedig ott van Eric, aki, az összes hibájával együtt, belevéste magát a szívembe, alíg két nap alatt. Nem tudtam elfogadni azt, hogy olyan seggfej, hogy nem érdekli őt semmi. A legnagyobb hibám az, hogy mindig megpróbálom meglátni az emberekben a jót, a szépet, de benne eddig még egyiket sem fedeztem fel igazán. Lehet, hogy Zack is olyan amilyen, viszont vele jól kijövök, sosem erőltette a dolgokat, rámhagyta a feladataimat, amiket úgyis csak én tudtam volna megcsinálni. Két év hosszú idő. Vele képzeltem el az életem hátralevő részét, még akkor is, ha rengetegen figyelmeztettek arra, hogy ő egy nőcsábász. Sosem hittem az ilyen pletykáknak, gondoltam, csak irigyek, semmi több. Viszont, amióta idekerültem, két nap alatt az érzéseim valahogy kezdtek megváltozni. A jövőbe tekintve, már nem láttam magam Zack oldalán, amint a gyerekeinket sétáltatjuk a parkban, vagy megünnepeljük a szüleim szülinapját. Valami, legbelül erősen megváltozott.
− Szia! Elaludtam a reggelit? – szólalt meg Sarah, megdörzsölve szemeit.
− Nem. Még anyáék is alusznak! Az óra csak alig ütötte el a hetet. Nincs amiért aggódj! – megsimogattam a fejét.
− Cathy, a tegnap hallottam amikor anyáék azt beszélték, hogy el kell menjünk, mivel apát üzleti útra hívták. Én még nem akarok elmenni. Annyira jó itt!
− Hogyha apát hívták, akkor muszáj hazamennünk! A vakáció még úgyis tart két hetet, lesz időnk még otthon is jó dolgokat csinálni! – nyugtattam meg. – Megyek, felöltözök! Találkozunk a reggelinél!
Kibújtam a paplan alól, lassan lenyomtam a kilincset, hogy még véletlenül se ébresszem fel a szüleimet. A szobámba érve, éreztem, hogy egész testemben remegek. Sírni támadt kedvem, csak azt nem tudtam, hogy miért. A fürdőbe néztem, és eszembe jutott az, amikor Eric hidegen közölte, hogy azért foglalkozik velem, mert a vendége vagyok. Az ágyra zuhantam, kezemet a szám elé kaptam, hogy visszafolytsam a sírást. Hogyha igaz az, amit Sarah mondott, miszerint visszamegyünk Angliába, akkor már alig várom. Nem akarok több időt ebben a házban tölteni.
A reggeli úgy telt, ahogy. Mindvégig csak piszkáltam az ételt, teljesen elment az étvágyam. Apa közölte, hogy tényleg el kell utazzon, éppen ezért még holnap reggel elindulunk. Ők, a reggeli vége felé, fel is mentek a szobájukba pakolni. Csak én maradtam lent, Sarah, Eric és Beatrice. Felkeltem, hogy egy pohár vízért menjek, ám még az asztal közepéig sem értem el. Émelygés és hányinger lett úrrá rajtam. Megtámaszkodtam az asztal sarkában, mély levegőket vettem.
− Cathy, jól vagy? – keltek fel a helyükről.
− Jól, csak szédülök kicsit! Semmi komoly! – próbáltam megnyugtatni őket, de leginkább magamat.
Még egy lépést tettem, ezúttal elengedve az asztalt, és a földön kötöttem ki. Képek villantak az elmémbe, nem is velem, inkább valaki másról szóltak. Egy lányt láttam, ahogyan menekül valami elől, egyenesen az erdőbe. Végül egy alak jelent meg előtte, vörös szemei izzottak a dühtől, ami benne fortyogott. Későn vette észre, és mielőtt még elmenekülhetett volna, a fekete alak magával vonszolta...
... Csupa víz voltam, mikor megébredtem. A széken Eric ült, mellette Bea, aki egy kényelmetlen pózban aludt el. Anya belépett a szobába, kezében egy lázmérővel, és valamilyen tablettákkal. Nem tudtam, hogy minek köszönhetem ezeket a tüneteket, elvégre semmi bajom nem volt. A fejem hasogatni kezdett a fájdalomtól. Anyára pillantottam, aki már adta is a kezembe a pohár vizet és egy aszpirint.
− Még ma hazamegyünk! – jelentette ki. – Ilyen állapotban nem maradhatsz tovább!
− Ilyen állapotban pedig még el sem indulhat! – vágott közbe Eric, akinek az arca, anyu mondata után, teljesen nyugtalan lett. – Maradjanak egészen holnapig, lehet, hogy javulni fog az állapota, és valamennyivel jobban lesz.
− Eric-nek igaza van! Az út hosszú, nem bírná ki! – szólalt meg Bea is.
− Azt még meglátjuk! Egyelőre ennél maradunk! Most pedig szüksége van az alvásra! – ő volt az első aki távozott.
8. fejezet
A hideg levegő arcon csapott. Nem emlékeztem arra, hogy kinyitottam volna az ablakot, éppen ezért megtámaszkodva a könyökömön, az ablakra néztem, ami egészen ki volt nyitva. Tekintetem végigvezettem a szobán, míg végül megakadt a szemem a tükrös asztalom előtt ülő szőke hajú, ismeretlen lányon. Háttal volt nekem, mégis a tükörben mindent látni lehetett. Lassan fordult meg, arca hibátlan szépségről árulkodott, olyanról, amit még a tévében sem látni. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, majd szóra nyitottam a szám.
− Ki vagy te? – fellöktem magam az ágyban, hogy jobban szemügyre vegyem.
− Tudtam, hogy ez lesz az első kérdésed! – szög egyenesen ült a székben, hogy akármelyik lány megirigyelhette volna. – Nyugi, jó szándékkal jöttem, igaz, nem a megfelelő helyről. Ismerem a bátyádat, jobban, mint képzelné. Azt is tudom, hogy a kiképzésedben segítséget kért, mert attól fél, hogy súlyosan megsérülsz, hisz olyan törékenynek látszol. De te sokkal erősebb vagy, el sem tudod képzelni, hogy mennyire, ugyanakkor azt is el kell mondjam, hogy túl sok erőt kaptál egyszerre, amit képtelen vagy irányítani, ebben pedig senki sem tudna segíteni neked, csak egy olyan, mint te. Éppen ezért a segítségemet szeretném ajánlani neked – fejezte be, majd egy röpke pillanatra a tükörbe nézett, hol én is észrevettem a vörös színt a szemében. Nyeltem egy nagyot, ahelyett, hogy akármit is mondhattam volna. – Te olyan vagy, mint én. A vörös szemek... nem mindenkinek adatik meg ez az ajándék. Különlegesnek kellene éreznünk magunkat, de ez valójában egy átok! – egy fájdalmas mosoly kíséretében rám nézett. – Gondolom, erről a részről nem számolt be neked Alex!
− Miről kellett volna beszámoljon? – zavartan ráztam meg a fejem.
− Azok, akik ezekkel a szemekkel rendelkeznek, azok az Aunok közül valakinek a leszármazottjai. Az én anyám tagja ennek az ostoba szövetségnek, és valószínűleg, hogy a te szüleid közül is valamelyik csatlakozott.
− Nem! Én arról tudnék! – vágtam közbe, kiszökve az ágyból. A szüleim védelmére keltem, még akkor is ha tudtam, hogy az igazságnak még fele sincs elmondva nekem. Egyféleképpen haragudtam rájuk, hisz ezt el kellett volna mondják, ugyanúgy, mint azt, hogy nem én vagyok az elsőszülött gyermekük. Másfelől viszont, meg tudtam érteni őket, mivel én is hazudtam volna, csak azért, hogy megvédjem a szeretteimet.
− Nem tudsz te sok mindenről, Catherine! – állt fel ő is, így pontosan egy magasságban voltunk. – Figyelj, nem akarok most ezen vitatkozni. Tudni akarom, hogy benne vagy-e abban, hogy én is segítsek neked?
Nem tudtam hogyan reagáljak. Nem ismertem, sem őt, sem pedig Alex-et, benne mégis megbíztam, akkor tulajdonképpen ennyi erővel a lányban is megbízhatok.
Léptek hallatszódtak a lépcső felől. Gyorsan kellett döntsek.
− Akarom! – mondtam ki, mielőtt még meggondoltam volna magam.
Hátrafordultam, hogy megnézzem be van-e csukva az ajtó, de mikor újra visszanéztem, eltűnt.
Késő délután volt. Anyáék ismét a munkába temetkeztek, Sarah az egyik barátnőjénél töltötte az időt, míg én a nappaliban, a tévé előtt gondolkoztam. Ha a szüleim közül akármelyik is ennek a hülyeségnek a tagja, arról valamiféleképpen tudtam volna, vagy legalábbis rájöttem volna, egy ilyent nem igazán lehet eltitkolni. Vagy mégis?
A telefonom az ölemben pihent, éppen ezért, mikor elkezdett rezegni, felszöktem. Csak egy üzenet jött, egy ismeretlen számról.
„TALÁLKOZUNK A RÉGI RAKTÁRÉPÜLETEKNÉL!”
Se név, se egy jel, hogy legalább tudjam kivel állok szemben. Nehezen vettem rá magam arra, hogy elmenjek, mivel a régi raktárépületek helye egy elhagyatott, sötét hely. Egyedül csak a víz dobja fel valamennyire, de az sem este, mikor még a madár sem jár. Felmentem a szobámba, felvettem egy fekete tréningnadrágot, egy fekete kapucnis felsővel, alól pedig maradt az egyszerű, vékony pólóm.
Mire elkészültem, már teljesen besötétedett. Az ajtóban állva, félig kint, megtorpantam. Nekem teljesen elment az ép eszem! Írtam anyáéknak egy cetlit, hogy átmentem Lydiáékhoz, házi kapcsán, majd elhagytam a házat.
Kint csepergett az eső, és dermesztő hideg keletkezett. Gyorsítottam lépteimen, hogy minél hamarabb odaérjek, letudva a dolgot. Sajnáltam azt, hogy anya elvette az autóm, de ki a fene gondolta, hogy én olyankor elhagyom a házat.
A sötétség beborította a helyet, egyetlenegy lámpa égett a sok közül. A víz csapdosta a falat, és éreztem, hogy ott sokkal hűvősebb a levegő, ráadásul a szél is fújni kezdett. Megálltam, messze a sikátortól, megpróbáltam kiszúrni a tárgyakat, ám nem igazán sikerült. Hiába, na! Az én látásom nem volt olyan, mint a baglyoké! Hátranéztem, megbizonyosodva arról, hogy senki sem settenkedik a hátam mögé, viszont mikor újra visszafordultam, egy jókora vasdarab repült felém. Éppen csak annyi időm volt, hogy félreszökjek. Az egyensúlyom megtartásán ügyeskedtem, sikertelenül. Egy szempillantás alatt a vizes földre estem, jól megütve a fenekem.
− Első szabály! Légy mindig figyelmes! Túl könnyen el lehet terelni a figyelmedet! – tornyosult elém Alex. A kezét nyújtotta, hogy felsegítsen a földről. – Nem gondoltam volna, hogy eljössz!
− Én sem gondoltam volna, hogy már az első alkalommal megpróbálsz megölni! – letöröltem a koszt a nadrágomról. – Egyébként is, minek kell ilyenkor idehívni? Nem lett volna jobb ha fényes nappal gyakoroljuk ezt az egész felkészítősdít?
− Kockáztatnád az életed pusztán azért, hogy nappal gyakorolhass? Csak nem félsz tőlem? – kérdezte egy gúnyos mosoly kíséretében.
− Te is félnél tőlem, ha egy vasdarabbal üdvözölnélek London egyik legeldugottab helyén! – vágtam vissza, még mindig a nadrágommal babrálva.
− Értsem úgy, hogy nem vagy hajlandó itt gyakorolni? – hátrált egy lépést.
− Értsd úgy, hogy nem akarom megöletni magam! Túl fiatal vagyok! – az utolsó mondatot halkan mondtam ki, viszont nem igazán bizonyult annak, mivel Alex hangosan felnevetett, mire én fenyegető pillantást vetettem rá.
− Na gyere! Be szeretnélek mutatni valakinek!
Elindult az egyik nyitott raktárépület felé, közben pedig sorban felkapcsolta a lámpákat egy egyszerű mozdulattal. Halvány fény hatolt be, megvilágítva az elülső részét. Ahogy betettem a lábam, hideg borzongás futott végig a hátamon, mintha csak valami rettenetes dolog történt volna ott. Az épület üres volt. Az egyik saroknál egy magas alak állt, kezeit zsebre téve. Minket figyelt. Alex gyorsított léptein, majd megállt közvetlen az alak mellett. Súgott valamit a fülébe, mire a „barátja” alig hallhatóan felnevetett.
− Cathy, be szeretném mutatni neked legkedvesebb barátom! – közelebb merészkedtek. Ahogy a lámpák megvilágították az arcát, egy kisebb sokkba kerültem. Éreztem, ahogyan az arcomból kifut a vér, a lábaim pedig cserben hagynak. Nem akartam hinni a szemeimnek. Mindennek tetejébe egyedül most csak ő hiányzott.
− Eric...
10. fejezet
Azt mondják, a szerelem a legszebb dolog a világon. Már nem igazán tudom, hogy mit higgyek. Igen, a szerelem szép akkor, amikor mindkét személy kölcsönösen szereti egymást, megbízik egymásban. Én meg... Sikerült két pad között a földre esnem. Zack-el már napok, sőt hetek óta nem beszéltem. A suliban kerül engem, még egy sziát sem képes kimondani. Fogalmam sincs, hogy hogy lássam a dolgokat. Szeretnék mindent visszacsinálni, vissza szeretnék menni a múltba, hogy megváltoztassam a kirándulást. Ki akarom törölni az emlékezetemből Eric-et. Úgy érzem, hogy kicsúszott a kezemből az irányítás. Nem vagyok képes a saját életemet jó irányba vezetni.
Két kopogtatás hallatszódott a szobám ajtaján. Felültem az ágyamban, arcomról gyorsan letöröltem pár könnycseppet, majd engedélyt adtam az illetőnek, hogy bejöjjön.
− Anya – lepődtem meg, bár fogalmam sincs, hogy miért.
− Zack itt van. Beszélni akar veled – mondta.
Felkeltem az ágyból, az sem igazán érdekelt, hogy egy bő fekete melegítő volt rajtam, majd követtem anyát a konyhába.
− Szia – intettem visszahúzódóan Zack felé.
− Szia. Úgy gondolom, beszélnünk kell – folytatta, miután a szüleim magunkra hagytak.
− Igen, azt hiszem. Figyelj, bunkó voltam! – vágtam egyből a közepébe. – Tudom, hívnom kellett volna téged abban a percben amelyikben hazaértem, de nem voltam képes rá. Az az egy hét teljesen megváltoztatta az életem. És... egyáltalán nem örülök ennek. Az, ami köztünk volt, a legszebb dolog volt a világon. El sem tudtam volna képzelni jobbat – hadonásztam a szavakkal, miközben a könnycseppek záporesőként folytak le az arcomon. – Annyira sajnálom! – néztem fel, egyenesen a szemébe.
Nem válaszolt, helyette megragadta a karom és szorosan átölelt. Nekem csak ennyi kellett! Nem volt elég az, hogy kiborulva összevissza mindent elmondtam, ami csak a szívemen volt, az, hogy még abban a percben is képes volt megnyugtatni, minden vágyamat felülmúlta. Tudtam, hogy nekem Rá van szükségem, ő az, akire számíthatok, akiben megbízok, mégis, még mindig úgy éreztem, hogy nem teljes a kép, valami hiányzik belőle. Nem az ő simogatására vágytam, hanem az Eric-ére, nem az ő megnyugtató szavai kellettek, hanem az Eric-é. Vétettem egy nagy hibát, az pedig az volt, hogy beleszerettem egy olyan emberbe, aki soha nem fog boldoggá tenni, aki soha nem lesz mellettem, ha szükségem lesz rá. És ez a gondolat jobban fájt, mint akármelyik szó.
− Nyugodj meg, Cathy! – húzódott el tőlem, hüvelykujjával felemelve az állam. – Ebben az egészben nem csak te vagy a hibás. Nekem is ugyanúgy keresnem kellett volna téged, hisz a barátod voltam. Gyáva ember módjára viselkedtem, ahelyett, hogy megbeszéltem volna veled a dolgokat. Na gyere! – megfogta a kezem és felvezetett a szobámba.
* * *
Amikor felébredtem, kint még sötétség volt. Az elektronikus órámra pillantva, amit anno elcsórtam anyától, azt tapasztaltam, hogy csak hajnali öt óra. Zack keze csupasz derekamon pihent, a másik pedig párnaként szolgált nekem. Megpróbáltam felkelni, de abban a percben amelyikben megmozdultam, Zack szemei is kipattantak.
− Nocsak, mióta vagy ilyen éber? – kérdeztem elgondolkodva hirtelen mozdulatától.
− Bocsi – lefejtette rólam mindkét kezét, utamra engedve. – Már megszoktam. Tudod, a kisöcsém... – próbálta elviccelni a dolgot.
Jobbnak láttam, ha nem szólok semmit. Inkább felültem, borzos hajamba túrva elindultam a fürdő felé. Hogyha tegnap nem vesztem volna össze Alex-el, akkor ebben az időpontban már bizonyosan a harci képességeimet fejleszteném. Még rágondolni is rossz volt. Becsuktam az ajtót, majd megtámaszkodva a kagylóban, mélyeket kezdtem el lélegezni. Sírni támadt kedvem, csak éppenséggel azt nem tudom, hogy miért. Mikor felnéztem, megjelentek a védjegyeim. Egy hosszú másodpercig csillogtak, ezt követően ismét eltűntek. Furcsának hangzik, de úgy éreztem, hogy minden rendben velem, azt leszámítva, hogy egyesek szerint képes vagyok dolgokat megmozgatni, egyetlen érintéssel, és bár ezt még soha nem próbáltam ki, kíváncsi lennék, hogy hogyan működik ez az egész.
− Cathy, nekem is kell WC-re mennem! – kopogtatott be az ajtón Zack.
− Oké, pár perc és kész vagyok! – válaszoltam, nem éppen hangosan. Gyorsan elkészítettem magam, majd kimentem.
Ameddig Zack bent volt, én a szekrényem előtt válogattam a ruhákat, azaz válogattam volna, ha a gondolataim ott jártak volna. Csak akkor vettem észre, hogy egy bikinit tartok a kezemben, amikor Zack megjegyezte, hogy jól állt rajtam a nyáron. Fogalmam sem volt, hogy jelenlegi állapotban mi van kettőnk között. Az este elvileg kibékültünk, én mégsem tudtam úgy viselkedni, mint egykor. A szívem mélyén éreztem, hogy ebből soha nem lesz a régi.
Visszahajítottam a ruhadarabokat a szekrényembe, majd megállapodtam egy szimpla fekete szűkszárú farmernél, valamint egy hosszú ujjú, szintén fekete blúznál.
− Valakit gyászolsz, és én nem tudok róla? – éreztem Zack kezeit a vállamon. Akaratom ellenére is kirázott a hideg.
− Nem – húzódtam el. – Egyszerűen csak ehhez van most kedvem – mosolyogtam, nem a legmeggyőzőbben. – Figyelj, a szüleim mindjárt felkelnek, én pedig nem szeretném, ha téged itt találnának. Találkozunk a suliban, jó?
Láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet, viszont egyedül akartam lenni, egészen ameddig eljön az iskolába menés ideje. Felvette az este ledobott kabátját, az ajtóhoz érve, még egyszer visszafordult, mintha csak mondani szeretne valamit, ám mégis meggondolta magát, a szavak helyett pedig a csókot választotta. Lefagyva hagytam, hogy megtegye, a végén pedig viszonoztam. Abban a csókban minden el nem mondott szó benne volt. A vágy, szeretet, megbocsátás, felejtés. Édes volt, mint a méz, mégis keserűséget hagyott maga után...
Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése