2015. július 7., kedd

Blogajánló #54

Truth or Lie? 


Első évadról: 

Chloe Annie West a legnaivabb, legjóhiszeműbb lány a világon. Rengeteg csalódása ellenére is bízik és hisz az emberekben, és akármennyire gondolja magáról az ellenkezőjét, remek emberismerő, ezenkívül gyönyörű és csinos lány. 
Louis William Tomlinson mindennek szöges ellentéte. Sok mindent megélt már az életben, és sok mindennel lehet vádolni, de azzal, hogy naiv volna, nem. A jóképű, bátor férfi pedig mégis annyira vak, hogy teljesen tudtán kívül szeret bele Chloe-ba. Az oroszlán beleszeret a bárányba, nemde?
A helyzet azért mégsem teljesen ilyen egyszerű, ugyanis nemcsak Louis, hanem Chloe is két embert szeret egyszerre, ebből az egyiket tudtán kívül. A lányba reménytelenül szerelmes Harry érzései is viszonzásra találnak, ezzel egyidőben pedig Louis Eleanor iránt táplált érzelmei is kihunynak - de mindannyian annyira el vannak foglalva saját magukkal, hogy ezeket észre sem veszik.
Szerelem, barátság, csalódás, bánat, öröm, harag, szenvedély, szenvedés, halál, élet, mennyország és pokol - ez a történet ezt, és még rengeteg mást is tartogat. Légy te is részese!  





Második évad prológusa: 

Te teszel erőssé

Chloe

Próbáltam mosolyogni, ahogy barátnőim már sokadszorra kérték, de valamiért nem sikerült igazán. Nem azért, mert nem voltam boldog - ellenkezőleg, ez volt életem legboldogabb napja, azután persze, hogy a kislányom, Tessa Isabella Tomlinson megszületett. Ma végre feleségül mehetek ahhoz a férfihoz, aki már öt évvel ezelőtt elrabolta a szívemet, de csak nagyjából egy éve ismertem meg személyesen is, és azóta a szívem csak érte dobog. Sokan mondják, hogy ez nem lehet szerelem: hogy egy év ismeretség után, ráadásul ilyen fiatalon - végül is én még nagykorú sem vagyok - nem szabadna elköteleznünk magunkat. Ugyanakkor ott vannak azok is - és nekik van igazuk szerintem -, akik azt mondják, a kor nem számít, az együtt töltött idő pedig végképp nem, elvégre ki mondja meg, hogy két ember mikor szeret egymásba olyannyira, hogy elhatározzák: együtt fogják leélni az életüket..? Tanúsíthatom, hogy létezik szerelem első látásra, és ezzel a legtöbben, akik jelenleg is boldog házasságban élnek, egyetértenek. Kit érdekel az emberek ítélkezése, ha végre előttem áll a visszautasíthatatlan lehetőség, hogy tökéletesen boldog legyek azzal az emberrel, akivel fiatal tinédzser korom óta folyvást elképzeltem az életemet.
   Mégis a gondolatra, hogy nemsokára ki kell lépnem vőlegényem, a One Direction tagjai és a saját családom, az összes barátunk és ismerősünk és rokonunk elé, hogy kimondjam az igent és fogadalmat tegyek, remegni kezdtek a tagjaim. Louis és a srácok már mindent tökéletesen megszerveztek - szerelmem elmondása szerint őt is Tessa születésének napján vonták csak be a szervezésbe, hogy legalább az érintett felek egyike tudjon valamit is az ünnepélyről. Mégsem tudtam megnyugodni. Barátnőim, Perrie, Sophia, Leigh, Jade, Jesy, Danielle és testvérem, Lily körülöttem sündörögtek. Félnővérem, Adele és a bátyám, Richard nem jöttek el az esküvőmre, hiszen már rég Glasgow-ban vannak. Richard legalább küldött tegnap egy üzenetet. Könnybe lábad a szemem, ahogy felidézem a két rövidke sort: Szívből sajnálom, hogy nem lehetünk ott veled a nagy napon. Gratulálunk a picihez, Chlo, fantasztikus lány vagy! xx R Ennyi. Ennyit írt a tulajdon bátyám az unokahúga születéséről és arról, hogy a húgának ma van az esküvője. Adele, a féltestvérem pedig még ennyit sem. Elhessegettem a gondolatot, mert a lányok máris szólongatni kezdtek, hogy nem szabad szomorúnak lennem, mert ez az én napom, és minden tökéletes lesz, pont, ahogy lennie kell.
 - Chloe, hiszen te reszketsz! - ölelt magához Jade. Selymes hajzuhataga végigsimított a vállaimon, és cseresznyés illata az orromba kúszott, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - Mi a baj?
 - Zane és Tess hogy vannak? - kérdeztem, az elmúlt öt percben immár harmadszor, ha jól számolok.
 - Tökéletesen. Liam és apukád a felelős ügyeletesek - vágta rá Sophia, és felemelte a karjaimat, hogy egy kis élet kússzon a végtagjaimba. - Hozzá kéne látnunk. Három óra van a szertartás kezdetéig.
   Gombóc gyűrődött a torkomba a kijelentésére, de igyekeztem inkább arra koncentrálni, hogy Perrie megkért, bújjak már ki a ruháimból, mert fel kéne vennem a ruhakölteményemet.
   Külön szabót kértek fel rá, hogy elkészítse nekem ezt a ruhát, és bár nem először látom, most is leesett az állam, annyira gyönyörűnek találtam. Szinte vakítóan fehér volt, hosszú, apró és csillogó ezüstrózsákkal teleszórva. Uszálya legalább másfél méteres lehetett, és nem akartam arra gondolni, mennyibe kerülhetett. Természetesen Louis fizette ki, bár ő maga még nem is látta a ruhakölteményt, ami nagy szerencse, elvégre hagyomány, hogy a vőlegény sem a ruhát, sem a menyasszonyt nem láthatja az esküvő előtti napon, egészen a szertartás kezdetéig. A ruhához fátyol is tartozott, ami, ha előrehajtottuk, egészen a combom közepéig leért. Nem találtam szavakat a ruha tökéletes gyönyörűségére, de nem is volt rá szükség. A menyasszonyok általános izgulásával bújtam ki átlagos ruháimból - farmer volt rajtam és egy fehér, a mellrésznél bő top. Ötletem sem volt, hogyan fogom én felvenni ezt a ruhakölteményt. Azt sem tudtam, hogy vegyem a kezembe..! Talán éppen ezért voltak itt a lányok velem, mert ők olyan hozzáértéssel és magabiztossággal, ugyanakkor hihetetlenül óvatosan kapták kézbe az öltözéket, mintha nap mint nap ilyenekkel foglalkoznának. Mondanom sem kell, rettenetesen vigyáztak arra, hogy ne koszolják össze vagy ne szakítsák el, és erőfeszítéseik sikerrel jártak, mert a ruha teljes pompájában és tökéletességében került fel rám.
   Jesy és Leigh nem engedték, hogy megnézzem magamat az egész alakos tükörben, helyette leültettek egy székre, és megálltak előttem. Egyszerre heten kezdték el elkészíteni a frizurámat. Mind a hetüknek számtalan ötlete volt, hogy milyen legyen, de már előzetesen döntésre jutottak, és csak amolyan zsörtölődésszerűen sorolták, hogy milyen lehetett volna a hajam, ha nem emellett döntenek a legtöbben.
   Még mindig nem kaptam engedélyt a tükörbenézésre, és a lányok elkezdték megcsinálni a sminkemet. Lily csak állt, és tátott szájjal figyelte. Ő nem értett ezekhez különösebben, egyrészt talán azért, mert alig tizenöt évesen ilyesféle tudásra egy lánynak még nincs szüksége, másrészt azért, mert Lily smink nélkül is olyan gyönyörű volt, mint más lányok nyolc tonna sminkkel. Nem tudom, hogy a testvéri elfogultság mondatja ezt velem, vagy más, mindenesetre meggyőződésem, hogy ő úgy tökéletes, ahogy van: smink nélkül.
 - Lányok, kérlek, ne vigyétek túlzásba! - nyüszítettem, mikor éreztem, hogy immár negyedszer kezdik szempillaspirálos kezelés alá venni a szempilláimat.
 - Chloe, ezt bízd ránk! - emelte fel az ujját Danielle. Csak néhány hónapja ismertem meg, de nagyon közel áll a szívemhez, és imádni való lány.
 - Tudjuk, hogy te smink nélkül is tökéletesebb vagy, mint mi három óra intenzív sminkkezelés után, de azért nem árt kihasználni az arcod szépségében rejlő előnyöket - ecsetelte Perrie, és nem hagyott időt, hogy kifejtsem élénk tiltakozásomat. - Már akkor is lélegzetelállító vagy, ha csak felteszel egy kis szemhéjfestéket; mi csupán kíváncsiak vagyunk, milyen arcot vág majd a násznép, ha megpillant tökéletesre kisminkelve!
 - Eltúlozzátok a bókolást, csajok - vetettem a szemükre, de közben túlcsordult a szívemben a hála és a szeretet irántuk. - Tudom, hogy azért mondjátok, hogy megjöjjön az önbizalmam, elvégre ma én vagyok a menyasszony, és nekem kell tökéletesnek lennem... De nyugodtan beismerhetitek, hogy teljesen átlagos arcom van.
 - Az átlagosnál fényévekkel szebb - ellenkezett Perrie, és csücsörítve kért, hogy tegyem, amit ő csinál. Csücsörítettem, mire egy leheletnyi vaníliaízű és -illatú szájfényt kent az ajkaimra. Szólásra nyitottam a számat, de a kék szemű szőkeség pillantása arra késztetett, hogy csendben tűrjem, ahogy kisminkelnek.
   Mikor már úgy éreztem, hogy elhányom magam az arcomat érő púderpamacsoktól és különböző szépítőszerektől, befejezték.
 - Na, most már tükörbe nézhetek? - kérdeztem félve, ugyanakkor izgatottan, hogy milyen lett.
 - Hm - mormolta eltűnődve Soph. - Szerinted, Pezz?
 - Lenyűgöző - véleményezte a lány, és a húgomra pillantott. - Szerinted, Li?
 - Én... nem találok szavakat  - hadarta a lány. - Meseszép vagy, Chloe, komolyan! Te vagy a leggyönyörűbb, akit láttam, mióta a srácok először összejöttek Danielle-lel, Perrie-vel vagy Sophiával!
 - Mindig elfelejtem, hogy a világ legnagyobb Directionerével állok szemben - csóválta a fejét sóhajtva Perrie, mielőtt elnevette magát.
 - Csakis utánam a legnagyobb! - szóltam közbe vigyorogva, mire kitört a nevetés. És egy testvéri vita is kitörni készült, de Jesy még azelőtt elsimította a kedélyeket, hogy igazán szükség lett volna rá.
 - Ne feledjétek el, ma mindenben a menyasszonynak van igaza! - emelete fel az ujját Jess.
   Lily duzzogva összefonta a karját maga előtt, és cinkos pillantást küldött felém. Annyira nevettem, hogy majdnem kicsordult a könnyem, de a lányok még erre is felkészültek, mert a sminkem vízálló volt. Ennek ellenére egy emberként ripakodtak rám, mikor a szememhez akartam nyúlni, hogy megtöröljem.
 - De komolyan, tükörbe nézhetek már? - nyavalyogtam türelmetlenül.
 - Hát hogyne, de előbb elhelyezkedünk, hogy jól lássuk az arckifejezésedet. Csukd be a szemed! - parancsolt rám Sophia, és én engedelmeskedtem. Bármit megtettem volna, hogy végre láthassam magam.
   A lányok felsegítettek, és megérzésem szerint a magas, gyönyörűen kifaragott keretű tükör elő vezettek. A hangokból ítélve mindannyian körém gyűltek, hogy ne maradjanak le az arckifejezésemről, ha végre megnézem magam.
 - Kinyithatod! - adott engedélyt Jade, én pedig megborzongtam az izgalomtól, ahogy felemeltem a szemhéjaimat.
   A tükörben álló nőt nem ismertem. Soha nem láttam még. A fenséges ruhaköltemény egyértelműen úgy volt megtervezve, amilyennek lennie kellett: a túl lapos testrészeimet kitöltötte, még a túl telteket laposabbnak tüntette fel. A csillogó, aprócska ezüstrózsát formázó rózsák elérték, hogy úgy tűnjön, mintha az egész testem dicsfényben fürdene. Az arc pedig... egyértelműen valaki másé volt. Az alapozó az összes látható bőrhibámat eltakarta, az ajkaim teltebbnek és puhábbnak tűntek a különleges, el sem tudom képzelni, mennyire drága szájfénytől. A sminkréteg egyértelműen kihangsúlyozta az arcszerkezetem előnyeit, a hátrányokat pedig elkendőzte.
   Furcsán tökéletesen néztem ki. A lányok harsány nevetései és kurjongatásai egyértelműen jelezték, hogy meg vannak elégedve. Utolsó simításként finom gyümölcsillatú parfümöt fújtak a nyakamra, a kulcscsontomra és a csuklóimra. Figyelmüket ezután már nem én kötöttem le, hanem az, hogy Lilyt, Perrie-t és Sophiát tökéletesre varázsolják - elvégre ők voltak a koszorúslányaim. Mindhárman az én ezüstrózsáim színében és csillogásában pompázó, teljesen ezüstszínű egybe ruhát kaptak, ami tökéletesen kiemelte mind Sophia tökéletes alakját, mind Perrie ezúttal épp ezüstszőke haját, mind pedig Lily visszafogott szépségét. Az ő sminkjük és hajuk passzolt az enyémhez, csak szerintem ők sokkal gyönyörűbbek voltak, mint én.
   Valaki kopogott. Felkaptam a fejemet, majd ijedten a tükörbe néztem, hogy nem ziláltam-e szét a hajamat, de szerencsére Perrie és Sophia elég hajlakkal rögzítették ahhoz, hogy ez egy atomrobbanás esetén se történhessen meg.
 - Harry az - mondta Danielle, aki ajtót nyitott. - Négyszemközt szeretne beszélni veled, Chloe.
   Társnőim összenéztek. Mindannyian tudtak arról az incidensről, amikor már Louis menyasszonya voltam, és mégis csókolóztam Harryvel. Ugyanakkor Tessa születésének napját leszámítva hónapokkal ezelőtt láttam utoljára. Amikor megszültem Tessát, megjelent ő is a srácokkal együtt az ágyam mellett, és még a karjába is vette a kisbabát. Úgy láttam, egy halvány mosoly fut át az arcán, mikor a kisbabára nézett, de nem tudtam kiolvasni, milyen érzelemnek köszönhetően. De hiányzott Harry. Senkinek, még magamnak sem mertem volna bevallani, mennyire hiányzott. Ugyanakkor féltem is tőle. Mit fog a fejemhez vágni, amivel összerombolja a boldogságomat az esküvőm napján? Mit fog tenni, amivel talán mindent tönkretehet? Mit fog reagálni arra, hogy Louishoz megyek hozzá, mikor ő, Harry is szeret engem, és én is szerettem - talán még most is szeretem - őt..? Mi lesz az, amivel minden önbizalmamat összetöri?
   Miért gondolok ilyesmire?, feddtem meg magamat. Hiszen ő Harry, az én Harrym. Göndör fürtjeivel és gödröcskés mosolyával ez a férfi mindig is a legjobb barátom lesz, akkor is, ha ő már nem érez így.
 - Engedd be, Dan - kértem, mire a többiek halálra válva pislogtak rám.
 - Chloe! - szólt rám megrökönyödve Perrie. - Emlékszel, hogy...
 - Igen, emlékszem, Pezz! - csattantam fel. - Akármit csinált is, Harry a legjobb barátom, és nem fog megerőszakolni, ha kettesben hagytok vele, én pedig nem fogok az esküvőm napján más férfival csókolózni! Nem adom rá becsületszavamat, mert fölösleges. Ismertek már ennyire, vagy nem? - néztem rájuk szúrósan.
 - De - hajtotta le a fejét Sophia. - Gyertek, lányok!
   Figyeltem, ahogy ők kimennek, Harry pedig belép az ajtón. Torkomban dobogó szívem mintha megállt volna egy pillanatra. Nem tudtam tenni ellene, hogy ilyen hatással volt rám, még ennyi idő után is. Igaz, az érzéseim már csillapodnak, de mégis gyorsabban kapkodtam a levegőt, mikor megláttam őt.
   Valamivel jobban nézett ki, mint mikor legutóbb láttam, de lehet, hogy ezt csak azért hittem így, mert akkor alig láttam valamit a kimerültségtől, vagy mert most öltönyben és fekete kalapban feszített. Fekete ingén csak a legalsó három gombot gombolta be, belátást engedve ezzel tökéletes mellkasára és az azt borító tetoválásokra. Elkaptam a tekintetemet. Ő pedig valószínűleg észrevette, mert épp az arcomat fürkészte. Tekintete mintha ködösebb lett volna, mint általában. Ivott, villant a fejembe a borzasztó gondolat, de nem szóltam érte. Hát persze, hogy ivott. Miért ne inna? Ha ezért is felelősségre vonom, a fejemhez vágja, hogy azért iszik, hogy elterelje a gondolatait és a fájdalmát, akkor pedig valószínűleg elsüllyednék szégyenemben - gyönyörű esküvői ruhámmal és óriási műgonddal kisminkelt arcommal együtt.
 - Gyönyörű vagy - tört fel belőle őszintén, és nem úgy nézett ki, mint aki csak hiteget.
 - A lányok kitettek magukért - sütöttem le a szememet, halványan elmosolyodva, ahogy eszembe jutott a buzgalmuk. Voltak percek, mikor úgy éreztem, ők izgatottabbak, mint én; nem mintha igazából ez lehetséges lenne.
 - Nem - rázta meg a fejét. - Te smink és észveszejtő ruhák nélkül is csodálatos vagy.
 - Harry - mondtam halkan, pedig már a számon volt egy 'köszönöm'.
 - Mi baj? Nem dicsérhetlek meg? - mosolyodott el gúnyosan. - Talán a dicséreteimre Tomlinson nem lesz féltékeny. Bár, ki tudja?
 - Fejezd be, légy szíves! - Éreztem, hogy könnyek lepik el a szememet, és vitézül küzdöttem, hogy ne sírjam el magamat. A smink talán vízálló, de egy menyasszony az esküvője napján csakis az örömtől sírhat. Hangomat nem járta át harag. Csak a mindent elsöprő bűntudat. Pedig nem értem, miért kell a lelkiismeretem ellen küzdenem. Ha Harryt választom, most Louist kéne itt látnom így, elkeseredve, reményvesztetten.
 - Tökéletes pár lettünk volna, remélem, tudod - nézett rám átható, közömbösnek tűnő tekintetével.
 - Hát ezért jöttél ide pont most? - néztem rá, immár dühösen. - Hogy megríkass az esküvőm napján? A napon, aminek tökéletesnek kéne lennie..? - Még mondtam volna sok mindent, de a kezét felemelve megállított.
 - Szóval azt hiszed, tönkretenni jöttem a nagy napodat - mosolyodott el. - Való igaz. Nem tévedsz, Chlo.
 - Kérlek, Harry, ne csináld!
 - Szerelem - folytatta, a kérésemet figyelmen kívül hagyva. - Tényleg egy átkozott dolog. Igen, ez egy átok, ugyanis ha te hívsz, én jönni fogok. Ha marasztalsz, maradni. Ha hinnem kell, akkor hinni. Te mit tennél meg értem, Chlo? - Bármit, akartam kiáltani, de nem hagyott rá lehetőséget. - Ugyan, tudjuk, hogy sosem hagynád el értem a gyerekedet és a vőlegényedet. Vagyis most már majdnem a férjedet. Mindegy. Azért jöttem, hogy elmondjam, nem hagyom ennyiben.
 - Micsodát? - kérdeztem, és a szám enyhén tátva maradt, miután kiejtettem a szavakat. Éreztem, hogy a térdeim remegni kezdenek a félelemtől.
 - Megbosszulom, amit műveltél velem, Chloe - villantotta rám gunyoros, dühös, ugyanakkor a maga módján még mindig elbűvölő mosolyát.
 - Tessék? - Éreztem, hogy elsápadok. Ez csakis egy rossz álom lehet.
 - Mielőtt találkoztam veled, senkinek nem hagytam, hogy befolyásoljon. Elvettem, ami kellett, aztán pedig ott hagytam az illetőt a francba, hogy ne tudjam megszeretni, hogy ne tudjon irányítani az érzéseimnél fogva. Te más voltál. Tőled nem tudtam szabadulni, bármennyire is szerettem volna. Soha nem tudtam másra gondolni, csak rád. Úgy éreztem, végre van valaki, akiért érdemes élnem, valaki, aki nem fog kihasználni, valaki, akinek nem fogom megbánni, hogy megengedtem, hogy a közelembe férkőzzön és a rabjává tegyen. Fogalmad sincs róla, milyen érzés volt, hogy ezek után mégsem engem választottál. Ne, ne mondd, hogy nem volt más választásod, mert igenis volt. Persze, miután Tessa megfogant, már nemigen, elvégre azt mégsem kérhettem tőled, hogy elvetesd a kisbabádat, de, ha igazán szerettél volna engem, akkor, ahogy Louis letérdel eléd, az arcába vághattad volna a tetves gyűrűjét ahelyett, hogy igent mondtál neki, a kurva életbe! - Harry megtántorodott a haragtól, ami tisztán kihallatszott a hangjából és az egész testéből is csak úgy sütött. Ösztönösen tettem felé egy lépést, de megtorpantam. Megtámaszkodott az ajtófélfában, és visszanyerte az egyensúlyát. Csak imádkozni mertem, hogy a többiek nem hallották meg, ahogy felemelte a hangját az imént. - De semmi baj, édes. Beletörődtem. Nem mondom, hogy már nem kellesz nekem, de kitaláltam egy jobb ötletet.
 - Harry... - Semmi mást nem tudtam kinyögni. A szavak a torkomon akadtak, de ismét nem volt alkalmam összeszedni magam, hogy végre mondjak valamit, ugyanis ismét beszédbe fogott.
 - A lányodat fogom az ujjaim köré csavarni - jelentette ki szenvtelenül. - Olyan boldog lesz mellettem, amilyen te sosem voltál, drága. Aztán pedig végignézheted, ahogy összetöröm és tönkreteszem őt! - Harry mellkasából dühödt, önelégült nevetés tört fel, én pedig úgy éreztem, mintha valaki több tonnányi súlyt aggatott volna a vállaimra. - De te csak ne aggódj emiatt, kicsim - nyújtotta ki felém a karját, hogy ujjaival gyengéden végigsimítson a hajamon. - Hiszen ma esküvőd lesz, és tökéletesen boldognak kell lenned, emlékszel? - Mosolygott rám álságosan, én pedig erőm végső maradékával kinyúltam, hogy lekeverjek neki egyet, de megragadta a csuklómat. - Ejnye, Chloe, az erőlködéstől még a végén elszakad a gyönyörű ruhád! - sziszegte érzéktelenül, és elengedett, majd kiviharzott a szobából.
   Ajkaim megremegtek az előtörő, könny nélküli zokogástól. Hisztinek is lehet nevezni, ha úgy tetszik. Nem akartam gyengének tűnni. Nem akartam, hogy ennyire fájjon. De a legrosszabb mégsem ez volt. Hanem az, hogy fogalmam sincs, valójában mit szeretnék. Mi az, ami boldoggá tenne.
 - Louis - mondtam hangosan, még mindig remegő hangon és sírással küszködve. - Louis! - ismételtem csökönyösen, és a könnyfátyol miatt csak halványan érzékeltem, ahogy a lányok visszajönnek a szobába.
 - Chloe, mi a baj? - kérdezte feldúltan Perrie, és kinézett az ajtón, gondolom, hogy utolérje, és felelősségre vonja Harryt, de ő már messze járhatott, mert a szőke lány visszafordult hozzám, és letérdelt mellém.
   Akkor vettem észre, hogy térdelek. Fel sem tűnt, hogy a lábaim mikor mondták fel a szolgálatot. A lányok megkönnyebbült arckifejezéséből ítélve a ruha nem lett piszkos és nem is szakadt el sehol, de ez nem változtatott a tényen, hogy összetörtem. Továbbra is Louis nevét ismételgettem, hol suttogva, hol kiabálva, Perrie, Sophia és a többiek pedig tanácstalanul próbáltak megnyugtatni.
 - Muszáj szólni Louisnak! - sóhajtott Danielle, miközben végre felállítottak a padlóról, és leültettek a kanapéra.
 - Balszerencsét hoz, ha a vőlegény látja a... - akadékoskodott Perrie.
 - Nézz már rá, Pezz! - mutatott felém Sophia aggódva. - Kit érdekel a hagyomány?
 - Chloe, mit mondott neked Harry? Mit csinált veled?! - rázta a vállamat finoman Leigh, de megráztam a fejemet.
   Ez nem olyan dolog, amit elmondhatnék a barátnőimnek. Szívből szeretem őket, és tökéletesen megbízom bennük, pont annyira, mint Lilyben, de ez... Ezt még önmagamnak sem bírtam bevallani, nemhogy másoknak beismerni..!
   Felnéztem, hogy lássam, ahogy Lili elszalad. Nem egészen egy perc múlva érkezett vissza, nem egyedül. Mögötte Louis törtetett be a helyiségbe, arcán mérhetetlen aggódás. Odajött hozzám, letérdelt elém, és a kezei közé fogta arcom, nem törődvén Perrie és Jade siránkozásával, hogy esetleg elkenheti így a sminkemet.
 - Lányok, kérlek, hagyjatok magunkra, rendben? - nézett rájuk futólag, de azonnal vissza is fordult felém, hogy kék szemeivel szinte átfúrja a bőrömet. Mindig ezt csinálta. Bizseregni kezdett az arcom a pillantásától.
   Tették, amit kért. Kezeimet Louis az arcomon pihenő kezeire tettem, hogy megszoríthassam őket.
 - Mi baj van, Annie? - Az utóbbi hónapokban vált szokásává, hogy amikor nagyon aggódik értem, a második nevemen szólít. Olyan jólesett az ő ajkáról hallani a nevemet..!
 - Harry - nyögtem, próbálván összeszedni kusza gondolataimat. Nehezen ment. - Azt mondta, bosszút fog állni Tessán.... Miattam, Louis! És...
 - Nem miattad - vágott közbe lágyan, olyan halkan, hogy először azt hittem, rosszul hallottam. - Miattam van. Én mondtam meg neki, hogy amikor még vele jártál, és egy éjjel melltartóban jöttél le a konyhába, megcsókoltalak...
 - Te... Te tudtál erről, és nem mondtad el? - meredtem rá kikerekedett szemekkel. Számtalan kérdés ötlött fel a fejemben szavai hallatára, de ez volt a legelső, amire hallani akartam a válaszát.
 - Miért zaklattalak volna fel? Végre boldog voltál egy kicsit, és nem akartam, hogy felizgasd magad, elvégre terhes voltál, és...
 - Louis! - néztem rá elkeseredetten. - Ezt nem hiszem el!
   Persze, tudtam, hogy igazat beszél, mert ha a hangja nem árulta volna el kétségbeesését, hát megtették volna helyette a szemei. Ez a kék, gyönyörű szempár, amit úgy szeretek.
 - Ann, légy szíves, értsd meg, nem tehettem mást! A fenébe már, el akartam mondani, nem akartam, hogy így tudd meg, a rohadt életbe! - Szitkozódva felállt, és láthatóan nem rám volt dühös, hanem magára vagy fogalmam sincs, kire. Két kézzel a hajába túrt, ahogy mindig tette, mikor dühös vagy feldúlt volt.
 - Lou - nyújtottam felé a kezem, és bátorítóan megszorítottam a karját. - Nem haragszom, csak... annyira meglepődtem, és nem vagyok képes gondolkodni, hiszen minden olyan hirtelen jött, és pont ma, és úgy... a földbe döngölt, tényleg. De nem akarom, hogy ma erre kelljen gondolnunk. Persze, nyilván fogunk rá gondolni, de ne hagyjuk, hogy Harry csessze el életünk legszebb napját, rendben..?
 - Rendben van - mosolyodott el, és ismét két keze közé fogta arcomat, hogy lágy csókot leheljen ajkaimra. - Ha nincs más, akkor távoznék. A lányok már most égnek a türelmetlenségtől, hogy kijavíthassák a sminkedet, amit az imént csesztem szét.
   Elnevettem magam. Mindig ezt tette velem. Akár a legapróbb, legártatlanabb megjegyzése hallatán is csorgott a könnyem a nevetéstől. Ő pedig velem nevetett. Ő, akit teljes szívemből szeretek, és akivel ettől a naptól fogva soha nem kell elengednünk egymás kezét.



Részletek a második évadból: 


2. évad, 2. fejezet: Akár egy mesében 


 Chloe

Mivel a mi esetünkben a szokásos nászútra-indulás elmaradt, megtehettük azt, hogy csak a családunknak szólva otthagytuk az esküvőt, és hazajöttünk. Zane-t és Tess-t persze hazahoztuk, aminek apu és Liam, a büszke keresztapa már kevésbé örült, hiszen a bolond is láthatta, hogy mindennél és mindenkinél jobban imádják a két csöppséget.
   Fogalmam sincs, miért, Louis még nálam is fáradtabb lehetett, mert, ahogy beestünk az ajtón, csak lefektettük az ágyukba a két kicsit, majd ő a kezemet fogva felhúzott az emeletre. Egymást ölelve feküdtünk, és ő szinte azonnal el is aludt. Én viszont erre nem voltam képes. És különben sem éreztem helyesnek. Tapasztalat, hogy Zane utál mese nélkül elaludni, Tessa pedig néha rosszul alszik, ezért inkább át szoktam őt fektetni Zane mellé, mert, ha társasága van, nem fél annyira.
   Louisnak valószínűleg nem tűnt fel, hogy ruhástul feküdt le aludni, de engem kimondhatatlanul zavart már a fél kiló sminkem meg az istenverte ruha. Nagy nehezen kihámoztam magamat a fehér ruhakölteményből, és gondosan egy vállfára akasztottam azt. Vacilláltam, hogy zuhanyozni vagy a gyerekekhez menjek-e előbb, de az első mellett döntöttem, mert Louisnak igaza volt: ittasan nem vehetem a kezembe sem Tess-t, sem Zane-t.
   Körülbelül tíz percig álltam a hol tűzforró, hol jéghideg vízsugár alatt. Direkt választottam ezt a módszert; azt akartam, hogy minél előbb elmúljon az ital hatása. A módszer hatott: teljesen kitisztult a fejem, és ezzel együtt visszatértek a gondolataim is. Úgy tűnik, erre még nem álltam készen, mert a fejem megfájdult, és éreztem, hogy remegni kezd a kezem.
   Nem ihattam megint, de nem akartam gondolkodni sem. Fogalmam sem volt, mivel terelhetném el a figyelmemet. Szinte félőrülten rohantam át a gyerekszobába. Tessa, ahogy sejtettem, nyöszörögve figyelte a plafont, és így Zane sem tudott aludni tőle. Lekaptam a könyvespolcról egy aranyos mesekönyvet, és találomra belelapoztam. Egy tetszőleges mesénél hagytam nyitva, majd átemeltem Tessát Zane mellé az ágyra, és odahúztam egy kisszéket melléjük, majd kényelmesen elhelyezkedtem, és olvasni kezdtem. Zane és Tessa nagyra nyílt, kék szemeikkel csüngtek a szavaimon.
   A történet egy szegény lányról szólt, aki egy nap az erdőben virágot szedett, hogy valamit eladhasson a piacon, mert a testvérei már nagyon régen ettek utoljára, és szükség lett volna pénzre. Éppen arra járt egy testvérpár, akik hercegek voltak, és épp vadásztak. Mindketten azonnal megszerették a fiatal lányt, de az csak szenvedett miattuk, ugyanis szinte azonnal beleszeretett mindkettőbe. Megbeszélték, hogy minden nap ugyanabban az időpontban találkoznak az erdőben. Így is lett, de a lány már nem érezte jól magát velük. Ha az egyik tréfáján nevetett, a másik sértődött meg, ha pedig a másikkal fogott halat a folyónál, az egyik. Aztán egy nap a fiatalabbik megunta a dolgot, és soha többet nem ment el az erdőbe. Ezek után a szerencsétlen lány már egyiküket sem akarta. A vége az lett, hogy a két királyfi egy vadászbalesetben életét vesztette, a lány pedig belehalt a bánatba.
 - Most komolyan, miért kell ilyeneket beleírni egy mesekönyvbe? - mordultam fel hangosan, és dühösen tettem vissza a könyvet. Még szerencse, hogy a picik olyan sokat nem érthettek belőle, ugyanis Tessa már Zane kezét fogva alukált, Zane pedig egy nagyot szusszanva lehunyta a szemét, és unokahúga vállára hajtotta a fejét. Szívemben túlcsordult a szeretet irántuk. Úgy tűnt, az öcsém és a lányom iránt érzett érzelmek erősebbek voltak a Harry körül járóknál, mert szinte teljesen elnyomták őket. Túlságosan elfoglalt, hogy azon háborogjak, hogy voltak képesek a szerzők egy ilyen rémtörténetet "mese" címszóval beletenni egy gyerekeknek szóló könyvbe.
   Olyan szokatlan volt látni, hogy csupán négy hónap a korkülönbség a két baba között, az egyik mégis a nagybátyja a kisebbiknek. A kisebbik pedig az én kislányom. Pedig még én is kicsinek és értetlennek éreztem magamat. Senki nem maradt, akinek elmondhatnám, mi bánt. Egyedül ők. Anyu már nincs velem, hogy kiönthessem neki a szívemet, a testvéreim kilőve, mert azonnal elmondanák a férjemnek - persze csak szeretetből, de akkor is -, apu szintén, hiszen az újságírás mellett már egy regény is leköti, amit még idén szeretne kiadni. Sophia, Perrie, Danielle, Leigh, Jade és Jesy a legjobb barátnőim, de ők is kötelességüknek éreznék, hogy szóljanak a problémámról Louisnak, attól pedig tönkremenne az életem. Louis bandatársai pedig szóba sem jöhetnek, ugyanezen okok miatt. És Harry...
   Hogy fordulhatott meg egy percre is a fejemben, hogy pont neki mondom el? Mi a fenét gondolna rólam? Hogy rögtön összeházasodok olyasvalakivel, akiről azt hiszem, szeretem, aztán meg még aznap meg is bánom, és más után sóvárgok? Vagy miért hinne nekem egyáltalán? Hiszen meggyőződése, hogy szántszándékkal megkeserítettem az életét, amikor Louist választottam őhelyette, akkor miért ne lenne joga feltételezni, hogy csak azért mondok ilyet, mert reményt akarok ébreszteni benne, hogy aztán megint elkeserítsem, amikor becsapom..? Olyan kusza ez az egész..! Harrynek totál úgy jönne le a dolog, hogy ráuntam Louisra, és ezért beérem vele is!
   A legfontosabbat pedig szokás szerint a végére hagytam... Minek kellene Harrynek egy elvált - vagy épp még mindig férjezett - anyuka, aki már többször is bizonyította, hogy nem szereti eléggé, hiszen nem őt választotta? Hogy tűrné meg a lányomat maga mellett? Hiszen már a látványát is utálja..! És egyáltalán, miért töri a fején egy férjezett, boldog anya azon, hogy hogyan könyöröghetné vissza magát egy másik férfihoz?
   Ha másra nem, legalább hivatkozhatok arra, hogy maradt büszkeségem. Pedig nem. Nekem csak kötelességtudatom és lelkiismeretem maradt, azok viszont nagyon is. Nem hagyhatom el Louist. Egyrészt azért, mert az egész világ jogosan tartana érte olcsó ribancnak. Másrészt mert ezzel egyidőben mindenki Louison röhögne - a férfin, akit örökké szeretni fogok. Nem bírnám ki, ha fájdalmat okoznék neki, és nem is fogok.
   A másik pedig a lelkiismeret. Hogy lennék képes azzal a tudattal élni, hogy elhagytam azt, aki teljes szívéből szeretett és mindent megtett értem? Hogy a kukába dobtam a legjobb barátaim fáradozásait, amivel elérték, hogy nekem legyen a legtökéletesebb esküvőm a világon? Hogy egyetlen embert választottam Louis és Tessa helyett? Valakit, aki mára már egy alkoholista, részeges tuskó lett, és akinek nem esik nehezére kijelenteni, hogy megy, és szerez magának két kurvát... Szavai még most is a fejemben visszhangoztak, és semmit nem tehettem, hogy elhallgattassam őket. Nem is kéne ilyesmikre gondolnom, elvégre a földön élő nők jelentős hányada akármit odaadna érte, hogy olyan helyzetben legyen, mint én.
   Azonkívül szeretem Louist. Akármennyire bánt is a bűntudat, amit Harry okoz, nem tehetek az érzéseim ellen. Különben is, ebben a percben épp felhőtlenül boldognak kéne lennem, elvégre ma kezdődik hátralévő életem legboldogabb időszaka. Vár rám a feladat, hogy olyan nagyszerű feleség és anya legyek, amilyen csak tudok, azonkívül rá kell vennem Louist, hogy időnként a srácokkal adjanak majd pár magánkoncertet legalább, ha mást nem is. Hiába próbálja titkolni, ismerem már és tudom, menyire hiányzik neki a munkája. És egyszerűen nem vagyok képes azzal a tudattal élni, hogy magamhoz láncolom.
   Felhagytam alvó kislányom bámulásával, és halk léptekkel visszasiettem a hálószobába. Óvatosan helyet foglaltam az alvó Louis mellett. Hihetetlenül aranyos látvány volt. Fél perc sem telt el, és a halk szuszogást hallgatva annyira elfelejtettem a szomorúságomat, amennyire soha semmilyen orvosságtól nem lettem volna képes. Akkor tudatosult bennem, hogy még mindig csak egy fehér törülközőt szorítok magam köré, amikor elhatároztam, hogy én is lefekszem aludni. Gyorsan kiválasztottam a szekrényemből egy fehér hálóköntösömet, és a hajamat kibontva másztam be az ágyba, egyenesen Louis karjai közé. Ő megmoccant, és hirtelen azt hittem, hogy eltol magától, de csak felhúzta a karját, hogy átkarolhasson. Elmosolyodva fúrtam a mellkasába az arcomat.
 - Nem zavar, hogy öltönyben vagy? - kérdeztem kuncogva.
 - Bevallom, a te társaságodban kényelmesebben érzem magam, ha nincs rajtam semmi. - A hangjából érezni lehetett, hogy vigyorog. - És praktikusabb is. Az én kis feleségem talán meztelenül kíván látni?
 - Hallgass, te tökfej! - Hiába próbáltam visszatartani a röhögést. - Csak gondoltam, kényelmesebb lenne, ha...
 - Pszt - helyezte ajkaimra ujját. - Kívánságod számomra parancs.
    Nyöszörögtem, mikor hirtelen már nem éreztem a karjait magam körül. Elmosolyodott a reakciómra. Hanyagul a fotelre dobálta a zakóját, a nadrágját, az ingét meg a zokniját, és egy szál fekete bokszerben mászott vissza mellém.
 - Te is túl vagy öltözve, nem gondolod, bébi? - simította félre a hajamat.
 - Álmos vagyok - ficánkoltam, hogy kezemet a mellkasára tehessem.
 - Álomszuszék - pöckölte meg az orromat, mire felmordultam, és bosszúból végigkarmoltam a hátát. - Ha nem akarod, hogy szabotáljam az alvási terveidet, fejezd be - nézett rám villogó szemekkel, mire csücsörítve fordultam a másik oldalamra.
   Mosolyogva éreztem, ahogy izmos karjaival szorosan átkarolta a derekamat, és olyan közel férkőzött hozzám, hogy szinte egybeforrt a testünk. Fejét a vállamnak döntötte, és apró csókot helyezett a bőrömre. Lábaink is összefonódtak - úgy néztünk ki, mintha egyetlen ember lennénk.
 - Szép álmokat, édes - nyomott csókot a fülem mögé, mire megborzongtam, ő pedig halkan kuncogott. Pontosan tudta, mit művel velem.
 - Neked is, Lou - motyogtam, mert már kevés hiányzott, hogy elragadjon az álom. - Szeretlek.
 - Azt hittem, már sosem mondod ki - húzta széles mosolyra száját, és orrát a hajamba fúrta, mielőtt elaludtunk.

Ezerszer kipihentebben és boldogabban ébredtem, mint ahogy ágyba bújtam. Már nem Harryn járt a fejem, hanem egy sokkal fontosabb kérdésen: mi legyen az ebéd. Igaz, elég késő volt már hozzá, ezért uzsonnának is lehetett volna nevezni, de nem ez volt a lényeg.
   Louis még mélyen aludt, mikor kikászálódtam a karjai közül, és magamra kaptam valami elfogadható öltözéket. Benéztem a gyerekszobába, de Tess és Zane még békésen aludtak, úgyhogy vidáman lépdeltem le a lépcsőn a konyhába. Nem volt sok ötletem, és a hűtőbe nézve kénytelen voltam elismerni, hogy nem maradt már egy ebédre elegendő kaja. Ami volt, az ugyan tökéletes lett volna nasinak, de nem egy kiadós ebédnek. Morfondíroztam néhány másodpercig, de hamar beláttam, hogy Louistól megkapnám a magamét, ha az esküvőnk napján olyan köznapi dolgot művelnék, mint egy bevásárlás.
   Kivettem a konyhaszekrényből pár porcelán kistálkát, és igazságosan elosztottam az epret, ami mellesleg fogalmam sincs, hogy került a hűtőbe. A piciknek természetesen megmixeltem. Louiséra és a sajátomra kellő mennyiségű tejszínhabot nyomtam, és elővettem két poharat, amibe az eközben elkészített forró csokit töltöttem. Elégedetten szippantottam egyet a csodás illatokból, miközben tálcára pakoltam a kaját, és óvatosan a lépcső felé vettem az irányt.
   A csoki még túl forró lett volna a fogyasztáshoz, úgyhogy előbb a már a plüssmacijukat ölelgető babákhoz mentem be. Kanalanként beléjük diktáltam az mixelt epret, és az arckifejezésük láttán széles mosoly terült szét az arcomon. Láthatóan ízlett nekik.
   A torkomban dobogó szívvel léptem be a tálcán maradt ételekkel a hálószobánkba. Louis kinyitotta a szemét, ahogy meghallotta a lépteimet, és felém pislantott. Elmosolyodott, és felült, amikor mellé léptem.
 - Úgy látom, valaki elfelejtett bevásárolni - ugrattam, és próbáltam morcosnak tűnni, mintha haragudnék rá.
 - Hiszen tudom, hogy a feleségem a semmiből is csodát tud varázsolni - kacsintott rám, és engedelmesen figyelte, ahogy felkapok egy piros gyümölcsöt, és a forró csokiba mártva a szájába teszem. Csillogó szemei végig rajtam voltak. Megnyalta az ujjamat, ahogy a szájához tettem az epret, mire elmosolyodtam.
   Ezután ő következett. Közös erővel megetettük egymást, és vidáman mentünk át a másik szobába, hogy megnézzük, hogy vannak a picik. Louis le sem tagadhatta volna, mennyire odavan a lányáért. Ha csak meglátta, felderült az arca, és a szeme a szokásosnál is élénkebb lett. Ahogy a karjában tartotta, csak úgy sugárzott belőle a büszkeség. Könnyek szöktek a szemembe a meghatottságtól.
   Felnézett, és arca egyből aggódó lett.
 - Valami baj van, édes? - kérdezte lágyan.
 - Dehogyis, csak... annyira aranyosak vagytok..! - szipogtam, és közelebb léptem hozzá. - Annyira látszik rajtad, hogy boldog vagy. És ha ezen múlik, még száz gyereket is képes lennék szülni neked, csak lássalak téged boldognak...
 - Várj - tette vissza gyengéden Zane mellé a kislányt, és a derekamra tette a kezét. - Hiszen én még mindig attól féltem, hogy haragszol rám, amiért... ilyen fiatalon teherbe ejtettelek...
 - Fogd már be, te hülye! - szóltam rá boldogan. - Soha nem történt még jobb dolog velem!
   Az arcomat simogatva lépett még közelebb hozzám, hogy ajkaink egy hosszú, érzéki csókban forrhassanak össze.
 - Mindennél jobban szeretlek - suttogta. - A francba, ha tudnád, mennyire!
   Nem válaszoltam. Tudja ő.
 - Komolyan mondtad? - nézett rám újból.
 - Miért, te nem szeretnéd? - rágtam a szám szélét.
 - Semmit nem szeretnék ennyire, de úgy féltelek, Chlo! Várjunk még egy kis időt legalább, rendben? Előbb dőljön el, mennyire vagyok borzalmas apa, aztán.
 - Csodálatos apa vagy - ráztam a fejem mély meggyőződéssel, és ujjaimat barna tincseibe fúrtam. - Nem élt még nálad jobb. De természetesen még várunk, ameddig csak szeretnéd.
 - Piszok nagy mázlista vagyok - sóhajtotta boldogan. - Nekem van a legnagyszerűbb feleségem a világon.
 - Nem inkább annak a férfinak lesz, akihez Tessa hozzámegy majd egyszer..? - kérdeztem vigyorogva.
 - Talán igazad van - vont vállat. - De akkor is csak utánad.
   Felnevettem, és szorosan magamhoz öleltem. Jó érzés volt a karjait érezni a testem körül: az egyikkel a derekamnál, a másikkal a combomnál fogva húzott magához, és ilyenkor tudtam, hogy a világon senki és semmi nem bánthat.
 - Ugorj - motyogta a hajamba, én pedig engedelmesen a csípője köré fontam a lábaimat.
   Halványan érzékeltem, hogy feltépte a gyerekszoba ajtaját, majd berúgta mögöttünk. A szobánkba érve óvatosan az ágyra fektetett. Ahogy ajkaim az övéit érintették, megéreztem szapora levegővételét. Mintha az egész testem lángra lobbant volna. Fordítottam a helyzetünkön, hogy Louis feküdjön alul. Már jó ideje nem vagyok olyan félős, mint azelőtt. Lovaglóülésben a csípőjére ültem, mire felnyögött az érintkezéstől. A csípőmre helyezte a kezeit, és még közelebb húzott magához. Éreztem, hogy bokszere máris túl szűk neki. Elmosolyodtam azon, hogy pár mozdulatom is ezt a hatást éri el; felbátorodva tovább csókoltam. Elhúzódott tőlem, én pedig felnyögtem ajkai érintésének hiányától, de nem volt okom panaszra, mert azonnal a nyakamat kezdte csókolgatni. Apró puszikat és nyalintásokat hagyott rajta, mielőtt visszatért volna a számhoz. Gyengéden a hajamba markolt, és engem kényszerített a párnák közé.
 - Ismét túl vagy öltözve, babe - jegyezte meg, és szaporán szedte a levegőt, miközben hozzáértően eltávolította rólam a fölösleges textilt.
 - Te se panaszkodhatsz - pislantottam vágyakozón a bokszerére, mivel már csak az volt rajta. Felnevetett a megjegyzésemen.
   Tenyerével az oldalamat és a hátamat simogatta, amitől akaratlanul megremegtem. Még most is megijeszt, milyen hatást képes kiváltani a testemből alig pár másodperc alatt. Louis olyan nekem, mint valami drog, akiből akármennyit kaphatok, sosem lesz elég. Ajkai levándoroltak az államon, és a nyakamhoz értek, majd egyenesen tovább a melleimhez. Ujjaimat a hajába fúrtam, és folyamatosan nyöszörögve próbáltam nem mocorogni fölöslegesen.
 - Hű, mit szeretnél, Chloe? - néz fel rám villogó szemeivel, mikor a középpontomat kényeztetve megérzi, mennyire nedves vagyok odalent.
 - Téged - felelem nyöszörögve, ő pedig elvigyorodott, majd az éjjeliszekrény felé nyúlt, és előhúzott a felső fiókból egy óvszeres tasakot.
 - Hiába próbálom húzni az időt, mindig ezt hozod ki belőlem - mormolta, miközben kibontotta a kicsi csomagot. - Rögtön akarlak.
 - Ebből is látszik, mennyire könyörtelen vagyok - kacsintottam rá.
 - Az vagy - értett egyet, miközben fölém helyezkedett.
   A nevét kiáltottam, mikor a jól ismert, kellemesen feszítő érzés kerített hatalmába. Louis vad csípőmozgásával hajszolt tovább a csúcs felé. A férjem nevével az ajkamon élveztem el, és pár másodperccel később ő is követett engem.
   Louis kikászálódott mellőlem, hogy megszabadítsa magát a már fölösleges kondomtól. Mikor visszajött, a vállába fúrtam az arcomat, és egymást ölelve aludtunk el. Imádtam azzal a tudattal ébredni, hogy mostantól sosem lesz olyan, hogy nélküle kell ébrednem. Én nem fogok belehalni a bánatba, mint a szegény lány a mesében. Hiszen nekem itt van a hercegem, aki soha nem hagy el. Én nem vagyok döntésképtelen. Választottam, én igenis jól választottam. Ezt a tudatot pedig senki nem veheti el tőlem. És igenis érdemes élnem. Van egy fantasztikus kislányom és egy csodálatos férjem. Ennél többet nem kérhetek. És nem is fogok kérni. Soha. 


2. évad, 8. fejezet: Semmitmondó helyzet 


Azóta, amióta Harry nálunk járt, valamiért állandóan ő járt a fejemben. Nem ítélhetem el őt azért, mert furcsa a humorérzéke, elvégre fogalmam sem lehet, hogy miket élt át, amiért ilyen lett. Elvégre senki nem születik eredendően gonosznak - mindenkit az élet tesz olyanná, amilyen. Ha megismerhetném, akkor talán kiderülne róla, hogy valójában mennyire jó ember. De nem merem felhívni, és különben is, nem akarom. Mi van, ha épp... izé... elfoglalt? Vagy részeg, vagy be van tépve? Nem, inkább kihagyom.
   Helyette Petert hívtam át. Rebecca, Ashton és Grace éppen a délutáni alvásukat teljesítették, a többiek pedig társasjátékoztak a teraszon, amit én hamar meguntam, ezért is jutott eszembe Peter. Felhívtam, ő pedig rögtön igent mondott, így bementem a szobámba, hogy valamelyest rendbe szedjem a külsőmet. Hajamat hiába próbáltam kontyba kötni, a göndör tincsek nagy része így is mindig kiszabadult, ami különösen idegesített a nyári melegben. Öltözékem állapotát figyelembe véve konstatáltam, hogy rám fér egy tusolás, úgyhogy beálltam a zuhany alá, és megkönnyebbülten sóhajtva tűrtem, hogy a langyos víz lehűtsön a forró levegővel szemben. A telefonom csörgése zavart meg. Idegesen nyúltam ki érte, és vizes kezembe véve a fogadásra nyomtam az ujjam, mikor megláttam, hogy Harry az. Meg akarom hallgatni, mit mond.
 - Még mindig haragszol rám a múlt heti miatt, Tessa? - szólt bele a rekedtes, jól ismert hang.
 - Hagyom, hogy magadtól kitaláld - vágtam rá, és elzártam a csapot, mert időközben már végeztem.
 - Pedig tényleg nem értem, mi a bajod, esküszöm - felelte ő. - Ha megmondod, talán bocsánatot tudok kérni.
 - Egy. Tessy-nek szólítottál, mikor megmondtam, hogy csak néhány ember hívhat így. Kettő. Mikor menni akartam, a csuklómnál fogva visszarántottál és nem engedtél el. Három. Leborítottál a fáról, ami miatt baleset is érhetett volna minket. - Közben pedig a hajamat igazgattad, és úgy néztél rám, mint aki akármit megtenne velem. - És négy. Belehajítottál a medencébe, pedig könyörögtem, hogy ne tedd. Kis híján megfulladtam.
 - Az csak víz, Tess - röhögte el magát. - És különben is, ne próbáld azt beadni, hogy még soha nem fürödtél abban a medencében.
 - De nem úgy, hogy beledobtak! - förmedtem rá. Peter egyszer megtette ugyan, de ő tényleg finoman, és úgy, hogy beleegyeztem. És azonnal utánam is ugrott. Aztán megcsókolt. A szájának medencevízíze volt, de imádtam.
 - Dilis vagy - nevetett ki Hazz.
 - Szia, Harry.
 - Várj, nehogy letedd! - kért. - Jó, bocs, bunkó voltam, nem gondoltam át. Örülsz?
 - Alakul a dolog - vonogattam a vállam, bár ezt ő nem láthatta. - Most viszont, ha megbocsátasz, dolgom van. - Peter ugyan nem épp a közelben lakik, és fél óra, mire ideér, de erről Harrynek nem feltétlenül kell tudnia.
 - Szia - morogta elégedetlenül, mielőtt levágtam a telefont, hogy megtörölközzek.
   Egy élénksárga, spagettipántos topot és egy világoskék, combközépig érő farmert vettem fel, és a hajamat lófarokba kötöttem össze. A smink nem az én műfajom volt, főleg nem, ha Peterrel találkoztam. Szerinte anélkül is tökéletes vagyok. Nem szoktam vele hangosan vitatkozni ezen, magamban viszont néha annál inkább...
   Felhúztam a szandálomat, majd lesétáltam a lépcsőn. Leheveredtem a teraszon lévő nyugágyamra, hogy megvárjam Petert, aki nemsokára meg is érkezett.
 - Szia, édes - üdvözölt, és ujjait a hajamba fúrva csókolt meg.
 - Szia - motyogtam elpirulva az érintéstől. - Mi újság?
 - Semmi, de már hiányoztál - morogta a hajamba.
 - Tegnap láttál utoljára - nevettem fel.
 - És? - nézett rám maciszemekkel.
 - Te is hiányoztál - feleltem mosolyogva.
 - Szia, Pet! - jött oda hozzánk Alec, és kezet fogtak.
 - Hogy viselitek a szüleitek nélkül? - tudakolta érdeklődve a barátom.
 - Tessa gürizik a legtöbbet - hárított sejtelmesen vigyorogva Alec. - Én csak napozok egész nap.
 - Hagyod, hogy Tessy egész nap gürizzen? - nézett rá elképedve Peter; egyértelműen ugratta az öcsémet. - Ez így nem mehet tovább!
   Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, Peter pedig hátulról átölelt, és leült a nyugágyba, majd az ölébe húzott. A kezét a hasam előtt fonta össze, és a vállamba fúrta az arcom. Megborzongtam a kellemes érzéstől, hogy velem van. Egyikünket sem érdekelte, hogy meleg van, és egymást melegítjük csak még inkább. Nélküle akkor sem éreztem magam teljesnek, ha az összes többi ismerősöm ott volt velem. Ha nem foghattam a kezét, úgy éreztem, valami hiányzik - mintha a lelkem egy része Peterbe zárva lett volna.
   Nyílt a kertkapu. Meglepve néztem fel, hogy tanúja lehessek, ahogy Harry lazán beviharzik a kertünkbe, mintha otthon lenne.
 - Remélem, nem zavarok, galambocskák - nézett ránk szúrósan.
 - Mondtam, hogy ne gyere át, mert nem érek rá! - húztam el a szám.
 - Én úgy emlékszem, azért mondtad, hogy lerázz - vitatkozott nyugodtan.
 - Szia, Harry - köszönt neki Peter, de nem állt fel, csak levette a jobb kezét a derekamról, és kezet nyújtott.
   Ő kelletlenül kezet rázott vele. A pár másodperc alatt, amíg a gesztus tartott, úgy éreztem, mintha Harry legszívesebben letépné a barátom kezét. Nem érdekelt túlzottan. Ha már volt olyan kedves, hogy hívatlanul idejött, miért foglalkoznék kevésbé Peterrel - aki mellesleg a fél városon keresztüljött, mert kértem, hogy jöjjön -, azért, hogy vele - aki hívatlanul jött - foglalkozzak?
 - Egyébként miért jöttél? Történt valami? - kérdeztem kíváncsian Harrytől, miközben hátradőltem, hogy elhelyezkedjek Peter izmos mellkasán.
 - Nem, csak gondoltam, meglátogatom az újdonsült barátomat, aki most épp be van rágva rám - vigyorodott el, miközben megvakarta a tarkóját. Hosszú, eredetien göndör haja kontyba volt fogva, de néhány tincs a nyakához tapadt, azokat piszkálta. - Pedig már, ha jól emlékszem, bocsánatot is kértem - tette hozzá, még mindig pimaszul vigyorogva.
 - Miről maradtam le, Tessy? - érdeklődött ártatlanul Peter, én pedig láttam, hogy Harry arca megrándul a becenév hallatán.
   Fogalmam sincs, mi baja van. Persze, hogy Peter hívhat engem így, elvégre fél éve járunk, Harry pedig nem, mert a múlt héten beszélgettem vele először többet, mint egy-egy köszönés! Miért sértődik meg ilyesmin? Nekem pedig miért van bűntudatom amiatt, hogy neki nem engedtem, hogy így szólítson..?
 - Harry beledobott a medencébe, ruhástul, miközben sikoltoztam, hogy ne - fordultam felé, hogy nyomjak a szájára egy puszit. Kihagytam a többi részt; azokat, amiknek még én sem értettem a jelentését. Például, hogy Harry a hajamat igazgatta.
 - Haver, legközelebb mérsékeld magad, oké? - kérte Peter, nem kevés éllel a hangjában, és mintha erősebben ölelt volna magához. Kezemet a karjára tettem, és nyugtatóan végigsimítottam rajta.
 - Te meg legközelebb próbálj meg nem belepofázni a dolgomba! - vágta rá hasonló hangon a göndör férfi.
 - Harry! - nyögtem fel elképedve. - Légy szíves, ne beszélj így!
 - A kurva életbe, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, nem azért, hogy kioktassanak! - ordibálta, és nem tudtam eldönteni, hogy Peterre, vagy rám haragszik jobban, és azt sem, hogy min kapta fel a vizet.
 - Ne merj még egyszer ilyen hangnemben beszélni a barátnőmmel! - pattant fel Peter, ezzel finoman felállítva engem a nyugágyból.
   Harry szólásra nyitotta a száját, és úgy érzem, szerencse, hogy soha nem tudtam meg, mit akart akkor Peter arcába vágni. Beszéd helyett viszont sarkon fordult, és a kertkapu hangos csattanása jelezte, hogy távozott.
 - Ki a fene ez a kretén?! - nézett rám fújtatva.
 - Apám volt bandatársa, Harry - feleltem kelletlenül. - Ne haragudj! Nem tudtam, hogy idejön! Az előbb hívott, és megmondtam, hogy leteszem, mert dolgom van... Erre idejött.
 - Tudom, hogy nem tehetsz róla, kicsim - mosolygott rám. - Ne nézz már ilyen szomorúan, kérlek! - húzta végig az ujját lefelé görbülő ajkaimon.
 - Nem vagyok szomorú! - szálltam vitába vele hevesen. - De Harry... olyan ijesztő tud lenni!
 - Ha majd először lesz rémálmod róla, szólj, és megverem - ugratott.
   Nem tudnád, akartam mondani, de tartottam a számat, és hagytam, hogy Peter magához húzzon. Harry, ha felhúzta magát, azzal csak megsokszorozta egyébként is jelentős testi erejét. Peter is járt edzeni, és ő az alkata miatt is széles vállú és mellkasú volt, de egyértelmű, hogy Harryt nem múlhatná felül.
   A délutánt Peterrel töltöttem. Medencéztünk, ettünk, nevettünk, játszottunk a tesóimmal. Mikor a napot esőfelhők takarták el, és hűvösre fordult az idő, sőt, később esni is kezdett, bementünk a házba, és megnéztük a Jégvarázst, Becca és Ashton kedvenc filmjét. Amikor Anna már fagyoskodva feküdt a földön, Peter kezét szorongatva bújtam hozzá, mert annyira utáltam a jelenetet, ahogy Hans elárulja a lányt. Aztán persze minden jóra fordult, és a már várt happy end is eljött. Észre sem vettem, az óra kismutatója mikor került a hatosra.
   Peter az oldalamat simogatta, a másik kezével pedig a tincseimet igazgatta. Már majdnem sikerült elaludnom, mikor Emilia felsikoltott, amikor Alec egyik csínyének áldozatává esett. Sóhajtva fúrtam Peter mellkasába az arcom, ő pedig elmosolyodott.
 - Fáradtnak tűnsz - jegyezte meg mély hangján.
 - Hajnali ötkor Rebecca felsírt, hogy rosszat álmodott - mormoltam álmosan. - Muszáj volt felkelnem megnyugtatni.
 - Túl gondoskodó és kötelességtudó vagy, édesem - felelte.
   Mielőtt kitalálhattam volna, mit válaszoljak erre, Pete felnyalábolt, és felállt velem a kanapéról. A karomat átvetettem a hátán, a másikkal pedig a kezébe kapaszkodtam. Óvatos, halk léptekkel vitt fel az emeletre, és a lábával nyomta le a szobám kilincsét. Gyengéden letett az ágyamra.
 - A többiek... - kezdtem tiltakozni, de félbeszakított.
 - Majd én ágyba zavarok mindenkit - tette a számra az ujját. - Valamikor pihenned is kell.
   Követelőzve kapaszkodtam a pólójába, és húztam magamhoz, hogy megcsókoljam. Ajkaink egyként mozogtak, mintha egymásnak lettek volna teremtve. Peter felmordult, ahogy ujjaimmal a hajába túrtam.
 - Szép álmokat, Törpi - húzódott hátrébb, hogy az arcomra nézhessen.
   Nyöszörögve néztem rá. Törpinek azért hívott, mert alacsonyabb voltam nála, és pipiskednem kellett, ha fel akartam érni.
 - Hidd el, én is akarom, Törpi, de meg kell értened, hogy várni akarok, amíg betöltöd a tizennyolcat - nézett rám bűnbánóan.
   Elszontyolodva néztem rá. Igazából én is várni akartam a tizennyolcadik szülinapomig, de olyan jó lett volna átlépni a szabályokat..! Belegyezően bólintottam. Sajnos már kiment az álom a szememből.
 - Köszönöm, hogy itt voltál - csókoltam meg búcsúzóul.
 - Vigyázz magadra - köszönt el, és az ágy a még mindig langyos levegő ellenére is jéghidegnek tűnt, mikor felállt róla, és kiment a szobámból, az ajtóból még utoljára visszanézve, és kedvesen rám mosolyogva.
   Már nem voltam álmos. Eszembe jutott Harry. A telefonomra néztem, és tétovázva elhúztam a számat. Most akkor haragszik rám..? Vagy meg van sértődve? Vagy egy köcsög vagyok, amiért elmondtam Peternek, hogy a göndörke beledobott a medencébe..? Számítsak arra, hogy morgást vagy üvöltést kapok, vagy megint olyan lesz, mint amikor azt mondta, merjem őt megismerni. Összerándultam az emléktől, hogy a hangja lágyan és bizalmasan cseng. Nem sütött belőle fájdalom, és úgy tűnt, minta tényleg egy nagyszerű ember hangja lenne.
   A kezembe vettem a telefonom, és gyorsan kiválasztottam Harry nevét, és a hívásra kattintottam, hogy ne tudjam magam meggondolni. Két kicsengés után beleszólt.
 - Szia, Tess.
 - Haragszol rám? - tettem fel azt a kérdést, ami a legjobban nyomasztott, ahelyett, hogy köszöntem volna.
 - Nem, miért, kéne? - Hallatszott a hangján, hogy elmosolyodott.
 - Akkor jó - fújtam ki a levegőt. - Többször nem árulkodok Peternek, ígérem.
 - Nem azért csesztem fel rajta az agyam, mert annyira megráz, ha a Peterhez hasonlók rossz véleménnyel vannak rólam vagy kioktatnak, mikor nem is ismernek, hanem azért, mert nem döngölhettem a földbe csak úgy a pasidat.
 - Nagyon remélem, hogy egy percig sem állt szándékodban - ráncoltam a homlokom.
 - Erről beszélek - röhögte el magát.
 - Tényleg bocsánatot kérni jöttél, vagy csak az zavart, hogy szerinted leráztalak? - kérdeztem a számat rágva. - Mert, ha az utóbbi, akkor soha nem tennék ilyet.
 - Kicsit mindkettő - hangzott a válasz. - Még most is szívesen átmegyek bocsánatot kérni, ha azzal jó pontot szerzek.
 - Ha gondolod - mosolyodtam el. Igaz, az előbb még álmos voltam, de a gondolat, hogy Harry átjön, felébresztett.
 - Okés. Mindjárt ott vagyok.
   Nem tudtam mit kezdeni az időmmel, így ellenőriztem, hogy Peter tényleg aludni küldte-e a kicsiket. Alec és Jodi a nappaliban tévét néztek, a többiek pedig a szobájukban aludtak. Mosolyogva ültem le a tévé elé én is, hogy megvárjam Harryt.
 - Szia - köszöntöttem, mikor kinyitottam előtte az ajtót.
   Kopott, fekete farmerdzsekit viselt, mert az eső miatt már egyáltalán nem volt meleg. Alatta fehér pólót, és kék farmert.
 - Sziasztok! - köszönt oda Harry az öcsémnek és a húgomnak is.
 - Heló! - intettek ők.
 - Feljössz? - kérdeztem a számat rágcsálva.
 - Aha - bólintott, és követett, ahogy felmentem a lépcsőn.
   Már szinte vártam, hogy kiröhögjön a szobám miatt. A falak világoskékek voltak, majdnem olyan színűek, mint a szemem, és a plafonról lelógó, kisebbfajta csillárt is világoskék, csillogó ékkövek díszítették. Harry körbenézett.
 - Szép a szobád - mondta.
 - Nem sértődöm ám meg, ha kimondod az igazi véleményedet - néztem fel rá.
 - Azt mondtam.
   Elpirulva ültem le a plüssel bélelt fotelembe. Már épp hellyel kínáltam volna Harryt, mikor ő lazán leült az ágyamra.
 - Bocsánatot kérni jöttem, szóval bocsánat - sorolta szűkszavúan.
   Nem tudtam, hogy merjek-e nevetni, vagy furcsán nézne-e rám érte, úgyhogy csak elmosolyodtam.
 - El is felejtettem - biccentettem.
 - Akkor megnyugodhatok - vigyorodott el.
 - Cserébe pedig mesélhetsz magadról - vetettem fel, előre félve.
 - Miért mesélnék? - nézett rám elkomorodva.
 - Azt mondtad, lehetek a barátod. Hogy ismerjelek meg, ha nem beszélsz magadról? - rágtam a szám.
 - Nem vidám történet, és nem értenéd meg, mert nem élted át - felelte halkan, és a hajába túrt.
 - Ha el sem mondod, akkor biztosan nem - vontam vállat.
 - Majd egyszer, Törpi - mosolyodott el örömtelenül.
 - Hé! - kaptam fel a fejem. - Úgy csak...
 - Tudom, úgy csak a bájgúnár barátod hívhat - nevette el magát gúnyosan.
 - Miért kezded megint? - nyöszörögtem.
   Nem felelt. Csak megint a hajába túrt, mintha csak azt akarná kihangsúlyozni, hogy harminckilenc évéhez képest is mennyire jóképű. Barna haja kibontva lógott a vállára. Gondolom, szokott fodrászhoz járni, de mindig meghagyta a loboncának ezt a hosszot. Arcát pár milliméteres borosta borította, ami csak még érettebbnek láttatta. Hiába próbáltam volna tagadni, hogy jóképű volt.
   Látva, hogy kérdésemre nem kapok választ, egy másik szempontból kérdeztem.
 - Miért nevezed bájgúnárnak őt? - Azon kaptam magam, hogy halkabban beszélek, mint akartam volna.
 - Miért, nem az?
 - Nem is ismered.
 - Csak rá kell nézni... Tökélyre beállított haj, simára borotvált arc, fojtogató parfümillat...
 - Peternek tökéletes az illata! - fortyantam fel. - És csak azért, mert ő ad a megjelenésére, még nem lesz bájgúnár!
 - Ja, mert én nem adok a megjelenésemre - tárta szét a karját.
 - Ezt... ezt nem mondtam, de van benne valami.
 - Miért, attól igazabb barátod leszek, ha levágom a hajam, vagy megborotválkozom?
 - Ne vágd le a hajad! - tiltakoztam azonnal, mire rám nézett, és őszinte mosoly ült az arcára.
 - Miért, bejön? - villantott rám egy féloldalas mosolyt.
 - Aha - bólogattam elvörösödve, és ismét az ajkamat harapdálva. Megborzongva vettem tudomásul, hogy tekintete a számra téved.
   Nem szólt, nekem pedig nem volt ötletem, mit mondhatnék. Ha a múltjáról kérdezem, azon felhúzza magát. Azt, hogy most mi jár a fejében, nem akarom tudni, mert félek attól, amit válaszolna. Harry pedig nem olyan ember, akivel képes lennék az időjárásról vagy a testvéreimről vagy a kutyáimról beszélni.
 - Ideje mennem - állt fel hirtelen, mire összerezzentem. - De ijedős vagy! - röhögött ki, én pedig durcásan összefontam magam előtt a karom, és szemrehányón néztem rá. - Bocsánat - tette hozzá, és próbált bűnbánó arcot vágni, de valamiért elnevettem magam a semmitmondó helyzeten, mire ő is nevetett.
 - Vigyázz magadra - kértem, mikor felálltam, hogy megöleljem.
 - Te is, Tess - mormolta a hajamba, mielőtt elengedett.
   Lekísértem, és miután elment, már tényleg holtfáradtan dőltem be az ágyamba aludni. 


2. évad, 14. fejezet: Gondolatok 


Peter és én kézenfogva sétáltunk. Az ő másik kezében Cserfes, az enyémben Törpi póráza volt. Harry nem keresett azóta, hogy azt mondtam, nem leszek a barátnője, de igazából tudtam, hogy ennek így kell lennie. Lehetetlen lett volna a kapcsolatunk, és az egész még most is olyan, mintha álmodtam volna. Képtelenség.
   Rájöttem, hogy úgy lesz a legkönnyebb kiűznöm a gondolataim közül Harryt, ha minden percemet Peterrel töltöm. Azt vártam, hogy barátom viselkedése majd megint eszembe juttatja, hogy ő és én egymásnak vagyunk teremtve, és akkor elfelejthetném Harryt. Hallgattam Peter bolondozását, nevettem a viccein, visszacsókoltam, mikor megcsókolt, és megfogtam a kezét, mikor felém nyújtotta az övét. De szünet nélkül Harryre gondoltam. Arra a vadságra, ami a szemében csillogott, mikor rám nézett. A kérlelésre, ahogy megcsókolt. Az érzésre, hogy bizsereg a bőröm, mikor fogja a kezem.
   Csak mostanra vettem észre valamit. Valahányszor Harryvel voltam, minden épelméjű gondolatom cserbenhagyott, és csak arra tudtam gondolni, mennyire jó érzés Harryvel lenni. Amikor viszont egyedül gondolkodtam, vagy épp Peterrel múlattam az időt, akkor mindig komolyan elhatároztam, hogy megszabadulok Harrytől - csak azért, hogy a következő találkozásunkkor megint elfelejtesse ezt velem. Amióta tudom, mi az a megcsalás, azóta ítélem el. És azóta bizonygatom magamnak, hogy én ilyesmire sosem lennék képes. Eddig nem értettem, az emberek hogyan képesek elárulni a párjuk bizalmát, ráadásul a legeslegförtelmesebb módon - megcsalással. De most, hogy én is ezt teszem... nem tudom eldönteni, hogy magamat látom rosszabb embernek, vagy a világot gondoltam eddig túl jónak, és a megcsalást épp ezért kimagaslóan borzalmas bűnnek.
   Felnéztem az égre. Világosszürke, barátságtalan felhők fedték el a mögöttük rejtező kékséget és a napot. Aztán oldalra pillantottam, Peterre. Ő az életem... Emlékszem a napra, amikor megismertem. A gyomrom kavargott az izgatottságtól - az első napom volt a gimiben. Azon izgultam, hogy be tudok-e majd illeszkedni, mert az alapjáraton kedves természetem ellenére is mindig nehezen barátkoztam. Ha valaki odajött hozzám, persze megismerkedtünk, de én magamtól soha senkihez nem mertem volna odamenni. Tudtam, hogy a gimit nem cseszhetem el így: ha nem leszek bátor az első napon, akkor négy évig bánhatom, hogy nem tettem.
   Végül persze nem voltam bátor, de nem lett belőle baj. De nem ez a lényeg, hanem a gólyatábor, ami két nappal előtte volt. Peter már ott az összes lány álmodozásának tárgya volt, így azonnal lemondtam róla, hogy valaha is szóba áll velem. A medence szélén ültem, és a lábamat áztattam, amikor megjelent mellettem.
 - Szia, Peter Johnson vagyok - mutatkozott be.
 - Szia, én Tess. - Annyira el voltam képedve attól, hogy a barna szemek minden figyelmüket nekem szentelik, hogy nem érdekelt, milyen kócos és lapos lehet a hajam az előbbi fürdéstől, vagy akármi. - Hol a rajongótáborod? - Mindig, legalábbis szinte mindig körülvették a haverjai és persze az osztály rámenős lányai, ő akkor mégis egyedül volt, és pont hozzám jött oda.
 - Azt a! - nézett rám meglepve, s a kérdésemet figyelmen kívül hagyva. - Nagyon szeretem azt a nevet. Mindig is azt terveztem, hogy, ha majd lesz lányom, Tessnek fogják hívni.
   Elolvadtam a vidámságától és a szemeitől. Még tovább csevegtünk, tök apró témákról, de mégis folyamatosan mosolyogtam a boldogságtól. Szeptember elsején pedig, amint beléptem az osztályterembe, Peter odakiáltott nekem, hogy, ha gondolom, ülhetek mellé - itt kezdődött el négy évig tartó barátságunk. Vagyis, rosszul mondom; szerelmünk. Én az első pillanatban beléestem, és elmondása szerint ő is belém. Először én is kételkedtem benne, mondván, ilyen tökéletes pasi nincsen, pláne nem szeret belém. Én is úgy gondoltam, hogy nem teljesen őszinte, és csak kihasznál, de... Nem tudok sokat az emberekről, és rettenetesen naiv vagyok, de Peter nem hazudott nekem soha, semmiben. Saját elmondása szerint nem tud jól hazudni, és különben is, számtalan tettével is bizonyította már, mennyit jelentek neki.
   Én pedig ezt az embert csapom be. A szemébe bírok nézni, miközben a háta mögött más férfival csókolóztam. Iszonyatosan silány lénynek éreztem magam, és a lelkiismeretem szünet nélkül piszkált, egekbe szökő bűntudatom pedig lassan felemésztett.
 - Mostanában olyan furcsa vagy, Tess - szólalt meg Peter, felriasztva engem a tépelődésből. - Ne mondd, hogy semmi baj, mert nem hiszem el. Ismerlek. Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem.
   Felnéztem, és tekintetem találkozott a barna szempárral. Istenem, hogy voltam képes ezt tenni Peterrel?! Mostantól, ahányszor csak ránézek, Harry fog róla eszembe jutni, és nem azért, mert hasonlítanak, hanem azért, mert elárultam Petert.
 - Én csak... úgy érzem, nem érdemellek meg - mondtam halkan. Nem az igazat mondtam el, de a kérdésre válaszoltam.
 - Viccelsz? - röhögte el magát. A szívem megremegett a boldogságtól a nevetése hallatán. - Ezerszer mondtam már, hogy emiatt nem kell aggódnod, kicsim. - Megállt, kivette a kezemből Törpi pórázát, és mindkét kutyus kötelékét a csuklójára kötözte, hogy a kezébe foghassa az arcomat. - Épp nekem lenne jogom úgy érezni, hogy nem érdemellek meg, Tess! Gyönyörű vagy, és csodálatos. És, ha nem lennél az... akkor sem számítana. Mert mindennél jobban szeretlek. Te is engem, igaz?
 - Még szép - vágtam rá elérzékenyülve.
 - Látod? Más nem számít.
   Puha ajkai kérlelőn értek az enyémekhez. Úgy éreztem, lassan szétfeszít a bűntudat. Én ezt... basszuskulcs, annyira nem érdemlem meg Peter szerelmét, hogy azt ki se lehet mondani! Tessék: már megint Harry jut az eszembe, miközben Peterrel csókolózom. Komoly terápiára van szükségem...
   De, mintha egy gondos égi lény küldte volna őket, ismét eszembe jutottak a Peterrel kapcsolatos, boldog emlékeim. Ez viszont ismét csak elérte, hogy a lelkiismeretem mozgolódni kezdjen - vagy inkább robbanni. Úgy éreztem, hogy a gondolataim egyedül az önsajnáltatásból fakadnak, de tényleg borzalmasan éreztem magam amiatt, amit tettem.
   Bocsáss meg, Pet, gondoltam, mintha attól megnyugodna a szívem. Szerintem akkor sem történt volna így, ha hangosan mondom. A szüleim nemsokára hazajönnek. Addig még akár csoda is történhet, és elfelejthetem Harryt és ezt az egész mizériát. Ki akartam lábalni a depiből és a katasztrófából, amit a hűséges természetemről alkotott elképzelésem elszenvedett az utóbbi időben. Minden voltam, csak hűséges nem.
   Peterrel megbeszéltük, hogy átjön hozzánk sütögetni valamit. Tegnap bevásároltam egy csomó hozzávalót, úgyhogy azt készítünk, amit csak merünk. Mindenki dicsér, hogy milyen zseniális vagyok a konyhában, de sosem éreztem magam annyira ügyesnek, Peter viszont akár szakácsnak is elmehetne, mert akármihez fog hozzá, az zseniálisan finom és tökéletes lesz.
   Mikor megérkeztünk, testvéreim a szokott lelkesedéssel fogadták a barátomat - a húgaim, Jodit kivéve, visongva ugrottak a nyakába, azt követelve, hogy játsszon velük. Rögtön mindannyian befészkeltünk a konyhába, és míg Peter és én előkészítettük a hozzávalókat és elkezdtük a sütiket készíteni, addig ők mindenféléről csacsogtak, ami eszükbe jutott. Peter őszintén, hangosan nevetett minden aprócska viccen, amit a testvéreim elsütöttek, és ahogy valamelyikük kért tőle valamit, azonnal meg is csinálta. Még Alec süticsatás ötletére sem mondott semmit, csak hozzávágott egy muffint. De amikor az öcséim lelkesen folytatták volna, magas termete lévén föltette a tálcákat a konyhaszekrény tetejére, ahol egyedül ő vagy én érhettük el.
 - Majd kaptok, ha kihűltek egy kicsit, mert így megégetnétek a nyelveteket - szólt rájuk, az arckifejezésükön nevetve.
   A bolondozásukon mosolyogva fordultam a mosogató felé, hogy elmossam a tálakat meg a többit.
   Két erős kart éreztem a hasam köré fonódni, és megéreztem Peter leheletét a nyakamon, amitől kirázott a hideg. Teste a hátamnak simult, és jóleső biztonságot éreztem az ölelésében. Mosolyogva fordítottam felé a fejem. - Szándékosan szabotálod a munkára tett kísérleteimet? - incselkedtem vele, ártatlan szemekkel.
   Kopogtak, de Alec azonnal felpattant, hogy ajtót nyisson, így nem törődtem vele, ahogy Peter sem. Helyette válaszolt:
 - Kímélni kell a kezeidet, édesem - mormolta. - Én mosogatok el - tette hozzá komolyan, ellentmondást nem tűrően, ugyanakkor mégis édes hangon.
   Enyhén megrogyasztotta a térdét, hogy megcsókolhasson. Kezeim még mindig a mosogatóvízben pihentek, és nem akartam összevizezni Petert, pedig abban a pillanatban szívesen a hajába túrtam volna.
   Lépéseket hallottam, és Alec hangját:
 - Itt van Harry.
   Peter  is biztosan azonnal hallotta, de mintha nem törődött volna vele, mert tovább csókolt, és közben simogatni kezdte a hasamat. Én pedig még másodpercekig nem fogtam fel az információt, annyira elgyengültem Peter csókjának köszönhetően. Zavarodottan húzódtam el tőle, amit a tekintete alapján nem igazán díjazott, és a pillantásom az ajtóban ácsorgó Harryre esett. Kezét zsebre dugva állt ott, olyan gyámoltalanul, mintha valaki a szeme láttára ölte volna meg a legjobb barátját. Le sem vette rólam a szemem.
 - Azt hiszem, már ehető a süti - szólaltam meg, a kínos csend megtörése érdekében, és azért is, mert tényleg kihűlhetett már annyira a muffin, hogy ehető legyen.
   Testvéreim ujjongva fogadták a hírt, Peter pedig kelletlenül elengedett, és levette nekik a szekrényről a tálcát. - Tessy, ez isteni lett - nyammogott Becky, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.
 - Harry, te nem kérsz? - néztem felé félénken, mert úgy tűnt, mint aki már örökké ott akar álldogálni.
 - De - felelte rekedtesen, és elfogadta a süteményt.
 - Amúgy hogy kerülsz ide? - érdeklődtem.
 - Csak úgy. De, ha zavarok, már megyek is - felelte epésen.
 - Nem ezért mondtam - vágtam vissza, visszafogva a dühömet. Miért forgatja ki a szavaim..?
   Kényelmetlenül éreztem magam, de fogalmam sem volt, hogy miért. Nem tudtam megállni, hogy mosolyogjak, látva, hogy Peter megint mennyire elvan a tesóimmal. Megint eszembe jutott, mennyire nem érdemlem meg egy olyan srác szeretetét, mint ő. Pillantásom találkozott Harryével, és ismét elszégyelltem magam, pedig nem akartam. Eszembe jutottak a csókok, amiket kaptam tőle, és a karjai, ahogy magához húznak. Szinte hallottam a hangját, ahogy kiejti a nevemet. Az emléktől szégyenkezve lehajtottam a fejem.
   Hirtelen úgy éreztem, túlságosan meleg van a helyiségben. Fülledt nyári meleg volt, és erre a főzőcskézésünk is rásegített. Peter aggódva nézett rám, mikor mondtam, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni, de nem engedtem, hogy kikísérjen. Elmentem Harry mellett, amikor kifelé igyekeztem, és nem éreztem rajta semmilyen szagot, ami arra engedett következtetni, hogy nem részeg és nem is cigizett. Na, ez már haladás...
   Hallottam, hogy Harry követ, amitől egyre dühösebb lettem. Miért van állandóan a nyomomban? Miért nem képes békén hagyni? Viszont éreztem a zsebemben a tőle kapott kövecskét, és ettől lenyugodtam. Nem ordíthatok rá, valahányszor próbál közelebb kerülni hozzám. Talán, ha már bízik bennem, azt is elmondja, hogy mi az, ami ennyire tönkretette az életét... Ha már én is elkergetem magamtól, joggal érezheti azt, hogy szívtelen vagyok.
 - Jól vagy? - kérdezte nyugodtan, és ahogy meghallottam a hangját, úgy éreztem, minden rendben van a világon. A medence melletti padok egyikére telepedtem le, ő pedig mellém ült. Kíváncsi, fürkésző pillantását le nem vette volna rólam.
 - Csak úgy éreztem, nem bírom ezt tovább - néztem a szemébe.
   Értetlenül összeráncolta a homlokát. Hihetetlenül szeretnivaló látványt nyújtott így. - Micsodát?
 - Azt, hogy amióta megcsókoltál, nem tudok úgy Peter közelében lenni, hogy ne arra gondolnék - halkult el a hangom.
   Mosolyra húzta a száját, a kezét az enyémre tette és előrehajolt. - Ez bánt? - Bólintottam, mire folytatta: - Tényleg nem tudsz elfelejteni? - Megráztam a fejem, mire a mosolya kiszélesedett. - Akkor jó, mert én csak rád tudok gondolni. 
- Harry, ettől én nem nyugodtam meg! - Szégyenkezve hajtottam le a fejemet. - Úgy értettem, hogy hiba volt megcsalnom Petert. Hiszen tudom, hogy köztünk nem lehet semmi. Peter a mindenem. Nem élném túl, ha elveszíteném. Megérted, ugye?
   Könyörgőn néztem rá, ő viszont úgy nézett ki, mint akit elárultak. Vonásai megkeményedtek, és összeszorította a fogát. Inkább csalódottnak nézett ki, mint megértőnek. Rettegtem a válaszától. Szavak helyett viszont csak kurtán bólintott, aztán felpattant, és köszönés nélkül elindult.
   Az ajkamba harapva néztem utána.
   Hallottam a ház ajtajának nyílását, és másodpercekkel később Peter ült oda, ahol az imént még Harry volt. Játékosan megfogta a kezemet, a szájához emelte és puszit lehelt rá. Máskor, nyugodtabb lelkivilággal ettől elolvadtam volna, de most csak újabb keserűséget jelentett.
 - Jobban vagy, kicsim? - nézett rám bociszemekkel. Te jó ég, mennyire imádom a szemeit!
 - Aha - erőltettem mosolyt magamra. - Csak melegem volt.
   Ettől viszont már nem kellett tartanom, mert az ég újból elfelhősödött. Rettenetesen szeszélyes volt eddig az időjárás ezen a nyáron: a néhány forró nap mellett nem kevés záporral tűzdelt is akadt, de a többi napon tízpercenként váltogatta egymást a kettő.
 - Gyere, mindjárt esni kezd - kérte Peter.
 - Hadd maradjak még egy kicsit! - nyúltam a keze után, és az ölembe húztam. Végigsimítottam hatalmas, meleg tenyerén, mire gyengéden megszorította a kezem.
   Peter nem nézett rám meglepetten vagy furán, helyette elnevette magát. Nyílt titok volt, mennyire szeretem az esőt. Nem zavart, ha elázott a hajam és a ruhám, mert egyszerűen elememben voltam, ha esőcseppek koppantak a bőrömön.
   Percek múlva valóban esni is kezdett. Magamon éreztem Peter pillantását, és elmosolyodtam, amikor a kezét a vállamra tette, és a mellkasára húzott.
 - Olyan fura szerzet vagy, Tess - mormolta. - Mégis szeretlek. Vagy talán épp emiatt, nem tudom.
   Elmosolyodva húzódtam közelebb hozzá. - Én is szeretlek.
   Csak ültünk így együtt, mintha soha nem akarnánk elengedni egymás kezét. Valahol mélyen tudtam, hogy ez valójában így is van: ő azért nem, mert szeretett, én pedig azért nem, mert amellett, hogy ő volt az egyetlen, aki minden őrültségemmel is elfogadott, nem tudtam volna elképzelni az életemet nélküle. És nem is akartam elképzelni egy olyan világot, amiben ő nincs. Hiszen amióta megláttam, arról álmodoztam, hogy azt mondja, szeret. Amikor pedig megtette, már nem tudtam volna elszakadni tőle - és nem is akartam. 


2. évad, 20. fejezet: Valóság

Peterhez fordultam, hogy közöljem, nem érzem jól magam, és kimegyek egy kicsit levegőzni - ez igaz is volt, mert a helyiség már tényleg kezdett elviselhetetlenül meleggé és levegőtlenné válni. Ő aggódva nézett rám, és többször is megkérdezte, hogy ne jöjjön-e velem, de biztosítottam, hogy jól leszek, és ne aggodalmaskodjon.
   Hogy ne gondolja meg magát, gyorsan felpattantam, és átléptem két, a földön smároló kamaszon és kikerültem egy teli gyomorból röhögő csoportot. Harry elállt az ajtóból, hogy elmehessek mellette, és nem is inkább hallottam, mint éreztem, hogy jön mögöttem.
   Kicsit távolabb mentem, hogy ne dübögjön tovább a fülemben annyira a dobhártyaszaggató zene. Harry nem nézett rám, inkább a lágy szellőben erőtlenül lengedező leveleket figyelte egy fa ágain. Úgy nézett ki, mintha tőlem várna kezdeményezést. Nem értettem, de próbáltam kitalálni, mit is mondhatnék egyáltalán.
 - Már csak egyszer mondom el - szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejem. - Nem érdekel, mit mondtak neked rólam a szüleid vagy akárki más, mert nem hazudok. Esküszöm bármire, amire szeretnéd, hogy amit most elmondok, mind igaz! - Közelebb lépett, de csak megállt előttem, mozdulatlanul, és nem ért hozzám. Mélyen a szemembe nézett, és, ha akartam volna, se lettem volna képes elszakítani tőle a pillantásom. Ezután csak mondta és mondta, mintha egy hatalmas súly szakadna le a válláról. - Fogalmad sincs, mit éltem át, mikor Chloe Louist választotta helyettem. Tudtam, hogy Louis a menedzsment miatt férkőzött Chlo közelébe, és tudtam, hogy nem érdemli meg Chloe-t. Nem voltam nagyképű, de abban azért biztos voltam, hogy jobban megérdemeltem őt, mint Louis. Az egész életemet vele terveztem el, és... soha ne tudd meg, milyen az, mikor egy apró hiba miatt romba dől minden, amiről álmodtál. - Szünetet tartott, és egy pillanatra elfordította a fejét, mintha nem akarná, hogy lássam, ahogy nedvesedik a szeme. - És megesküdtem, hogy nem hagyom annyiban. Tisztában voltam és vagyok vele, hogy ettől rossz embernek számítok, de úgy éreztem, tartoznak nekem annyival, hogy lássam, ahogy ők is szenvednek. Rájöttem, hogy, mivel egyikőjüket sem ölhetem meg, vagy ilyesmi, ezért valami közvetettebb módszert kell választanom. Mikor Chloe megszült téged, már tudtam, hogy... ha felnősz, a bizalmadba férkőzöm, és miután... - Rám nézett, és könyörögve szorította össze az ajkát. - Érted. Utána ott hagytalak volna. Utólag tényleg baromságnak látszik, de akkor nem így éreztem. El is kezdtem megvalósítani a tervemet... de megakadályoztad, hogy véghezvigyem.
   Makacsul néztem a szemébe, várva a folytatást. Bármennyire is fájt, amit velem tett, érdekelt, amit mondani akar, hiszen megesküdött, hogy az igazat fogja mondani. Amiket eddig közölt, megérintettek, és sikerült belegondolnom, hogy ő mit érezhetett. Fájt, de átéreztem.
 - Tetszettél. Tetszett a bizalmad, a naivságod, az ártatlan jóhiszeműséged... A csillogás, ahogy a fény megvillant a szemeidben. Először megrémítettek a szemeid, mert pont olyanok, mint Louiséi, de már nem zavar. Tetszett a közvetlen természeted, a kedvességed, és az, ahogy velem bántál - nem lenézően, ahogy mindenki más. Nem voltál lekezelő vagy bunkó vagy előítéletes, egyszerűen csak... önmagadat adtad. Önmagadat. Egy lányt, aki nem ismeri azt a szót, hogy bizalmatlanság. Úgy néztél ki, mint egy fényfolt a sötétségben; mindenkivel kedves voltál, nem képmutatóskodtál. Bakker, én csak azt akarom mondani...
   Két kézzel a hajába túrt, mielőtt megint felvette volna velem a szemkontaktust. - Sajnálom. Nem vagyok elég bátor, hogy egyszerűen kimondjam azt az egy szót, amit azóta akarok, hogy veled álmodtam. Nem érdemellek meg, ezt jól tudom. Egy olyan lány, mint te, egy olyan seggfej oldalán, mint én... De valahogy te olyan csodálatos vagy, hogy még én is úgy érzem, hogy meg tudnék javulni melletted. Érdemes tudnék lenni arra, hogy veled legyek, de csak akkor, ha biztosan tudom, hogy nem esem pofára, és nem hagysz el, mint az édesanyád annak idején. Pedig hidd el, már akkor eldöntöttem, hogy soha senkit nem fogok annyira szeretni, mint őt... De úgy tűnik, a döntés nem rajtam áll, mert akaratom ellenére is... mindegy. Azt hittem, már semmi nem fájhat, de te bebizonyítottad, hogy igen, mert amikor megcsókollak, és te visszacsókolsz, úgy érzem, szétrobban a szívem. Amikor kimondod a nevemet, mindegy, hogy haragosan vagy boldogan, felpezsdül a vérem, és úgy érzem, megfulladok. Felébresztettél bennem valamit, amit még Chloe iránt sem éreztem soha, pedig már akkor is azt hittem, hogy a világon mindennél jobban szeretem őt.
   Kinyúlt, és gyengéden a fülem mögé tűrte egy tincsemet, majd megfogta a kezemet, és folytatta.
 - Már nem szeretnék semmi mást, csak magamhoz szorítani, és addig csókolni, amíg már nem kapok levegőt. Szerintem másodpercek kérdése, és akkor is megteszem, ha tiltakozol - mosolyodott el keserűen.
   Könnyek égtek a szememben a vallomásától, de már nem a bánat miatt. Egyetlen pillanatra eszembe jutott Peter, de úgy éreztem, én már mindent megtettem, hogy őt tudjam szeretni, és nem megy. Égjek a pokolban az érzéketlenségemért, és azért, amit Peterrel teszek, de nem tudom tovább féken tartani az érzéseimet. És én Harryt szeretem, nem Petert.
    Gondolkodás nélkül a nyaka köré fontam a karom, és a vállába fúrtam az arcomat. Egy pillanat múlva megéreztem a forró karok szorítását magam körül, és tudtam, hogy jó helyen vagyok.
 - Szeretlek - mormolta a hajamba, én pedig úgy éreztem, mintha áramot vezetne a testembe a boldogság.
 - Én is szeretlek téged, Harry - feleltem. Nem terveztem el előre, hogy ki fogom mondani, de amint megtettem, tudtam, hogy igaz. Szeretem. És már nem tudom visszacsinálni.
   Váratlanul elnevette magát, és az ajkába harapott. - Még mindig úgy érzem, mintha csak álmodnálak. Hogy egy percen belül felébredek, és nem leszel sehol.
   A vallomásától elérzékenyültem. Szomjaztam a csókjára, de ő láthatóan habozott, mert csak simogatta a hajamat tovább, és csillogó szemekkel vizsgálta az arcomat, amitől úgy éreztem, mintha röntgeneznének.
 - Egyébként, csodálatosan nézel ki - mondta, miután tüzetesen végigmért.
   Elmosolyodtam, de nem feleltem. Boldog voltam. Végre annak a karjaiban, akit szerettem.
 - Várj itt - mondtam, miután elhatároztam magam, és megpróbáltam kibontakozni az öleléséből, pedig ezer évig is ott maradtam volna legszívesebben.
 - Hova mész? - kérdezte ijedten, és nem engedett el. Arca megfeszült, és valami furcsa arckifejezés vette át az uralmat felette.
 - Csak... szakítani Peterrel - mondtam lesütött szemekkel, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.
 - Akkor veled tartok - mosolyodott el hirtelen.
 - Nem, Harry, ezt egyedül kell elintéznem - ráztam a fejem szomorúan.
 - Akkor legalább hadd csókoljalak meg előtte - kérte. Olyan közel hajolt hozzám, hogy az orra a homlokomat súrolta, és egy göndör tincse megcsiklandozta a fülemet.
Lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Megrogyasztotta a térdét, hogy rendesen elérjem, és szorosan átfonta a derekamat, pont, mikor a térdem úgy elgyengült, hogy már nem lettem volna képes megtartani magamat. Ezúttal én éreztem úgy, hogy álmodom. Hosszú csók volt, mégis úgy éreztem, mintha csak egy másodperc töredéke múlva történt volna, hogy Harry elhúzódott tőlem. Felnyögtem, mikor végighúzta a nyelvét az alsó ajkamon, és finoman megharapdálta. Akaratlanul is a nevét suttogtam, amitől érezhetően elmosolyodott.
 - Imádom, mikor kimondod a nevemet - vigyorgott rám magabiztosan, és végigsimított a kezemen.
 - És mi lenne, ha Haroldnak szólítanálak? - Próbáltam visszanyerni az uralmat a légzésem és az arcom felett, de nehezen ment.
 - Ne merészeld - tiltakozott. - De én hívhatlak mostantól Tessy-nek is, ugye? - tudakolta, és kisfiúsan kíváncsi arcot vágott.
 - Csak akkor, ha kislányosan viselkedek - ráncoltam a szemöldököm. - Azt hiszem, már kinőttem abból a becenévből.
 - Nem hinném - nevette el magát. - Harmadjára kellett elmondanom, hogy szeretlek, mire elért az agyadig. Ez elég kislányos észre vall - vigyorgott rám pimaszul.
   Lendült a kezem, hogy gyomorszájon üssem, de nevetve megállított. Semmi kedvem nem volt elválni tőle, és nem csak azért, mert épp Peterrel szándékoztam szakítani. Mellette szabadnak, önmagamnak éreztem magam, és nem kellett vigyáznom, hogy hogyan viselkedek vagy mit mondok, mert ő sem feszélyezte magát soha, mikor velem volt, akár káromkodásról, akár gúnyolódásról volt szó.
   De aztán megjelent előttem Peter. Istenem, vajon meggyűlöl majd? Éveken keresztül vele tervezgettem a jövőmet, vele találtunk ki képzeletbeli neveket a képzeletbeli gyerekeinknek, vele találtam ki, hogy milyen színű lesz a hálószobánk fala... Amióta viszont Harry megjelent az életemben, kimondhatatlanul eltávolodtam tőle, és az álmok, amik régen a mindenemet jelentették, mostanában eszembe sem jutottak. Hova lettek a pillangók a gyomromból, mikor meglátom? Mi történt a bizsergéssel, amit a kezemen érzek, mikor kézenfogva sétálunk?
   Az érzéseimmel már egyértelműen tisztában voltam, de vajon képes leszek-e Peter szemébe nézni, és közölni, hogy szakítani szeretnék vele? Kibírhatatlanul önző és szívtelen ember vagyok, ha megteszem, de már képtelen lettem volna tovább eljátszani, hogy közömbös vagyok Harry iránt. És őszintén szólva, nem is akartam eljátszani.
   Minél tovább húzom, annál nehezebb lesz, gondoltam. Harry valószínűleg olvashatott az arckifejezésemből, mert biztatóan megszorította a kezem. - Könnyebb vagy nehezebb lenne, ha veled tartanék?
   Tényleg, könnyebb lenne Harry jelenlétében, vagy nehezebb? Őszintén, fogalmam sem volt. Miért kell nekem egyáltalán ilyen döntéseket meghoznom? Miért nem lehet minden olyan... egyszerű, mint régen? Amikor még csak Petert láttam magam előtt, és a vele tervezett, közös jövőmet. Amikor nem kellett azon aggódnom, hogy mennyire bánthatom meg azzal, ha azt mondom, szakítsunk. Hiányzott az az időszak, de rájöttem, hogy semmire nem cserélném el azt az érzést, hogy most Harry tart a karjaiban.
   És mit szólnak majd a szüleim, ha megtudják, hogy szakítottam Peterrel, Harryért? Ez költői kérdés volt. Pontosan tudom, mit szólnak. Apu annyira elhűl a meglepődéstől és a dühtől, hogy egy percig semmit nem szól, csak mered rám, mintha legszívesebben felnyársalna, anya meg... rosszabb esetben egy szót sem szól, jobb esetben kiabálni kezd velem. De őszintén, én mit mondanék, ha a lányom összeállna valakivel, aki az apja lehetne? Meg alapjáraton: mit szólnának a szüleim, ha egy velem egykorú, de agyontetovált, cigifüggő, alkoholista drogossal kezdenék járni ahelyett a fiú helyett, akit mindketten imádtak, aki jó fej, aki rendes, jól nevelt, normális? Megőrültem.
 - Tess - lengette meg a kezét az arcom előtt kedvesen Harry. - Figyelsz? - Bólintottam, mire felsóhajtott. - Kérlek, őszintén válaszolj arra, amit kérdezek. Ne gondolj arra, hogy megbántasz-e vele, vagy ilyesmi, mert esküszöm, hogy nem! Szereted Petert?
   Jó kérdés. Már nem igazán tudtam, mit érzek azon kívül, hogy Harryt szeretem.
 - Nem tudok elképzelni magamnak egy olyan életet, amiben ő nincs benne - suttogtam őszintén, és nem mertem Harryre nézni. - De... el sem tudom képzelni, hogy vele legyek... Szeretem, de csak barátként.
   Harry arcán megkönnyebbülés és szeretet futott át. Abban a pillanatban eszméltem rá, mennyire vak voltam, amikor nem hittem el neki, hogy szeret. Amikor a szüleim hazaértek, és könyörögve bizonygatta, hogy muszáj elhinnem neki, hogy szeret. Aztán, amikor a temetőben mondta. Majd itt, Alexék háza előtt világosodtam meg. Harry érzései az arcára vannak írva! Arra az arcra, amit a nap minden pillanatában magam előtt látok. Az arcra, amit az extra-mazochista életmód és szenvedés és hosszú évek súlya sem tudott elrontani, mert még mindig ott csillogott a szemében az a fiatalos erő, ami valószínűleg húsz évvel ezelőtt is ott volt. Az arca mintha megváltozott, megkeményedett volna a régi képei óta, amiket a neten nézegettem, de nem tűnt el egészen. Harry örök fiatal.
   Hallottam valamikor azt az idézetet, hogy az ember valahogy mindig vissza akar térni ahhoz az énjéhez, amivel boldognak érezte magát. Harry nagyon-nagyon régen volt boldog, és azóta sem hagyta el a reményt. Azóta is, még, ha csak titkon is, de várta, hogy valami csoda folytán ismét boldog lehessen.
   És ahogy rám nézett, ahogy a kezemet fogta és ahogy a hajamat simogatta, és, ahogy már annyiszor megcsókolt, az egyértelműen azt jelentette, hogy fontos vagyok neki. Hogy szeret. Én pedig... nem hagyhatom cserben őt Peterért. Egyszerűen azért, mert Peter fiatal, és semmi baja. Harry viszont... ha most azt mondanám, hogy nem szeretem, és hagyjon békén, azt nem heverné ki. Nem akartam megint azt a fájdalmat látni az arcán, amit a szüleim hazatérésekor és a temetőben láttam rajta, mikor elutasítottam. Akármilyen is... én csak őt szerethetem.
   Felszegtem a fejem, és elszántan néztem Harry szemébe. A zöld íriszek megcsillantak a halovány lámpafénynél, amit a közvilágítás nyújtott, és láttam, hogy ajkai mosolyra húzódnak. És az érzés, ami a látványtól elöntött, többet jelentett, mint Peter kedvessége vagy viccelődése. Harryből szavak nélkül is sugároztak az érzések, és egy pillantásával megbabonázott. Valóságnak éreztem, míg Peterről éveken keresztül úgy hittem, hogy csak álmodom.
 - Nem akarlak olyanra kényszeríteni, amit nem akarsz - mondta Harry, hirtelen elbizonytalanodva. - És látom rajtad, hogy fáj, amit tenni készülsz. De nem tudom rávenni magam, hogy lemondjak rólad.
   Elnevettem magam a boldogságtól, és attól is, ahogy próbált olyan utat találni magában, hogy nekem jó legyen. - Ez nem baj, Harry.
   Muszáj volt túlesnem a dolgon. Kértem Harryt, hogy várjon meg idekint, én pedig nyugalmat erőszakoltam magamra, és visszamentem a távozásom óta még zajosabbá és nyomasztóbbá vált házba. A folyosón álló lányok olyan srácokkal smároltak, akiket valószínűleg ott láttak először. Néhányan a fürdőszoba előtt várakoztak, és, amennyire kihallottam - na, meg amennyire a szagon éreztem -, már jó néhányan hányhattak is a belépőm előtt. Az ajkamba harapva léptem a nappaliba, és néztem körül, pillantásommal Petert keresve.
   A nyakamat nyújtogattam, hogy rátaláljak, de mintha köddé lett volna. Épp azon voltam, hogy megforduljak, amikor a mozdulatomat megakadályozta az, hogy beleütköztem valakibe. Fel kellett pillantanom, hogy a szőke hajú srác arcába nézhessek.
 - Bocsánat - motyogtam, és megpróbáltam kikerülni, de elém állt.
 - Semmi baj, bébi - vigyorodott el. - Ha gondolod, máshogy is összeütközhetünk.
   Kedvem lett volna elrohanni, de erre nem lett volna lehetőségem, ha abban a percben meg nem jelenik mellettem Peter, és vált egy sokatmondó pillantást a sráccal. Alacsonyabb volt ugyan a szőkeségnél, de jóval erősebb is. - Húzz a picsába, és próbálkozz másnál, faszkalap - közölte egyszerűen, és egy biztató mosollyal illette zaklatómat, majd megfogta a kezemet, és elhúzott onnan.
 - Köszi - mondtam hálásan, és ránéztem.
 - Ugyan már, Tess. Semmiség - felelte. - Épp indultam volna ki, hogy megkeresselek, mert már régen elvoltál, és aggódtam.
 - Peter, azt hiszem, mondanom kell valamit. - Most, hogy itt állt előttem, és érdeklődve a szemembe nézett, hirtelen mintha ólomsúllyal szakadt volna rám a tény, hogy szakítani akarok vele. Vele: az első igazi szerelmemmel, az első álmommal, a sráccal, aki a mindenemet jelentette négy éven keresztül, és akivel az utóbbi két évben minden fontos dologban egymás mellett álltunk. Vele, aki rajongott értem. És akiért én is rajongtam, bármennyire is próbáltam elfelejteni azt, hogy igenis így érzek.
 - Szeretnéd, hogy inkább kimenjünk? - kérdezte.
   Ne, akartam felelni, mert odakint volt Harry, és, ha Peter meglátja, akkor közel a világvége. Idebent viszont percenként nekünk jött valaki, és a dübögő zene sem könnyítette meg a kommunikációt. Nem így akartam szakítani Pettel. Bólintottam, mire megfogta a kezemet, és elindult előttem, utat törve az emberek között nekem, amiért hálás voltam.
 - Nagyon komolynak tűnsz, Bells - jegyezte meg, mikor már kinn álltunk a hűvös éjszakában az amúgy csendes utcán. Háttal álltam a helynek, ahol Harryt hagytam, de biztosra vettem, hogy minden szót hall valahonnan, ahol épp van.
 - Pet, azt hiszem... - Gyerünk, Tess, a francba, mondd már ki, ess túl rajta! Az első mondat után könnyebb lesz! - Szakítanunk kell.
   Peter arca megfagyott, csak az egyik arcizma rándult meg, mintha megütöttem volna. Nyelt egy nagyot, és összevonta a szemöldökét. - Húha, Tess, nevetni akarok, de ez nem volt jó poén. Elhagyott a fantáziád? - kacsintott rám vigyorogva.
 - Nem vicceltem. - A könnyek valahol mélyen már útjukra indultak, hogy kitörjenek belőlem, de egyenlőre visszanyeltem őket. - Tényleg szakítani szeretnék veled, Peter.
   Pillanatokba telt, mire eljutott a tudatáig, és akkor a szemei elsötétültek. Kicsit mintha elsápadt volna, bár nem láttam tökéletesen a fényviszonyok és az árnyékok miatt. Erősebben kezdte szorítani a kezemet, és lépett egyet felém. Valószínűleg nem bírt megszólalni, mert csak megtörten suttogta azt az egyetlen szót: Miért?
   Már próbáltam kigondolni, hogy mit mondok neki, de nem voltam jó hazudozó, úgyhogy kénytelen voltam az igazságot választani. - Hazudtam neked. Mindig Harry kezdeményezett, amikor megcsókolt, de engem nem hagyott teljesen hidegen, és legtöbbször visszacsókoltam. - Figyeltem az arcát, és tudtam, hogy közel állok a síráshoz. - Bármennyire nem akartam is, de belészerettem, és ezt már nem tudom visszacsinálni. Azt hittem, te vagy a mindenem, és nagyon szerettelek, hidd el, de Harry miatt már nem tudlak. Annyira sajnálom!
   Szólásra nyitotta a száját, de aztán megint becsukta. Csak nézett rám, elkeseredetten, úgy, mintha a szívét téptem volna ki. Mintha valaki az én szívemet is kitépte volna...
 - Kérlek, ne haragudj rám, Pet! Boldog lennék, ha barátok maradhatnánk, és kérlek, hidd el, hogy ez nem a te hibád! Igazán, te voltál a legszebb dolog, ami történhetett velem, de egyszer minden elmúlik. - Lehajtottam a fejemet, és éreztem, hogy egy könnycseppem hullik a járdára.
   Azt akartam, hogy ordítson, hogy megrázzon és megszidjon, hogy hogy mondhatok ilyeneket. Mi voltunk az álompár. Peter és Tessa, akik mindenki szerint összeillettek, és akik már az esküvőjüket és a gyerekeiket tervezgették. Hova tűnt belőlem a várakozás arra, hogy az álmaim vele teljesüljenek be?
   Peter nagy sokára megszólalt. Nem volt a hangjában harag. - Gondolom, nem segítene a dolgon, ha azt mondanám, hogy a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretlek téged.
   Megráztam a fejemet, és abban a pillanatban kicsordultak a könnyeim.
 - Annyira sajnálom - ismételtem sután. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, amivel enyhíthetném Peter fájdalmát és a saját bűntudatomat. - Ne haragudj - mondtam, és hátra léptem egyet. - Kérlek, vigyázz magadra, és ne haragudj.
   Peter megrázta a fejét, és elfordult. - Szia - motyogtam elveszetten, és sarkon fordultam.
   Olyan volt, mintha egy soktonnás súly szakadt volna le rólam, csak azért, hogy egy hasonlóan nehéz hulljon a helyébe.
   Gondolkodás nélkül elvágtattam Harry mellett, aki láthatólag már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit. Belefojtottam a szót, mert nem akartam többet Peterre gondolni. Helyette inkább feltettem a két kérdést, ami abban a pillanatban merült fel bennem.
 - Egyáltalán hogy kerültél ide, Alex bulijába? És mit kerestél a temetőben?
   Harry megtorpant, és halványan elmosolyodott, mielőtt megfogalmazta volna a válaszát. 



Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!  



2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Köszönöm szépen, hogy elkészítetted az ajánlót, és köszönöm, hogy fáradtál vele! :)
    További sok sikert! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nincs mit. :)
      Köszönöm, neked is! ;)

      Törlés