Blogajánló #37

Wolfblood 

Chloe Wilson minden idők legerősebb falkájának sarja. Az ősiek eredeti vérfarkasok, kik Lükaón király leszármazottjai. A gén öröklődése érdekében testvérházasságot alkalmaztak. Vajon képes lesz Chloe ezt megtenni, vagy elmenekül a családja elől? 

Prológus

Az eredetiek ereiben igazi farkas vér csordogál. Még annak idején, mikor  egy Lükaón nevű uralkodó, aki nem hitt az igazi istenekben és elszánta magát,  hogy kipróbálja őket egy adag emberi hússal,  amit a tiszteletükre rendezett ünnepségen a sok étel egyikeként szolgáltak fel. Az istenek miután felfedezték a tiltott húst, Lükaón királyt farkassá változtatták. Nos, az eredetiek Lükaón király leszármazottjai, akik a hosszú évek során nem szakították meg a vérvonal tisztaságát. Testvér házasodott testvérrel, de megérte. Az olyan vérfarkasok, akik nem ilyesfajta előkelő dinasztia utódai, gyorsak, kiváló látással, hallással, szaglással rendelkeznek. Az ősiek pedig még emellé, a sok kiváltság mellé kaptak valamit: a halhatatlanságot. Ám ez a nagy erő nagy áldozattal is jár. Minden hónapban egyszer, amikor a Hold kerek gömbként virít az égen, vérszomjuk és gyilkolási vágyuk a tetőfokára hág, és minden, mi az utukba kerül, elpusztítják.  Végeláthatatlan szenvedésüknek pedig csakis a Nap első sugarai adhatnak menedéket. Mert szenvednek. Belülről kitörnének a páncél alól, s nem tennének kárt senkiben sem. De ezt nem tehetik meg… Mert ilyen a természetük… 

Részletek a történetből: 

"01 - Minden kezdet nehéz 

Chloe Wilson

Az erdőben a vizes faleveleket taposva egyre közelebb jutottunk az új otthonunk felé. Beacon Hills már a látóhatáron volt, a kis város fényáradatban úszott. Összeszorult a gyomrom az izgatottságtól. Mióta az eszemet tudom, egyfolytában vándoroltunk állandó lakhelyet keresve, ahol a falkám letelepedhet és nyugodtan élheti az életét. Eddig nem sikerült elérnünk célunkat, de most talán esély nyílik rá. Új életet kezdhetnénk, elfeledve a múlt által ejtett sebeket. Még belegondolni is rossz, hogy aznap este, teliholdkor, a bátyám a szerelme torkának esett, aki másnap reggel holtan feküdt mellette. Kai azóta nem önmaga. Amikor az apánk leült velünk az eset után, és a fajunk tisztaságának fontosságáról világosított fel, még jobban elkezdett ellenállni, lázadni. Azelőtt nem ilyen volt. Tisztelettudónak, szófogadónak, engedelmesnek ismertem. Most már csak árnyéka önmagának. Teljesen elzárkózott a világ elől és magába rogyva éli mindennapjait. Aznap este is hátul cammogott a többiek mögött. A közeli réten álltunk meg pihenni, mivel mindenki elfáradt a hosszú utazás során. A fák tövéhez ültek le, fejüket egymás vállára hajtva. Ám voltak olyanok is, akik az avarban foglaltak helyet, kicsit távolabb a többiektől. Ennek ellenére jó volt látni, hogy ennyire összetartóak vagyunk és, hogy mennyire szeretjük egymást. Ez a falka ösztön. De talán az is közre játszik, hogy nem csak testvérek, de házastársak is... Mint Kai-nak, ez számomra is undorító dolog volt. Mindig is arról ábrándoztam, hogy megtalálom a szőke hercegemet, aki majd teljes szívéből szeret. Akár farkas, akár nem. Viszont vannak dolgok, amelyek bármennyire is szépek, örökre álmok maradnak, hiába tennénk meg érte bármit is. Számunkra a falka az első, és ez így helyes. 

Épp indulni készültünk, mikor a bokrok mögül halk neszt hallottunk. A hang irányába fordultunk. Egyesek beleszimatoltak a levegőbe, mások a karmaikat eresztették ki rejtekükből. A cserje mögül egy negyvenes évei végén járó nő lépett ki. Karcsú alakja volt, gyönyörű hullámos, fekete haja és zöld szemei. Apám arcán kisimultak a ráncok és az agresszió helyét az öröm váltotta fel. Tárt karokkal közeledett a nő felé, aki viszonozta az ölelést.

-Talia! - szólította meg - Annyira örülök!

-Már vártunk titeket! - bontakozott ki apa öleléséből. Végigmérte az embereinket, majd Kai-t, és engem is. Mindeközben mögötte is feltűnt pár számomra ismeretlen alak, akikről valószínűsítettem, hogy ennek a Talia- nak a falka tagjai. Az asszony közelebb lépett hozzám. Az arcomra tette a kezét, de én elrántottam a fejem. Soha nem szerettem, ha dédelgetnek, főleg, ha ezt egy idegen teszi.

-Hmm... Harcias egy lányod van, az szent igaz! - mosolyodott el - Mond, átváltozott már? -fordult apámhoz.

-Nem - válaszoltam helyette. Újra rám szegezte tekintetét és elmosolyodott.

-Akkor örömmel ajánlom fel Derek segítségét. Ő már kiválóan kezeli az erejét, segít neked megtanulni azt, amit egy ősinek tudnia kell. Ő majd megvéd, illetve ha valamire szükséged lenne Beacon Hills- ben, bátran kérj tőle segítséget. Mi most apáddal átbeszélünk pár fontos dolgot - mondta, s elindult a sűrű és sötét rengeteg felé - Még találkozunk Chloe! - fordult vissza búcsúzóul. Mindenki követte őket, csak én maradtam a tisztáson. Kicsit megrémisztett az a nő, ugyanis még életembe nem láttam, de tudta a nevem, s olyannyira közvetlen volt az apámmal is, hogy kezdett idegesíteni a gondolat. Ami pedig azt a Dereket illeti... Már a puszta tudat idegesített, hogy egy kis talpnyaló vérfarkast a nyakamon hagytak.

-Honnan veszi, hogy nekem kellene segítség? - tettem fel magamnak a kérdést.

-Ha tudnád, hogy Beacon Hills mennyire veszélyes egy hely! - szólalt meg valaki a hátam mögött.

-Ki vagy te? - fordultam ijedten a hang irányába.

-Derek Hale - felelt tömören egy pimasz mosoly kíséretében.

-Oh, értem. Szerintem most szögezzük le, hogy nekem nem lesz szükségem bébiszitterre! - kacsintottam, és az erdő felé vettem az irányt. Válaszul csak megrázta a fejét és követett. Végig  a nyomomban volt. Néha megálltam, akkor ő is. Vicces kis játékot űztem vele. Többször megálltam, vagy sokkal gyorsabban mentem olyannyira, hogy már elvesztem a sűrű rengetegben. Szerencsére nemsokára kiértem és az iskola épületénél kötöttem ki. Nagy meglepetésemre Derek ott várt.

-Nem is annyira ostoba... - gondoltam magamban.

-Hazakísérlek! - szögezte le. Azzal karon ragadott és egészen egy családi házig "hurcolt", ahol aztán elengedett. Egy grimasz futott át az arcomon a ház láttán. Kívülről fehér falburkolat fedte, apró ablakai keretei is fehér színűek voltak. A kertjében kis virágok voltak ültetve, melyek ezt a komor hangulatot kissé feloldották. Lassan lépkedtem fel a tornác lépcsőin, jól megszemlélve új otthonom minden egyes kis részletét, majd beléptem a faajtón. Az orromat megcsapta a kellemes süteményillat, ami a konyhából áradt. Szokásunkká vált, hogy minden költözésnél, az első napon együtt süteményezgetünk, felidézzük a múltban történt, említésre méltó dolgokat. A nappaliba mentem, ahol apa, Talia és a falkatagok foglaltak helyet. Letessékeltek az egyik fotelba és Derek is helyet foglalt.

-Mit szólnátok, ha a megszokott kis beszélgetést most is megejtenénk? - kérdezte mosolyogva apa.

-Mármint azt a beszélgetést, ami a régi szép időkről szól, vagy ami arról, hogy a saját bátyámhoz kell hozzámennem? - érdeklődtem pimaszul.

-Chloe, kérlek! - parancsolt rám.

-És ha kettő lányotok született volna? Akkor legyenek leszbikusok, vagy mi?

-Chloe Wilson, most legyen elég! - förmedt rám.

-Nah, jó! Akkor csapjunk is bele a közepébe! - csapta össze a tenyerét viccesen Kai - Amikor a cigi még csak ropi volt...

-Amikor bikini felső nélkül szaladgálhattam a strandon! - töröltem le egy "könnyet" a szememről - Mondjuk azt most is megtehetem, de hát na... 

02 - Vérfarkas kupaktanács 

Chloe Wilson

A kisebb vitát követően elszabadult a pokol. A tervezett "pihenő nap" helyett suliba kellett másnap mennem. Mivel gyors költözésre volt szükség, mindent az előző házunkban hagytunk, de az apám erről is gondoskodott. Felkísért a szobámba, ahol új iskolacuccok vártak. Ez engem azonban egy cseppet sem kötött le. A falon megpillantottam pár régi fényképet, amik fájdalmas emlékeket idéztek fel bennem. Az anyukám pillantott vissza rám az egyik képről. Leemeltem a képkerettel együtt és magamhoz szorítottam, mintha azzal újra, ha csak egy pillanatra is, velem lenne. Éreztem, amint apa megérinti a vállamat, nekem pedig a könnyeim utat törnek maguknak és lecsordulnak az arcomon.

-Annyira hiányzik - szipogtam.

-Nekem is, kincsem - ölelt szorosan magához - Ami pedig az előbbieket illeti... Tudom, hogy ez mennyire nehéz. Amikor mi voltunk ebben a helyzetben anyáddal, ugyanezt tettük. Mindenki ezt tette. Nem kényszerítenélek rá titeket, ha nem lenne muszáj, de a falka mindenek előtt... Ezt tudod nagyon jól.

-Tudom, de akkor is undorító! - taszítottam el magamtól - Most pedig hagyj magamra! Nincs szükségem ilyen későn a fejmosásodra! - löktem ki az ajtón, majd becsaptam utána. Letöröltem a könnyeimet, a fényképet pedig a kukámba dobtam. Az új várossal együtt, új életet is akartam kezdeni, ami azzal kezdődött, hogy kitörlök minden fájdalmas emléket az agyamból. Bár nagyon nehéz, s legbelül még ma sem fogtam fel anya elvesztését, ennek véget kellett vetni. Erős, kemény ősi vagyok, aki eltemeti az érzéseit! Muszáj ilyennek lennem...

Az ablakomhoz léptem, ahol gyönyörű tájkép tárult elém. De ha ez még nem lenne elég, láttam, amint Derek és Talia kilépnek az ajtón, átvágnak a kis kertünkön, amikor is Talia megbotlott a földből kikandikáló locsolóberendezésben és nagyot esett előre. A nevetés utat tört magának és akarva-akaratlanul, jóízűen kacagtam ezen. A nő gyorsan felállt, leporolta ruháját és magabiztos léptekkel haladt előre, hűséges kiskutyája pedig követte.

Az órámra pillantottam és szörnyülködve vettem tudomásul, hogy lassan le kellene feküdni. Gyorsan lerángattam magamról a ruháimat, amiket a szennyes kosárba dobáltam. Beléptem a zuhany alá, s amint a meleg víz hozzáért a bőrömhöz, felemelő érzés fogott el. Lehunytam a szemem és ki tudja mennyi ideig csak álltam ott és hagytam, hogy az a kellemes érzés birtokába vegyen. Amikor észhez tértem, kiléptem a kabinból, egy törölközőt csavartam magam köré és megmostam a fogam. Felkaptam magamra a hálóruhámat és bebújtam a takaró alá, és a roppant érdekes mennyezetet kezdtem el tanulmányozni. A fürdőből kihallatszott a vízcseppek egyenletes koppanása, ahogy a tusoló fejből egészen a lefolyóig versenyt futottak. Sokáig figyeltem még a meg szűnni nem akaró hangot, ám pilláim lassan nehezedni kezdtek és lehunytam a szemem. Elaludtam.

Lihegve futottam a rengeteg mélyén, de fogalmam sem volt, hogy mi elől. Amint hátra néztem, egy vérvörös szempárral találtam szembe magamat. Ocsmány pofájával felém fordult, megvillogtatta tűhegyes tépőfogait.  Morgott egyet és újra felém indult. Próbáltam futni, de nem sikerült. Megragadta a bokámat és maga felé kezdett el húzni. Tudtam, innen már nincs menekvés. Próbáltam sikítani, de lehetetlennek bizonyult. Torkom szakadtából ordítottam, de senki sem hallott meg. Senki. Elveszett voltam és védtelen... Gyenge és puhány, akár egy kislány. De én ősi vagyok, nekem nem szabadna ilyennek lennem...

Rémülten, izzadtan tértem magamhoz. Rápillantottam az ébresztőórámra, ami 6:21- et mutatott. Lassan kikászálódtam az ágyból, s elmentem letusolni, ezen kívül rendbe tettem magam. Betettem az iskolatáskámba azt, amire gondoltam, hogy szükségem lesz az első tanítási napon. Már épp léptem volna ki az ajtón, amikor az apám elém állt, és köszönés nélkül a közepébe kezdett:

-Tedd le a cuccod. Gyűlés lesz!

Ezzel nem mondott túl sokat, de értettem, hogy ez mennyire fontos. A falkák bizonyos időközönként tartanak ilyen gyűléseket, melyen bemutatják az új falkatagokat, illetve, ha van, az információkat, amiket megszereztek a vadászokról. Gyorsan lehajítottam a földre a tatyóm és az apám nyomában maradtam. Az erdőben egyre mélyebbre mentünk, míg egy tisztáson álltunk meg. A rét közepén állt egy asztal formára szabott kő, mire egy vaskos könyv volt letéve. Ezt az asztalt álltuk körbe. Ott volt Derek is, illetve Talia, nah meg még sok mindenki. Falkánként alkottunk csoportokat. Az újoncokkal kezdtük. Mivel Talia és falkája Beacon Hills- i őslakosok, övéjük volt az elsőbbség. Két fiú lépett elő a tömegből, mindegyikőjük körülbelül velem egykorú.

-Ő itt Jackson, ő pedig Scott. Mind a ketten újoncok közöttünk. Scott eddig három, Jackson egy teliholdon esett eddig túl - mondta Talia.

A mi falkánk volt a soros. Kai következett.

-Aki még nem ismerné, ő a fiam. Kai. Eddig tizenkét teliholdat élt meg - jelentette ki az apám.

-Nah, és mi van a lányoddal? - érdeklődött valaki a másik farkas tömegből. Mindenki elkezdett sutyorogni és mutogatni rám.

-Ő... Még nem változott át. De ez semmit sem jelent! - mordult fel. A tömeg őrjöngeni kezdtek, míg végül elszabadult a pokol. A szívem a torkomban dobogott és feszülten figyeltem a történéseket. Azt hitték, hogy nem vagyok vérfarkas... Ezzel gyanúsítottak, jogtalanul. A feszültségem idegességé változott és elkiáltottam magam:

- Elég! -mindenki elhallgatott - Ahelyett, hogy velem foglalkoznátok és alaptalanul vádolnátok inkább kicsit el kellene gondolkodni azon, hogy mi a fontosabb. Egy tini lányt zaklatni, vagy a vadászokról beszélni, akik bármely pillanatban fejbe lőhetnek minket!

Mindenki magába szállt. Most már nem mutogattak senkire sem, elcsendesültek.

-Remek! Most pedig, ha megbocsájtsatok! - förmedtem fel és elindultam a sűrű rengeteg felé - Ennyit a híres vérfarkas kupaktanácsról! - kiáltottam vissza.

03 - Ígéret 

Chloe Wilson

A gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben. Most valahogy sok minden összejött. Az új város, a Beacon Hills- i falka, az iskola, az egész farkaslét. Mindig is próbáltam a dolgoknak a pozitív oldalát nézni, optimistán gondolkodni, cselekedni, de a mostani szituációban nem találtam semmi szépet. Amikor feleszméltem a gondolkodásból, Dereket pillantottam meg az egyik fa mögött, éppen felém igyekezett. Tudtam, hogy miért jön. Apa megkérte, nézze meg, jól vagyok-e.

-Jól vagyok, nincs semmi bajom, visszamehetsz a gyűlésre! - kiáltottam oda neki.

-A vérfarkas kupaktanácsra? - kérdezte szórakozottan.

-Igen, arra... - mosolyogtam.

-Figyelj, tudom, hogy nehéz. El tudom hinni. A testvéredhez kell hozzámenned, aki nem mellesleg nem éppen egy társasági ember... - kezdte el - De egyet mondhatok, Chloe - fogta meg mindkét vállamat - Ha dacolsz ellene, még rosszabb lesz, mert olyanokat is eltaszítasz magad mellől, akiket nem kellene! Szóval, most, hogy kicsit kikapcsolj, elmegyünk valahová! - jelentette ki ünnepélyesen.

Ódzkodtam az egésztől, de végül beadtam a derekamat. Gyalog tettük meg a maradék utat hazafelé. Nem túl sokat beszélgettünk, inkább csak gyönyörködtünk az őszi erdő varázslatos színeiben. A kilátás gyönyörű volt. A távolban hegyek húzódtak végig a horizonton, a tetejükön egy kevés hó lapult. A fák nagy része levél nélkül álldogált már, de akadtak még olyanok, melyek nem vedlettek le. Útközben találkoztunk pár mókussal, akik játékosan kergetőztek, némelyik táplálékot hordott be a fészkébe. A madarak vidáman dalolásztak, életet adva ezzel az erdőnek.

Egy ideje már sétálgattunk, amikor felötlött bennem a kérdés:

-Tulajdonképpen akkor hova is megyünk? - mintha időzítette volna, abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Kivette a zsebéből és amint megpillantotta a képernyőn szereplő nevet, elmosolyodott és felvette a mobilt.

-Szia! - köszönt vidáman.

-Szia Derek, arra gondoltam, hogy (...)  Mit szólsz? - nem hallottam mindent, mert időközben kicsit arrébb ment.

-Persze, akkor (...) - azzal le is tette a készüléket, majd becsúsztatta a zsebébe. Vigyorogva beült a kocsijába, ami a házunk előtt parkolt és elhajtott. Csodálkozva meredtem utána.

-Neked is szia! - kiabáltam, de már nem hallotta meg. Magamba zuhanva battyogtam be a házba, felvánszorogtam az emeletre és az ágyamra ugrottam. Az arcomat a paplanba temettem, mozdulatlanul feküdtem úgy egy ideig. Szívesebben vertem volna a fejem a falba, de valami visszatartott, amit úgy hívnak: büszkeség. Túl büszke voltam, hogy bevalljam, az életem romokban hever. Az egykor virágzó palota, mostanra leomlott... Nem elég, hogy az emberek lassan keresztülnéznek rajtam, de elfelejtik az ígéreteiket. Például Derek. Tisztán emlékszem, amikor a tudtomra adta, hogy délután elmegyünk valahova. Ez nagyon szép és jó, de délután 2 volt és éppenséggel ő sehol sem volt. Bizonyára jobb dolga akadt. A telefonban egy női hangot hallottam és teljesen feldobta őt, úgyhogy... Gondolkodásom közben éreztem, hogy pilláim elnehezedtek és lehunytam a szemem.

Megint az erdőben voltam. De most valahogy minden olyan ijesztő volt... A madarak csicsergését a szél rángatta ágak csattogása váltotta fel. A fák elvesztették tiri-tarka lombkoronájukat és csupaszul álltak egymás mellett. A talpam alatt levelek helyett kimúlt állatok feküdtek. Éreztem, hogy valami végig folyik a vállamtól egészen a kézfejemig. Felemeltem a karomat és elszörnyedve láttam, hogy valakinek a vére piszkította. A bátorság, amit magamba fojtottam, egy sikoly kíséretében tovaszállt. Elkezdtem futni, de nem tudtam, hogy mi vagy ki elől. Talán a gyávaságom elől, ami el akarta lopni a maradék büszkeségemet is...

Könnyes szememet lassan nyitottam ki, vizes pilláim túlságosan egymáshoz ragadtak. Levegőért kapkodva ültem fel az ágyamban, s mikor már teljesen felébredtem, a szívverésem kezdet visszaállni a megfelelő ütemébe. Idegesen túrtam bele a hajamba, majd gyorsan kipattantam az ágyamból és a fürdőbe mentem, ahol hideg vízzel frissítettem fel magamat. A tükörben megpillantottam gondterhelt önmagamat és egy fintor kíséretében visszacammogtam a szobámba. Visszabújtam az ágyba, nyakamig felhúztam a takarót. Még hosszú ideig csak bámultam a plafont. Nem mertem elaludni. Féltem, hogy megint a rémisztő rengeteg fog a szemem elé tárulni...

Az este további részében nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Az óra mutatói lassan vánszorogtak a megfelelő helyükre, de amint eljött az én időm, kirobbantam az ágyamból, gyorsan felöltöztem és lerobogtam a lépcsőn. Elővettem a kenyértartóból a kenyeret, rákentem egy kevés lekvárt és gyorsan bedolgoztam az egészet. Fogat mostam, felvettem az iskola táskámat és elindultam a Beacon Hills- i középiskola felé.

A szürke folyosó fényáradatban úszott. A diáksereglet kisebb csoportokat alkotva beszélték meg az éppen számukra érdekes témákat. Voltak, akik a kémia leckét másolták lázasan, figyelve, hogy egyik tanár se vegye észre őket. Mások a szekrényükben elhelyezett tükörben csinosítgatták magukat, vagy az izmosabbnál izmosabb fiúkat sasolták.

A nagy iskolában rettenetesen elveszettnek éreztem magam. Senki sem jött oda, hogy elkezdjen velem fecsegni, esetleg a kilétemről kérdezgetni. Levegő voltam számukra, de abban a pillanatban nem is bántam. Viszonylag hamar rábukkantam az igazgatóira és a következő pillanatban már a papírjaimat egyeztettük.

-Szóval, mrs. Wilson, az apja nem tudott eljönni? - kérdezte a kissé pufók igazgató a karosszékében ülve.

-Nem, de valószínű, hogy a hét folyamán, tanítás közben bejön egyeztetni, ha az megfelel.

-Természetesen! - mosolygott rám elkísért az első órám helyszínére. Az ajtó egészen rozoga volt, biztos voltam benne, ha egy termetesebb ember nekiesne, kiesett volna a keretéből, a tejüvegbe pedig csúnyán beverte volna a fejét az illető. Mikor észhez tértem már bent álltunk az osztályban, ahol az igazgató mutatott be a leendő osztálytársaimnak:

-Ő itt Chloe Wilson, az új lány! Legyetek kedvesek hozzá és barátkozzatok vele! - azzal kicsit előrébb tolt, jelezve, hogy nekem sem ártana nyitnom egy kicsit a többiek felé. Ám nekem egy halk 'hello'- nál többre nem futotta. A tekintetemmel végigmértem a leülési lehetőségeimet, s megpillantottam egy üres helyet egy barna hajú, kék szemű fiú mellett. Nagyon ismerősnek tűnt, ezért mellette foglaltam helyet. Amint rám nézett, tudtam, hogy ki ő. A tegnapi gyűlésen is ott volt, Talia egyik falkatagja.

Az óra különösen lassan telt el. Valahogy a kémia tanár bőbeszédű magyarázata nem kötött le. Érdekesebb volt a madarak gyönyörű éneke, mely a zárt ablakon is áthallatszott, a lehulló levelek lágy és óvatos tánca, a fák ágainak minden rezdülése, a mókusok játéka... Még nem voltam vérfarkas, még csak az érzékeim sem voltam olyannyira kifinomultak, de éreztem, hogy egyek vagyunk a természettel. 

Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!