2015. február 27., péntek

Blogajánló #39

Truth or Lie? 

A blog 1. évadáról röviden

Louis Tomlinson, a híres One Direction szívtiprója váratlanul és látszólag minden ok nélkül szakított barátnőjével, Eleanor Calderrel, aminek csak a fiú bandatársai tudják az okát. A menedzsment kijelenti, hogy a rajongók egy része Larry titkos románcát okolja a szakításért, és ennek minél előbb véget kell vetni: Louisnak muszáj találnia új barátnőt, de lehetőleg olyat, aki nem tudja, hogy csak látszatkapcsolatnak kell. Épp kapóra jön hát a mit sem sejtő Chloe West, aki csakhamar őszinte érzéseket kezd táplálni Louis iránt, ő viszont csak nagy nehezen tudja eltitkolni az egyébként naiv és jóhiszemű lány elől, hogy még mindig nem felejtette el Eleanort. Egy idő után viszont Louis érdeklődése is felébred a lány iránt, és az álkapcsolatból egy csapásra lesz őszinte. Chloe viszont megtudja az igazságot, és kevés hiányzik hozzá, hogy mindent felborítson újabb és újabb helytelen döntéseivel... Vajon sikerül ennek a két, oly' sok tekintetben hasonló embernek végül egymásra találnia..? Maradj velem, és megtudhatod! ;) 


Prológus: 

2. évad, prológus: Te teszel erőssé

Chloe

Próbáltam mosolyogni, ahogy barátnőim már sokadszorra kérték, de valamiért nem sikerült igazán. Nem azért, mert nem voltam boldog - ellenkezőleg, ez volt életem legboldogabb napja, azután persze, hogy a kislányom, Tessa Isabella Tomlinson megszületett. Ma végre feleségül mehetek ahhoz a férfihoz, aki már öt évvel ezelőtt elrabolta a szívemet, de csak nagyjából egy éve ismertem meg személyesen is, és azóta a szívem csak érte dobog. Sokan mondják, hogy ez nem lehet szerelem: hogy egy év ismeretség után, ráadásul ilyen fiatalon - végül is én még nagykorú sem vagyok - nem szabadna elköteleznünk magunkat. Ugyanakkor ott vannak azok is - és nekik van igazuk szerintem -, akik azt mondják, a kor nem számít, az együtt töltött idő pedig végképp nem, elvégre ki mondja meg, hogy két ember mikor szeret egymásba olyannyira, hogy elhatározzák: együtt fogják leélni az életüket..? Tanúsíthatom, hogy létezik szerelem első látásra, és ezzel a legtöbben, akik jelenleg is boldog házasságban élnek, egyetértenek. Kit érdekel az emberek ítélkezése, ha végre előttem áll a visszautasíthatatlan lehetőség, hogy tökéletesen boldog legyek azzal az emberrel, akivel fiatal tinédzser korom óta folyvást elképzeltem az életemet.
   Mégis a gondolatra, hogy nemsokára ki kell lépnem vőlegényem, a One Direction tagjai és a saját családom, az összes barátunk és ismerősünk és rokonunk elé, hogy kimondjam az igent és fogadalmat tegyek, remegni kezdtek a tagjaim. Louis és a srácok már mindent tökéletesen megszerveztek - szerelmem elmondása szerint őt is Tessa születésének napján vonták csak be a szervezésbe, hogy legalább az érintett felek egyike tudjon valamit is az ünnepélyről. Mégsem tudtam megnyugodni. Barátnőim, Perrie, Sophia, Leigh, Jade, Jesy, Danielle és testvérem, Lily körülöttem sündörögtek. Félnővérem, Adele és a bátyám, Richard nem jöttek el az esküvőmre, hiszen már rég Glasgow-ban vannak. Richard legalább küldött tegnap egy üzenetet. Könnybe lábad a szemem, ahogy felidézem a két rövidke sort: Szívből sajnálom, hogy nem lehetünk ott veled a nagy napon. Gratulálunk a picihez, Chlo, fantasztikus lány vagy! xx R Ennyi. Ennyit írt a tulajdon bátyám az unokahúga születéséről és arról, hogy a húgának ma van az esküvője. Adele, a féltestvérem pedig még ennyit sem. Elhessegettem a gondolatot, mert a lányok máris szólongatni kezdtek, hogy nem szabad szomorúnak lennem, mert ez az én napom, és minden tökéletes lesz, pont, ahogy lennie kell.
 - Chloe, hiszen te reszketsz! - ölelt magához Jade. Selymes hajzuhataga végigsimított a vállaimon, és cseresznyés illata az orromba kúszott, mire akaratlanul is elmosolyodtam. - Mi a baj?
 - Zane és Tess hogy vannak? - kérdeztem, az elmúlt öt percben immár harmadszor, ha jól számolok.
 - Tökéletesen. Liam és apukád a felelős ügyeletesek - vágta rá Sophia, és felemelte a karjaimat, hogy egy kis élet kússzon a végtagjaimba. - Hozzá kéne látnunk. Három óra van a szertartás kezdetéig.
   Gombóc gyűrődött a torkomba a kijelentésére, de igyekeztem inkább arra koncentrálni, hogy Perrie megkért, bújjak már ki a ruháimból, mert fel kéne vennem a ruhakölteményemet.
   Külön szabót kértek fel rá, hogy elkészítse nekem ezt a ruhát, és bár nem először látom, most is leesett az állam, annyira gyönyörűnek találtam. Szinte vakítóan fehér volt, hosszú, apró és csillogó ezüstrózsákkal teleszórva. Uszálya legalább másfél méteres lehetett, és nem akartam arra gondolni, mennyibe kerülhetett. Természetesen Louis fizette ki, bár ő maga még nem is látta a ruhakölteményt, ami nagy szerencse, elvégre hagyomány, hogy a vőlegény sem a ruhát, sem a menyasszonyt nem láthatja az esküvő előtti napon, egészen a szertartás kezdetéig. A ruhához fátyol is tartozott, ami, ha előrehajtottuk, egészen a combom közepéig leért. Nem találtam szavakat a ruha tökéletes gyönyörűségére, de nem is volt rá szükség. A menyasszonyok általános izgulásával bújtam ki átlagos ruháimból - farmer volt rajtam és egy fehér, a mellrésznél bő top. Ötletem sem volt, hogyan fogom én felvenni ezt a ruhakölteményt. Azt sem tudtam, hogy vegyem a kezembe..! Talán éppen ezért voltak itt a lányok velem, mert ők olyan hozzáértéssel és magabiztossággal, ugyanakkor hihetetlenül óvatosan kapták kézbe az öltözéket, mintha nap mint nap ilyenekkel foglalkoznának. Mondanom sem kell, rettenetesen vigyáztak arra, hogy ne koszolják össze vagy ne szakítsák el, és erőfeszítéseik sikerrel jártak, mert a ruha teljes pompájában és tökéletességében került fel rám.
   Jesy és Leigh nem engedték, hogy megnézzem magamat az egész alakos tükörben, helyette leültettek egy székre, és megálltak előttem. Egyszerre heten kezdték el elkészíteni a frizurámat. Mind a hetüknek számtalan ötlete volt, hogy milyen legyen, de már előzetesen döntésre jutottak, és csak amolyan zsörtölődésszerűen sorolták, hogy milyen lehetett volna a hajam, ha nem emellett döntenek a legtöbben.
   Még mindig nem kaptam engedélyt a tükörbenézésre, és a lányok elkezdték megcsinálni a sminkemet. Lily csak állt, és tátott szájjal figyelte. Ő nem értett ezekhez különösebben, egyrészt talán azért, mert alig tizenöt évesen ilyesféle tudásra egy lánynak még nincs szüksége, másrészt azért, mert Lily smink nélkül is olyan gyönyörű volt, mint más lányok nyolc tonna sminkkel. Nem tudom, hogy a testvéri elfogultság mondatja ezt velem, vagy más, mindenesetre meggyőződésem, hogy ő úgy tökéletes, ahogy van: smink nélkül.
 - Lányok, kérlek, ne vigyétek túlzásba! - nyüszítettem, mikor éreztem, hogy immár negyedszer kezdik szempillaspirálos kezelés alá venni a szempilláimat.
 - Chloe, ezt bízd ránk! - emelte fel az ujját Danielle. Csak néhány hónapja ismertem meg, de nagyon közel áll a szívemhez, és imádni való lány.
 - Tudjuk, hogy te smink nélkül is tökéletesebb vagy, mint mi három óra intenzív sminkkezelés után, de azért nem árt kihasználni az arcod szépségében rejlő előnyöket - ecsetelte Perrie, és nem hagyott időt, hogy kifejtsem élénk tiltakozásomat. - Már akkor is lélegzetelállító vagy, ha csak felteszel egy kis szemhéjfestéket; mi csupán kíváncsiak vagyunk, milyen arcot vág majd a násznép, ha megpillant tökéletesre kisminkelve!
 - Eltúlozzátok a bókolást, csajok - vetettem a szemükre, de közben túlcsordult a szívemben a hála és a szeretet irántuk. - Tudom, hogy azért mondjátok, hogy megjöjjön az önbizalmam, elvégre ma én vagyok a menyasszony, és nekem kell tökéletesnek lennem... De nyugodtan beismerhetitek, hogy teljesen átlagos arcom van.
 - Az átlagosnál fényévekkel szebb - ellenkezett Perrie, és csücsörítve kért, hogy tegyem, amit ő csinál. Csücsörítettem, mire egy leheletnyi vaníliaízű és -illatú szájfényt kent az ajkaimra. Szólásra nyitottam a számat, de a kék szemű szőkeség pillantása arra késztetett, hogy csendben tűrjem, ahogy kisminkelnek.
   Mikor már úgy éreztem, hogy elhányom magam az arcomat érő púderpamacsoktól és különböző szépítőszerektől, befejezték.
 - Na, most már tükörbe nézhetek? - kérdeztem félve, ugyanakkor izgatottan, hogy milyen lett.
 - Hm - mormolta eltűnődve Soph. - Szerinted, Pezz?
 - Lenyűgöző - véleményezte a lány, és a húgomra pillantott. - Szerinted, Li?
 - Én... nem találok szavakat  - hadarta a lány. - Meseszép vagy, Chloe, komolyan! Te vagy a leggyönyörűbb, akit láttam, mióta a srácok először összejöttek Danielle-lel, Perrie-vel vagy Sophiával!
 - Mindig elfelejtem, hogy a világ legnagyobb Directionerével állok szemben - csóválta a fejét sóhajtva Perrie, mielőtt elnevette magát.
 - Csakis utánam a legnagyobb! - szóltam közbe vigyorogva, mire kitört a nevetés. És egy testvéri vita is kitörni készült, de Jesy még azelőtt elsimította a kedélyeket, hogy igazán szükség lett volna rá.
 - Ne feledjétek el, ma mindenben a menyasszonynak van igaza! - emelete fel az ujját Jess.
   Lily duzzogva összefonta a karját maga előtt, és cinkos pillantást küldött felém. Annyira nevettem, hogy majdnem kicsordult a könnyem, de a lányok még erre is felkészültek, mert a sminkem vízálló volt. Ennek ellenére egy emberként ripakodtak rám, mikor a szememhez akartam nyúlni, hogy megtöröljem.
 - De komolyan, tükörbe nézhetek már? - nyavalyogtam türelmetlenül.
 - Hát hogyne, de előbb elhelyezkedünk, hogy jól lássuk az arckifejezésedet. Csukd be a szemed! - parancsolt rám Sophia, és én engedelmeskedtem. Bármit megtettem volna, hogy végre láthassam magam.
   A lányok felsegítettek, és megérzésem szerint a magas, gyönyörűen kifaragott keretű tükör elő vezettek. A hangokból ítélve mindannyian körém gyűltek, hogy ne maradjanak le az arckifejezésemről, ha végre megnézem magam.
 - Kinyithatod! - adott engedélyt Jade, én pedig megborzongtam az izgalomtól, ahogy felemeltem a szemhéjaimat.
   A tükörben álló nőt nem ismertem. Soha nem láttam még. A fenséges ruhaköltemény egyértelműen úgy volt megtervezve, amilyennek lennie kellett: a túl lapos testrészeimet kitöltötte, még a túl telteket laposabbnak tüntette fel. A csillogó, aprócska ezüstrózsát formázó rózsák elérték, hogy úgy tűnjön, mintha az egész testem dicsfényben fürdene. Az arc pedig... egyértelműen valaki másé volt. Az alapozó az összes látható bőrhibámat eltakarta, az ajkaim teltebbnek és puhábbnak tűntek a különleges, el sem tudom képzelni, mennyire drága szájfénytől. A sminkréteg egyértelműen kihangsúlyozta az arcszerkezetem előnyeit, a hátrányokat pedig elkendőzte.
   Furcsán tökéletesen néztem ki. A lányok harsány nevetései és kurjongatásai egyértelműen jelezték, hogy meg vannak elégedve. Utolsó simításként finom gyümölcsillatú parfümöt fújtak a nyakamra, a kulcscsontomra és a csuklóimra. Figyelmüket ezután már nem én kötöttem le, hanem az, hogy Lilyt, Perrie-t és Sophiát tökéletesre varázsolják - elvégre ők voltak a koszorúslányaim. Mindhárman az én ezüstrózsáim színében és csillogásában pompázó, teljesen ezüstszínű egybe ruhát kaptak, ami tökéletesen kiemelte mind Sophia tökéletes alakját, mind Perrie ezúttal épp ezüstszőke haját, mind pedig Lily visszafogott szépségét. Az ő sminkjük és hajuk passzolt az enyémhez, csak szerintem ők sokkal gyönyörűbbek voltak, mint én.
   Valaki kopogott. Felkaptam a fejemet, majd ijedten a tükörbe néztem, hogy nem ziláltam-e szét a hajamat, de szerencsére Perrie és Sophia elég hajlakkal rögzítették ahhoz, hogy ez egy atomrobbanás esetén se történhessen meg.
 - Harry az - mondta Danielle, aki ajtót nyitott. - Négyszemközt szeretne beszélni veled, Chloe.
   Társnőim összenéztek. Mindannyian tudtak arról az incidensről, amikor már Louis menyasszonya voltam, és mégis csókolóztam Harryvel. Ugyanakkor Tessa születésének napját leszámítva hónapokkal ezelőtt láttam utoljára. Amikor megszültem Tessát, megjelent ő is a srácokkal együtt az ágyam mellett, és még a karjába is vette a kisbabát. Úgy láttam, egy halvány mosoly fut át az arcán, mikor a kisbabára nézett, de nem tudtam kiolvasni, milyen érzelemnek köszönhetően. De hiányzott Harry. Senkinek, még magamnak sem mertem volna bevallani, mennyire hiányzott. Ugyanakkor féltem is tőle. Mit fog a fejemhez vágni, amivel összerombolja a boldogságomat az esküvőm napján? Mit fog tenni, amivel talán mindent tönkretehet? Mit fog reagálni arra, hogy Louishoz megyek hozzá, mikor ő, Harry is szeret engem, és én is szerettem - talán még most is szeretem - őt..? Mi lesz az, amivel minden önbizalmamat összetöri?
   Miért gondolok ilyesmire?, feddtem meg magamat. Hiszen ő Harry, az én Harrym. Göndör fürtjeivel és gödröcskés mosolyával ez a férfi mindig is a legjobb barátom lesz, akkor is, ha ő már nem érez így.
 - Engedd be, Dan - kértem, mire a többiek halálra válva pislogtak rám.
 - Chloe! - szólt rám megrökönyödve Perrie. - Emlékszel, hogy...
 - Igen, emlékszem, Pezz! - csattantam fel. - Akármit csinált is, Harry a legjobb barátom, és nem fog megerőszakolni, ha kettesben hagytok vele, én pedig nem fogok az esküvőm napján más férfival csókolózni! Nem adom rá becsületszavamat, mert fölösleges. Ismertek már ennyire, vagy nem? - néztem rájuk szúrósan.
 - De - hajtotta le a fejét Sophia. - Gyertek, lányok!
   Figyeltem, ahogy ők kimennek, Harry pedig belép az ajtón. Torkomban dobogó szívem mintha megállt volna egy pillanatra. Nem tudtam tenni ellene, hogy ilyen hatással volt rám, még ennyi idő után is. Igaz, az érzéseim már csillapodnak, de mégis gyorsabban kapkodtam a levegőt, mikor megláttam őt.
   Valamivel jobban nézett ki, mint mikor legutóbb láttam, de lehet, hogy ezt csak azért hittem így, mert akkor alig láttam valamit a kimerültségtől, vagy mert most öltönyben és fekete kalapban feszített. Fekete ingén csak a legalsó három gombot gombolta be, belátást engedve ezzel tökéletes mellkasára és az azt borító tetoválásokra. Elkaptam a tekintetemet. Ő pedig valószínűleg észrevette, mert épp az arcomat fürkészte. Tekintete mintha ködösebb lett volna, mint általában. Ivott, villant a fejembe a borzasztó gondolat, de nem szóltam érte. Hát persze, hogy ivott. Miért ne inna? Ha ezért is felelősségre vonom, a fejemhez vágja, hogy azért iszik, hogy elterelje a gondolatait és a fájdalmát, akkor pedig valószínűleg elsüllyednék szégyenemben - gyönyörű esküvői ruhámmal és óriási műgonddal kisminkelt arcommal együtt.
 - Gyönyörű vagy - tört fel belőle őszintén, és nem úgy nézett ki, mint aki csak hiteget.
 - A lányok kitettek magukért - sütöttem le a szememet, halványan elmosolyodva, ahogy eszembe jutott a buzgalmuk. Voltak percek, mikor úgy éreztem, ők izgatottabbak, mint én; nem mintha igazából ez lehetséges lenne.
 - Nem - rázta meg a fejét. - Te smink és észveszejtő ruhák nélkül is csodálatos vagy.
 - Harry - mondtam halkan, pedig már a számon volt egy 'köszönöm'.
 - Mi baj? Nem dicsérhetlek meg? - mosolyodott el gúnyosan. - Talán a dicséreteimre Tomlinson nem lesz féltékeny. Bár, ki tudja?
 - Fejezd be, légy szíves! - Éreztem, hogy könnyek lepik el a szememet, és vitézül küzdöttem, hogy ne sírjam el magamat. A smink talán vízálló, de egy menyasszony az esküvője napján csakis az örömtől sírhat. Hangomat nem járta át harag. Csak a mindent elsöprő bűntudat. Pedig nem értem, miért kell a lelkiismeretem ellen küzdenem. Ha Harryt választom, most Louist kéne itt látnom így, elkeseredve, reményvesztetten.
 - Tökéletes pár lettünk volna, remélem, tudod - nézett rám átható, közömbösnek tűnő tekintetével.
 - Hát ezért jöttél ide pont most? - néztem rá, immár dühösen. - Hogy megríkass az esküvőm napján? A napon, aminek tökéletesnek kéne lennie..? - Még mondtam volna sok mindent, de a kezét felemelve megállított.
 - Szóval azt hiszed, tönkretenni jöttem a nagy napodat - mosolyodott el. - Való igaz. Nem tévedsz, Chlo.
 - Kérlek, Harry, ne csináld!
 - Szerelem - folytatta, a kérésemet figyelmen kívül hagyva. - Tényleg egy átkozott dolog. Igen, ez egy átok, ugyanis ha te hívsz, én jönni fogok. Ha marasztalsz, maradni. Ha hinnem kell, akkor hinni. Te mit tennél meg értem, Chlo? - Bármit, akartam kiáltani, de nem hagyott rá lehetőséget. - Ugyan, tudjuk, hogy sosem hagynád el értem a gyerekedet és a vőlegényedet. Vagyis most már majdnem a férjedet. Mindegy. Azért jöttem, hogy elmondjam, nem hagyom ennyiben.
 - Micsodát? - kérdeztem, és a szám enyhén tátva maradt, miután kiejtettem a szavakat. Éreztem, hogy a térdeim remegni kezdenek a félelemtől.
 - Megbosszulom, amit műveltél velem, Chloe - villantotta rám gunyoros, dühös, ugyanakkor a maga módján még mindig elbűvölő mosolyát.
 - Tessék? - Éreztem, hogy elsápadok. Ez csakis egy rossz álom lehet.
 - Mielőtt találkoztam veled, senkinek nem hagytam, hogy befolyásoljon. Elvettem, ami kellett, aztán pedig ott hagytam az illetőt a francba, hogy ne tudjam megszeretni, hogy ne tudjon irányítani az érzéseimnél fogva. Te más voltál. Tőled nem tudtam szabadulni, bármennyire is szerettem volna. Soha nem tudtam másra gondolni, csak rád. Úgy éreztem, végre van valaki, akiért érdemes élnem, valaki, aki nem fog kihasználni, valaki, akinek nem fogom megbánni, hogy megengedtem, hogy a közelembe férkőzzön és a rabjává tegyen. Fogalmad sincs róla, milyen érzés volt, hogy ezek után mégsem engem választottál. Ne, ne mondd, hogy nem volt más választásod, mert igenis volt. Persze, miután Tessa megfogant, már nemigen, elvégre azt mégsem kérhettem tőled, hogy elvetesd a kisbabádat, de, ha igazán szerettél volna engem, akkor, ahogy Louis letérdel eléd, az arcába vághattad volna a tetves gyűrűjét ahelyett, hogy igent mondtál neki, a kurva életbe! - Harry megtántorodott a haragtól, ami tisztán kihallatszott a hangjából és az egész testéből is csak úgy sütött. Ösztönösen tettem felé egy lépést, de megtorpantam. Megtámaszkodott az ajtófélfában, és visszanyerte az egyensúlyát. Csak imádkozni mertem, hogy a többiek nem hallották meg, ahogy felemelte a hangját az imént. - De semmi baj, édes. Beletörődtem. Nem mondom, hogy már nem kellesz nekem, de kitaláltam egy jobb ötletet.
 - Harry... - Semmi mást nem tudtam kinyögni. A szavak a torkomon akadtak, de ismét nem volt alkalmam összeszedni magam, hogy végre mondjak valamit, ugyanis ismét beszédbe fogott.
 - A lányodat fogom az ujjaim köré csavarni - jelentette ki szenvtelenül. - Olyan boldog lesz mellettem, amilyen te sosem voltál, drága. Aztán pedig végignézheted, ahogy összetöröm és tönkreteszem őt! - Harry mellkasából dühödt, önelégült nevetés tört fel, én pedig úgy éreztem, mintha valaki több tonnányi súlyt aggatott volna a vállaimra. - De te csak ne aggódj emiatt, kicsim - nyújtotta ki felém a karját, hogy ujjaival gyengéden végigsimítson a hajamon. - Hiszen ma esküvőd lesz, és tökéletesen boldognak kell lenned, emlékszel? - Mosolygott rám álságosan, én pedig erőm végső maradékával kinyúltam, hogy lekeverjek neki egyet, de megragadta a csuklómat. - Ejnye, Chloe, az erőlködéstől még a végén elszakad a gyönyörű ruhád! - sziszegte érzéktelenül, és elengedett, majd kiviharzott a szobából.
   Ajkaim megremegtek az előtörő, könny nélküli zokogástól. Hisztinek is lehet nevezni, ha úgy tetszik. Nem akartam gyengének tűnni. Nem akartam, hogy ennyire fájjon. De a legrosszabb mégsem ez volt. Hanem az, hogy fogalmam sincs, valójában mit szeretnék. Mi az, ami boldoggá tenne.
 - Louis - mondtam hangosan, még mindig remegő hangon és sírással küszködve. - Louis! - ismételtem csökönyösen, és a könnyfátyol miatt csak halványan érzékeltem, ahogy a lányok visszajönnek a szobába.
 - Chloe, mi a baj? - kérdezte feldúltan Perrie, és kinézett az ajtón, gondolom, hogy utolérje, és felelősségre vonja Harryt, de ő már messze járhatott, mert a szőke lány visszafordult hozzám, és letérdelt mellém.
   Akkor vettem észre, hogy térdelek. Fel sem tűnt, hogy a lábaim mikor mondták fel a szolgálatot. A lányok megkönnyebbült arckifejezéséből ítélve a ruha nem lett piszkos és nem is szakadt el sehol, de ez nem változtatott a tényen, hogy összetörtem. Továbbra is Louis nevét ismételgettem, hol suttogva, hol kiabálva, Perrie, Sophia és a többiek pedig tanácstalanul próbáltak megnyugtatni.
 - Muszáj szólni Louisnak! - sóhajtott Danielle, miközben végre felállítottak a padlóról, és leültettek a kanapéra.
 - Balszerencsét hoz, ha a vőlegény látja a... - akadékoskodott Perrie.
 - Nézz már rá, Pezz! - mutatott felém Sophia aggódva. - Kit érdekel a hagyomány?
 - Chloe, mit mondott neked Harry? Mit csinált veled?! - rázta a vállamat finoman Leigh, de megráztam a fejemet.
   Ez nem olyan dolog, amit elmondhatnék a barátnőimnek. Szívből szeretem őket, és tökéletesen megbízom bennük, pont annyira, mint Lilyben, de ez... Ezt még önmagamnak sem bírtam bevallani, nemhogy másoknak beismerni..!
   Felnéztem, hogy lássam, ahogy Lili elszalad. Nem egészen egy perc múlva érkezett vissza, nem egyedül. Mögötte Louis törtetett be a helyiségbe, arcán mérhetetlen aggódás. Odajött hozzám, letérdelt elém, és a kezei közé fogta arcom, nem törődvén Perrie és Jade siránkozásával, hogy esetleg elkenheti így a sminkemet.
 - Lányok, kérlek, hagyjatok magunkra, rendben? - nézett rájuk futólag, de azonnal vissza is fordult felém, hogy kék szemeivel szinte átfúrja a bőrömet. Mindig ezt csinálta. Bizseregni kezdett az arcom a pillantásától.
   Tették, amit kért. Kezeimet Louis az arcomon pihenő kezeire tettem, hogy megszoríthassam őket.
 - Mi baj van, Annie? - Az utóbbi hónapokban vált szokásává, hogy amikor nagyon aggódik értem, a második nevemen szólít. Olyan jólesett az ő ajkáról hallani a nevemet..!
 - Harry - nyögtem, próbálván összeszedni kusza gondolataimat. Nehezen ment. - Azt mondta, bosszút fog állni Tessán.... Miattam, Louis! És...
 - Nem miattad - vágott közbe lágyan, olyan halkan, hogy először azt hittem, rosszul hallottam. - Miattam van. Én mondtam meg neki, hogy amikor még vele jártál, és egy éjjel melltartóban jöttél le a konyhába, megcsókoltalak...
 - Te... Te tudtál erről, és nem mondtad el? - meredtem rá kikerekedett szemekkel. Számtalan kérdés ötlött fel a fejemben szavai hallatára, de ez volt a legelső, amire hallani akartam a válaszát.
 - Miért zaklattalak volna fel? Végre boldog voltál egy kicsit, és nem akartam, hogy felizgasd magad, elvégre terhes voltál, és...
 - Louis! - néztem rá elkeseredetten. - Ezt nem hiszem el!
   Persze, tudtam, hogy igazat beszél, mert ha a hangja nem árulta volna el kétségbeesését, hát megtették volna helyette a szemei. Ez a kék, gyönyörű szempár, amit úgy szeretek.
 - Ann, légy szíves, értsd meg, nem tehettem mást! A fenébe már, el akartam mondani, nem akartam, hogy így tudd meg, a rohadt életbe! - Szitkozódva felállt, és láthatóan nem rám volt dühös, hanem magára vagy fogalmam sincs, kire. Két kézzel a hajába túrt, ahogy mindig tette, mikor dühös vagy feldúlt volt.
 - Lou - nyújtottam felé a kezem, és bátorítóan megszorítottam a karját. - Nem haragszom, csak... annyira meglepődtem, és nem vagyok képes gondolkodni, hiszen minden olyan hirtelen jött, és pont ma, és úgy... a földbe döngölt, tényleg. De nem akarom, hogy ma erre kelljen gondolnunk. Persze, nyilván fogunk rá gondolni, de ne hagyjuk, hogy Harry csessze el életünk legszebb napját, rendben..?
 - Rendben van - mosolyodott el, és ismét két keze közé fogta arcomat, hogy lágy csókot leheljen ajkaimra. - Ha nincs más, akkor távoznék. A lányok már most égnek a türelmetlenségtől, hogy kijavíthassák a sminkedet, amit az imént csesztem szét.
   Elnevettem magam. Mindig ezt tette velem. Akár a legapróbb, legártatlanabb megjegyzése hallatán is csorgott a könnyem a nevetéstől. Ő pedig velem nevetett. Ő, akit teljes szívemből szeretek, és akivel ettől a naptól fogva soha nem kell elengednünk egymás kezét.



Részletek a 2.évadból: 

2. évad, 1. fejezet: Végzetes félreértés 

Chloe

Az esküvőt egy tökéletes helyen tartottuk meg. Mielőtt idejöttünk, fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz az, de mikor rájöttem, nem tudtam többé letörölni a mosolyt az arcomról. Élénken élt még az emlékezetemben a nap, amikor Louissal és a többiekkel elmentünk arra a helyre az erdőben, a folyóparton, és ahol a hullócsillagokat figyelve azt kívántam, bár jobbá tehetném Louis életét.
   Most pedig itt vagyunk. Nem csak Louis, a bandatársai, a testvéreim és én, hanem mindenki, aki bármilyen módon kötődik Louishoz vagy hozzám. Kivéve persze Adele-t és Richardot. De azt hiszem, ezen lélekben már túltettem magamat. Leginkább csak az izgatott, hogyan fogok én apu karján átvonulni a hófehér szőnyegen, ami a fűre volt leterítve, a végénél pedig gyönyörűen kialakított, ideiglenes "oltár" állt. Már az összes vendég itt volt. Tekintetem találkozott a vendégekével, akik már mind helyet foglaltak a szőnyeg mellett helyet foglaló számtalan asztal mellett. Ott volt Louis mindegyik testvére, az anyukája és a nevelőapja, és Niall, Zayn, Liam, sőt, még Harry egész családja is, kiegészülve az összes ismerősünkkel és barátunkkal - ott volt Louise, Lux, Ashton, Calum, Luke és Michael, az én családom, mindenki, akit ismertem. Leigh, Jesy, Danielle, Sophia és Jade feltartott hüvelykujjal és fülig érő szájjal jelezték, hogy szuper leszek.
   Nem is beszélve a rajongókról. Az összes Directioner, aki Londonban élt - vagy majdnem az összes - eljött ma, hogy együtt ünnepeljenek velünk. Hátrébb, az asztalok mögött pár méterre toporogtak izgatottan, de szerencsére nem videóztak és nem fotóztak, mert nem jöhettek be úgy, hogy bármilyen kütyü is lett volna náluk. Ehhez maga Louis ragaszkodott. Rettentően hálás voltam neki érte.
   Apa mellém állt, és felém nyújtotta a karját. Sóhajtva fogadtam el, és ahogy felcsendült a zene, lassan megindultunk. Perrie tanácsa szerint mindenkire, aki mellett elhaladtam, félénk mosolyt villantottam, ezzel kifejezve tiszteletemet és hálámat irántuk. Jay, Fizzy és Lottie tekintetében könnyekre bukkantam, ahogy a legtöbb Directionerében is, de ahogy Harry mellett elhaladtam, még a nem létező önbizalmam is porba hullott, és lesütöttem a szememet, mert éreztem: ha megpróbálok rámosolyogni, vicsorgás lesz belőle.
   De a szívem mégis csak egyetlen személy miatt zakatolt. Nem volt nehéz kitalálni, ki az. Mielőtt odaértem volna Louis elé, nem tudtam elnyomni őszinte mosolyomat, mikor a saját családom tagjai mellett haladtam el. Liam karjai között fészkelt Tessa, érdeklődve figyelve, hogy mi történik körülötte. Liam volt a keresztapja, és amióta megkapta ezt a tisztséget, le sem teszi a kicsit. Nem is bánom, hiszen legalább Liam lelkesedése valamelyest pótolhatja azt az utálatot, amit a baba az apja egykori legjobb barátjától kap.
   De akkor sem hagyhatom itt hetekre, hogy nászútra menjek, s míg a kislányomról és a kisöcsémről mások gondoskodnak, én szórakozom. Megbeszéltem már ezt Louissal: ő is egyetértett velem. Majd egyszer, amikor lesz időnk, és semmilyen kötelezettség nem tart itt minket, kihasználjuk az adandó alkalmat, és elmegyünk egy fergeteges nászútra, de most biztosan nem. Ez így van rendjén.
   És így, hogy Harry bosszút esküdött, mindent egészen máshogy látok. Hiába tudom, hogy egy csecsemőt nem lenne képes bántani, már a gondolatától is irtózom annak, hogy hetekre itt hagyjam az alig egy hetes csöppséget. A kisebbik probléma, hogy rajtam kívül senki nem tudja szoptatni. A nagyobbik, hogy képtelen lennék magára hagyni egy ilyen védtelen teremtést. Úgy meg pláne, hogy tudom, Liam és a családom is minden fenntartás nélkül rábízná a picit Harryre, míg mi nem vagyunk otthon, elvégre ők még nem tudnak róla, hogy Harry pszichopata lesz.
   Fejemben begyakorolt, saját írású fogadalmam szavai visszhangoztak, miközben kecsesen, a Sophia által betanított módszereket alkalmazva raktam egyik lábamat a másik után. A gyomromban csapdosó lepkék egy pillanatra sem tartottak pihenőt, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy megfulladok a különleges, számomra szokatlan felépítésű öltözék szorításában.
   Tudtam, hogy amint megállok vőlegényem előtt, aggodalmamat a boldogság váltja majd fel. Így is történt. Szokásomhoz híven elvesztem a kék szemek sugarában, és fogalmam sem volt, hogy a pap mit mond. Tekintetem találkozott a tanúm, Sophia tekintetével, és Louis tanújáéval, Harryével is. Előbbi nem tudta leküzdeni előtörekvő könnyeit, az utóbbiéból pedig csak úgy sütött a harag, a megvetés, az undor és a sértettség. Nem tudom, Louis hogyan vette rá, hogy legyen a tanúnk, de eddig valóban nem tett egy rossz megjegyzést sem, szóval vőlegényem valami igen hatásos módszert alkalmazhatott annak érdekében, hogy a göndör férfi fogja vissza magát. Elismerésem...
 - Louis, elfogadod-e az itt megjelent Chloe West-et feleségedül? Fogadod-e, hogy mellette állsz majd egészségben, betegségben, jóban, rosszban?
 - Igen - vágta rá mosolyogva Louis. Elvesztem a mosolyában.
 - És te, Chloe, elfogadod-e Louis Tomlinsont férjedül? Ígéred, hogy mindig mellette állsz majd, bármi történjék is?
 - Halálom napjáig. Megígérem - feleltem halkan, mire Louis arcát beragyogta az öröm kifejezése.
   Kezeim akaratlanul is Louis kezei után nyúltak, ő pedig készséggel meleg, kissé érdes, mégis puha tenyerébe fogta ujjaimat.
 - Chloe - nézett rám áthatóan. - Fogalmam sincs, miért jutalmazott meg engem az isten azzal, hogy találkozhattam egy olyan lánnyal, mint amilyen te vagy. Mikor először megláttalak, még nem tudtam, mennyire nem tudok nélküled élni. Azt viszont azonnal elismertem, hogy egy lapon sem lehet téged említeni azokkal a lányokkal, akiket egész életem során ismertem. Százszor különlegesebb, csodálatosabb vagy náluk. Tisztában vagyok vele, hogy akár ezer évig élhetek, akkor sem érdemelhetem ki, hogy egy olyan nő a feleségem, mint te, de hidd el, Chlo, igyekezni fogok, hogy mind neked, mind a kislányunknak, Tessának is olyan tökéletesen boldog életet adjak, amilyet egy férj és apa csak tud. Ha valaha bánt valami, hidd el, megteszek én bármit, hogy ismét mosolyogni lássalak! Teljes szívemből szeretlek, akkor is, ha száz csatát is kell megvívnom, amíg végre örökre a karjaimban tarthatlak.
   Nem tudtam megszólalni. A lélegzetem is elállt szavai hallatán. Tudtam, hogy most én jövök. Elfelejtettem minden szót, amit megjegyeztem, hogy elmondhassam itt és most. Nem jutott eszembe, hogy kezdődik. Mégis beszélni kezdtem.
 - Louis - szedtem össze magam, és határoztam el, hogy szívből fogok beszélni, és azt fogom mondani, ami először eszembe jut, nem azt, amit megtanultam. Nem is volt választásom, tekintve, hogy a betanult szavak nyomtalanul eltűntek a fejemből. - Sosem mertem volna álmodni róla, hogy itt leszek veled. Annyi minden történt már velünk, amit sosem tudnék elfelejteni, mert amióta az életembe csöppentél, egy perc nyugtom sincs, de csak jó értelemben. Olyan szenvedélyt és boldogságot hoztál az életembe, amit nem lehet elégszer megköszönni. Talán voltak mélypontok, és sokszor összevesztünk, de visszanézve ezekre már tudom: ha a legkisebb vitában is máshogy fogalmazok meg valamit, ma nem lennénk itt mi ketten. A világ talán nem érti a szerelmünket, de én tudom, hogy még akkor is téged foglak szeretni, amikor már megöregedtem és megőszültem.
 - Akkor is te leszel a legdögösebb nő, akit ismerek - vigyorodott el ő, mire a közönség tapsolni és ujjongani kezdett. Az összegyűlt Directionerek már mindannyian az egereket itatták, és a meghívottak nagy része is. Apa a tenyerébe temette az arcát, hogy észrevétlenül törölje le a könnyeit. Elmosolyodtam.
   Louis az ujjamra húzta a gyűrűt, én pedig az övére a párját.
 - Ezennel férj és feleség vagytok! Megcsókolhatjátok egymást - jelentette ki az atya, mi pedig örömmel tettünk eleget a kérésének.
   Louis ajkai az enyémeken olyan érzést keltettek, mintha oda teremtették volna őket. Olyanok vagyunk így, mint a két egymáshoz passzoló kirakós darab - ujjai a tarkómat simogatják, másik kezével a derekamnál fogva magához húz, én pedig a nyaka köré fonom a karjaimat, és úgy csókolom, mintha soha nem akarnám elengedni. Hiszen így is van.
   Összességében azt gondolom, még sosem voltam ennyire boldog. Louissal kéz a kézben indultunk el az ideiglenesen felállított táncparkett felé.A zene elindult, ő pedig a karjait a derekamra helyezve olyan szorosan húzott magához, ahogy csak lehetett. Karjaimat a vállára tettem, és a zene ritmusára táncolni kezdtünk. Hirtelen úgy tűnt, mintha rajtunk kívül senki nem lenne itt. Most csak mi ketten voltunk a világon, és nem érdekelt senki sem, csak a férjem.
   Egészen addig, míg a szám le nem ment, és Luke felkért. Most még Louis sem vágott pofákat, mosolyogva engedte át a következő táncot a szőkésbarna hajú srácnak. Táncoltam még apuval, Zaynnel, Niall-lel és Liammel is... és Harryvel is. Szó nélkül állt meg mellettem, és nem volt hajlandó felkérni. Így, mikor kezdetét vette az újabb dal, én léptem mellé, és fogtam meg a kezét.
   Nem akartam most arra gondolni, hogy mit tett, vagy mit szándékozik tenni. Nem érdekel, mennyire gyűlöli a férjemet, a lányomat és engem. Nem akartam tudomásul venni, hogy köztünk mindennek vége. Én csak... azt akartam, hogy a kezem az ő óriási, érdes, meleg kezében lehessen, és a keze a derekamon. Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle. Lehet, hogy jobban szeret engem, mint Louis. De én Louist szeretem jobban. És ez nem egy verseny. Nem az alapján választok, hogy az én érdekeim mit diktálnak, hanem az alapján, hogy a szívem merre húz. Sokkal könnyebb lenne a lelkiismeretem, ha Harryt választom és Louissal szakítok. De abba belehaltam volna. Mert míg Harry hiányzik, amikor nincs velem, Louis nélkül csupán fél ember vagyok. Tessa és Louis nélkül pedig már csak harmadember, ami még rosszabbul hangzik.
 - Remélem, tudod, hogy még most is akármit megtennék érted - súgta a fülembe Harry, hogy csak én halljam.
 - Akkor tegyél le a bosszúdról.
 - Utána visszakaplak? - tudakolta.
 - Tudtommal Louis felesége vagyok. És eszem ágában sincs bárkivel is lenni rajta kívül.
   Az arca megkeményedett. Összeszorította a fogait.
 - Akkor nem teszek le a bosszúmról.
 - Mintha azt mondtad volna, hogy akármit megtennél értem! - fakadtam ki kétségbeesetten.
 - Akármit - vágta rá. - De csak akkor, ha megint az enyém leszel. Őszintén, mi nem tetszett abban az időszakban, amikor együtt voltunk? Miben voltam rosszabb, mint Louis, hogy őt választottad helyettem? Jobb volt az ágyban? Jobban csókolt? A rohadt életbe, áruld már el nekem, mit csesztem el akkor! Nem érdekel, hogy már nem csinálhatom vissza, akkor is tudnom kell!
 - Nem veled van a baj, Harry - suttogtam. - Te tökéletes voltál, és most is az vagy, akkor is, ha gyűlölsz. Olyan férfi vagy, akit én soha nem érdemelnék meg. Louist sem érdemlem meg, de valami isteni csoda folytán kölcsönösen egymásba szerettünk. Őt választottam, mert nem lett volna szívem magamhoz láncolni téged. Téged, aki szinte már túlvilágian jó vagy. Louis és én is, de leginkább én, önzőek vagyunk. Te viszont... nem ebbe a tökéletlen világba tartozol. Tudom jól, mennyire hülyén hangzik most ez, de már nem tudom magamban tartani, Harry.
   A zene elhallgatott, és én léptem volna el, hogy odébbálljak, de Harry gyengéden, mégis határozottan - azzal a szeretettel, ami mindig is csak úgy sütött a mozdulataiból, amikor hozzámért - visszatartott.
 - Maradj még - lehelte, és zöld szemeitől egyszerűen nem tudtam elszakítani a pillantásomat.
   Egy újabb keringő csendült fel, de Harry nem úgy nézett ki, mint aki egyáltalán felfogta, hogy valamilyen zene szól. Csak engem nézett. Fogalmam sem volt, mit érezhet. Sem az arcáról, sem a szeméből nem tudtam kiolvasni semmit. Sóhajtva helyeztem a vállára a kezemet, hogy táncolni kezdjünk.
 - Nem vagyok tökéletes - mondta halkan. - Nem gyűlöllek. És nem te nem érdemelsz meg engem, hanem pont én nem érdemellek meg téged. Mégis képes lettem volna egy életre magamhoz láncolni, mert igenis önző vagyok, akármit gondolsz is rólam. És legfőképp, nem hangzik hülyén, amiket mondasz...
 - Hagyd abba - könyörögtem elkeseredve, mert minden egyes szavával egyre inkább erőt vett rajtam a csüggedés. Akkor nem tudtam, mi ez az érzés, de évekkel, évtizedekkel később már biztosan tudtam, és be is mertem vallani, ki mertem mondani: azért érzek csüggedtséget és magányt, mert abban a pillanatban a tudatalattim már rájött, hogy rosszul döntöttem. Nem Louist kellett volna választanom. Hanem Harryt. Egyedül Harryt...
   Félreértette. Elengedett, és láttam, ahogy ökölbe szorítja a kezét.
 - Láthatóan unod a dumáimat - vigyorodott el keserűen. - Nem zavarlak tovább, hercegnő. Ja, és gratulálok az esküvőhöz! - indult el botladozva, le a táncparkettről, nem törődve azzal, hány táncoló párnak ütközik neki.
 - Hova mész? - kiáltottam utána, borzasztóan szomorúan, ugyanis ahogy Harry kezei már nem tartottak szorosan, a térdeim remegni kezdtek, és kicsit olyan érzésem volt, mintha valaki kést forgatna bennem.
 - Inni - ordította vissza őrjöngve. - És szerzek magamnak egy ringyót, aki eltereli a figyelmemet. Nem is, inkább kettőt - tette hozzá undorodva, mintegy mellékesen, mintha a kedvező időjárás milyenségét állapítaná meg.
 - Harry... - akartam kiáltani, de rájöttem, hogy a hangomból már csak egy halk, remegő nyüszítés maradt.
   Gondolatok százai férkőztek a fejembe, de mindegyik olyan rohadt elkeserítő és reménytelen volt, hogy éreztem, valamit nekem is kezdenem kéne magammal. A süteményektől és italoktól roskadozó asztalokhoz mentem, és, bár nem sokat értettem az alkoholhoz, rögtön a számomra normál esetben legelrettentőbb kinézetű italt választottam ki. Nem is láttam a címkéjét, csak megérzésre döntöttem. Legszívesebben rögtön meghúztam volna, de ügyelve menyasszonyi udvariasságom megtartására, választottam magamnak egy talpaspoharat, és teletöltöttem a csípősen bűzló, színtelen anyaggal.
   Úgy éreztem, mintha szétmarná a nyelőcsövemet és a szájüregemet, és éreztem, hogy az ajakfényemet is pillanatok alatt megsemmisíti, de nem érdekelt. Éreztem, ahogy a bőröm mintha bizseregni kezdene, és olyan volt, mintha valaki tábortüzet gyújtott volna a gyomromban. Kezeimmel az asztal szélére támaszkodtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne hányjam el magam, amikor Louis megjelent mellettem.
 - Jól vagy? - tudakolta aggódva. Imádtam a hangját, most mégis felfordult tőle a gyomrom. Vagy lehet, hogy csak a vodkától? Már nem volt erőm gondolkodni ezen, és nem is lett volna értelme. - Láttam, hogy Harry elrohant. Anne próbált beszélni vele, hogy mi baja, de Harry egyszerűen kikerülte és faképnél hagyta. Mit mondott neked? - Valamiért úgy éreztem, mintha Louis számon akarná rajtam kérni, hogy egyáltalán miért állok szóba Harryvel. A hangja követelőzőnek hangzott.
 - Hagyjuk a fenébe - legyintettem fújtatva, és visszafordultam az asztalhoz, hogy töltsek magamnak még egy pohár piát.
 - Chloe, te... iszol? - fintorodott el rémülten Louis. - Azt hittem, ezt csak én csinálom, mikor el akarom terelni a gondolataim! Kicsim, mi baj van?
 - Semmi baj nem lenne, ha nem piszkálnál - nevettem rá gúnyosan, és éreztem, hogy megszédülök és megtántorodok. Louis persze elkapott, és segített, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. A tetves esküvői ruhában szinte megfulladtam. A fenébe már, mit keres rajtam ez a rakás szar?!
 - Épp meg akartam kérdezni, hogy idehozzam-e Tessát, de lehet, hogy most nem kéne - vakarta a fejét Lou.
 - Miért nem? - néztem rá kikerekedett szemekkel. Remegő kezeim közül félő volt, hogy kicsúszik a vodkásüveg és a pohár.
 - Fejezd be, Ann! - szólt rám, és határozottan kivette a kezemből mindkettőt, és az asztal másik felére tette, ahol nem érhettem el.
 - Add vissza azt a rohadt piát! - követeltem fennhangon, és nyúltam volna utána, de megragadta a karomat.
 - Figyelj - simított végig ujjaival az arcomon, mire borzongás járt végig a testemen; akármennyire gyűlöltem most magamat, Louis érintése még így is ezt hozta ki belőlem. - Tudom, hogy fáradt vagy, és felzaklatott Harry. Gondolom, a bosszújával. Ki fogok találni valamit, rendben? Megoldom ezt. Meggyőzöm, hogy hagyjon bennünket békén.
 - Ne! - kiáltottam fel. Nem érdekelt, hogy több vendég is értetlenül felénk nézett. - Megérdemlem, amit művelni akar.
 - Tessék?! - nézett rám kikerekedett szemekkel.
 - Tudom, hogy Tessa életének megkeserítésén keresztül akarja elérni, hogy mi érezzük magunkat szarul. De még így is megértem... és megérdemlem, Louis.
 - Ezt nem mondhatod komolyan!
 - Pedig de. Add vissza azt az üveget! - kértem újból.
 - Hazaviszlek - rázta a fejét, figyelmen kívül hagyva a kérésemet.
   Ahogy a derekamra tette a kezét, és maga után húzott, éreztem, hogy nincs esélyem küzdeni ellene. Minek küzdjek? Mostantól akármit teszek, Louis velem marad. Nem tudom lerázni magamról, és nem is tehetem meg. Mi történne akkor Tessával? Kárba veszne az egész esküvő és a gyönyörű fogadalmaink is, és az egész ország rajtunk, de leginkább Louison röhögne, ha elhagynám. Nem Harryvel kéne törődnöm. Hanem a családommal - akik megmaradtak. Apával, a nagyszüleimmel, Lilyvel, Luke-kal, Zane-nel, Louissal és Tessával.
   De még ezek a gondolatmenetek sem segítettek a magányomon. Rohadt egyedül éreztem magam, annyira, mint még soha.
   Hol lehet most Harry..?


2. évad, 3. fejezet: Mindened hiányzik 


Chloe

 - Mit szólnál egy medencés partihoz? - fordult felém váratlanul Louis, miközben továbbra is szorgalmasan kavargatta a rábízott levest. - Áthívhatnánk a srácokat.
 - Csodás ötlet. De akkor énekelni is fogtok! - jelentettem ki. - Imádom a számaitokat, még most is.
 - Javíthatatlan vagy - húzott közelebb magához mosolyogva.
 - Lou, a kaja...
 - Jól van, na - biggyesztette le kisfiúsan a száját, ahogy visszatért a munkájához.
   Már szeptember 20-a volt, és kezdett hűvösre fordulni az idő, az előrejelzések szerint viszont ma és holnap még jó idő lesz. A kertben lévő medencét pedig eddig még egyszer sem próbáltuk ki, úgyhogy éppen itt volt az ideje.
   Az ebéd elkészítése után körbetelefonáltam a csajoknak, míg Louis a volt bandatársainak. Nem mertem megkérdezni, hogy Harryt is meghívta-e. Fogalmam sem volt, hogy akarom-e egyáltalán, hogy a göndör hajú srác is jöjjön, de azzal is tisztában voltam, hogy nincs választásom: Harry ugyanúgy a családomhoz tartozik, mint Zayn vagy Niall. A különbség mindössze annyi, hogy Niall vagy Zayn nem okoznak nekem álmatlan éjszakákat és hisztérikus bűntudatrohamot, míg Hazza igen.
 - Szuper - mosolyogtam a karomban ringatott öcsémre. - Szóval van rá fél órám, hogy valami kaját csináljak a vendégeknek.
 - Ugyan már, nem enni jönnek - nyugtatott meg a mellettem álló Louis. - És különben is, rendelünk néhány pizzát meg üdítőt, és minden tökéletes lesz. Nem a cselédem vagy, hanem életem szerelme.
 - Néhány? - horkantam fel, utolsó mondatát elengedve a fülem mellett. - Niall-t is meghívtuk, elfelejtetted?
 - Akkor sok pizzát - egyezett bele, és felnevetett.
   Leköltöztettem Tessát és Zane-t az udvarra, és gondoskodtam róla, hogy tökéletesen érezzék magukat. A szobánkba mentem, hogy felvehessem a fürdőruhámat, és Louis is éppen akkor húzta fel a fürdőnadrágját. Elpirulva léptem a ruhásszekrényemhez, és találomra húztam ki a legelőször a kezembe akadó bikinit. A fekete cucc szerencsére pont az én stílusom volt: se nem kirívó vagy kurvás, se nem apácás.
 - Muszáj kínoznod? - nézett rám könyörgőn Louis, mikor megfordultam, és végignézett rajtam.
 - Miért, mi ebben a kínzás? - fordultam körbe ismét. - Egy ilyen tökéletes pasi csak ne próbáljon engem beetetni azzal, hogy nem találhatna nálam sokkal csinosabb lányt is.
 - Ezt meg sem hallottam, édes - húzott magához. - Tökéletes vagy. A többi nő csak próbál a nyomodba érni, de nem sikerül nekik.
 - Hazudós vagy, tudod? - fejtettem le magamról a kezeit, és sétáltam le az udvarra. A srácok nemsokára megérkeznek.
 - Rendeltem pizzát - mondta Lou, ahogy kisvártatva ő is csatlakozott hozzám. - A medence pedig készen áll. Nem akarsz csobbanni egyet, mielőtt a többiek megjönnek?
 - De igen - vágtam rá vidáman, és megsimogattam a babakocsijukban alvó apróságokat.
 - Ne aggódj, senki nem fog beszökni a kertünkbe, és elrabolni két csecsemőt - nyugtatott meg komolyan Louis, és megfogta a kezem, hogy maga után húzzon. - Eldöntheted, hogy magadról ugrasz be, vagy én doblak be - ajánlotta fel, mikor megálltunk a medence szélénél.
 - Milyen nagylelkű lettél, Tommo - böktem oldalba. - Én ugrok.
   Kijelentésemnek eleget téve az ugródeszka létrája felé vettem az irányt. Vigyázva szedtem a fokokat, és mikor megálltam a deszkán, a szememet lehunyva élveztem ki a kellemes, melengető napsugarakat. Támadt egy ötletem. Igaz, nem épp humoros, de most valamiért ismét felülkerekedett a bennem élő kamaszlány, és muszáj volt kipróbálnom. Lendületet gyűjtöttem, és a magasba szökkenve kezdtem zuhanni a kellemesen meleg víz felé.
   Megint az az érzés kerített hatalmába, amit még régebben - mintha egy másik életben lett volna - éreztem, ha ejtőernyős ugrást hajtottunk végre Luke-kal, vagy csak sziklapartokról ugráltunk be a több tíz méter mélyen fekvő vízbe. Azt sem kérdeztem meg Louistól, hogy Luke-ékat meghívta-e...
   A becsapódás kiábrándító volt, ugyanakkor jó érzés is. A lendülettől egészen a medence aljáig lementem, de ez is a tervem része volt. Próbáltam mozdulatlan maradni, és a szemeimet becsuktam, mintha elájultam volna. A vízen keresztül is hallottam, hogy Louis a nevemet kiáltja, majd egy hatalmas csobbanás kíséretében a vízbe veti magát. Éreztem, ahogy erős karjai a derekam köré fonódnak, majd felrántanak a felszínre. Még mindig próbáltam eszméletlennek tettetni magam, bár a nevetés lassan fojtogatni kezdett.
 - A fenébe, Annie, jól vagy? - kérdezgette, miközben szabadon hagyott tincseimet söpörte félre az arcomról, és lágyan megrázott.
   Kitört belőlem a nevetés, és bármennyire megharagudtam volna Louisra, ha ő viccel meg engem hasonlóan, ezt muszáj volt átélnem. Louis egy pillanatra megdermedt, és azt vártam, hogy ő is elneveti magát, de nem tette. Helyette rám ordított.
 - A rohadt életbe, mi ütött beléd, Chlo? Mégis mire volt jó ez? Soha ne merd ezt tenni velem még egyszer, megértetted?! A picsába már, felfogod egyáltalán, mennyire megijedtem?!
   Gombóc szorult a torkomba, és éreztem, hogy közel állok a síráshoz. A két kicsi sírni kezdett, mire én szó nélkül kihúztam magam Louis karjai közül, és kiszálltam a medencéből. Louis nem szólt utánam. Nem követett. Tudtam, hogy igaza van, és boldoggá tett, hogy ennyire fontos vagyok neki, de... annyira megijedtem tőle, mikor kiabálni kezdett, mint még soha semmitől. Hallottam Zayn hangját, ahogy azt kiáltja, hogy megjöttek, én viszont csak a babakocsihoz léptem, és próbáltam megnyugtatni a piciket.
 - Chloe! - pattant oda mellém Niall. - Sziasztok! - nyomott puszit az arcomra, és rögtön Tessát kezdte dicsérni, hogy milyen gyönyörű lány lesz belőle.
 - Szia, Niall - öleltem magamhoz erőltetetten mosolyogva, de igyekeztem úgy visszafordulni a babakocsihoz, hogy Niall ne láthassa meg az arcomat.
 - Hé, mi baj van? - kérdezte aggódva.
 - Tényleg semmi - ráztam a fejem, és a babakocsi mellett álló asztalkáról elvettem a fekete napszemüvegemet, hogy legalább az arcom egy részét eltakarjam vele. - Csak... hülyeség az egész.
 - Az egész? - nézett rám a szemöldököt ráncolva. - Milyen egész? Ugye nem vesztetek össze Louissal?
 - Mondom, hogy nem! - És ez nem hazugság. Azt még nem lehet összeveszésnek nevezni, amikor csak az egyik fél ordítja le a másikat, vagy igen?
 - Hát itt az én gyönyörűségem! - jelent meg mellettem Liam, és megkérdezte, hogy átveheti-e Tessát. Elmosolyodtam a rajongásán, és boldogan hagytam, hogy foglalkozzon a lányommal.
 - Szia, Chlo - ölelt magához Zayn, majd Danielle és Sophia is.
 - Pezz nem ért rá, tudod, most veszik fel az új albumot - magyarázkodott Soph.
 - Tudom, semmi gond - mosolyogtam rá. - Menjetek a medencéhez, azt hiszem, most jött meg a pizza, Louis azért ment a bejárathoz.
 - Minden rendben? - érdeklődött csendesen Harry.
   Szokás szerint semmit nem tudtam kiolvasni a vonásaiból, és lehet, hogy úgy áll a dolog, hogy jobb, ha nem tudom, mi járhat a fejében. Az ölemben fekvő Zane kinyitotta nagy, kék szemeit, amiket az anyukánktól örökölt, és, ahogy Harryre nézett, ismét elsírta magát, pedig az előbb már csendben volt.
 - Állítólag a babák kiszúrják a bunkó és gonosz alakokat - vigyorodott el keserűen Hazz.
 - Megjegyezhetem, hogy egy éve ilyenkor még te voltál a legrendesebb és legjószívűbb srác, akit ismertem, vagy még ezért is letéped a fejem? - néztem rá.
   Nem számítottam rá, hogy elmosolyodik. Olyan régen láttam utoljára őszintén mosolyogni, hogy úgy éreztem, mintha most látnám mosolyogni először. Ilyenkor a vonásai ellágyultak, és megjelentek arcán a kedves, jól ismert gödröcskék is, amiket úgy szerettem. Rájöttem, hogy nem ismerek olyan embert, aki jobban megérdemelné a boldogságot, mint Harry. Komolyan, az összes ember közül, akivel beszélőviszonyban vagyok, ő az egyetlen, aki annyira boldogtalan, mint amennyire megérdemelné, hogy boldog legyen.
 - Miért nézel így? - ráncolta aranyosan a szemöldökét, és ezúttal nem volt ott az a bunkó él a hangjában.
 - Csak... annyira jó érzés, mikor mosolyogsz.
   Elfintorodott.
 - Az viszont nem jó érzés, hogy a pillantásodtól úgy érzem, mindjárt megcsókollak. Szerintem tökön rúgnál érte, jól mondom? Pont, mint ahogy Louist is megrúgtad, mikor rád mászott, pedig velem jártál?
 - Tudod, mit? - vakkantottam oda neki, miközben befejeztem Zane peluscseréjét. - Nem jó érzés, mikor mosolyogsz, oké? Rühellem azt az érzést, hogy a történtek ellenére is hibásnak érzem magam, pedig semmi rosszat nem tettem! Választottam, Harry, miért nem bírod felfogni? Választottam, mert jobban szeretem Louist, mint téged, és mert ő nem keresne minden lehetséges alkalmat arra, hogy bűntudatot ébresszem bennem, ha ő lenne a te helyzetedben! Előtted áll az egész életed, nem kell folyton a nyakamra járnod csak azért, hogy ezredszer is a fejemhez vágd, mennyire kitoltam veled! Nálam százszor hálásabb lányokat is találhatnál magadnak, komolyan, a világon minden második, tíz és hatvan év közötti lány bármit megadna, hogy a te barátnőd lehessen! És...
 - Mi a baj? - fogta meg a csuklómat óvatosan. El akartam rántani a kezem, de képtelen voltam rá. - Sosem láttalak még ilyennek. Összevesztél Louissal?
   Fújtatva, a hajamba túrtam a másik kezemmel. Valóban, még sosem fakadtam ki így. De Harry már annyiszor csinálta ezt, mióta szakítottunk, és... A rohadt életbe, mi bajom van nekem? Hálát adtam, hogy a többiek mind a medencénél vannak, és legalább nem hallották, amiket mondtam. Remélem.
 - Csak... mikor beugrottam a medencébe, eljátszottam, hogy elájultam, ő meg... Nem nevetett, mikor abbahagytam a színjátékot, csak jól leordította a fejemet. Megérdemeltem, tényleg, de...
 - Ha velem tettél volna ilyet, órákon keresztül üvöltöttem volna veled, tudod? - nézett rám lágyan Harry. - Ennek két oka lehet. Louis vagy annyira szeret téged, hogy a lelki békéd lehetőség szerinti legjobb megőrzése érdekében visszafogta magát, és csak pár mondat erejéig kiabált veled, vagy pedig nem szeret téged annyira mint én, épp ezért nem rázta meg annyira a dolog, mint adott esetben engem például.
 - Ezt megint azért mondod nekem, hogy kételkedjek Louis érzéseiben.
 - Nem. Akármire megesküszöm neked, hogy tényleg így van. És még egy dolog. Ha annyira biztos vagy benne, hogy mindennél jobban szeret, akkor menj oda hozzá, és tegyél úgy, mintha bocsánatot akarnál kérni. Érted, már mondd is ki a nevét, és nyisd szóra a szádat, hogy bocsánatot kérj. Ha közbevág, és ő kér először bocsánatot, amiért kiabált veled, az azt jelenti, hogy a tudatalattija úgy érzi, lelepleződött, hogy igazából nem is szeret téged. Ezért érthetően mentegetőzni fog, hátha ezzel eltereli a figyelmedet arról, hogy igazából nem is rázta meg annyira annak a gondolata, hogy bajod esett. Érted?
 - És ha nem? Ha hagyja, hogy én kérjek először bocsánatot?
 - Akkor úgy gondolja, hogy jogosan akadt ki, és tényleg igazán szeret téged - hajtotta le a fejét Harry.
 - Harry - mondtam halkan.
 - Hm? - nézett rám megint.
 - Köszönöm - sóhajtottam hálásan.
 - Ugyan mit köszönsz? - vigyorodott el, megint gúnyosan, ahogy mindig. - Na, én léptem.
 - Mi? - bámultam értetlenül. - Hiszen a medencés bulira jöttél, nem?
 - Szarok a medencés bulitokra - tárta szét a karját flegmán. - Azért jöttem, mert látni akartalak. Hiába próbálok tenni ellene, hiányzol, ha nem vagy velem. Meg egyébként is. Hiányzik, hogy hozzámérj, vagy én érjek hozzád. Hiányzik az illatod. Mindened hiányzik. Még jó, hogy neked egyáltalán nem hiányzom. Csáó! - fordult sarkon, és szelte át hosszú léptekkel a kertet, hogy a többiektől el se köszönve elsétáljon.
 - Te is hiányzol - nyöszörögtem az immár üres terasznak, és szavaimat már csak Zane hallhatta. - Nem is tudod, mennyire. Túlságosan is. Annyira, hogy az már nem egészséges...
   Visszafektettem a babakocsijába Zane-t, és elindultam a medencéhez. A többiek remekül elvoltak, Niall és Zayn épp az utolsó szelet pizzán veszekedtek - mellesleg, nem tudom, hova tűnt a többi nyolc, amit Louis rendelt, de sejtem -, én pedig a lábát a medencébe lógató Louis mellé léptem. A többiek a viccelődéssel voltak elfoglalva, így nem volt szükség rá, hogy félrehívjam a férjemet.
 - Louis - kezdtem halkan, és próbáltam kiverni a fejemből, amit Harry mondott Louis esetleges reakciójáról. - Én...
 - Ne haragudj rám, Chloe - vágott közbe, mire fogalmam sincs, miért, összeszorult a torkom. - Nem kellett volna ordibálnom veled.
 - Nekem pedig nem kellett volna úgy viselkednem, mint egy ötéves - hajtottam le a fejemet, és hagytam, hogy megfogja a kezemet. - Meg tudsz bocsátani? Ígérem, többet nem teszem.
 - Jaj, Chlo - hajtotta a vállamra a fejét, és húzott magához. - Csak... annyira megijedtem, nem gondolkodtam, csak mondtam és mondtam, és nem vettem észre, hogy mennyire megrémítelek vele... Ne haragudj.
 - Teljesen jogosan akadtál ki. Én viselkedtem úgy, mint egy kisiskolás. Ja, tényleg, még nem volt alkalmam megkérdezni! Hogy érted el, hogy ne kelljen kijárnom a sulit?
 - Vannak kapcsolataim - mosolyodott el sejtelmesen. - És különben is, megérdemled. Hiszen gyereket szültél, és nevelsz is.
 - Ha már régebbi kérdések vannak terítéken, akkor... tavaly karácsonykor, tudod, mikor az a férfi majdnem lelőtt engem ott, a sikátorban... Mi lett vele? Elkapta valaki? Vagy még mindig szabadon van?
 - Nem biztos, hogy tudni szeretnéd - komorult el Louis, és elhúzta a kezét.
 - De igen..! - nyúltam a keze után, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
 - Harry... bement az őrsre, hogy panaszt tegyen, miután szakítottál vele... És addigra már pont rátaláltak, és akkor kérdezték ki a pasast, aki pont akkor vágta rá egy kérdésre azt a választ, hogy örüljenek, hogy nem tett többet is azzal a "ribanccal"... - szorította össze a fogát. - Harry rátámadt, és laposra verte, mire a rendőrök ketten együtt leszedték róla... Aznap éjszaka bent kellett ülnie az őrsön egy cellában, és reggel engedték el, mikor Liam érte ment. A férfit, aki rád lőtt, lecsukták, mert kiderült róla, hogy már megölt egy embert azelőtt, csak valahogy nem derült ki.
 - Hékás, srácok, mi itt jól elvagyunk, ti meg csak dumáltok ott? - ordított ránk a medence másik feléről Niall. - Tessék bejönni a vízbe, gerlepár, vagy közös erővel a víz alá nyomunk!
   Nem tudtam reagálni Louis szavaira, és lehet, hogy nem is tudtam volna. Istenem, Harry, annyi mindent tettél értem..! Aznap, mikor Louis megkérte a kezem, Harry megtehette volna azt, hogy úgy gondolkodik, hogy, ha az övé nem leszek, hát másé se legyek, de... nem tette, hanem helyette elküldte hozzám Louist, bármennyire fájt is neki ez. Feláldozta az ő akaratát, hogy én boldog lehessek, azzal, akit mindennél jobban szeretek, és... És én még egyszer sem köszöntem meg neki ezt. Hogy élhet a világon egy olyan lény, mint én? Louis vajon megtette volna értem ezt?
   Az agyam értelmesebbiknek nevezhető fele azt kiabálta, hogy Harry pont azt érte el, amit akart. Elérte, hogy megkérdőjelezzem azt, hogy helyesen döntöttem, mikor hozzámentem Louishoz. Bárcsak lenne valakim, aki se nem Louis, se nem Harry, és akinek elárulhatom a kétségeimet anélkül, hogy továbbadná...

   Könnyek szöktek a szemembe, ahogy eszembe jutott anya. Miért hagytál itt..? Miért kellett ezt tenned? Úgy hiányzol..!



2. évad, 4. fejezet: Újabb kétségek 

Louis

A többiek nevetve bohóckodtak egymással, de én nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Chloe még sosem nézett ki ilyen... kétségbeesettnek. Rettenetesen durva voltam vele ma délelőtt, de csak azért, mert nagyon megrémültem, hogy valami baja esik. Te jó ég, olyan törékeny és boldogtalan! Nem kellett volna házasságba kényszerítenem, hiszen bizonyára még nem állt rá készen, és nem is lehet elvárni tőle, elvégre még nem is nagykorú, és küzdenem kellett azért, hogy mégis elvehessem. Bizonyára haragszik rám, amiért magamhoz láncoltam - először azzal, hogy teherbe ejtettem, másodszor meg azzal, hogy elvettem feleségül. De mit tegyek, ha egyszer ennyire szeretem..? Egészen biztos, hogy Harry jobban megérdemelné őt, mint én. De abban az egyben rohadt nagyot téved, hogy ő szereti jobban Chloe-t. Nálam jobban soha senki nem szerette még, erre a fejemet tenném. Elmondhatatlan volt az érzés, ami hatalmába kerített, valahányszor szomorúnak kellett látnom, márpedig jelenleg pont ez történt. Mit csesztem el már megint..?
 - Chloe! - szólítottam meg halkan, ő pedig azonnal felém fordult.
   Gyönyörű haja kócosan, átázva tapadt a vállára és a hátához, angyali arca kipirult, nagy szemeiben viszont könnyek csillogtak. Nem mert a szemembe nézni, vagy egyszerűen csak nem akart.
 - Miért sírsz..?
 - Én... nem tudom, Louis - zokogott fel, és hagytam, hogy átkaroljon, és arcát a vállamba fúrva kisírja magát. - Nem tudom, miért, úgy érzem, nem helyes itt lennem..! Már nem tudom, ki vagyok, hova tartozom, vagy egyáltalán mit akarok! Anya nem azért ment el, hogy én apától és a testvéreimtől távol éljek, és gyerekeket tervezgessek! Emlékszem, hogy kiakadtam azon, mert Richard és Adele elmennek... De igazából én is ugyanazt csinálom, csak nem mentem olyan messzire! Apu egész nap dolgozik, hogy eltartsa a két megmaradt gyerekét, Lily cseszettül magányos, Luke meg még mindig nem érti, miért nem jön haza az anyja, miért nincs a konyhában vagy a kertben, miért nem nevetteti meg a vicceivel, mikor rosszkedvű... Milyen jogon haragszom én Richardra és Adele-ra, amiért elköltöztek? Adele még csak nem is rokona anyunak! Richard meg évek óta nem élt velünk, mert dolgozott, hogy a pénzből, amit megkeres, valóra válthassa az álmát, és híres újságíró lehessen, és egy szép, nagy házban éljen! Sokkal önzőbb vagyok, mint ők! Anyát kéne gyászolnom, kijárni hozzá a temetőbe, nem pedig élni az életem, mintha mi sem történt volna... Apát kéne támogatnom, nem magamat sajnáltatni! Gondoskodnom kéne a kiskutyámról és a macskánkról, nem pedig medencés bulikon mulatnom!
 - Chloe - suttogtam erőtlenül. - Miről beszélsz?
 - Ne haragudj! - kérte könyörgőn, és kibontakozott az ölelésemből. Tekintetem találkozott a srácokéval. Nem érdekelt, mire gondolhatnak éppen. - Össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs, mi a helyes! Úgy sajnálom, Louis!
 - El akarsz hagyni? - kérdeztem tompán.
 - Istenem, dehogyis! - rázta a fejét hevesen. Barna, vizes tincsei rakoncátlanul csapdostak az arca körül. - Csak... hadd legyek egyedül egy kicsit, jó?
 - Hová mész?
 - Csak sétálok egyet, aztán majd meglátom. Nálam lesz a telefonom, ha Tessa vagy Zane nincs jól, elérsz.
   A többiek kővé dermedve álltak körülöttünk a medencében. Hirtelen úgy éreztem, valaki megfagyasztotta a vizet. Hirtelen hasított belém a felismerés: nem véletlenül mondtam régebben többször is, hogy Chloe nélkül fél ember vagyok.
 - Rendben van - motyogtam összeszorított fogakkal, és kikászálódtam a medencéből. Úgy éreztem, mintha valaki letakarta volna napot.
   Nem is tévedtem. Túl szép lett volna, hogy Londonban szeptember 20-án gondtalanul süssön a nap. Sötét esőfelhők lepték el az imént még felhőtlenül kék eget. Eleredt az eső. Fölösleges lett volna megtörölközéssel foglalkozni ilyen időben. Talán a kedvemet akarta tükrözni az időjárás változás.
   Nem kérdeztem meg Chloe-t, hogy ilyen időben is menni akar-e. Az sem érdekel, ha marad. Nem érzi jól magát velem. Nem jó neki a feleségemként. Valószínűleg mire hazajön - ha hazajön egyáltalán -, közli velem, hogy válni szeretne, és, hogy beszéljük meg, Tessa mikor kinél lesz. Annyira hülye vagyok..! Pontosan tudtam, hogy nem érdemlem meg, már akkor is, mikor először találkoztunk, hát még akkor, mikor kimondta az igent. Nem hibáztathatom. Eleve nem kellett volna elhinnem, hogy boldogok lehetünk együtt. Elvégre meghalt az édesanyja, és nekem az volt az első reakcióm, hogy Chloe-ra erőltettem a társaságomat. Még most is próbálom lefoglalni, nehogy eszébe jusson az anyukája, pedig ez nem egészséges. Különben is, ott van neki Harry, aki még meg is érdemli, akármilyen bunkó volt is az utóbbi időben... Neki kellett volna megkérnie a kezét, nem nekem. Harry megérdemli a boldogságot. Chloe is. Egyedül én nem.
   A többiek elköszöntek, Niall, Zayn és Liam biztató szavakat mondtak nekem, de nem is hallottam. Megtörölköztem, felakasztottam száradni a fürdőnadrágomat, és az ágyon fekve, a plafont bámulva vártam, hogy Chloe kijöjjön a fürdőszobából. Ökölbe szorított kezem remegett a tehetetlenségtől. Az időből, amit a fürdőben töltött, arra következtettem, hogy a haját is megmossa.
   Felöltözve, kifésült hajjal lépett a szobába. Eperillatú samponjának illata az orromba kúszott, és rájöttem, hogy bármit megadnék, hogy a selymes tincsek közé túrhassak.
 - Megetettem és tisztába tettem a kicsiket - közölte halkan. - Tessát lefektettem aludni, Zane-t pedig hazaviszem apához. Elvégre nem csak az én öcsém, hanem az ő fia és Luke meg Lily öccse is.
 - Értem - biccentettem, és üveges tekintettel meredtem rá, miközben felültem az ágyon.
 - Ne várj rám, lehet, hogy későn jövök. Vagy... csak holnap, nem tudom.
 - Teljesen mindegy - legyintettem unottan, mintha nem érdekelne, pedig nagyon is érdekelt. - Szabad vagy, nem tartalak fogva. Nem kell elmondanod, hova mész, vagy mikor jössz haza. Azt csinálsz, amit csak szeretnél, Chlo.
 - Ez nem igaz - hajolt közelebb hozzám, és a kezemre tette a kezét. Nem volt elég erőm, hogy elhúzódjak tőle. - Hozzád tartozom, és a tiéd vagyok.
 - Még elmész - vetettem ellent.
 - De csak azért, mert muszáj gondolkodnom egy kicsit! - nézett rám könyörgőn. Szokás szerint elvesztem csokoládébarna, gyönyörű szemei közt. - Attól még ugyanúgy szeretlek, és sosem hagynálak el.
 - Most is azt teszed - sóhajtottam erőtlenül. - Tudom, nem örökre, de fogalmad sincs róla, milyen nélküled eltölteni akár csak egyetlen percet is.
 - Muszáj... gondolkodnom egy kicsit - rázta a fejét makacsul.
 - Nem megy úgy, ha itt maradsz? Vagy, ha veled tartok?
 - Nem.
 - Akkor ég veled, Chloe - dőltem hátra, és elterpeszkedtem az ágyon, próbálva lelkileg felkészülni, hogy a feleségem társasága nélkül kell eltöltenem egy éjszakát.
   Csak úgy sütött a megbántottság a szemeiből. Megkerülte az ágyat, hogy egy lágy, szűzies csókot leheljen ajkaimra. Akármit megadtam volna, hogy szenvedélyesen megcsókoljon. De nem tette. Helyette végignézhettem, ahogy feszes lábaihoz simuló farmerben, hosszú ujjú pólóban és csinos farmerdzsekiben kisétál a szobából. Még hallottam, ahogy a gyerekszobába megy, gondolom, Zane-ért, hogy magával vigye, majd léptei halkan végighaladtak a lépcsőn. A bejárati ajtó halk csattanása kiábrándítóan mély csendet hagyott maga után.
   Össze akartam szedni magam, hogy átmenjek Tessához, és, ha alszik, akkor legalább csak nézzem egy ideig, hátha attól megnyugszom, de nem bírtam felkelni. Lekapcsoltam a lámpát - a hirtelen jött zuhé miatt szinte éjszakai sötétség honolt odakint -, és próbáltam olyasmire gondolni, aminek semmi köze Chloe-hoz. Nem sikerült.
   Persze legbelül tudtam, hogy Chloe jogosan nyugtalan. Nem tudom, én mit éreznék, ha az édesanyám elmenne. A leírhatatlan fájdalmon és kétségbeesésen kívül valószínűleg nem sok mindent. A lábamat kinyújtóztatva terpeszkedtem szét az ágyon, és próbáltam elaludni. Nem sok sikerrel. Kisvártatva álomtalan tespedésemből Tessa sírása riasztott fel.
   Rémülten pattantam fel, és loholtam át a gyerekszobába. Ahogy a kezembe vettem a kisbabát, megéreztem, mennyire forró a teste. Kevés hiányzott, hogy Chloe nevét kiáltsam, mert ő biztosan tudja, mit kell most tenni, amikor tudatosult bennem, hogy Chloe nincs itt. Egyedül kell megoldanom. Pedig egészen tuti, hogy nem tudom, mit kell kezdeni egy lázas kisbabával.
 Végül a legkézenfekvőbb megoldással próbálkoztam, imádkozva, hogy beváljon. Azon kívül, hogy esetleg kinyírom a saját gyerekemet, semmi rossz nem történhetett, úgyhogy megpróbáltam hűtőfürdőztetni. Remegett a kezem a félelemtől, hogy esetleg elejtem a folyamatosan bőgő Tessát, de semmi ilyesmi nem történt.
   Aggódva takargattam be, miután szárazra töröltem. Nem hagyhattam, hogy megfázzon. És egyedül sem akartam hagyni, elvégre akármi történhet, és szerettem volna a közelemben tudni. Így hát áthúztam a kis babaágyat a Chloe-val közös hálószobánkba, és az ágy mellé állítottam.
 - Azért örülök, hogy már nem sírsz - böködtem hasba boldogan Tessát.
   Nem kaptam választ, de a kicsi arcán látható nyugodtság elég válasz volt minden aggodalmamra. Nem lehet beteg már, ha ennyire gondtalan.
   Bár én is az lennék, gondoltam, hirtelen támadt rosszkedvvel, és elléptem a babától, hogy ledobjam magam az ágyamra. Nem volt kedvem zuhanyozni. A gyomrom is megkordult, de nem akartam enni úgy, hogy nincs itt Chloe. Csak most döbbentem rá, mennyire függök ettől a lánytól. Nélküle még a forró fürdő vagy a legeslegfinomabb kaja sem esne jól. Még aludni sem tudok, ha nem hallgathatom édes szuszogását magam mellett.
   Bármennyire is próbáltam, nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy én csesztem el valamit. De... a Harryvel való találkozásig nem volt semmi baja, leszámítva azt, hogy ráordítottam, de azt megbeszéltük, és Chloe különben sem az a haragtartó típus volt.
   Harry, hasított belém a felismerés. A kurva életbe, kicsinálom, ha megint ő kavart be..!
   Nem bírtam türtőztetni magamat. Azonnal a telefonomért nyúltam, és kiosontam a folyosóra, az ajtót behúzva magam mögött, hogy ne ébresszem fel a nagy nehezen elaltatott apróságot.
 - Harold! - ugattam a készülékbe, mire nagy nehezen felvette.
 - Neked is szép estét - mordult rám Hazz. - Mi a nagy helyzet? - kérdezte unottan és szárazon. Nem tudom, miért, még a közömbössége is felcseszte az agyamat.
 - Beszédem van veled - mondtam fenyegetően. Minden dühömet belesűrítettem ebbe a három szóba.
 - Mondjad akkor, ha annyira sürgős.
 - Gondolom, fogalmad sincs, mitől lett rosszkedve Chloe-nak közvetlenül azután, hogy beszélt veled.
 - Pont eltaláltad. És nincs kedvem veled foglalkozni, szóval fogd rövidre!
 - Kurvára szállj le a feleségemről, megértetted?! - emeltem fel a hangomat, és észre sem vettem, mikor kezdtem ordítani. - Megérdemli, hogy végre boldog élete lehessen, és meg is próbálnám adni neki, ha nem lennél egy ilyen kibaszott seggfej, és nem zavarnál állandóan bele a képbe! Megmondtam, világosan a tudtodra hoztam, hogy, amint ő kéri, örömest visszaadom őt neked, de ismételten csak akkor, ha majd ő akarja! De szemmel láthatóan nem akarja, szóval szedd össze a megmaradt eszedet, és gondolkozz! Ha annyira szereted ezt a lányt, mint ahogy mondod, akkor hagyd már őt békén, a kurva életbe! Nem érted, hogy szétszaggatod a rohadt bűntudat-ébresztéseddel az egész életét? Nincs egy perc nyugta sem, mert a nyomában lihegsz, mint egy kutya, vagy mit tudom én! Hagyd békén, vagy nem érdekel, milyen áron, de én állítalak félre az útból. Remélem, érthetően fogalmaztam.
   Ugyanazzal a mozdulattal, ahogy kinyomtam a telefont, ugyanazzal a mozdulattal a falhoz is vágtam. Volt még belőle elég. És nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy a feleségem végre először életében felhőtlenül boldog legyen, és hogy ezt még egy olyan önző valaki, mint Harry, se tudja megakadályozni. Azt is elérem majd, hogy békén hagyja a lányomat, és, ha kell, mindent megteszek, hogy jóvátegyem azt, hogy elvettem tőle a szerelmét, de azt az egyet nem engedem, hogy bűntudaton ébresszen Chloe-ban, akit mindenkinél jobban szeretek. Feladtam a karrieremet - a karrierünket a srácokkal, amit évek kemény munkája alatt építettünk fel -, azért, hogy a gyerekemmel és azzal a lánnyal legyek, aki a mindenemet jelenti nekem. Nem igaz, hogy Harry ezt nem képes felfogni.
   És különben is, hol a fenében lehet most Chloe? És mit kezdek én, ha valami baja esik? Hogyan bírnám ki, ha el kéne veszítenem Chloe-t? Mit tudnék tenni, ha azzal jönne haza, hogy válni akar?


2. évad, 5. fejezet: Valami új kezdete

Chloe
  

 - Szia, anya - suttogtam, keserűen elmosolyodva. A temető rettenetesen komor hely volt éjszaka. Bár, mikor nem?
   Zane nyugtalanul fészkelődött a karjaimban, ahogy letérdeltem anya sírja elé, és egyik kezemmel a hideg, nedves füvet kezdtem tépkedni magam mellett.
 - Itt a kisfiad - folytattam nyugodtan. A könnyek még fel sem száradtak az arcomon. Nem akartam megint sírni. - Ugye, milyen gyönyörű kisbaba? - kérdeztem őszintén. - A te szemedet örökölte. És neki is szőke a haja. Bár lehet, hogy később másmilyen lesz. Régebben azt mondtad, kisbabaként nekem is szőke hajam volt, ugye? Most mégis barna vagyok... Hogy vagy, anya? Én megvagyok. Csak döntésképtelen. Nem tudom, helyesen cselekedtem-e. Azt viszont tudom, hogy Harry lassan, de biztosan darabokra szedi a szívemet. Miért csinálja, mondd!? Miért nem tud elfelejteni? Hiszen nem is vagyok nagy szám, csak nézz rám. Vékony alak, egyszerű, barna szemek és barna haj... Semmi különleges nincs bennem. Hiányzol Zane-nek. Nem tud beszélni, de tudom, hogy így van. Hogy fog ő felnőni anya nélkül? Bár küldenél egy jelet, mit tegyek! Nem vagyok anyának való, márpedig Zane-nek anyára lenne szüksége. Rád lenne szüksége, nem rám vagy a húgomra. Mi a testvérei vagyunk. Nem pótolhatunk téged. Annyi minden kavarog bennem, de te nem vagy itt, hogy elmondhassam, és most meg úgy nézhetek ki, mint egy őrült, aki egy sírkőhöz beszél... De mit csináljak, ha egyszer nem tudom elfogadni, hogy elmentél, anya? Van egyáltalán ember a földön, aki ilyesmit el tud fogadni? Kétlem, én legalábbis nem vagyok képes erre. Nélküled mindannyian annyira elvesztünk... apa más ember lett, Richard és Adele elköltöztek, Glasgow-ba. Olyan, mintha évekkel ezelőtt hagytak volna itt, te viszont mintha tegnap mentél volna el... Luke még mindig nem fogta fel, mi történt. Szóval, ha gondolod, még van időd visszajönni, és úgy tenni, mintha csak elutaztál volna - szipogtam. - Zane is tud még várni. Vigyázok rá addig, míg végre összeszeded magad, és visszajössz hozzánk. Nélküled semmi nem az igazi, anyu. Ha te itt lennél, biztosan megmondanád, hogy baromság kételkednem Louisban, hiszen az agyam pontosan tudja, hogy valami isteni csoda folytán, de Louis szerelmes belém, igazán szerelmes, és a világ minden kincséért sem engedne el engem. Eloszlatnád a kétségeimet afelől, hogy jól döntöttem-e. Kivernéd a fejemből Harrynek még a gondolatát is, ezzel megkímélve engem a további gyötrődéstől. Engednéd, hogy a családommal foglalkozzak, ne vele... De nem tudom elfelejteni őt, anya. Hiába akarom, a szívem nem tudja. Mert ő volt a második legcsodálatosabb dolog az életemben, anya... Louis és Tessa az elsők. De ő akkor is a második, és időrendileg igenis első, mert ő volt velem először őszinte, nem Lou. A fenébe, anya, miért nem vagy itt..?
 - Itt vagyok neked helyette én - szólalt meg egy hang mögülem.
   Rémülten pattantam fel és pördültem meg, ezzel felzaklatva az eddig nyugodt Zane-t az ölemben. A szívem dobogását próbáltam lecsillapítani, miközben farkasszemet néztem a tőlem csak néhány centire álló Harryvel. Mentolos lehelete a bőrömet csiklandozta, zöld szemei pedig szinte átláttak rajtam. Te jó ég, vajon mióta hallotta, amiket mondtam?
 - Megfoghatom? - kérdezte lágyan. - Hátha meg tudom nyugtatni.
   Bólintva nyújtottam át neki a kicsit. Arra számítottam, hogy Louishoz hasonlóan ő is fennhangon idegeskedni fog, hogy ügyetlen lesz és elejti, de nem. Harry magabiztosan a karjába fektette Zane-t, és aprócska arcát csikizve gügyögött neki. Újult erővel csordultak végig könnyeim az arcomon a kibírhatatlanul gyengéd mozzanat láttán.
 - Mióta vagy itt..? - kérdeztem halkan, rettegve. Igazából az érdekelt, hogy mióta hallgatózik.
 - Azóta, hogy arról beszéltél, anyukád eloszlatná a kételyeidet Louisról, ha itt lenne - nézett rám, ismételten megbűvölve gyengéd pillantásával. Ezért is mondtam, hogy itt vagyok helyette én. Mert végre megértettem... hogy túlságosan szeretlek ahhoz, hogy az állandó bűntudat-ébresztésemmel és a bunkóságommal megkeserítsem az életed, Chlo. És hazudtam ma, mikor azt mondtam, hogy Louis nem biztos, hogy igazán szeret. Teljes szívéből szeret téged, el sem tudod képzelni, mennyire. Jobban, mint bárki ezen a földön... Rajtam kívül - tartott rövid hatásszünetet, és összeszorította a száját. - Azért jöttem én is a temetőbe, édesanyádhoz, mert engem is legalább annyira megrázott az, hogy elment, mint téged.
 - Fogalmad sincs, miről beszélsz - suttogtam szaggatottan, és úgy éreztem, megfulladok.
 - De tudom, Chlo! Ugyan nem volt részem még abban, milyen, ha az ember elveszíti az édesanyját, és remélem, soha nem is lesz, de hidd el, el tudom képzelni. Azért, mert... - Elhallgatott. Talán nem volt tudatában, de minden egyes szaván csüngtem, és szomjaztam a hangja után.
 - Miért, Harry? - kérdeztem kíváncsian.
 - Mert, ha nem vagy épp a gyászoddal elfoglalva, talán visszaszerezhettelek volna. - Akkor vettem észre a hold halovány fényében, hogy sír. Könny szivárgott mindkét szeméből, és, bár én erősebben zokogtam, egy férfi szemében könnyet látni azért mégiscsak többet jelentett. Akaratlanul is a Zane-t ölelő kezébe csúsztattam a kezem, ő pedig elmosolyodva megszorította azt. - Ha nem tudom, hogy egyébként is összezuhansz a gyász miatt a fájdalomtól, akkor, hidd el, visszahódítottalak volna... Még Louis gyerekét is felneveltem volna, ha cserébe veled élhetem le az életed. Tudod, mi lett a jegygyűrűvel, amit neked vettem, még mielőtt szakítottál volna velem? - váltott hirtelen témát.
   Az ereimben áramló vér mintha megfagyott volna. Elállt a lélegzetem, és a szívem nem is egy, de legalább három ütemet kihagyott. Úgy éreztem, forog velem a világ.
 - Harry... - zokogtam elképedve, és úgy éreztem, nem bírom tovább. Lehanyatlottam a földre, és a térdeimet felhúzva, a fejemet a térdemre hajtva zokogtam.
   Éreztem, hogy Harry leguggol elém, és kezével az állam alá nyúlva felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. Zane-t még mindig gyengéden magához ölelte a másik karjával, de az arcomat erősen szorította, hogy ne tudjak elfordulni tőle.
 - A Temzébe hajítottam, aznap, mikor szakítottál velem - közölte hidegen és egyszerűen, én pedig már az ájulás környékén jártam a sírástól és a lassan már fizikai fájdalomtól, amit Harry a jelenlétével és a szavaival okozott. - Azzal az elhatározással, hogy békén hagylak. Hogy hagyom, hogy boldogan élj nélküled. Nem sikerült. Végig csak azért nem sikerült, mert pontosan tudtam, hogy hiába szeret téged Louis feltétel nélkül, az ő szerelme irántad az enyém nyomába sem érhet. De már nem számít. Miért sírsz, Chloe? - kérdezte őszintén. - Kérlek, ne sírj. Mert akármilyen távol is vagy tőlem már hosszú idő óta, még mindig ugyanúgy fáj, ha sírni látlak, mint amikor először láttam könnyeket az arcodon. Nem tudom, miért, de te Louist szereted jobban, és én nem állhatok az utatokba. Ezt csak ma, a fejmosásod hatására fogtam fel. Nem üldözhetlek örökké, Chloe, ha egyszer férjezett anya vagy, aki boldog a férjével, és szereti is őt, és a férje is szereti őt. Én nem vagyok méltó rá, hogy tönkretegyek egy ennyire tökéletes családot.
 - Szóval lemondasz a bosszúdról, ugye? - kérdeztem remegve.
 - Félreértettél, ha ezt gondolod - mosolygott rám kedvesen, mintha nem is a lányom szívének összetörésén mosolyogna. - A fogadalmam, hogy békén hagylak téged, csak addig érvényes, amíg Tessa nagykorú nem lesz. Bármennyire is szeretnék, nem tudok neked megbocsátani azért, hogy elraboltad a szívem, aztán pedig darabokra törted.
 - Akkor meg mit akarsz tőlem? - kérdeztem dühösen, és minden erőmmel azon voltam, hogy Zane nyugalmának megzavarása nélkül elvegyem Harrytől a kicsit. El akartam menni innen. Nem bírtam Harryre nézni.
 - Ne kérdezz olyat, amit tudsz, a kurva életbe! Ezzel az ártatlan, kétségbeesett pillantással, pedig pontosan tudod a választ! Ne próbáld bemagyarázni nekem, hogy nem tudod! - förmedt rám, a hangja olyan éles volt, hogy minden szívtelen, kegyetlen szava egy, a szívembe szúrt késnek tűnt. - Tőled semmit, Chloe. Csak téged. Senki és semmi mást.
   Következő cselekedetétől ismét kihagyott egy ütemet a szívem. Száját erőszakosan a számra szorította, és a váratlan gesztustól nyelve azonnal átjutott elnyílt ajkaim között. Nyöszörögve próbáltam ellökni magamtól, de nem sikerült. Zane halkan, nyűgösen sírni kezdett, és már csak ezért is ki akartam szabadulni Harry szorításából, de nem engedett, és testi erőt tekintve a nyomába sem érhettem. Mégis kitartóan püföltem a mellkasát, hogy eresszen el.
   Aztán ujjaim akaratlanul is a vállai köré fonódtak. Még mindig elképesztően csókolt. De akkor eszembe jutott, mikor művelhetett az alatt a négy hónap alatt, amíg a hírét sem hallottam, és rögtön megjött az eszem. Harry nem azt szereti benne, aki és ami vagyok, hanem, hogy tiltakozom. Azoktól a kurváktól vagy átlagos lányoktól, akiket nap mint nap felszedett, talán nem hallotta még a "nem" szócskát.
   Amilyen kevéssé csak mertem, beleharaptam az alsó ajkába. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de valahogy el kellett érnem, hogy békén hagyjon végre. Hangosan felnyögött, és végre elhúzódott tőlem. Figyelmetlen pillanatát kihasználva, mialatt az ajkából szivárgó vért törölte a kezébe, kikaptam a kezéből Zane-t, és felálltam, hogy rohanni kezdjek. Vajon tisztában van vele, hogy még ezzel a kíméletlen erőszakosságával is mekkora hatással van rám?
   És vajon én tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ezzel most megint Louis árultam el? Nem kellett volna visszacsókolnom Harryt, egyetlen pillanatra sem. Nem érdemlem meg Louist... Már nem először csókoltam meg Harryt Louissal való együttlétünk alatt. És lám, mikor még Harryvel voltam együtt, akkor is csókolóztam Louissal. Miért vagyok én a világon?! Egyiküket sem érdemlem meg. Sem Louist, sem Harryt.
   Eleve nem értettem soha, hogy mégis mi fogta meg őket bennem. Mindketten hírességek voltak, azok most is, és azok is lesznek örökké, nem változtatott ezen a tényen az, hogy lényegében miattam feloszlott a banda. Mindketten tökéletesek, önfeláldozók és... tökéletesek, bár ezt már mondtam. Én pedig..? Egy teljesen átlagos lány, átlagos álmokkal, aki döntésképtelen a továbbtanulását illetően, és aki akármit odaadna, hogy boldog legyen. Semmiben nem vagyok kiemelkedően tehetséges, nem vagyok szép, nincs tökéletes alakom, és nem vagyok magabiztos sem. Semmi, ami ahhoz kéne, hogy a világ leghíresebb fiúbandájának tagjai egyáltalán észrevegyenek. Most mégis az egyikük felesége vagyok, és a legboldogabb lánynak kéne lennem a világon. Mégsem vagyok az; és ezt csakis a saját hülyeségeimnek köszönhetem.
   El kell engedned a múltad, súgta a fejemben anya hangja. Rémülten torpantam meg, de aztán rögtön indultam is tovább, nehogy Harry esetleg utol tudjon érni. Talán megőrültem, de ez a mondat nem volt sületlenség. Igenis, el kell engednem a múltat..! Ki kell békülnöm Louissal, most már végleg, és soha többet nem összeveszni vele ilyen semmiség miatt! A kislányunkkal törődnöm, és nem a jövővel foglalkoznom. Nem retteghetek egész életemben attól, hogy Harry mit fog művelni vele, ha felnő... Olyan nagyszerű gyerekkort kell biztosítanom neki, amilyet anya csak tud a gyerekének, legalábbis, amennyire az erőmből telik. És fel kell nevelnem Zane-t, anya helyett... apa saját elmondása szerint nem bír anélkül ránézni Zane-re, hogy ne sajnálja azt, hogy megszületett ez a gyerek, én viszont csak arra gondolok, ha ránézek, hogy anya is azt akarná, hogy vigyázzak rá.
   Türelmetlenül vágtattam haza. Bármennyire is úgy éreztem, hogy szólnom kell Harry ígéretéről Louisnak, tudtam, hogy nem tehetem. Ha Louis látja, hogy Harry évekig semmilyen kárt nem tesz Tessában, talán azt hiszi, hogy nem is akar bosszút állni. Meg kell hagynom őt ebben a nyugodtságban. És arról sem szólhatok, hogy Harry ott volt ma a temetőben... A csókról meg főleg nem. Egyszer már megtörtént ezelőtt, és most, másodszor is, de ezúttal egy percig sem csókoltam vissza, akkor viszont igen. Ezután nem lesz több ilyen. Akármilyen eszközt bevetek, de Harry nem fog többé megcsókolni az akaratom ellenére; és egyébként máshogy sem.
   Zavaróan nagy volt a csend a házunkban. Óvatosan beosontam, és kulcsra zártam magam mögött a kerti és a bejárati ajtót is. Halkan a gyerekszobába mentem, de Tessa kiságya üres volt. A szívem kihagyott egy ütemet, mielőtt rájöttem, hogy Louis talán bevitte magához, hogy ne legyen egyedül.
   Hangtalanul léptem a hálószobába. Az ablakon beszűrődő holdfény láttatni engedte, hogy Louis az ágyon fekszik, éberen, és a szemközti falat bámulja kifejezéstelen arccal, ölében a kislányunk. Futó pillantást vetett rám, mikor meglátott, de több figyelemre nem méltatott. Meg tudtam érteni.
 - Louis - szóltam halkan, és melléhelyezkedtem az ágyra, pont ugyanolyan pózba, ahogy ő feküdt, a hátát félig a falnak döntve.
   Rám nézett, de nem látszott rajta, hogy különösebben érdekelné.
 - Mondd ki! - kérte ridegen.
   Már majdnem a számon volt a kérdés, hogy ugyan mit mondjak ki, amikor eszembe jutott, hogy nem először történt hasonló párbeszéd közöttünk. Akkor azt hitte, szakítani akarok vele, és azt várta, mondjam ki, hogy mit akarok. Most sem volt igaza a szándékaimmal kapcsolatban.
 - Louis - ismételtem makacsul, és közelebb fészkelődtem hozzá. Karja kellemes meleget árasztott átfagyott bőrömre. - A temetőben voltam. Vagyis anyánál. - A szemében fájdalom villant, de már nem volt több könnyem, amit elsírhattam volna az ő gyötrelme miatt. - Jelet kértem. Hogy mondja meg nekem, mit kell tennem; mi a helyes. És úgy volt, ahogy gondoltam... Nem élhetek a múltamban, most már biztosan tudom. Nekem veled és a kislányunkkal kell foglalkoznom, mert ti vagytok az életem. Nem bánthat örökké az a tudat, hogy anya nincs többé... Persze, ettől ez még fáj, és talán soha nem is fog elmúlni, de... a te elveszítésed jobban fájna... Én... tudom, hogy rettenetesen elviselhetetlen tudok lenni, de hidd el, hogy nagyon szeretlek téged és Tessát, és soha nem élném túl, ha szétválnának az útjaink...
 - Chlo - vágott a szavamba együttérzőn. - Soha nem lennék képes elhagyni téged, és azt sem viselném el, ha bajod esne.
   Megfogta a kezemet, és éreztem, hogy már nem kell sírnom, helyette elmosolyodom. Fölöslegesen kellett aggódnom. Louis változatlanul szeret engem és mellettem áll. Mégis van ennél több, amit kérhetek..? Szerintem egyáltalán nincs.
   Fejemet a vállára hajtottam, ő pedig lefektette Tessát és Zane-t Tessa idehozott kiságyába, majd szorosan átkarolt, és a mellkasára húzott.
 - Szeretlek - suttogta rekedtes, lágy hangon, én pedig lassan már az örömtől könnyeztem.
 - Én téged annál is jobban - válaszoltam, és, ha ez lehetséges, még közelebb húzódtam hozzá.
 - Ezzel most nincs kedvem vitatkozni, kicsim - nevetett fel.
 - Hát ne is - pillantottam rá pajkosan, ő pedig végigsimított a hajamon. 


2. évad, 6. fejezet: Nagycsalád
17 évvel és 4 hónappal később


 - Teeeesssaaa!
 - Megyek már! - kiáltottam vissza, és a nagy rohanásban észre sem vettem, hogy Cserfes a szobám küszöbén áll. Tudni kell róla, hogy egy rettenetesen aranyos, ugyanakkor egy tank erejével bíró kutyusról beszélünk, aki, ha egyszer megveti valahol a lábát, egészen biztosan pofára esel benne.
   Most is ez történt, mint már annyiszor. Nem néztem a lábam elé, és elhasaltam, míg Cserfes csaholva körbejárt engem, és az arcomat kezdte nyalogatni. Egy - lőttek a sminkemnek. És kettő - az arcomon szétterülő vérből ítélve beverhettem az orromat, de annyira nem fájt, hogy orrtörésre gyanakodjak.
 - A francba már, Cserfes! - Hiába próbáltam haragudni, csak a nevetés tört ki belőlem, és nagy nehezen felültem. - Te neveletlen bajkeverő!
   A fürdőszobába mentem, miközben már hallottam, hogy a húgaim felrohannak a lépcsőn.
 - Tess, mi történt? - jött oda hozzám rémülten Jodi; gondolom, odalent is hallották az esésemet. Jason tágra nyílt szemekkel, a fejét csóválva meredt rám.
 - Tess, el fogunk késniiii! - csimpaszkodott a vállamba Becky.
 - Na látod, ebben igazad van, hugi - fejtettem le a karjait magamról. - Légyszi, engedj el, meg kell mosnom az arcomat!
 - Mi folyik itt? - állt meg az ajtóban kíváncsian Ash. - Jé, Tessy, úgy nézel ki, mint egy cékla!
 - Hallgass el, öcsi! - ripakodott rá Emilia. - Különben is, miért nem öltöztél már fel? Külön odakészítettem neked, hogy mit vegyél fel, és el is mondtam! Anya megint rám fog megharagudni!
 - De én nem akarok menni!
 - Gyerekek, mi tart már eddig? - kiáltott fel türelmetlenül apu, és lépések hangzottak fel a lépcsőről.
 - Ööö... Egy pillanat, apu! - szóltam, és kétségbeesetten próbáltam egy vizes zsebkendővel eltüntetni a hajamból és az arcomról a vért.
 - Te jó ég! - hallottam meg anyát, mikor megjelent a fürdőszoba ajtóban. - Kérlek, ugye ezt csak álmodom? Húsz perc múlva ott kéne lennünk. Nem maradhatunk le Alec ballagásáról! Tess, veled mi történt? Ashton, miért nem vagy felöltözve? Sipirc átöltözni! Jodi, Jason, ti segítsetek Tessának! Grace, légy szíves, fésülködj meg! Ashton, Bec, ti meg menjetek apátokkal a kocsihoz; legalább valaki legyen útra kész! Cserfes, ül!

Hát igen, ez az én bolondos családom, amiben soha senkinek nincs ideje unatkozni. Nyolcan vagyunk testvérek, és bármennyire is megharagszunk néha a másikra, mindig kiállunk egymásért. Én vagyok a legidősebb, de ez a viselkedésemen egyáltalán nem látszik meg. Ma van a legidősebb öcsém, Alec ballagása; arra próbáltunk meg nagy küzdelmek árán eljutni. Végül sikerült is. Igaz, vizes hajjal és kipirult arccal, smink nélkül - nem volt időm újra megcsinálni -, de vidáman. Még Kay és Ash is jól viselkedtek. Persze, ha az egyikük rosszalkodik, a másik is azonnal elkezdi, mert, bár a külsejük is hasonló, leginkább abban profik, hogy egymást majmolják. Becky Kay tíz perccel később jött a világra, mint Ashton Ed, de egyformán szeretem őket. Teljesen átlagos lány vagyok: imádom a családomat, és büszke vagyok arra, hogy ennyien vagyunk, mert ebből is látszik, hogy a szüleink mennyire szeretik egymást. Nyálasan hangzik, tudom, és kisebb koromban én is együtt fújoltam a kistesóimmal, mikor megcsókolták egymást vagy ilyesmi, de ma már én szólok a tesóimra először, ha ezt csinálják, mivel megismerkedtem Peter Johnson-nal, és tudom, mi a szerelem. De erről majd később. Tényleg, a nevem amúgy Tessa Isabella Tomlinson. A testvéreimet hosszú lenne felsorolni, mert nekik is két keresztnevük van, és mind a kettőn van, aki szólítja őket, ezért majd róluk is beszélek.
   Kezdjük viszont az öcsémmel, Alec James Tomlinsonnal, aki ma ballag el az általánosból. Érdeklik a motorok és a kocsik, és esze ágában sincs továbbtanulni a középiskola után - egy jó autószerelőre mindig szükség van. Érdekli a történelem is, de ahhoz meg tanulni kéne, amihez nem fűlik túlzottan a foga. Nincs barátnője, mert, hogy az ő szavaival éljek, vár az igazira. Pacsizhatna is Niall-lel... Mindegy. Pedig a lányok kedvence ő is, azonkívül az iskola egyik legmenőbb diákja, ha nem a legmenőbb. A testvérem, úgyhogy nem vagyok biztos a dolgomban, de szerintem jóképű srácnak lehet mondani. Barna haja és kék szeme van, azonkívül már most, tizennégy évesen 170 centi magas. Fel kell néznem rá.
   Sietve álltunk be a többi vendég közé, akik közül nem is egyen sírtak - leginkább az anyukák - a büszkeségtől, hogy a fiuk vagy lányuk elballag, és következő tanévben már teljesen más közegbe kerül.
   Stevie bizonyára unta az ünnepséget, mert Jason bongyor fürtjeit kezdte piszkálni, aki erre persze visszafojtottan ráripakodott, hogy hagyja békén. Két mamlasz... Anyáskodva szétválasztottam őket - Jodit a jobb, Jasont a bal oldalamra állítottam, és a kezüket megfogva néztem tovább az ünnepséget. Mögöttem meghallottam anyu megkönnyebbül sóhaját, mintha csak azt mondaná: köszönöm. El nem tudom képzelni, anya hogy bír velünk, de néha már ő is kezd fáradni, a mai reggel pedig külön trauma volt neki az én orrvérzésemmel és a többiek rendetlenségével.
   Ja, tényleg. Jodi Stephanie a legidősebb húgom, és összességében imádom, néha viszont az idegeimre megy azzal, hogy a tanuláson kívül semmi nem érdekli. Persze, orvosnak készül, és erre nagyon büszkék is vagyunk mind, de a nap nagy részében mást sem csinál, mint a szobájában vagy a tornácon vagy a kertben vagy akárhol ül vagy épp áll, különböző biológia könyvekkel és -füzetekkel a kezében, fülében fülhallgatóval, amivel ugyanazt az anyagot hallgatja, mert állítólag jobban megjegyzi a dolgokat, ha egyszerre olvassa és hallja az azt. Ez bizonyára így van, de ezzel se lát, se hall a számunkra. Atombomba is robbanhatna mellette, ő észre sem venné - ugyanúgy, mint ahogy azt sem veszi észre, hogy az összes fiú osztálytársa róla álmodozik. Sötétbarna szeme és élénkvörös, gyönyörű hajkoronája van, azonkívül szép arca és szép alakja, akár modellnek is elmehetne. Igazából nem tudom, vannak-e kapcsolatai bárkivel. Talán a kertünkben növő virágokkal és Cserfessel, Törpivel és Linával, a család kutyáival. Imádja a növényeket és az állatokat. Különleges beceneve van: a Stevie például annak, aki nem ismeri, férfinévnek tűnhet, pedig csak a Stephanie becézése, ugyanúgy, ahogy a Steph is. Én leginkább Jodinak szólítom.
   Aztán ott van Jason, aki a második nevét Zayn Malik után kapta, mármint a Jawadd-ot. Igazából fogalma sincs, mit kezdjen magával, ami tíz évesen még nem is akkora probléma. Ugyanúgy, ahogy apára, úgy rá is ráragadt a Tommo becenév, és talán ő hasonlít közülünk a legjobban apura, mivel régebben, sőt, még most is gyakran csinál olyan csínytevéseket, mint apa akkor - csak sokkal félénkebb fiú, mint ő volt annak idején. Csokoládébarna szeme van, mint anyának, és sötétbarna, göndör haja, amit Jodi előszeretettel huzigál, ha épp unatkozik. A lényeg, hogy elvannak. Ha épp nem Jason kergeti a sírba Steph-et a legújabb hülyeségével, akkor fordítva történik.
   Emilia a kis, törékeny virágszál, ha kedvesen akarok fogalmazni. Rettenetesen félénk, alig szól, de amikor igen, tuti ráripakodik valamelyik öccsére vagy húgára, hogy szedje már össze magát, vagy mit csinál rosszul. Ahhoz persze ért, hogy a nagy, kék szemeivel elérzékenyítse az embert, ahogy ahhoz is, hogy nagyon sötét barna haját igazgassa. Igazából még így is imádom, mert jó tulajdonságai is vannak azért - csodaszépen zongorázik. Ötéves kora óta nyúzza aput, hogy ő is úgy akar zongorázni, ahogy ő, ezért a szüleim beíratták a zeneiskolába. Imádja, és nagyon ügyes, pedig még csak nyolc éves, alacsony növésű, vékonyka lány, aprócska kézzel és rövid ujjakkal. Gyakran fog össze Jasonnel, ha rosszaságról van szó.
   Grace Elizabeth Tomlinson csodabogár. Persze, nagyon közel áll hozzám, mert, bár visszahúzódó és csendes, nagyon jó szíve van. Hat éves, mégis sok témában komolyabb, mint a tinik. Jodiénál valamivel világosabb vörös színű haja van, és pont olyan kék szeme, mint apunak. Anya szerint viszont jellemben hozzá áll közelebb - álmodozó, és az egész világról jó véleménnyel van. Imádja, ha mesét olvasnak neki, bár már ő is tökéletesen tud olvasni, mert megtanítottam rá a suli kezdete előtt - ezért minden este bemegyek a szobájába, persze, ha nem vagyok túl fáradt, és felolvasok neki, amit csak kér. Elképesztő, hogy minden történetben meglátja a jót.
   Végül, de nem utolsó sorban pedig ott vannak az ikrek, Ashton Edward és Rebecca Kay Tomlinson. Ők sokkal inkább anyára hasonlítanak, mint apára, sőt, vannak dolgok, amikben anyára sem. Becky persze anya miniatűr mása, már most, négy évesen is - hosszú, egyenes, barna haj és mélybarna szemek, szép arc. Ashton meg... fogalmam sincs, kire emlékeztet. Göndör haja és zöld szeme van, azonkívül nagyon rendes kisgyerek. Velük énekelni szoktam.
   Ennyit a tesóimról. Mind egy külön történet, de egyformán szeretem őket. Magamról viszont még nem is mondtam semmit. A nevem Tessa Isabella Tomlinson, és nemsokára nagykorú leszek. Göndör, szőke hajam és kék szemem van. Teljesen átlagos kinézetű lánynak tartom magam, átlagos kinézettel, átlagos élettel és átlagos álmokkal. 2033-at írunk. Nem akarok egyetemre menni vagy továbbtanulni, vagy bármi. Élni szeretném az életemet. Nincs barátom, bár van egy olyan srác, akivel közelebb állunk egymáshoz, mint egyszerű osztálytársak - Peter Johnson. Ha meghallom ezt a nevet, megborzongok. Ő egy barna hajú, barna szemű, túlságosan is helyes srác, aki fogalmam sincs, miért, de odáig van értem, és én is érte, csak valamiért még nem akarom, hogy komolyra forduljon a kapcsolatunk. Nem akarok feláldozni egy ilyen csodás barátságot egy szerelemért, ami talán katasztrófába fullad.
   Mondhatni, elég népes családom van. Apám évekkel ezelőtt a világ leghíresebb fiúbandájának tagja volt, de ma már csak hetente egyszer koncertezik az egykori bandatagokkal, akik most is a legjobb barátai. Még mindig nagyon népszerűek, így ebből elég pénz folyik be ahhoz, hogy gond nélkül eltartsák a családjaikat. Kezdjük talán Liammel, aki a keresztapám. Rettenetesen szimpatikus srác, egy bajom van vele: a felesége. Sophia egyáltalán nem szimpatikus, és nem azért, mert én szándékosan a hibát keresem az emberekben, hanem azért, mert, ha csak ránézek, azt súgják az ösztöneim, hogy Liam jobbat érdemel nála. Liam mindig kedves vele, akkor is, ha itt vannak nálunk, társaságban, Sophia viszont teljesen hideg. Lehet azt mondani, hogy azért, mert nem szereti, ha mások is bámulják, de mindenkivel ilyen. Régebben anya legjobb barátja volt, de ma már nem az. Nem tudom, miért. Liam látogat meg minket a legtöbbször.
   És persze Niall. Lehet, az is közrejátszik, hogy elmondása szerint anya és én is szuperül főzünk, de szerintem azért, mert magányos. Még mindig nincs barátnője - volt pár rövid, katasztrofális kapcsolata, de még mindig nem találta meg a boldogságot. Rettenetesen sajnálom érte, és meg is tennék bármit, hogy végre boldognak lássam, mert nagyon jó barátom, de mit tudnék tenni..? Hozzam össze valakivel? Ez hogy nézne már ki? Apának mondtam már, hogy tegyen valamit, de nem vesz komolyan.
   Perrie gyermeket vár. Zayn rettenetesen boldog, amit meg is értek. Igazán, megérdemlik, hogy boldogok legyenek. Amíg Zayn a One Directionnel volt, addig amiatt nem lehettek együtt, a feloszlás után következő néhány évben pedig a Little Mix miatt nem volt elég idejük egymásra. Csak mostanában lehettek igazán egymással.
   Harry pedig... hát, ő Harry. Számomra rejtély. Állítólag, amíg még a One Direction tagja volt, érte döglöttek a leginkább a lányok, és még ma is látszik valami az akkori jóképűségéből, de gyakorlatilag tönkreteszi magát. Csodálom, hogy életben van még. Tizenkilenc évvel ezelőtt valami történt, amiről sem anya, sem apa, sem senki más nem hajlandó beszélni nekem, aminek hatására Harry azóta cigizik, iszik, drogozik és szünet nélkül kurvázik. Nem gyakran látom, a hangját pedig még kevésbé hallom. Nagy ritkán viszont, amikor összefutunk az utcán vagy ilyesmi, úgy érzem, mintha belém látna. Peter azt mondta, jobban tenném, ha elkerülném. Mikor megkérdeztem, hogy miért, ő azt válaszolta, hogy inkább ne akarjam tudni, mik keringenek róla a városban. Ha annyira keringenek róla dolgok, akkor én miért nem hallottam még egyet se? Persze, annak idején a világ leghíresebb bandájának tajga volt, és már akkor sem volt egy perc nyugta sem az újságíróktól és paparazziktól, de azóta eltelt majdnem két évtized..! Csak számomra ennyire hihetetlen ez az egész, hogy még mindig nem szállnak le róla..?
   Nemrég viszont elhatároztam, hogy rá kell jönnöm, mi baja van. Nem igaz, hogy Niall, Zayn, Liam és apu meg anyu is elhallgatják előlem ezt!
   Közben az öcsém és az osztálytársai már körbeballagták a sulit, és mire feleszméltem, már csak a tanároknak szánt ajándékok átadása és a könnyes búcsúk voltak hátra. Alec vidáman, kipirult arccal jött oda hozzánk, és elsőként hozzám jött oda, hogy megöleljen.
 - Hű - szaladt ki a száján, azt hittem, azért, mert még mindig izgatott volt.
 - Nyugalom, öcsi, túl vagy rajta - biztattam mosolyogva.
 - Harry eljött a ballagásomra! - bámult el mellettem enyhén eltátott szájjal Alec.
 - Ne szívass! - vigyorodtam el. - Ő még a születésnapunkra sem jön el soha.
 - Ez most komoly! - mondta az öcsém, én pedig hitetlenkedve fordultam meg...
   Hogy a tekintetem találkozzon az övével. A kapunál ácsorgott, fittyet hányva a tömegre, akik amúgy is csak tolakodva jutottak ki. Messze állt tőlünk, és a nap is a szemembe sütött, de meg mertem volna esküdni rá, hogy engem néz. Azért éreztem magam úgy, mintha kínpadon vallatnának. Mintha a vesémbe látott volna. Pedig még csak nem is voltam kirívóan felöltözve, mert akkor megértem a szemrehányó nézést, vagy bármilyen érzelem is legyen mögötte. Fekete, ünneplős szoknyám a térdemig ért, és a blúzom sem volt annyira kivágott. A hajamat egyszerűen, kiengedve hagytam, csupán egy kicsi részt fogtam össze belőle hátul, ahogy mindig is szoktam. Ez a frizura volt a kedvencem - egyszerű, és amellett, hogy a hátrakötött haj megakadályozta, hogy a többi tincs a szemembe vagy előrelógjon, még jól is nézett ki ahhoz képest, hogy általában a hajammal mennyi vesződség volt. Azért sem egyenesítettem még ki eddig sem, és ezután sem fogom, mert nekem így megfelel.
 - Anya..! - furakodtam oda hozzá, de úgy tűnt, már magától is észrevette. Gondolom, emiatt fordult meg és indult el a másik irányba, figyelmen kívül hagyva engem is.
   Mindegy, gondoltam, nem voltam sértődékeny típus. Különben is, épp akkor fedeztem fel a tömegben Petert, és ő azonnal elvonta a figyelmemet Harryről. Peter olyan nekem, mint a legjobb barátom, mégis valami nyugodt szerelemmel szerettem őt.
 - Szia, Tessa - szorított magához, mikor odaértem hozzá, és széles válla köré fontam a karom.
 - Szia - motyogtam a fülébe boldogan, hogy láthatom. - Hogy tetszett az ünnepség?
 - Tudod, hogy csak miattad és Alec miatt jöttem el - forgatta a szemét, de a szája máris mosolyra húzódott. - Amúgy nem az én stílusom emberek tömegében ácsorogni, és előre bámulni, miközben nem csinálok semmit igazából.
 - Tényleg, mondtam már, hogy kösz, amiért végül eljöttél? - Először úgy volt, hogy Peter nem jön el, és így is beszéltük meg, most mégis itt volt, és ez sokat jelentett, még akkor is, ha valójában kis dolog volt.
 - Nem, de van mit - vigyorgott rám, és a derekam köré fonta a karját, hogy közelebb vonjon magához.
 - Majd gondolkodom, mivel hálálhatnám meg - csücsörítettem, és úgy tettem, mintha gondolkodnék. - Sajnos neked nincs kisebb tesód, úgyhogy ballagás kilőve.
 - Tudod, hogy egy csók is bőven megteszi - döntötte a homlokát az enyémnek.
 - Mondtam már, hogy telhetetlen vagy? - ugrattam tovább.
 - Rendben, akkor én csókollak meg, te meg nem is csinálj semmit addig, rendben?
 - Tudod, hogy neked úgysem lehet ellenállni - nevettem fel az arckifejezésén, mielőtt megcsókoltam.
   Széles mosollyal az arcán nézett rám, mikor elhúzódott tőlem.
 - A családod rád vár - jegyezte meg. - Pedig még igazán maradhatnál...
 - Hogyisne, mit gondolnak rólam anyuék, ha az egész népes klánt megváratom egy fiú miatt..?
 - Te olyan okosságokat bírsz mondani - csóválta a fejét röhögve Peter, és egy számra nyomott csókkal búcsúzott el.
   Mosolyogva csörtettem át a még mindig elég jelentős tömegen. Kay azonnal rám ugrott, amint meglátott, és követelte, hogy a nyakamba ülhessen. Nevetve egyeztem bele, és a kislánnyal a nyakamban indultam el. Kisvártatva az ikerhúgát majmoló Ed is odajött hozzám, és kierőszakolta, hogy az ölembe vegyen. Úgy nézhettem ki, mint egy karácsonyfa, de nem bántam, mert a két négyéves kisgyerek együtt sem volt túl nagy súly, még akkor sem, ha Kay a nyakamban ült.
 - Nos, Alec, milyen érzés kilépni az általános iskolából? - kérdezte a fiútól Jawadd.
 - Klassz - felelte szűkszavúan James, és pár percre elvált tőlünk, hogy röhögjön egyet Dylan-nel és Aaronnal, a legjobb barátaival.
   Aztán megint megláttam Harryt. Az egyik sarkon ácsorgott, és egy cigaretta lógott a szájából. Összeszorított ajkakkal fordítottam el a fejemet. El sem tudtam képzelni, mi neki a jó abban, hogy füstöt nyel be literszámra naponta. Mikor odaértünk hozzá, lábával lazán ellökte magát a faltól, aminek addig támaszkodott, és vigyorogva odajött hozzánk.
 - Szia, tesó! - fogott kezet vele mosolyogva apu, Liza pedig egy vidám "Harry bácsi!" kiáltással kísérve odaszaladt hozzá, hogy a nyakába ugorjon, anyánk rosszalló pillantásától kísérve. Gondolom, azt nem akarta, hogy Liz belélegezze a cigifüstöt.
 - Szia, picur - ölelte magához Harry, és abban a percben egészen emberi érzés jelent meg az arckifejezésében. A pillantását viszont nem vette le rólam. Hirtelen Becky mintha ólomsúllyal nehezedett volna a vállaimra, Ash pedig a karomra. Nem tudom, hogy volt képes ennyire letörni a kedvemet egyetlen kitartó, rideg pillantásával.
 - Sziasztok - intett oda nekünk is, és teljesen örömtelen mosolyt villantott felénk.
   Úgy éreztem, a kínos csönd hallatán menten elsüllyedek. Miért... Azt sem tudtam, mit gondoljak. Mit miért? Miért néz anya ilyen szemrehányón Harryre? Vagy apa miért nem öleli legalább magához az egykori bandatársát, akivel annyi közös élményük volt, és a hetente tartott koncerteken még most is van? És egyáltalán, miért néz rám Harry így..?
   A kínos perceknek a még mindig a hajamba csimpaszkodó Edward nyafogása vetett véget.
 - Anyaaaa, éhes vagyok!
 - Alig egy órája ettél, nem? - vágott vissza a nővére, Emilia. 
 - Én is éhes vagyok - nyüszített Becky, és ficánkolni kezdett, jelezve, hogy most már letehetem.
   Engedelmesen leguggoltam, hogy Beck lekászálódhasson a nyakamból, de a tündérke olyan ügyesen ugrott le, hogy a szandálja tépőzárjába ragadt tincseimnél fogva elrántott, én pedig aznap másodszor találtam a földön magam. Cserfes rögtön eljött apu mellől, amit a rugalmas póráznak köszönhetően megtehetett, és körbenyalta az arcomat. Nem tudtam nem nevetni rajta.
   A nevetés belém fagyott, mikor Harry jelent meg felettem, és a kezét nyújtotta. Alapjáraton nekem semmi bajom nem volt vele, mindössze az zavart, hogy tönkreteszi magát a rengeteg cuccal, amit szív vagy iszik, na meg persze az, hogy a szüleim valamilyen rejtélyes okból mindig tisztes távolságban tartották magukat tőle, amit bizonyára nem ok nélkül tettek.
   Mégis mosolyogva fogadtam el a kezét, és a kezemet  hatalmas, érdes tenyerébe csúsztattam, ő pedig kicsit sem finoman, de legalább határozottan felrántott. A keze kellemesen meleg volt. A bőröm szinte tiltakozott, mikor elengedett, és nem ért hozzám többet.
 - Köszi - mosolyogtam rá kedvesen.
   Nem felelt, és látszólag már meg is feledkezett rólam, mert egy halk 'sziasztok'-ot elmotyogva elindult a másik irányba. Jodi és Ashton kezét megfogva indultam el hazafelé a szüleim és a többi testvérem nyomában. A kezem még mindig bizsergett ott, ahol Harry hozzámért.


2. évad, 7. fejezet: Megőrültél!

Hazaérve minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Én anyának segítettem a konyhában, apu az öcséimmel és a kutyákkal játszott a kertben. Mire az óra elütötte a delet, anya megterített, én pedig mentem szólni a többieknek.
 - Ebédelünk - próbáltam túlkiabálni a hét gyerek nevetését, a három kutya vakkantásait és apu poénkodását.
 - Tess, beviszel az étkezőbe? - kérdezte bociszemekkel Liza, és a karomba csimpaszkodott, hogy vegyem fel.
 - Hogyne, prücsök - sóhajtottam mosolyogva.
   Megebédeltünk, és anya már a desszertet is behozta, amikor apa kinyúlt, hogy megfogja a kezét, és magához húzta.
 - Van egy meglepetésem - jelentette ki mosolyogva, sejtelmesen, mire a testvéreim izgatottan néztek rá, anya szeme pedig felcsillant.
 - Halljuk! - szólt közbe Alec.
 - Mint tudjátok, anyu és én nem mentünk nászútra az esküvőnk után - kezdett bele apu. - Azért, hogy ne hagyjuk egyedül Tessát. - Itt szeretetteljesen rám nézett. - És... arra gondoltam, hogy, mivel ezt azóta sem pótoltuk be, most megtehetnénk.
   Anya felsikkantott, én pedig mosolyogva figyeltem, ahogy apu magához öleli és megcsókolja.
 - Addig maradunk, amíg csak szeretnéd, kicsim - tette hozzá apu, mert szavak nélkül is megértette anya kérdését.
 - És a gyerekek..? - kérdezte bizonytalanul anya.
 - Már megbeszéltem a srácokkal - nyugtatta meg apa. - Zayn, Liam, Niall, Sophia és Perrie is minden nap benéznek majd, amikor csak tudnak.
 - Istenem, ez... csodás, Lou! Mikor megyünk?
 - Tőlem akár most azonnal - nevette el magát. Meg akartam volna kérdezni, hogy Harry miért nem nézhet majd be hozzánk, de nem akartam kínossá tenni a boldog pillanatot.

Jövő hétvégén anyuék elutaztak. Nem mondom, hogy nem hiányoztak, mert igen, de a távollétük az életem jelentős szakaszává vált. Azonkívül hét kistesóm bőven biztosított nekem minden nap egy életre elég elfoglaltságot. Kezdjük a legelején. Próbálok mindent úgy mesélni, mintha naplót írnék - valójában soha nem volt rá időm -, ami meglehetősen nehéz úgy, hogy utólag már pontosan tudom, mi miért történt úgy, ahogy.
   Anya szavai kavarogtak a fejemben. A kétségbeesése, hogy magunkra kell hagynia minket. Megnyugtattam, hogy nem leszünk egyedül, és, hogy az életem árán is vigyázok a testvéreimre.

A kertben ültünk. Ragyogó nyári idő volt. A nyárnak az a hátránya, hogy mindenki itthon van, és, legidősebb lévén, nekem kell napi 24 órában lefoglalni ezt a hét élettel teli gyereket meg a három bajkeverő kutyát. Most én pótoltam az anyukát, habár a lányok is naponta átjöttek, ahogy ígérték. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Harry is eljön.
 Nyílt a kertkapu. Meglepetten néztem fel, hiszen már mindenki járt itt ma - Zayn ugyan szólt, hogy ma nem tud jönni, de a többiek voltak itt. Harry volt az. A nyári meleg ellenére hosszú, fehér farmert és fekete pólót viselt. Lehetett vagy harminc fok, de ő azért fekete pólót vett fel. A hasán kirajzolódó apróbb izzadságfoltok kiemelték kidolgozott hasizmait is. Basszus, miért elemzem, hogy nézett ki?! Mi van velem?
 - Sziasztok - köszönt nekünk mosolyogva. Láthatóan oldottabb volt a hangulata, ha a szüleim nem voltak itt.
 - Szia! - köszöntem neki mosolyogva, és felálltam, hogy megöleljem. Zayn-t, Niall-t és Liamet is mindig megölelem, mikor találkozunk, Harryt miért ne?
   Először megilletődött, de aztán szorosan megölelt. Illata még a meleg ellenére is körüllengte, és bármennyire nem akartam, valamiért megnyugodtam, mikor belélegeztem.
 - Hogy kerülsz ide? - kérdeztem.
 - Gondoltam, benézek a legjobb barátom családjához - vigyorodott el kínosan, és a hajába túrt.
 - Jól tetted - mosolyogtam rá szélesen. - Épp jégkrémet ettünk, kérsz?
 - Aha - bólintott. - Ha jut - tette hozzá, szelíden utalva a népes testvérseregre.
 - Persze, hogy jut! - nevettem el magam.
   A kezébe nyomtam a teli fagyikelyhet, és én is folytattam a sajátom elfogyasztását.
 - Tess, játszunk bújócskát? - huzigálta meg a kezemet Rebecca.
 - Csak ha nagyon szépen kéred, manó - csücsörítettem pimaszul, és megcsikiztem az oldalát.
 - Kérleeeeek - biggyesztette le a száját.
 - Akkor játszunk - egyeztem bele.
 - Juhé! - ujjongott Ash, Grace és Em.
 - Legyek hunyó? - kérdeztem, előre tudva a választ.
 - Aha - bólogatott Ashton.
 - Harmincig számolok - jelentettem ki, ők pedig visítva elrohantak.
 - Nagyszerű nővér vagy - szólalt meg hirtelen Harry, miközben számolni kezdtem.
 - Ne vond el a figyelmem - mosolyogtam rá, nem tudván, mi mást reagálhatnék a bókra.
 - Anyának is legalább ennyire jó leszel - folytatta.
 - Miért mondod nekem ezt?
 - Mert rettenetesen zavar, hogy azok, akiknek egykor a legjobb barátja voltam, most idegenként néznek rám! Régen kimondhattam, amit gondoltam, ma meg ferdén nézel rám, ha így teszek!
 - Sajnálom.
 - Dehogy sajnálod te...
 - Miért nem hiszed el, hogy sajnálom..?
 - Mert te az ő lánya vagy - húzta össze a szemét, és előrébb hajolt. - Kiskorodtól fogva azt nevelték beléd, hogy én mennyire rossz ember vagyok.
 - Elhiszem, hogy nem vagy rossz ember... De nehéz jó embernek tartani egy olyasvalakit, aki naponta mással fekszik le, alkoholista, cigifüggő és drogozik - hajtottam le a fejem, elfelejtve, hogy számolnom kéne.
 - Nem mindig csináltam ezeket - szorította össze a fogát, és a hangjából csak úgy sütött az ingerültség. - Ez sosem jutott még eszedbe?
 - Aki bújt, aki nem, megyek! - kiáltottam fel, és Harryt figyelmen kívül hagyva felálltam.
   Ő pedig... Megragadta a csuklómat, és visszarántott. Kikerekedett szemekkel néztem rá.
 - Engedj el! - követeltem.
 - Válaszolj! Tudni akarom.
 - Nem vagy normális - próbáltam kitépni a kezemet a kezéből, mert rettenetesen erős volt a szorítása.
   Dühösen elengedett, én pedig még mindig rémülten néztem rá.
 - Falakat építettél magad köré - idéztem anya szavait, mert tökéletesen egyetértettem velük. - Nem merlek jó embernek tartani, mert egykor tényleg jó ember voltál, de mostanra...
 - Egy szívtelen, elmebeteg dög - emelte fel a fejét, és rám nézett.
 - Én nem tudom - ráztam a fejem. - Nem ismerlek. Meg szeretnélek ismerni, de nem merlek.
 - De merj! - kérte lágyan. - Nem fogod megbánni, Tessa.
   Megborzongtam. Annyira zavarba hozott az, ahogy kiejtette a nevemet, és nem tudtam volna megmondani, miért.
 - Hol vagy már, Tessy? - hallottam meg Emilia kiáltását valahonnan a kert hátuljából.
 - Tessy - vigyorgott rám gúnyosan Harry.
 - Fogd be, Harold! - öltöttem ki rá a nyelvemet, és visszakiabáltam: - Már megyek is!
 - Ne hívj így - dörmögte Harry bosszúsan.
 - Rendben van, Harold - egyeztem bele vigyorogva, és elrohantam megkeresni a tesóimat, mielőtt bosszút állhatott volna valamivel.

Végül a tesóimnak sikerült rávenniük Harryt, hogy ő legyen a hunyó. Furcsa volt elképzelni egy felnőtt férfit, ahogy pont olyan gyermetegen játszik, mint mi, de nem panaszkodhattam - Harry tökéletesen alakította a hunyót.
   A hátsó kert végében volt pár fa; a legkisebbre másztam fel, ami pont a többi árnyékában és takarásban is volt. Elrejtőztem az ágak és levelek között, és valamiért mosollyal az arcomon vártam, hogy Harry a keresésemre induljon.
   A visítozásból ítélve a többieket már mind megtalálta. Izgatottan figyeltem, ahogy fel-alá mászkál a kertben, benézve még a medence aljára is. El kellett fojtanom a kuncogásomat, mikor eljutott az agyamig, hogy ő komolyan azt hitte, hogy a víz alatt vagyok már percek óta egy bújócska kedvéért...
   Amikor láttam, hogy másik irányba fordul, megmoccantam, mert már kezdtem elzsibbadni, és egy kényelmesebb pózba helyeztem magam, a hátamat a fatörzsnek vetve. Hátrahajtottam a fejem, és a forró nyári levegőnek köszönhető álmosító érzésnek engedve lehunytam a szemem.
   Nem hallottam meg, Harry mikor mászott fel mellém. Esküszöm, minden hang nélkül a fához osont, és azalatt mászott fel, hogy én egy tizedmásodpercig lehunytam a szemem! Csak arra eszméltem, hogy a hátamon és a térdeimnél erős karok fognak közre, aztán zuhanni kezdek.
   Felsikoltottam, ahogy földet értünk. Az még rendben van, hogy Harry észrevétlenül felmászott hozzám, de, hogy szándékosan leugorjon velem a fáról?! Oké, két méter magasan voltunk, de akkor is, ez... ez... elmebeteg, nem tudok rá mást mondani! Ő esett alulra, én pedig az ölébe. Még mindig magához szorított, és közben rázkódott a nevetéstől.
 - Te nem vagy normális! - sipítottam, még mindig sokkhatás alatt. - Te... megőrültél, vagy mi van?! Ki is törhetted volna a gerinced!
   Ő viszont csak röhögött tovább, meg sem hallva engem.
 - Nem érted? Ne nevess már! Soha többet nem játszok veled bújócskát! - Próbáltam felállni, de nem engedett el.
 - Komolyan, Tess, mikor felhúzod magad, úgy viselkedsz, mint egy ötéves! - mondta nevetve, és már a könnyeit törölgette.
 - Én vagyok ötéves?! Nem én rántottam le a másikat a fáról egy hülye játék közben! - fortyantam fel.
 - Először is - ecsetelte olyan hangnemben, mint aki egy kisgyerekhez beszél. - Minden pontosan úgy történt, ahogy terveztem. Ha én kitöröm a nyakam, te akkor is sértetlen maradtál volna, mivel rám estél. Nekem meg már úgyis mindegy.
 - Te tényleg nem vagy normális - ráztam a fejem hitetlenkedve. Már nem kiabáltam vele.
 - Mondtam én egy szóval is, hogy az vagyok, Tessy? - nézett rám komolyan. Elrontotta a fontos momentum összhatását az, hogy azon a becenéven szólított, amin csak a kistesóim és Peter szokott; utóbbi is csak azért, mert első osztály óta ismerjük egymást.
 - Ezt még egyszer megbosszulom, Edward - emeltem fel a mutatóujjamat fenyegetően, de nemigen tudtam érvényesülni, tekintve, hogy Hazza még mindig kuncogott.
 - Nem kétlem, Tessy - emelte fel a kezét, hogy a fülem mögé gyűrje egy rakoncátlan tincsemet, ami kiszabadult a kontyomból. A mozdulattól kirázott a hideg.
 - Elég beteges humorod van, azt meg kell hagyni - mosolyogtam rá lágyan, és ismét megpróbáltam kimászni az öléből, de továbbra sem engedett el.
 - Te pedig betegesen odavagy értem - mosolygott rám.
 - Álmodozz csak - böktem mellkason. - És engedj el!
 - Álmodozhatsz - nyújtotta ki a nyelvét. - Most szépen felállok, és bedoblak a medencébe.
 - Azt próbáld meg! - néztem rá rémülten, mert nála nem lehetett tudni, hogy tréfál-e vagy sem.
   Kicsattanó jókedvvel állt fel, miközben még mindig az ölében tartott, menyasszonyfogásban. Felsikoltottam. Idegőrlően lassú léptekkel indult meg a medence felé, és közben egyetlen pillanatra sem mulasztotta el kiélvezni az arcomon ülő rémületet.
 - Légy szíves, Harry! - kezdtem könyörögni. Semmi kedvem nem volt medencézni. Főleg nem ruhában.
 - Na, mindjárt Harrynek hívsz! - mondta önelégülten.
   Megállt a medence peremén, és kihívóan rám nézett.
 - Egy - kezdett számolni. - Kettő. És három!
   Felemelt, és beledobott a vízbe. Víz folyt a füleimbe, az orrlyukaimba, a számba. Nem láttam, merre van a fel és a le. A klóros víz marta a szememet. Fuldokolva küszködtem a fejemet a vízszint fölé, és a szemeimmel Harryt kerestem.
 - Kibírhatatlan vagy! - ripakodtam rá dühösen. Combközép fölött érő farmersortomból és spagettipántos haspólómból ömlött a víz, ahogy kikecmeregtem a medencéből. Harry a hasát fogva röhögött rajtam. - Tűnj el! - kértem haragosan, és őt faképnél hagyva mentem vissza a teraszra, ahol Alec épp felolvasást tartott a kicsiknek.
 - A francba is, Tess, ne rágj már be ezen! - hallottam mögöttem Harry hangját.
 - Azt mondtam, tűnés! - fordultam vissza, hogy ránézhessek. Kibomlott hajam az arcomba csapott, de nem érdekelt. Eltűrtem Harrytől, hogy a csuklómnál fogva ráncigált, hogy lerántott a fáról és hogy Tessy-nek hívott, mikor megmondtam neki, hogy ne tegye. Az, hogy határozott könyörgésem ellenére is a medencébe hajított, ruhástól, magasról téve arra, hogy még a gerincemet is kitörhetem, ha nekicsapódom a medence falának például, egyértelmű bizonyítéka annak, hogy tényleg beteges dolgokat talál humorosnak.
 - Tessa - nézett rám elkomorodva. - Bocs... Nem gondoltam, hogy téged ez zavar.
 - Egy percet kapsz, hogy eltűnj a szemem elől - sziszegtem.
   Nem tudtam, miért húztam fel magam ennyire azon, amit Harry művelt. Igenis volt humorérzékem, de szerintem az egyáltalán nem vicces, ha valaki a csuklómnál fogva rángat, leugrik velem egy fáról, és belehajít a medencébe. Tessy-nek is csak az szólíthat, aki nagyon közel áll hozzám - így Peter és a családom. Na, de Harry? Ki van zárva. Semmit nem tudok róla. Nem is rokonom. És... ahogy beszélt velem, mikor felhúzta magát, vagy amikor a fülem mögé tűrte a hajamat... Liam, Zayn és Niall is nagyon közel álltak hozzám, de sosem éreztem kényelmetlenül magam, mikor rám néztek. Harry zöld szemei viszont mintha keresztülszúrnának.

Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!  


2 megjegyzés: