Bevezető:
Suzanne Elfleda
Tudtam, hogy nem ismerem. Nem hittem, hogy ismerhetem. Azt gondoltam soha nem fog megnyílni előttem, hogy maradunk öt évvel ezelőtt, amikor még félt tőlem. Amikor elkülönültek az érettek, és a gyerekesek. Nem így történt.
Reménykedtem, egyszer leülhetek mellé, és őszinte lehetek vele. Csak pár percre. Csak egy pillanatra láthatnám szemét. Őszintén.
Suzanne Elfleda
Tudtam, hogy nem ismerem. Nem hittem, hogy ismerhetem. Azt gondoltam soha nem fog megnyílni előttem, hogy maradunk öt évvel ezelőtt, amikor még félt tőlem. Amikor elkülönültek az érettek, és a gyerekesek. Nem így történt.
Reménykedtem, egyszer leülhetek mellé, és őszinte lehetek vele. Csak pár percre. Csak egy pillanatra láthatnám szemét. Őszintén.
Részletek a történetből:
Hangtalan pillanatok
Hangtalan pillanatok
Suzanne Elfleda
Arcát tenyerébe temette, válla megemelkedett. Nem akartam látni, mennyire szenved, mennyire egyedül van. Nagyot sóhajtva hunytam le a szemem, majd újra odanéztem. Összetalálkozott a tekintetünk, szeme kivörösödött, pár könnycseppet is észrevettem, amiket szürke pulóvere ujjával próbált meg letörölni. Ám azok erősebbnek bizonyultak. Akkor még nem tudtam, hogy azok a gazok, amik általában mindenkinek megkeserítik életét, az én végzetem lesznek.
,, Sír " Amikor eljutott tudatomig, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam, megszűnt bennem minden nemű gyávaság. Elszántan indultam meg az udvar velem szembeni részébe, nem tudtam végiggondolni, mit fogok mondani, mihez fogok kezdeni, ha odaértem. Egy dologban azonban biztos voltam: Segíteni fogok Neki.
Könyökét térdén támasztotta meg, csak egy momentumra nézett rám. Amikor leültem. Szólásra nyitottam a szám, beszélni mégsem tudtam. Nem voltam tisztában vele, mekkora a probléma és egy gyerekes vigasztaló szöveggel még nagyobbá tehettem volna azt. Az évek során megtanultam, hogy mindenkinek más a világméretű problémája, mindenkinek más az értékrendje. Aztán, ha egy tényleg borzasztó esemény történt, az mindenkinek rettentő. Az összekovácsol minket. Reménykedtem nem fog ez megtörténni. Egy ilyen esemény miatt, ne! Minket egy boldog pillanatnak kell összekötnie! Nem bírnám látni, hogy összeomlott.
Tévedtem. Karjai körbefonták derekamat, állát vállamra támasztotta, úgy sírt. Reszketett. Nem foglalkozott a minket kíváncsian vizslató tekintetekkel, legyőzte a szemérmességet. Azt, ami mindig is jellemezte őt. Százszor elképzeltem már, milyen lesz, amikor megölel, ez a lehetőség nem szerepelt. Azok az emlékek porba hulltak, nem meghatottságból kezdtem el könnyezni, akkor, ott nem volt helye önzőségnek.
- Matthew meghalt- suttogta.
Megmerevedett testem. Matthew. Matthew Dawson. Csak kétszer láttam eddig, amikor Stevet várta az iskola előtt. Az is soknak minősült. Élete nagyobb részét kiképzésen töltötte, alig ment haza. Katona volt. Sokszor láttam a tévében, amikor kitüntetéseket kapott., nagyon ügyes volt, mégsem volt könnyű élete a Dawson családnak. Anyutól tudtam, sokat beszélgettek Steve anyukájával, a néni minden pillanatban aggódott fia épsége miatt. Egyszer el is vitték a kórházba, lázálmok kínozták szegényt. Matthew Dawson életét vesztette. És ez pedig hatalmas veszteség. Mindenkinek.
Mászóka és emlékek
Arcát tenyerébe temette, válla megemelkedett. Nem akartam látni, mennyire szenved, mennyire egyedül van. Nagyot sóhajtva hunytam le a szemem, majd újra odanéztem. Összetalálkozott a tekintetünk, szeme kivörösödött, pár könnycseppet is észrevettem, amiket szürke pulóvere ujjával próbált meg letörölni. Ám azok erősebbnek bizonyultak. Akkor még nem tudtam, hogy azok a gazok, amik általában mindenkinek megkeserítik életét, az én végzetem lesznek.
,, Sír " Amikor eljutott tudatomig, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam, megszűnt bennem minden nemű gyávaság. Elszántan indultam meg az udvar velem szembeni részébe, nem tudtam végiggondolni, mit fogok mondani, mihez fogok kezdeni, ha odaértem. Egy dologban azonban biztos voltam: Segíteni fogok Neki.
Könyökét térdén támasztotta meg, csak egy momentumra nézett rám. Amikor leültem. Szólásra nyitottam a szám, beszélni mégsem tudtam. Nem voltam tisztában vele, mekkora a probléma és egy gyerekes vigasztaló szöveggel még nagyobbá tehettem volna azt. Az évek során megtanultam, hogy mindenkinek más a világméretű problémája, mindenkinek más az értékrendje. Aztán, ha egy tényleg borzasztó esemény történt, az mindenkinek rettentő. Az összekovácsol minket. Reménykedtem nem fog ez megtörténni. Egy ilyen esemény miatt, ne! Minket egy boldog pillanatnak kell összekötnie! Nem bírnám látni, hogy összeomlott.
Tévedtem. Karjai körbefonták derekamat, állát vállamra támasztotta, úgy sírt. Reszketett. Nem foglalkozott a minket kíváncsian vizslató tekintetekkel, legyőzte a szemérmességet. Azt, ami mindig is jellemezte őt. Százszor elképzeltem már, milyen lesz, amikor megölel, ez a lehetőség nem szerepelt. Azok az emlékek porba hulltak, nem meghatottságból kezdtem el könnyezni, akkor, ott nem volt helye önzőségnek.
- Matthew meghalt- suttogta.
Megmerevedett testem. Matthew. Matthew Dawson. Csak kétszer láttam eddig, amikor Stevet várta az iskola előtt. Az is soknak minősült. Élete nagyobb részét kiképzésen töltötte, alig ment haza. Katona volt. Sokszor láttam a tévében, amikor kitüntetéseket kapott., nagyon ügyes volt, mégsem volt könnyű élete a Dawson családnak. Anyutól tudtam, sokat beszélgettek Steve anyukájával, a néni minden pillanatban aggódott fia épsége miatt. Egyszer el is vitték a kórházba, lázálmok kínozták szegényt. Matthew Dawson életét vesztette. És ez pedig hatalmas veszteség. Mindenkinek.
Mászóka és emlékek
Suzanne Elfleda
A pillanat hamar véget ért, üveges szemekkel néztünk egymásra. Azt hittem végre megnyílik nekem, s talán már ott is voltunk a kapujában. Nem tudtam mi fog történni. Feláll, hazamegy gyászolni? Megtörténhet, valószínűleg egyedül akar lenni. Vagy még beszélgetünk egy ideig?
- Hazajönnél velem? Talán jobb lenne, ha nem lennék teljesen egyedül- légzése egyenletesebbé vált, így beszéde is.
Félszegen bólintottam, örültem, hogy engem gondol utolsó reménysugárnak, ám rájöttem arra is, hogy míg nekem kellett volna erősebbnek lennem, mégis Ő volt a nyíltabb velem szemben. Nem volt szabad a szerelmet, vagy hasonló érzést összekevernem a segítséggel, jótettel, hisz Ő sem tette.
Még mindig óvatosan, ám már jóval határozottabban simítottam végig karján megerősítésképpen. Utoljára megtörölte szemét, bár most már nem könnyezett. Ezt inkább egy olyan tettnek tudtam be, mint a lányoknál az, amikor megszorítják copfba fogott hajukat. Ezzel akarta magát akár egy kis időre összekapni magát.
Az udvaron már sokkal kevesebben voltak évfolyamunkból, csak a kisebbek játszottak. Az ütött-kopott mászófalon nem volt senki, inkább a modern hintát vették célba.
A mi kapcsolatunk mindig is furcsa volt Steve-vel. Volt amikor nem is szóltunk egymást, de volt olyan is, amikor nagyon sokat játszottunk, beszélgettünk. Még hatodikban tanítás után ki kellett mennünk a játszótérre. Mindenki csodálkozott, amikor mi ketten versenyt futottunk a mászókáig. Imádtuk ezt a játékot, én szerettem ezen lógni, Ő is.. Sosem árulta el miért.
Megtorpantam. Talán.. Kockáztatnom kellett. Mélyítem tovább a sebet, vagy hagyom érintetlenül? Jót teszek ezzel, vagy rosszat? Kockáztatnom kellett.
- Szeretnél játszani?- mutattam az árválkodó játékszerre.
Hirtelen elmosolyodott, szomorkás mosoly volt az, ám látszott rajta, jól esett neki a kérdés. Nem futott, ugyanolyan lassan sétált, mint eddig. A mászóka előtt vett egy nagy lélegzetet, két kezével megszorította a fokot, ami vállával egy vonalban volt. Az utolsó előttit.
Összeszorította szemeit. Így állt pár másodpercig, majd rám nézett. Érzelmeit szinte láttam cikázni gyönyörű kék szemében, féltem, fel fog robbanni, ha továbbra is ennyi érzés szállja meg lelkét. A szomorúság, és a meghatottság ötvözete mindig fájdalmas szokott lenni. Ugrálsz a kettő között, egyik sem jó megoldás.
- Sosem árultam miért szeretem ezt, ugye? - kíváncsi arcomat látván folytatta - Matthewvel régen mindig ezen játszottunk. Már akkor is erősebb volt, mint én.
Sejtettem. Gondoltam, hogy Matthew jutott eszébe. Steve bátyja tényleg minden képzeletet felülmúlóan izmos volt, ami nem is csoda, hiszen folyamatosan kiképzésen volt.
Megrohanták az emlékek, s újra a karjaim közé zárta magát. Kezemmel egyenletesen simogattam hátát, aminek hatására megnyugodott.
- Köszönöm!
Dawson család
A pillanat hamar véget ért, üveges szemekkel néztünk egymásra. Azt hittem végre megnyílik nekem, s talán már ott is voltunk a kapujában. Nem tudtam mi fog történni. Feláll, hazamegy gyászolni? Megtörténhet, valószínűleg egyedül akar lenni. Vagy még beszélgetünk egy ideig?
- Hazajönnél velem? Talán jobb lenne, ha nem lennék teljesen egyedül- légzése egyenletesebbé vált, így beszéde is.
Félszegen bólintottam, örültem, hogy engem gondol utolsó reménysugárnak, ám rájöttem arra is, hogy míg nekem kellett volna erősebbnek lennem, mégis Ő volt a nyíltabb velem szemben. Nem volt szabad a szerelmet, vagy hasonló érzést összekevernem a segítséggel, jótettel, hisz Ő sem tette.
Még mindig óvatosan, ám már jóval határozottabban simítottam végig karján megerősítésképpen. Utoljára megtörölte szemét, bár most már nem könnyezett. Ezt inkább egy olyan tettnek tudtam be, mint a lányoknál az, amikor megszorítják copfba fogott hajukat. Ezzel akarta magát akár egy kis időre összekapni magát.
Az udvaron már sokkal kevesebben voltak évfolyamunkból, csak a kisebbek játszottak. Az ütött-kopott mászófalon nem volt senki, inkább a modern hintát vették célba.
A mi kapcsolatunk mindig is furcsa volt Steve-vel. Volt amikor nem is szóltunk egymást, de volt olyan is, amikor nagyon sokat játszottunk, beszélgettünk. Még hatodikban tanítás után ki kellett mennünk a játszótérre. Mindenki csodálkozott, amikor mi ketten versenyt futottunk a mászókáig. Imádtuk ezt a játékot, én szerettem ezen lógni, Ő is.. Sosem árulta el miért.
Megtorpantam. Talán.. Kockáztatnom kellett. Mélyítem tovább a sebet, vagy hagyom érintetlenül? Jót teszek ezzel, vagy rosszat? Kockáztatnom kellett.
- Szeretnél játszani?- mutattam az árválkodó játékszerre.
Hirtelen elmosolyodott, szomorkás mosoly volt az, ám látszott rajta, jól esett neki a kérdés. Nem futott, ugyanolyan lassan sétált, mint eddig. A mászóka előtt vett egy nagy lélegzetet, két kezével megszorította a fokot, ami vállával egy vonalban volt. Az utolsó előttit.
Összeszorította szemeit. Így állt pár másodpercig, majd rám nézett. Érzelmeit szinte láttam cikázni gyönyörű kék szemében, féltem, fel fog robbanni, ha továbbra is ennyi érzés szállja meg lelkét. A szomorúság, és a meghatottság ötvözete mindig fájdalmas szokott lenni. Ugrálsz a kettő között, egyik sem jó megoldás.
- Sosem árultam miért szeretem ezt, ugye? - kíváncsi arcomat látván folytatta - Matthewvel régen mindig ezen játszottunk. Már akkor is erősebb volt, mint én.
Sejtettem. Gondoltam, hogy Matthew jutott eszébe. Steve bátyja tényleg minden képzeletet felülmúlóan izmos volt, ami nem is csoda, hiszen folyamatosan kiképzésen volt.
Megrohanták az emlékek, s újra a karjaim közé zárta magát. Kezemmel egyenletesen simogattam hátát, aminek hatására megnyugodott.
- Köszönöm!
Dawson család
Suzanne Elfleda
Az út csöndben telt. Egyikünk sem szólt egy szót sem, igazi kínos csönd volt. Legalábbis nekem biztosan. Tudtam,hogy akkor nem rólam volt szó, nem az én ábrándomról. Nem várhattam tőle, hogy felszabadultan csevegjen el velem. Vitázott bennem a szerelmes és a bölcs Suzanne, ám akkor még nem tudhattam, hogy nem csak fölöttem csapkodtak zavaros hullámok.
Sokszor jártam már Steve otthonában, ismert engem a családja, de sosem éreztem annyira idegennek magam,mint akkor. A nagy kert,ahol mindig jókedv uralkodott, most kihalt volt, csak a ház őrzője feküdt otthonában, de mintha Ő is megérezte volna mi történt, csak csöndben szürcsölgette gondosan kikészített vizét.
Az ajtó hirtelen kicsapódott, és egy pöttöm, barna hajú kislány robogott ki, és egyenesen bátyja karjaiba ugrott.
- Steve! Képzeld! Kira elvitt engem cirkuszba!- Cathleen arca ki volt virulva, nyoma sem volt szomorúságnak.
Testvére gyengéden simított végig arcán, majd értetlen tekintettel nézett a legnagyobb Dawsonra, Kirára, aki az ajtófélfának támaszkodva állt. Onnan figyelt bennünket.
Nem mondták el neki. Ez a Dawson család. Életük legnagyobb tragédiáját élik át, mégsem törik össze a gyermeki álmokat. Ő még csak gyerek! Nem kell szembesülnie a... Halállal. Hiszen Cathleen állt talán a legközelebb Matthew-hoz, a fiú teljesen elkényeztette Őt. Imádta a gyerekeket, emlékszem Steve mesélte mennyire boldog volt, amikor szülei bejelentették a kölyök érkezését.
Megpróbált csevegni velem, amikor itt voltam náluk a szüleimmel mindig játszottunk együtt, rengeteget beszélgettünk. Nagyon szerettük egymást,de nem tudtam figyelni rá. Egyre csak Steve meggyötört arcát néztem, ahogy Kirával összesúgott,és rámemelte nővérével teljesen azonos szemét. Cathleen már csendesebbé vált, hiszen látta egyikünknek sem volt jó napja. Csodáltam Kira erejét, ahogy rezzenéstelenül festi húga körmeit, egyetlen könnycseppet sem ejtett közben. Majd később.
Steve szobája ugyanolyan volt, mint mindig. Falai kék színben pompáztak, teljes harmóniában álltak a fenyőből készült bútorai. Sosem törekedett a ,,dizájnosságra", elegek voltak neki a letisztult felületek is.Valami mégis más volt. Lehuppant világos babzsákfotelére, arcát kezébe temette, úgy mondta:
- Ülj le Suzanne!
Érzelmek
Az út csöndben telt. Egyikünk sem szólt egy szót sem, igazi kínos csönd volt. Legalábbis nekem biztosan. Tudtam,hogy akkor nem rólam volt szó, nem az én ábrándomról. Nem várhattam tőle, hogy felszabadultan csevegjen el velem. Vitázott bennem a szerelmes és a bölcs Suzanne, ám akkor még nem tudhattam, hogy nem csak fölöttem csapkodtak zavaros hullámok.
Sokszor jártam már Steve otthonában, ismert engem a családja, de sosem éreztem annyira idegennek magam,mint akkor. A nagy kert,ahol mindig jókedv uralkodott, most kihalt volt, csak a ház őrzője feküdt otthonában, de mintha Ő is megérezte volna mi történt, csak csöndben szürcsölgette gondosan kikészített vizét.
Az ajtó hirtelen kicsapódott, és egy pöttöm, barna hajú kislány robogott ki, és egyenesen bátyja karjaiba ugrott.
- Steve! Képzeld! Kira elvitt engem cirkuszba!- Cathleen arca ki volt virulva, nyoma sem volt szomorúságnak.
Testvére gyengéden simított végig arcán, majd értetlen tekintettel nézett a legnagyobb Dawsonra, Kirára, aki az ajtófélfának támaszkodva állt. Onnan figyelt bennünket.
Nem mondták el neki. Ez a Dawson család. Életük legnagyobb tragédiáját élik át, mégsem törik össze a gyermeki álmokat. Ő még csak gyerek! Nem kell szembesülnie a... Halállal. Hiszen Cathleen állt talán a legközelebb Matthew-hoz, a fiú teljesen elkényeztette Őt. Imádta a gyerekeket, emlékszem Steve mesélte mennyire boldog volt, amikor szülei bejelentették a kölyök érkezését.
Megpróbált csevegni velem, amikor itt voltam náluk a szüleimmel mindig játszottunk együtt, rengeteget beszélgettünk. Nagyon szerettük egymást,de nem tudtam figyelni rá. Egyre csak Steve meggyötört arcát néztem, ahogy Kirával összesúgott,és rámemelte nővérével teljesen azonos szemét. Cathleen már csendesebbé vált, hiszen látta egyikünknek sem volt jó napja. Csodáltam Kira erejét, ahogy rezzenéstelenül festi húga körmeit, egyetlen könnycseppet sem ejtett közben. Majd később.
Steve szobája ugyanolyan volt, mint mindig. Falai kék színben pompáztak, teljes harmóniában álltak a fenyőből készült bútorai. Sosem törekedett a ,,dizájnosságra", elegek voltak neki a letisztult felületek is.Valami mégis más volt. Lehuppant világos babzsákfotelére, arcát kezébe temette, úgy mondta:
- Ülj le Suzanne!
Érzelmek
Kicsit olyan volt, mint egy kihallgatás. Az ügyvéd várta, hogy valljak. Csak fürkészett azokkal a gyönyörű kék szemével,hallani akart valamit. Valami bölcsességet. Hallani akarta az okos Suzannet, aki mindig meg tud mindenkit nyugtatni, aki mindig mindenkit meghallgat. Ilyen helyzetben mégsem voltam még sohasem. Be kellett ismernem, hogy féltem. Féltem, hogy kudarcot vallok és még jobban elmérgesítem a helyzetet. Csak boldognak akartam látni.
Önző voltam. Állíthattam magamnak, hogy csak tiszta szerelemből, tényleg azért vagyok most is vele,mert szeretem, de én nem szeretném sírva látni. Az önzőség ellenség, és elég csak ránéznem...
És felemeltem fejem, belenéztem abba a szempárba, ami mindig elbűvölt. Titokzatos volt, de egyszerre nyitott is. A szem a lélek tükre. És ebben nem kételkedtem. Vitázhattam magamban arról, hogy önző vagyok-e, vagy sem, hogy le kell győznöm magamban ezt az érzést, hogy teljes mértékben vele kell együttéreznem, de abban a pillanatban egy dolog biztos volt. Hogy az a pillantás csak az enyém volt és az a szem sosem fog megváltozni. Mindig ugyanolyan fog maradni. Csodálatos.
Hallgatagságomat még mindig nem szakítottam meg, nem tudtam volna mit mondani. Meg kellett volna nyugtatnom,azzal, hogy minden rendben lesz? Nem,nem lesz rendben. Nem tudom Dawsont visszahozni egyetlen egy dolgot tudok nyújtani: lelki támogatást.
Aznap harmadszorra öleltem meg,harmadszorra éreztem szívének megállíthatatlanul gyors ütemét. Harmadszorra simította kézfejét a hátamra, amitől mérhetetlen nagy nyugodtság költözött lelkembe.
Egyszer-kétszer megölelt már az évek alatt, amikor kirándultunk, vagy áthívtuk őket vendégségbe, de ezek annyira másak voltak. Érzelemteliek. És abban a pillanatban, amikor ott tartottam a kezeim között, olyan boldog voltam, mint még soha. Éreztem, hogy megbízik bennem és ez volt a legnagyobb álmom.
Este
Önző voltam. Állíthattam magamnak, hogy csak tiszta szerelemből, tényleg azért vagyok most is vele,mert szeretem, de én nem szeretném sírva látni. Az önzőség ellenség, és elég csak ránéznem...
És felemeltem fejem, belenéztem abba a szempárba, ami mindig elbűvölt. Titokzatos volt, de egyszerre nyitott is. A szem a lélek tükre. És ebben nem kételkedtem. Vitázhattam magamban arról, hogy önző vagyok-e, vagy sem, hogy le kell győznöm magamban ezt az érzést, hogy teljes mértékben vele kell együttéreznem, de abban a pillanatban egy dolog biztos volt. Hogy az a pillantás csak az enyém volt és az a szem sosem fog megváltozni. Mindig ugyanolyan fog maradni. Csodálatos.
Hallgatagságomat még mindig nem szakítottam meg, nem tudtam volna mit mondani. Meg kellett volna nyugtatnom,azzal, hogy minden rendben lesz? Nem,nem lesz rendben. Nem tudom Dawsont visszahozni egyetlen egy dolgot tudok nyújtani: lelki támogatást.
Aznap harmadszorra öleltem meg,harmadszorra éreztem szívének megállíthatatlanul gyors ütemét. Harmadszorra simította kézfejét a hátamra, amitől mérhetetlen nagy nyugodtság költözött lelkembe.
Egyszer-kétszer megölelt már az évek alatt, amikor kirándultunk, vagy áthívtuk őket vendégségbe, de ezek annyira másak voltak. Érzelemteliek. És abban a pillanatban, amikor ott tartottam a kezeim között, olyan boldog voltam, mint még soha. Éreztem, hogy megbízik bennem és ez volt a legnagyobb álmom.
Este
A másodpercek csak teltek,én csak öleltem őt nyakánál fogva, miközben simogattam azt. Óvatosan eltolt magától, mélyen a szemembe nézett. Ujjával kisimított egy kósza hajtincset arcomból. Teltek a pillanatok, ültem az ölében, keze még mindig ott pihent a vállamon.
Az ajtó félénken megnyikordult, Cathleen hajtincsei libbentek ki mögüle.
-Steve!-nézett be, mikor meglátott minket, szája mosolyra húzódott- Hupsz! Bocsi, csak Kira kéri, hogy menj le egy kicsit hozzá! Én addig itt maradok Suzanne-val.
Felpattantam Steve öléből, s bár nem kellett volna zavarban lennem egy ötéves előtt, mégsem tudtam levenni a szemem a szoba egyik alsó sarkáról. Éreztem, hogy Steve engem néz, hallottam ahogy feláll és kisétál a szobából.
- Jaj, Suzanne!- fogta meg a kezeimet Cathleen.
Szemei csillogtak, s úgy mesélte nekem délelőtti élményeit.
- Olyan szépen táncoltak azok a lányok! Olyan magasra ugrottak, ijesztő volt, azt hittem le fog esni! Csak így..Felemelte a lábát és felugrott!
Beszéde közben megpróbálta utánozni az artistákat kisebb-nagyobb sikerrel. Felemelte kötött harisnyával fedett jobb lábát, kidugott nyelvvel kereste egyensúlyát, de...
- Áh, én ezt nem tudom megcsinálni! Én biztos elesnék!-nézett rám csalódottan.
Azzal, hogy magamba fordultam volna és nem beszéltem volna Cathlennel, és rontottam volna el napját, inkább még jobbá akartam tenni. Hisz már el kéne jönni azoknak az éveknek, amikor nem csak magamra gondolok! Mögé sétáltam, s hónaljánál fogva felemeltem Őt fejem fölé. Nagyokat sikíott, mikor megpördültem.
- Tegyél le, Suzanne! Tegyél le! - kacagott, kívánságának eleget is tettem- Te annyira kedves vagy, nem is értem Kira miért nem örül neki, hogy itt vagy! Egyfolytában arról beszélt, hogy ,,semmi helyed nincs itt" és,hogy ,,Steve miért hozott ide".
Arcom elkomorult. Nem igaz, hogy Kira még mindig nem békélt meg velem! Én csak megpróbáltam erőt adni Stevenek. Még mindig mérges rám amiatt. Azonnal kirohantam a szobából, hallottam, hogy Cathleen utánam jön, de most még Ő sem érdekelt. Meg sem álltam az előszobáig, ahol gyorsan felvettem a cipőm, a kabátom.
- Már mész is? - kérdezte Steve.
- Igen, köszönöm a vendéglátást!- hadartam el neki, és akármennyire szerettem volna beszélni vele, akár még egyszer átölelni Őt, nem tudtam itt maradni.
- Várj csak, kikísérlek!
Még megsimogattam Cathleen fejét és Steve oldalán, mentem ki a házból. Próbáltam minél lassabban menni, nem sikerült. Tudtam, hogy Steve is észrevette, hiszen én általában lassú tempóban megyek, ez a sebesség nem volt megszokott nálam. A kapun kívül megállt, én Vele szemben. Kék szemeivel az enyémet fürkészte, az ővé csak pár árnyalattal volt világosabb az enyémnél. Pont tökéletes.
- Köszönöm!
Csak ennyit mondott, nekem ez épp elég volt. Ebben a szóban minden benne volt. Elmosolyodtam, majd egy óriási sóhajjal indultam el hazafelé. A nagy fehér ház egyik erkélyén ott állt a kis Cathleen, kedvesen integetett nekem nővére karjaiban, akin a sötétség ellenére is tökéletesen látszódtak a káröröm, a ,,kármosoly" vonásai.
Mosoly
A Roosevelt középiskolában három dolgot lehetett megtanulni. Fegyelmet,a minden órán megizzadt tanároktól, akik legnagyobb örömüket abban lelték, ha megláthatták a tanulók rémült arcát, amikor valakire rákiabálhattak. Tiszteletet , drága igazgató urunk iránt, akinek fogalma sem volt, hogy nagyrabecsülendő nevét mindenki csak úgy zengte, hogy ,, The Cow" a Cowal helyett. És megbocsátást tanulóközösségünk tagja iránt, ha valami erkölcstelen, a Roosevelt tanulójához nem méltó dolgot tenne.
Ezt a három fontos elemet ( amik a ,,világ alapjait képezték") dr. Bertrand Warwick ( a pletykák szerint nem volt beszámítható állapotban, amikor neve elé biggyesztette okosságát és tisztességét jelölő betűket) hirdeti nagy szeretettel.
Kedden reggel ,az első óra első tíz percében ( pontosan a hetedik minutumban) kopogtak. A teremben néma csend volt, mindenki kihallotta ebből a kopogásból a félelem és a bizonytalanság hullámait.
Steve Dawson késett. Steve Dawson, aki mindig is tudta, ha egyszer késik kémiáról, dr. Warwick megragadja a lehetőséget, hogy keresztbe tegyen neki.
Ott ültem a leghátsó padsorban, közvetlenül az ajtó mellett. Éreztem a feszültséget, ami Steveből áradt, tudtam, hogy a tegnapi események után már csak ez hiányzik neki, hogy Warwick belé kössön.
- Elnézést dr. Warwick a késésért, remélem megbocsát nekem- hadarta el a szöveget, amit már a legkisebbek is tudnak.
Elszántan, megrendíthetetlenül bámult Warwick szemébe, szívem hevesen dobogott. Nem volt szabad felidegesíteni Stevet, nem tudta volna magát visszafogni.
Mindenki Warwick válaszát várta. Jesse Shel, Steve legjobb barátja aggódó grimaszait látva biztos voltam benne, hogy Steve nem árulta el neki Matthews halálát. Nem így, ilyen feltűnően aggódott volna barátja ítéletétől. Ő maximum azért idegeskedhetett, hogy a ,,Dr." ne küldje büntetésbe, (hisz' mint tudjuk tőle bármi kitelik), akkor nem vehetett volna részt az edzésekbe, az pedig Jesse életének valószínűleg a végét jelentette volna. Mindenki tudta, hogy bár Jesse volt a csapatkapitány Stevenek sokkal többet köszönhetett a csapat.
- Van igazolása, Mr. Dawson?- Warwick szája kárörvendő mosollyá húzódott, amivel hadat üzent Stevenek.
Nem is hadüzenet volt, inkább utolsóelőtti döfés.Azt hitte, ezzel megfoghatja, de tévedett. Steve szép lassan, kiélvezve dicsőségét letette elé az igazolást, az aláírt papírt látva a tanár arca visszatért a szokásos szürke színbe.
- Természetesen megbocsátok, és biztos az osztály is- morgott- Ugye?
- Igen!- felelte az osztály.
Steve tekintete összeakadt az enyémmel. Tegnapi pillanatképek milliói cikáztak a szemem előtt. Úgy éreztem kezdődik valami új, valami teljesen más. Biztos voltam benne, hogy az, hogy tegnap Steve megnyílt nekem,új ajtót nyit a kapcsolatunkban.
***
Kalie Chanté már az óra eleje óta figyelt. Mondhatjuk úgy is, hogy le sem vette a szemét rólam. Vörösre festett haja teljesen eltakarta a hatalmas őzikeszemeit, az alól tekintett ki rám. Már egy éve ő az osztályunk elkötelezett rockere, akitől mindenki fél, vagy akik nem, azok is elkerülik és a távolról röhögik ki maga helyett beszélő stílusát. A fekete ing és a kockás nadrág és bakancs is megszokott viselet volt Kalienél, de engem leginkább egyedi kiegészítői fogtak meg. Nem beszélgettem vele sokszor, de még tavaly együtt kellett írnunk egy esszét történelemre. A szobájában ipar mennyiségű ékszer halmozódott fel, én is kaptam egyet, amiről azóta sem tudtam, hova kell akasztani, vagy pattintani.
***
Nem tudtam, minek volt köszönhető, hogy elhagytam udvari tözshelyemet. Talán féltem, hogy sosem történhet meg az a csoda, mint tegnap és meg akartam erősíteni azt a hitem, hogy folytatódni fog a történet, ha újraélem fejben a tegnapot. Így hát a törzsfák árnyékában megpróbáltam felidézni Steve érintését, ölelését, hangját. Éreztem, ahogy kapaszkodik a vállamba, mintha én lennék az utolsó mentsvára.
- Hé! Leülhetek? - nézett le rám Steve a pad mellől.
Szívem eszeveszett tempóban dörömbölt, egyetlen szó sem jött ki a torkomon, így egy bólintással jeleztem, hogy ,,persze". Izzadt kezemet fehér farmerembe töröltem, reméltem nem vette észre ezt a mozdulatot, nem akartam, hogy tudja mennyire izgulok.
- Hogy vagy? - kérdeztem.
Hogy lenne, Suzanne?
- Nyugodtabban, megfontoltabban. Nem fogok hisztérikusan hozzáállni- szeméből még most is keserűség sugárzott és lelkében is szomorúság volt, de fejében már helyretette a dolgot.
Látszott, hogy nem aludt, hogy nincs jól. De tudtam, hogy ha szüksége lesz valakire, én ott leszek mellette.
- Büszke vagyok rád- vallottam be
Bólintott és elmosolyodott. Ezt azóta is tökéletesen fel tudom idézni. Ez emlékeztet arra, hogy minden rosszban van valami jó. A jó lehet akár egy mosoly is.
Az ajtó félénken megnyikordult, Cathleen hajtincsei libbentek ki mögüle.
-Steve!-nézett be, mikor meglátott minket, szája mosolyra húzódott- Hupsz! Bocsi, csak Kira kéri, hogy menj le egy kicsit hozzá! Én addig itt maradok Suzanne-val.
Felpattantam Steve öléből, s bár nem kellett volna zavarban lennem egy ötéves előtt, mégsem tudtam levenni a szemem a szoba egyik alsó sarkáról. Éreztem, hogy Steve engem néz, hallottam ahogy feláll és kisétál a szobából.
- Jaj, Suzanne!- fogta meg a kezeimet Cathleen.
Szemei csillogtak, s úgy mesélte nekem délelőtti élményeit.
- Olyan szépen táncoltak azok a lányok! Olyan magasra ugrottak, ijesztő volt, azt hittem le fog esni! Csak így..Felemelte a lábát és felugrott!
Beszéde közben megpróbálta utánozni az artistákat kisebb-nagyobb sikerrel. Felemelte kötött harisnyával fedett jobb lábát, kidugott nyelvvel kereste egyensúlyát, de...
- Áh, én ezt nem tudom megcsinálni! Én biztos elesnék!-nézett rám csalódottan.
Azzal, hogy magamba fordultam volna és nem beszéltem volna Cathlennel, és rontottam volna el napját, inkább még jobbá akartam tenni. Hisz már el kéne jönni azoknak az éveknek, amikor nem csak magamra gondolok! Mögé sétáltam, s hónaljánál fogva felemeltem Őt fejem fölé. Nagyokat sikíott, mikor megpördültem.
- Tegyél le, Suzanne! Tegyél le! - kacagott, kívánságának eleget is tettem- Te annyira kedves vagy, nem is értem Kira miért nem örül neki, hogy itt vagy! Egyfolytában arról beszélt, hogy ,,semmi helyed nincs itt" és,hogy ,,Steve miért hozott ide".
Arcom elkomorult. Nem igaz, hogy Kira még mindig nem békélt meg velem! Én csak megpróbáltam erőt adni Stevenek. Még mindig mérges rám amiatt. Azonnal kirohantam a szobából, hallottam, hogy Cathleen utánam jön, de most még Ő sem érdekelt. Meg sem álltam az előszobáig, ahol gyorsan felvettem a cipőm, a kabátom.
- Már mész is? - kérdezte Steve.
- Igen, köszönöm a vendéglátást!- hadartam el neki, és akármennyire szerettem volna beszélni vele, akár még egyszer átölelni Őt, nem tudtam itt maradni.
- Várj csak, kikísérlek!
Még megsimogattam Cathleen fejét és Steve oldalán, mentem ki a házból. Próbáltam minél lassabban menni, nem sikerült. Tudtam, hogy Steve is észrevette, hiszen én általában lassú tempóban megyek, ez a sebesség nem volt megszokott nálam. A kapun kívül megállt, én Vele szemben. Kék szemeivel az enyémet fürkészte, az ővé csak pár árnyalattal volt világosabb az enyémnél. Pont tökéletes.
- Köszönöm!
Csak ennyit mondott, nekem ez épp elég volt. Ebben a szóban minden benne volt. Elmosolyodtam, majd egy óriási sóhajjal indultam el hazafelé. A nagy fehér ház egyik erkélyén ott állt a kis Cathleen, kedvesen integetett nekem nővére karjaiban, akin a sötétség ellenére is tökéletesen látszódtak a káröröm, a ,,kármosoly" vonásai.
Mosoly
A Roosevelt középiskolában három dolgot lehetett megtanulni. Fegyelmet,a minden órán megizzadt tanároktól, akik legnagyobb örömüket abban lelték, ha megláthatták a tanulók rémült arcát, amikor valakire rákiabálhattak. Tiszteletet , drága igazgató urunk iránt, akinek fogalma sem volt, hogy nagyrabecsülendő nevét mindenki csak úgy zengte, hogy ,, The Cow" a Cowal helyett. És megbocsátást tanulóközösségünk tagja iránt, ha valami erkölcstelen, a Roosevelt tanulójához nem méltó dolgot tenne.
Ezt a három fontos elemet ( amik a ,,világ alapjait képezték") dr. Bertrand Warwick ( a pletykák szerint nem volt beszámítható állapotban, amikor neve elé biggyesztette okosságát és tisztességét jelölő betűket) hirdeti nagy szeretettel.
Kedden reggel ,az első óra első tíz percében ( pontosan a hetedik minutumban) kopogtak. A teremben néma csend volt, mindenki kihallotta ebből a kopogásból a félelem és a bizonytalanság hullámait.
Steve Dawson késett. Steve Dawson, aki mindig is tudta, ha egyszer késik kémiáról, dr. Warwick megragadja a lehetőséget, hogy keresztbe tegyen neki.
Ott ültem a leghátsó padsorban, közvetlenül az ajtó mellett. Éreztem a feszültséget, ami Steveből áradt, tudtam, hogy a tegnapi események után már csak ez hiányzik neki, hogy Warwick belé kössön.
- Elnézést dr. Warwick a késésért, remélem megbocsát nekem- hadarta el a szöveget, amit már a legkisebbek is tudnak.
Elszántan, megrendíthetetlenül bámult Warwick szemébe, szívem hevesen dobogott. Nem volt szabad felidegesíteni Stevet, nem tudta volna magát visszafogni.
Mindenki Warwick válaszát várta. Jesse Shel, Steve legjobb barátja aggódó grimaszait látva biztos voltam benne, hogy Steve nem árulta el neki Matthews halálát. Nem így, ilyen feltűnően aggódott volna barátja ítéletétől. Ő maximum azért idegeskedhetett, hogy a ,,Dr." ne küldje büntetésbe, (hisz' mint tudjuk tőle bármi kitelik), akkor nem vehetett volna részt az edzésekbe, az pedig Jesse életének valószínűleg a végét jelentette volna. Mindenki tudta, hogy bár Jesse volt a csapatkapitány Stevenek sokkal többet köszönhetett a csapat.
- Van igazolása, Mr. Dawson?- Warwick szája kárörvendő mosollyá húzódott, amivel hadat üzent Stevenek.
Nem is hadüzenet volt, inkább utolsóelőtti döfés.Azt hitte, ezzel megfoghatja, de tévedett. Steve szép lassan, kiélvezve dicsőségét letette elé az igazolást, az aláírt papírt látva a tanár arca visszatért a szokásos szürke színbe.
- Természetesen megbocsátok, és biztos az osztály is- morgott- Ugye?
- Igen!- felelte az osztály.
Steve tekintete összeakadt az enyémmel. Tegnapi pillanatképek milliói cikáztak a szemem előtt. Úgy éreztem kezdődik valami új, valami teljesen más. Biztos voltam benne, hogy az, hogy tegnap Steve megnyílt nekem,új ajtót nyit a kapcsolatunkban.
***
Kalie Chanté már az óra eleje óta figyelt. Mondhatjuk úgy is, hogy le sem vette a szemét rólam. Vörösre festett haja teljesen eltakarta a hatalmas őzikeszemeit, az alól tekintett ki rám. Már egy éve ő az osztályunk elkötelezett rockere, akitől mindenki fél, vagy akik nem, azok is elkerülik és a távolról röhögik ki maga helyett beszélő stílusát. A fekete ing és a kockás nadrág és bakancs is megszokott viselet volt Kalienél, de engem leginkább egyedi kiegészítői fogtak meg. Nem beszélgettem vele sokszor, de még tavaly együtt kellett írnunk egy esszét történelemre. A szobájában ipar mennyiségű ékszer halmozódott fel, én is kaptam egyet, amiről azóta sem tudtam, hova kell akasztani, vagy pattintani.
***
Nem tudtam, minek volt köszönhető, hogy elhagytam udvari tözshelyemet. Talán féltem, hogy sosem történhet meg az a csoda, mint tegnap és meg akartam erősíteni azt a hitem, hogy folytatódni fog a történet, ha újraélem fejben a tegnapot. Így hát a törzsfák árnyékában megpróbáltam felidézni Steve érintését, ölelését, hangját. Éreztem, ahogy kapaszkodik a vállamba, mintha én lennék az utolsó mentsvára.
- Hé! Leülhetek? - nézett le rám Steve a pad mellől.
Szívem eszeveszett tempóban dörömbölt, egyetlen szó sem jött ki a torkomon, így egy bólintással jeleztem, hogy ,,persze". Izzadt kezemet fehér farmerembe töröltem, reméltem nem vette észre ezt a mozdulatot, nem akartam, hogy tudja mennyire izgulok.
- Hogy vagy? - kérdeztem.
Hogy lenne, Suzanne?
- Nyugodtabban, megfontoltabban. Nem fogok hisztérikusan hozzáállni- szeméből még most is keserűség sugárzott és lelkében is szomorúság volt, de fejében már helyretette a dolgot.
Látszott, hogy nem aludt, hogy nincs jól. De tudtam, hogy ha szüksége lesz valakire, én ott leszek mellette.
- Büszke vagyok rád- vallottam be
Bólintott és elmosolyodott. Ezt azóta is tökéletesen fel tudom idézni. Ez emlékeztet arra, hogy minden rosszban van valami jó. A jó lehet akár egy mosoly is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése