 |
| A szerelem hálójában |
Történet
A 17 éves Németh Borbála végzős egy Budapesti gimmnáziumban. Élete közel sem mondható se megszokottnak, se könnyűnek. Nővére elvesztése után a családja darabokra szakadt, egyre kevesebbet foglalkoztak a másik érzéseivel; és az addigi otthoni légkör kész csapdává vált a tinédzser lány számára. Sose volt egy igaz barátja egészen az általános iskolától kezdve mostanáig, mindenki csak kerülte. A szerelem szintúgy nem talált rá, egészen egy szülei által fontosnak tartott esemény napjáig. Azonban elképzelhető, hogy ez csak egy fellángolás? Érzelmek nélküli szerelem, csak azért, mert úgy érzi hogy most végre valaki szereti? De a háttérben van valaki. Egy fiú aki mindent megtenne azért ha egy csókot, egy szerelmes pillantást kaphatna Boritól. De az érzelmek jól titkoltak, és rejtettek.. egészen egy rosszul sikerült buliig ahol minden felfordul maga körül. Mindkét fiú magáénak akarja a lányt, megadna mindent érte, de Bori csak egyetlen egy valakit szeret igazán tiszta szívéből. De még is ki az? Tarts velem és kiderül!
00. fejezet - Prológus
- Borikám, itthon vagy? Fönt vagy a szobádban? - anyukám hangja élesen hasított az üres ház levegőjébe, ezzel egy időben pedig én pattantam fel Ádám mellől, és riadtan tekintettem a szoba ajtajára.
-Uramisten.. - hangom remegett, ujjaimmal pólóm szélét morzsolgattam azt se tudtam mihez kezdjek hirtelen. Menjek ki, és állítsam meg? De hiába tenném, be akarna jönni a szobámba, és beszélgetni, elmesélni, hogy mi volt a munkahelyén, csakhogy én nem így akartam nekik bemutatni Ádámot. Először magamba akartam tisztázni a köztünk lévő dolgokat, és csak utána bemutatni. Ajkaimmal mérges grimaszt vágtam az ágyon nevető Ádám felé, de ő csak megrázta a fejét és széttárta karját. Csodás, itt tölti az egész délelőttöt és amikor ötlet kéne, hogy ússzam meg anya kínos kérdéseit cserben hagy. Mivel csak egyetlen ötletem volt, kénytelen voltam azt végre hajtani. Vissza siettem az ágyig felhúztam Ádámot róla, majd rögtön kihúztam az erkélyre, ahol már frissen leesett hó foglalta el a legnagyobb részt. Kint borzasztóan hideg volt, de nem tehettem mást. A szekrényembe nem férne be, az ágyam alá meg még annyira se, mivel tele van rakva üres vagy épp teli dobozokkal.
- Ha megfázok, biztos megfürdetlek holnap.
- Na persze, lehetőleg állj erre az oldalra. - mutattam a falra, ahová tudtam hogy a szobámból nem lehet kilátni.
- Vizes lesz a zoknim.
- Uramisten, mint egy lány. Nyugodj már meg, szerzek majd a bátyám fiókjából, és kérlek maradj nyugton. - elhúztam erkélyem ajtaját, de mielőtt beléphettem volna a jó meleg, és fűtött szobába Ádám elkapta karomat és vissza húzott egy csókra.
- Szép a színed. - kijelentésére bele bokszoltam vállába, majd nevetve beléptem a szobába. Még épp volt időm felfeküdni az ágyra, kezembe venni a telefonomat, és úgy tenni mintha abba lennék teljesen elmélyülve. Lassan nyitódott a fehér ajtó, és anyu dugta be rajta a fejét, majd amikor látta, hogy teljesen egyedül vagyok bejött és leült az ajtó mellet lévő babzsák fotelembe.
- Miujság? - tekintettem fel mosolyogva telefonomról anyára, aki szintén mosolyogva figyelte a szobám falát.
- Karácsonyi könyvlista? - mutatott az íróasztalom fölött lévő tükörre, ahol a képek közül kibukkant egy kék színű jegyzet lap amin pontokba szedve voltak dolgok felírva.
- Is-is. Meg ajándékok amiket meg akarok venni. - lezártam telefonomat, majd ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Nem fázol? - tekintett anya rám; térdig érő fekete zokni, rövidke nadrág és egy nagy szürke pulcsi volt mindössze az itthoni ruhám.
- Sokkal inkább melegem van, de mesélj miujság!
És csak mesélt, és mesélt egész délután én pedig egyre aggodalmasabban tekingettem az erkélyajtó felé. Végül olyan fél 5 körül hagyta abba a mesélést, és elment itthonról, hogy találkozzon egy barátnőjével. Alighogy csapódott a bejárati ajtó felrántottam az erkély ajtót, amin túl ott állt az én szétfagyott barátom.
- Úgy sajnálom. - néztem rá mikor már adtam neki egy új pólót, nadrágot és pulcsit és már meleg ruhákban üldögélt az ágyamon.
- A minimum drágám, hogy most együtt fogunk zuhanyozni. - észrevehette elképedt arcomat, közelebb húzott magához és megcsókolt. Arrébb tűrte hajamat, és végig simított arcomon. - Csak vicceltem, viszont én lassan megyek. Mikor találkozunk?
- Hát nem tudom, majd hívlak este, jó? Várj kikísérlek! - felkaptam fekete bakancsomat, és dzsekimet majd kulcsomat zsebre vágva siettem Ádám után.
- Akkor hívj, vagy majd hívlak este. Jó legyél kicsi! - többszöri egymást követő csókok után végre elengedtük egymást. Még egy utolsót intett majd elindult a buszmegálló felé, hogy bejusson a városba. Kezeimet zsebre dugva néztem, levakarhatatlan mosollyal az arcomon. Boldog voltam, hihetetlenül boldog. Egy évvel ez előtt közel sem gondoltam volna azt, hogy idáig fogok jutni; úgy tudok majd szeretni egy embert mint egykoron, mindenféle fájdalom nélkül.
Részletek a történetből:
01. fejezet - A fájdalmat érezni kell..
A nővérem halálával minden egy pillanat alatt megváltozott, a szokásos egyedülléteket felváltotta az egész napos szobában való ücsörgés, a magány, és a fájdalom egyre nagyobb mértéket öltött az életemben. Lassan két év telt el, az elvesztése óta de ez a mai napig olyan elevenen él az emlékezetembe mintha csak félórája történt volna. A karácsony, a húsvét, a szülinap és a mindenszentek egyre fájdalmasabb ünnepekké válnak családunk minden tagjának. Anya egyáltalán nem mozdul ki a nővérem születésnapján az apával közös hálószobájukból. Borzasztó látni ahogy a család ketté szakad, és ahogy a nővérem eltávozásával a húgom és a bátyám se találja a helyét az életben. Akárcsak én se, teljesen egyedül vagyok; igaz eddig se volt senkim, de mióta a nővérem meghalt még inkább egyedül vagyok. Így voltam ma is, ahogy eljött a Mindenszentek a kedvem is egyre romlott. Az egész őszi szünetem maga volt a pokol, veszekedés veszekedést követett megállás nélkül, és a rossz kedv az egész lakásban érezhető volt. Vivi - a 14 éves húgom - amint tehette kimenekült a lakásból, és átment egy barátnőjéhez a közelbe, a bátyám Krisz pedig a városba tölti inkább a napot mint hogy itthon bolyongjon. Mivel anyáék képtelen ilyenkor akár az utcára is kilépni egyedül mentem el a temetőbe, hogy meglátogassam a nővéremet.
A busz csigalassúsággal érkezett meg a megállóba, majdnem hogy teljesen üresen aminek én persze örültem; minél kevesebb emberrel kell összezárva lennem annál jobb. Felmutattam a bérletemet majd becsúsztam egy ablak melletti kettes ülésre, és fülhallgatómat bedugva, engedtem hogy a zene előcsalja az amúgy is előbukkanó könnyeimet. Örültem, hogy az a pár ember aki még a buszon tartózkodott mind az előttem lévő üléseken foglaltak helyet, és egyáltalán nem foglalkoztak senkivel. Az ablakon át néztem a mellettem elsuhanó tájat, és mindeközben lázasan járt az agyam az elmúlt pár éven. Képek, beszélgetések, átsírt éjszakák, veszekedések; talán így lehetne a legkönnyebben jellemezni az éveket. Anyáék egyre kevesebb helyre engedtek el, egyáltalán nem hallgattak meg, és egyre kevesebbet foglalkoztak velem és a testvéreimmel. Persze a bátyámnak könnyebb minden, az érettségi letételével már el is költözhet, és munkája is lehet. Csakhogy nekem és húgomnak még van pár év az iskolából, és a felnőtt, nagy betűs élethez is kell még idő. A busz nagyot fékezve állt meg a városban található legelső megállóban, én pedig összébb húzva magamon a kabátot leszálltam és elindultam a temető felé. A szél erősen fújt felkapva az egy kupacba össze söpört faleveleket az utcaseprők legnagyobb bánatára. Szétfagyott ujjakkal löktem be a kisbolt ajtaját, az ajtó felett található csengő csilingelve jelezte, hogy vevő érkezett. Céltalanul bolyongtam a sorok között egészen addig míg meg nem találtam a nekem kellő mogyorós Milka csokoládét, majd egy kis dobozos kólát hozzá fogva léptem a pénztárhoz. Az idős bácsi rögtön beszélgetésbe elegyedett velem, de sajnos nem tudtam most teljes mértékben oda figyelni rá; csak bólogattam, és helyeseltem arra amit mondott. Sietősen vágtam át az úttesten, majd lassan beléptem a temetőbe. Elég sok ember volt a temető területén, a többség sírokat rendezgetett, vagy csak szótlanul állt a sír mellett. Sorra hagytam el a sírokat és az embereket, majd mikor már csak pár sor volt előttem, jobbra kanyarodtam és szótlanul megálltam a szürke márványtábla előtt ahol nővérem neve állt. Lesöpörtem róla a ráhullott faleveleket, a kicsi képről a rárakódott port, majd elsétáltam a csapig hogy vizet engedjek a frissen illatozó fehér rózsáknak. Ez volt a nővérem egyetlen kedvenc virága amit képes volt elviselni a szobájába, vagy akár az egész laskában. Miután minden teendőt elvégeztem a sír körül, leültem az ott álló padra s megbontottam a mogyorós Milka csokit. Nem érdekelt senki, egyetlenegy ember sem a temetőben halkan beszélni kezdtem, holott tudtam hogy egyáltalán nem hall. A kólát szótlanul helyeztem a sír szélére, miközben én könnyeimmel áztattam át a csokoládé teljes borítását és halkan szipogtam. Talán egy órája ülhettem a padon mikor hirtelen egy zsebkendős csomagot tartó kéz érkezett a látóterembe. Sajnos nem sok mindent láttam a fénynek háttal álló emberből, így kissé félve vettem el a zsebkendő csomagot, majd újra vissza fordítottam tekintetemet a sírkőre.
- A nővéred? - a fiú leült mellém a padra, éreztem ahogy szemeivel engem pásztáz de képtelen voltam oda fordulni és válaszolni, így csak bólintottam. - Őszintén sajnálom, és átérzem a helyzetedet. Az öcsémet pár hónapja veszítettük el, a mai napig borzasztóan fáj az egész, és olyan mintha csak tegnap történt volna. Túl figyelmetlen volt mindenki, nem néztük merre megy.. - és csak mesélt és mesélt. Nem szerettem volna leállítani, olyan nagy megkönnyebbülést láttam az arcán ami engem mosolygásra késztetett. Az egész történetet átéreztem, mintha a miénk lett volna csak más forgatókönyvvel megáldva; én is pontosan ilyen voltam az első pár hónapban, kiakartam magamból beszélni én is a fájdalmat. Csak figyeltem ahogy arcán egyre több könnycsepp jelenik meg egymás után, majd remegő kezével áttúrja haját és rám mosolyog.
- Kérlek ne haragudj, hogy feltartottalak. Már biztos mennél..
- Hamarosan jön a buszom, szóval igen. Örülök, hogy találkoztunk, és légy erős, az öcséd nagyon jó helyen van ott fent! - zsebre dugott kezekkel léptem el a padtól, és nővérem sírjától majd a temető ajtajához léptem. Az idő egyre hűvösebbre fordult, és még több kocsi várakozott kint mint mikor ide értem. A hazafelé vezető út semmiben sem volt más mint az idevezető út; magamba roskadtam, és csak gondolkoztam, járattam az agyamat egyfolytában. Amikor a busz kiért a kertvárosba megkönnyebbülten szálltam le a megállóba, de rögtön a bátyámba botlottam aki idegesen telefonálva várakozott.
- Na végre itt van, most leteszem. Majd hívlak Ádi később, szia! Még is merre voltál, már mindenkit felhívtam, Ádiék a városba is kerestek már. - az utolsó felháborodott mondat már kizárólagos alapon nekem szólt. Szomorú és ideges volt, nem szerettem mikor ezt az oldalát mutatta, inkább kiabált volna velem, hogy lenne rám mérges, haragudna meg örökre de ne lenne ennyire szomorú. Talán 15 perccel később, hogy a busz elment lépett hozzám közelebb és ölelt át. - Ne haragudj..
- Te ne haragudj! - még szorosabbra fontam dereka körül karomat. - Szólnom kellett volna hogy ki megyek Zsófi sírjához, szükségem volt rá, most nagyon.
- Én is voltam nála, még tegnap. Nagyon szép rendben van az egész, és vittem ki egy új koszorút, remélem láttad.
- Igen, és tetszik, nagyon is! Jó választás volt. - mosolyt erőltetve az arcomra léptem mellé, bele karoltam majd elindultunk haza fele. - Miért Ádit hívtad amúgy, hogy keressen meg?
- Ő ismer a legjobban téged is meg engem is a baráti körömből, és benne megbízok. Tudtam, hogy ő minden követ megmozgatna hogy megtaláljon, ezért is hívtam Őt. Elég kielégítő volt a válaszom? - szemébe hulló haját fél mozdulattal arrébb tűrte, és rám mosolygott.
Mire hazaértünk kellően átfagytam így másra sem vágytam csak arra, hogy vegyek egy forró fürdőt, majd egy jó könyv és egy tea társaságában eltöltsem az estét. Egy gyors köszönés apának, majd benéztem még anyához és elmondtam neki, hogy mi volt kint a temetőbe. Mindezek után végre bevetettem magam a szobába, levetkőztem és elindultam a fürdőbe. Egy teli kád langyos kissé forró vizet engedtem majd teljesen tele engedtem habfürdővel, így óriási habot varázsoltam a tetejére. Óvatosan szálltam be de amikor minden testemet elérte a langyos víz nem törődve semmivel sem mélyültem el a habok között. Egy órás fürdés - vagy inkább áztatás - után már az ágyamon takarók tengerébe bugyolálva üldögéltem és egy könyvet olvastam, miközben félszemmel a tv-t figyeltem és benne zajló riportot. Egy halk számomra nem hallható kopogás után bátyám lépett be a szobámba és mellém telepedett.
- Mizu kishugi?
- Semmi, fáradt vagyok, és semmi kedvem a holnaphoz. Mondjuk nekem sosincs kedvem az emberekhez, és az iskolákhoz. - nevetve bújtam bátyámhoz, félretettem könyvemet és nézni kezdtük a tv-t.
Elbóbiskolhattunk mind ketten mert hajnali kettőkor hangos veszekedésre, és ajtócsapkodásra lettünk figyelmesek. Nem érettük, így rögtön kirontottunk a folyosóra majd lenyargaltunk a lépcsőn és beléptünk a nappaliba. Elképedve bámultam húgomra; miniszoknya, mélyen dekoltált fekete ing és olyan magassarkú amiben én nagyjából a nyakamat törném. Szüleink vele szemben álltak és nézték, mérhetetlen nagy csalódással, és szomorúsággal a tekintetükbe, de amikor megszólaltak hangjukból sütött az undor, és harag egyvelege.
- Nem is értem. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy tehetted ezt? A legutóbb megállapodtunk, hogy nem mehetsz sehova se bulizni! Erre most.. - anya hitetlenül tárta szét két karját, és szikrázó szemekkel nézte legkisebb lányát - itt állsz totál részegen, alig állva a lábadon, olyan szoknyákba amit a sarki lányok szoktak viselni.
- Nem tudom elhinni, hogy a lányom képes volt erre.. Óriásit csalódtam benned Vivien. - apa hangja nem volt most már mérges, sem ideges. Sokkal inkább fagyos volt, és a légkör egyre kínosabbá vált a nappaliban. Bátyám egyre kényelmetlenebbül érezte magát, megköszörülte torkát mire szüleink és húgunk is felénk kapta fejét. Talán még egy jó fél óráig tartott az ordítozás amit én már biztonságos távolságból hallgattam: a szobámból. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy végig hallgassam azt ami nekem ugyanúgy fájt hallani, mint a húgomnak. Inkább a hajnal - vagy inkább a reggel - további részébe, zenét hallgattam és gondolkoztam. Tudtam, hogy a holnapi napot nehéz lesz túlélni a nélkül, hogy bealudnék, de most ez érdekelt a legkevésbé.
02. fejezet - Lelkitámasz
A reggelem maga volt a kínkeserves pokol. Fejem sajgott az alvás nélküli órák miatt, testem minden
porcikája visszakívánkozott a jó meleg takaró közé. Próbáltam minél gyorsabban elhagyni szobámat, így inkább bementem a fürdőbe, gyorsan rendbe szedni magam a reggeli előtt. A konyhából kiskoromra emlékeztető illatok szállingóztak, keveredve a frissen lefőzött kávé összetéveszthetetlen illatával. Húgommal egyszerre érkeztünk a konyha ajtajához, így még volt időm megállítani és beszélgetni vele.
- Vivi! - kaptam el karját, amit ő csak egy csúnya pillantással kísért majd mintha egy nagy szívességet tenne rám nézett. - Merre voltál tegnap? Egyáltalán mi történt?
- Először is szerintem semmi közöd ahhoz, hogy hol és kivel voltam. Valamint ahhoz sincs közöd, hogy ahol voltam ott mi történt, és én mit csináltam. - elképedve bámultam utána, hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem. Én annak idején sose voltam ennyire bunkó a nővéremhez ha kérdezett valamit. Sőt, elsőnek csak is neki mondtam el, benne bíztam meg a legjobban, őt követte a bátyám. De a húgom és én mindenben különbözünk, mint tűz és víz olyanok vagyunk. Nem akartam már korán reggel balhét, így inkább beléptem a konyhába, köszöntem anyáéknak és leültem bátyám mellé, aki már korán reggel telefonját nyomkodta.
- Megőrjítesz azzal a vacakkal. Tedd el kérlek! - anya karba tett kézzel, és mérges tekintetekkel bámulta egyetlen szem fiát, aki inkább elkerülte a kora reggeli balhét és zsebébe csúsztatta telefonját. Az egész idilli reggel kicsit visszaröpített a gyerekkoromba, amikor még itt ült a nővérem is köztünk, amikor talán még minden sokkal nyugodtabb és csendesebb volt a házban. Mindenki szótlanul ült a helyén, egyáltalán nem törődve azzal, hogy mi egy család vagyunk, sokkal inkább voltunk idegenek egymás számára. Kávés bögrémmel kezembe mentem vissza a szobámba, hogy felöltözzek és elkészüljek az egész napra. Telepakolt fekete iskolatáskám már az ágyam mellett volt, így már csak a ruhámon kellett gondolkoznom. Végül kedvenc, térdénél szakadt fekete farmeromra, és egy élénk piros pólóra esett a választásom. Hajamat egy gyors átfésülés után hagytam hogy vállamra omoljon, majd táskámat vállamra kapva futottam le a lépcsőn. Az előszobába felhúztam lábaimra bakancsomat, dzsekimet derekam köré kötve léptem ki a ház előtti kis útra. Bátyám már boldogan -ismételten mobilját nyomogatva- ült a kocsijában rám várva, így nem sokat késlekedve futottam át a nyirkos füvön majd beültem az anyósülésre. A kocsi tipikusan a bátyám kedvenc férfi parfümjének az illatát árasztotta, a rádióból pedig Sebestény Balázsék reggeli műsorja hallatszott amiért mindketten rajongtunk így ha tehettük egy adást sem hagytunk ki.
- Felvesszük Ádit is jó? - nézett rám mikor már kihajtottunk az utcánkból és a belváros felé tartottunk. Csak megrántottam vállamat jelzésképp; nekem igazából mindegy hogy kivel utazok a suliig. Krisz egy jobb kanyar után rögtön meg is állt egy családi ház előtt, ahonnan percekkel később Ádám rontott ki, teljesen szét esve. Kabátja esetlenül lógott rajta, jobb cipőjének cipőfűzője minduntalan veszélyeztette testi épséget ahányszor csak rálépett. Kriszés én is nevetve néztük ahogy bekászálódik mögém, majd nem túl kedvesen elküld minket melegebb éghajlatra és elkezdi magát összeszedni.
- Sok sikert hugi a sulihoz, csak ügyesen! - Ádám akárcsak a bátyám ugyanakkora hülye volt, így amikor elmentek mellettem mindketten kikiabáltak a kocsi ablakán még inkább felhívva rám a figyelmet. Remek, hát volt ennél jobb reggelem az biztos.. Nem törődve az engem kémlelő tekintetekkel inkább beléptem az aulába, felmutattam a kártyámat a portásnak és elindultam a termem felé. A teremet még üresen találtam, amin most már egyáltalán nem csodálkozok. Az első évben még meglepődtem a reggeli üresség miatt, de mostanra már ez vált a napom kedvenc napszakjává. Az a nyugtató csönd, amikor még teljesen egyedül, gondolatimmal viaskodva lehetek a helyemen. Az első órakezdést jelző csöngő előtt 15 perccel szép lassan megtelt a terem, a körülöttem lévő padokba beültek a csacsogó, vihogó osztálytársaim várva a matek tanárt.
A harmadik óra utáni szünetben már egyedül üldögéltem kint az udvaron, kellemesen eltöltve a 15 perces szünetet. Az iskola falain található hangszórókból Bastille - Of the night című száma szólt, a suli rádiós által. Halkan dúdolgattam a dalt, szemeimmel pedig körbepásztáztam az iskola udvart. A meglepett kilencedikesek még így november tájékán is kicsit félve mászkálnak még az udvaron, nem igazán találják a helyüket. A 10. évfolyamon bezzeg maga az őrület, mindenki mindenkivel ordibál, a három osztály pedig esküdt ellenségek; egyetlen egy normális szavuk sincs a másikhoz. Mi akiknek már csak egy évük van hátra, szimplán csak lézengenek, fél lábbal még itt vannak az iskolában, fél lábbal pedig már kint a nagy világban tervezgetik a jövőjüket. A végzős évfolyamunk teljes létszáma papírokba, és füzetekbe burkolóznak mindent megtesznek azért, hogy 100% - san feltudjanak készülni az előttük álló próbatételre. A csengő hallatán minden diák elindult ismét visszafelé a maradék négy -nekem még öt- órára.
A nyolcadik óra végét jelző csengetés maga volt a megváltás. Utolsónak léptem ki a teremből, a folyosón kivettem kabátomat a szekrényből, bepakoltam a holnapra nem kellő tankönyveket majd elindultam a bejárati ajtó felé. Elköszöntem a portástól, majd a többi osztálytársamat követve kiléptem a délutáni hidegbe. Elhaladtam egy csapat sugdolózó lány mellett akik feltűnően bámultak a lépcső felé, de én még csak fel sem emeltem tekintetemet, hogy megnézzem ki a beszélgetés tárgya. Alig kanyarodtam le jobbra a lépcsőn, hirtelen meghallottam nevemet; valaki utánam kiabált. Hajamat eltűrve arcom elől, megfordultam majd rögtön vissza indultam és átöleltem bátyám legjobb barátját, Ádámot.
- Hát te, mit keresel itt? Nem az egyetemen kéne lenned?
- Először azt hittem észre sem veszel. - nevetett rám, és összekócolta hajamat. - Annyira bele voltál merülve a gondolataiba most és reggel is. Beszéltem Krisztiánnal, és mondta, hogy nagyon rossz állapotban vagy mostanában, így úgy gondoltam, hogy elviszlek mozizni, kávézni meg sütizni.
- És akkor mi lesz az egyetemen? - belül repestem a boldogságtól, még sose tett senki sem értem ennyi mindent mint Ádám ezen a mai napon. Örültem annak, hogy a bátyámnak ilyen jó barátja van, és hogy én is ilyen jó kapcsolatot ápolok vele.
- Elkéredzkedtem, és családi okokra hivatkoztam. Simán elengedtek, nem szoktam túl sokat hiányozni így könnyen ment. Na nem jössz? - nézett rám vissza hirtelen. Én még mindig földbe gyökerezett lábbakkal álltam, és azon gondolkoztam; vajon még is hogy érdemeltem ki azt, hogy ilyen emberek vesznek körül? Mosolyogva siettem utána, és az Arénáig vezető úton be sem állt a szám, örültem hogy valaki végre meghallgat. Ebben a pillanatban tényleg olyan volt mint egy barát, aki akkor jön amikor a leginkább szükségem van valakire. Hiába volt köztünk ez a három év korkülönbség, nekem egyáltalán nem tűnt fel. Megértette a problémáimat, kibeszélt velem minden apró dolgot, megnevettetett amikor a hangulatom elvesztette az igazi fényét a mozi előtt állva, és nem hagyott ott amikor pattogatott kukoricával és gumicukorral felpakolva beültem a helyünkre.
- Remélem tudod, hogy ez után még vár ránk egy sütizés. - nevetve nézte végig mit bénázok azzal a sok kajával magam körül, majd inkább megkímélve az előttem ülőt egy kukorica záportól a saját ölébe vette.
- Nem fogok sokat enni.., legalábbis remélem. - bele nyúltam a gumibékák közé majd párat a tenyerembe fogva végre hátradőltem a mögöttem ülő legnagyobb örömére. A film amit Ádi választott elérte nálam azt amit eddig egyetlen egy filmnek sem sikerült: megsiratott. A Ha maradnék (angolul If I stay - szerk. megjegyz.) című film csodálatos volt. A történet ahogy fel volt építve, a szereplők kiválóan voltak kiválasztva. Nagyon tetszett az egész, biztos voltam benne, hogy otthon még jó párszor meg fogom nézni, azokért a jelenetekért amik most nem voltak számomra teljesen tiszták.
- Ez a film.. Uram isten Ádám, hát jól bele trafáltál. - mosolyogtam rá könnyeimen keresztül már a kávézóban üldögélve.
- Örülök, hogy tetszett, sőt be kell vallanom bármennyire is volt szomorú, és ilyen végkifejletű elég jó kis film lett.
- Köszönöm ezt a délutánt, de tényleg. Jól esett, végre kicsit kimozdulni. Tudod régebben a nővéremmel két hetente mindig volt egy olyan napunk amikor elém jött a sulihoz, és elmentünk akár kávézni, mozizni vagy csak sétálni. Mióta Ő meghalt, senkivel nem mentem semerre, a bátyám nem volt erre alkalmas, sőt nem is akart sose velem jönni. Így hát ezek a napok szép lassan elkoptak, és elvesztették minden jelentőségüket.
- Sajnálom, hogy ez történt. A nővéred csodálatos nő volt, én is nagyon kedveltem, rendes és aranyos csaj volt. Mindig is tiszteltem azért amit tett érted, és az egész családért. A bátyád rengeteget mesélt róla, és amikor párszor találkoztunk mindig megbizonyosodtam arról amit hallottam.
- Örülök, hogy ilyen jó véleménnyel voltál róla.. Én bezzeg egész addig nem hallottam rólad, míg egyszer a bátyámmal együtt részegen haza nem jöttetek. - nevetnem kellett az emlékre vissza gondolva, mindketten részegek voltak, minden hülyeségen röhögniük kellett, így csak a nappaliig tudtuk őket besegíteni apával.
- Krisztiánnal a legjobb helyen ismerkedtünk meg. Azóta törzsvendégként tekintenek ránk, az akkoriban elfogyasztott alkohol mennyiségre vissza emlékezve. Lassan haza kéne menned, holnap suli igaz? - a délután folyamán először pillantottam telefonom kijelzőjére, és halkan, magamba szitkozódva állapítottam meg, hogy már nyolc óra is elmúlt. Igaz se, anyától se apától nem kaptam hívást így ezt jónak könyveltem el, úgy voltam vele, hogy nem lehet még akkora balhé otthon.
- Sajnos..
- Nem szereted? - tér át egy számomra kellemetlenebb témára mikor már a járdán sétálunk egymás mellett.
- Nem igazán, de nem szeretnék erről most beszélni. - kapucnimat felteszem fejemre, kezeimet zsebre dugom és az út hátra lévő részében szótlanul ballagok. Csak néha hümmögök egy - kettőt Ádi történetére reagálva. A kapu előtt még egyszer megköszöntem mindent, átöleltük egymást majd megvártam míg kisétál az utcából és én is beléptem a lakásba. A nappali, a konyha és az előszoba is teljes sötétségbe borult, így táskával, kabáttal együtt felsiettem a szobámba. Kulcsra zártam az ajtómat, lepakoltam és elmentem zuhanyozni. A fél órás zuhany után, úgy döntöttem folytatom a filmezős napot, így hogy az estét lezárjam rá csatlakoztattam pendrivomat a TV - re és elindítottam a Szemfényvesztők című filmet.
03. fejezet - Érzelmek kereszttüzében
Míg kint éltem Amerikában, az emberek többsége úgy ismert mint egy életvidám, vicces és kedves srácot. És én is így éreztem, hogy odavaló vagyok, ott jobb életem lehet mint itthon. Tényleg azt hittem, hogy ez a hely lesz számomra a legjobb, arra hogy felejtsek, és új életet kezdhessek. A szüleim válása elég nagy lelki traumát jelentett nekem, így nem volt kérdés, hogy a 11. osztály után kimegyek dolgozni. Angol nyelvvizsgával a kezembe léptem át Anglia határait, és először nagyon nehéz volt. Egy hotel éttermében kezdtem el dolgozni, mint felszolgáló, persze egyszer sem bántam meg. Sokat segített a felfogásomat megváltoztatni, és a gondolkodásmódomat is megváltoztatta. Amikor a féltestvérem felhívott -három évvel azután, hogy kiköltöztem- és elmondta, hogy apa balesetet szenvedett, rögtön összepakoltam, jegyet foglaltam az első Budapestre tartó repülőre és haza utaztam. Egy hetet tölthettem apa mellett a kórházba, és elment örökre közülünk.
A temetés után már biztos volt, hogy itthon maradok anya mellett, és támogatom a féltestvéremet amiben csak tudom. Az egyetem második évét már itt fejeztem be, és itt álltam neki munkát keresni, és tovább tanulni is. De mindegyik nehezebb volt mint gondoltam, itthon egyáltalán nem úgy működtek a dolgok mint kint Angliában, és ez rengeteg fejtörést, és gondot okozott nekem. Hiába tudtam magam megértetni angolul, németül és még pár nyelven minimálisan ez sehol se számított. Amikor a huszadik kávézót jártam meg egy hónapban, már igazán rosszkedvűen álltam hozzá. De aztán valahogy összeszedtem magam, elővettem a kedvesebbik, érdeklődőbb énemet, nem fektettem akkora hangsúlyt a tanulmányomra, és a nyelv tudásomra, s tessék láss csodát: elsőre munkát ajánlottak! Hihetetlenül örültem neki, hiszen tudtam, hogy ezzel támogathatom anyát aki egyedül élt, és a húgom tanulmányaiba is bele szállhatok addig, míg az édesanyja összeszedi magát. Aztán megismertem egy görbe este után Krisztiánt és családját, ahol közel sem volt minden rendben, ők még is úgy tettek mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Minél többször jártunk el együtt a munka, vagy egyetem után beülni egy sörre, forralt borra annál többet tudtam meg az ő életéről, és én is többet meséltem a miénkről. Ennyi idő alatt tökéletesen bebizonyította, hogy milyen jó, és segítőkész barát nekem pedig pontosan erre volt szükségem abban az időben; hogy valaki támogasson, és segítsen.
Idővel persze megismertem a családját közelebbről, a szüleit és a három lány testvérét akikért tűzbe tette volna a kezét bármibe is keverednének. Amikor a nővérét megismertem, még semmi előjele nem volt a betegségének, annak, hogy milyen korán fog meghalni. Egy életvidám teremtés volt, tele vágyakkal, és megvalósíthatatlan ötletekkel, de őt ez egyáltalán nem zavarta. Ő úgy fogta fel az életet mint ahogy mindenkinek fel kéne, de sajnos ez a felfogás nem tartott sokáig. A mai napig tisztán emlékszek arra amikor Krisztián hajnali háromkor a lakásom előtt várta meg a reggelt, de eszébe nem jutott volna becsöngetni. A nővére akkor már talán két hónapja, hogy kórházban feküdt, és talán érezte hogy közeleg a megállíthatatlan, mert engem is behívott magához de már késő volt.. A legkisebb húgával Viviennel szinte semmilyen kapcsolatot nem alakítottam ki az elmúlt évek alatt, de azok alapján amiket mesélt Krisztián örülök, hogy kimaradtam belőle. És aztán ott van Bori, aki tényleg fenekestül felforgatta az életemet amikor megismertem. Középső testvérként már nem számított kicsinek, de még nem volt elég nagy ahhoz, hogy elboldoguljon egyedül az életben. És pontosan épp ezért értettem meg azt a védelmi ösztönt fellángolni Kriszben akárhányszor csak Bori eljött velünk valahová. Makacs volt, még is kedves, de sebezhető. Egyedül érezte magát mérhetetlenül, és a mai napig szenved ettől, a lelki fájdalmaktól, attól, hogy a dokik mind depressziósak nyilvánítják. De ez engem egyáltalán nem hátráltatott abban, hogy megismerjem, hogy tudjak róla dolgokat.. sőt, csak arra sarkallt, hogy segíthessek neki. Persze mindezt álcáztam a bátyja elől, úgy intéztem minden dolgomat, hogy ha kellett ott lehessek mikor szüksége volt valakire. De mind e közben se magamnak se másnak se mertem beismerni az érzelmeimet amik kezdtek fölöttem elhatalmasodni. Úgy döntöttem kerülni fogom, megpróbálok vele minden kapcsolatot megszakítani, vagy leegyszerűsíteni egy "Szia!" - ra és kész. Akartam, hogy ez a terv működjön, görcsösen, és szerettem volna azt hinni, hogy ezzel csak jót érhetek el. A bátyja előtt pedig még inkább nem mertem erről beszélni, elmondani, hogy mi a helyzet. Tudtam, hogy csak a helyzetet rosszabbítanám. Így maradt minden ugyanúgy ahogy eddig. Ha úgy teszek mintha nem ismerném, sokkal könnyebb lesz. Csakhogy minden egyre rosszabb lett; Ő úgyahogy élte boldogan az életét, én pedig majd' bele pusztultam az érzelmeimben. Egyre inkább tartottam attól, hogy a gát megszakad, és nem tudom uralni az érzelmeimet, és hogy saját magamat még nagyobb bajba keverem. Persze idővel megtanulta kezelni minden mozdulatomat, és tettemet de még így is nehezemre esett végig nézni ahogy csalódásból, csalódásba esik, és mindenki csak megalázza. Még se tehettem érte semmit, egészen idáig. Az hogy Krisztián kérésére elvittem moziba, és sütizni utána az egyik legjobb döntés volt ahhoz, hogy még inkább megismerjem, és megbizonyosodjak az érzelmeim igazak.
- Haver, otthon vagy még? - Krisztián hangján érződött az izgatottság, és az az általa teljesen megszokott bolondság.
- Most szálltam fel a buszra ami megy ki hozzátok. Miért? - táskámat a külső ülésre raktam, én pedig néztem Budapest forgalmát ami most a szokottnál is sokkal gyorsabbnak tűnt.
- Ooo, remek! Pont ezért akartalak hívni, hogy anyámék idehívták a lehető összes munkatársukat, és családjukat a jó idő miatt, szóval óriási banzáj lesz, és csak hogy ne rémülj meg a sok ember miatt.
- Akkor mi lenne, haa mondjuk vissza fordulnék és inkább otthon maradnék? Semmi kedvem anyádék tipikus kerti partijához most.
- Ádi, most nem hagyhatsz cserben! - Krisz komoly hangnemet ütött meg azzal, hogy felemelte hangját, és így persze, hogy fent maradtam a buszon, majd megígértem, hogy sietek ahogy csak tudok. Fél órával később Boriék házától 10 percre lévő buszmegállóban leszálltam, majd futva tettem meg az út hátralévő részét - nem volt kedvem elkésni, majd ott mindenki előtt jópofiskodni még ha hivatalosan nem is vagyok meghívva. Persze Krisztián már kint állt a ház előtt így amikor meglátott mosolyogva fogott velem kezet, és betessékelt maga előtt a házba.
- Húgodék? - néztem rá mikor a konyhában támasztottuk a pultot kezünkben egy - egy boros pohárral.
- Vivi kihúzta magát az egész program alól, és inkább bement vásárolni a barátnőivel. Bori pedig valami fiúval beszélgetett legutóbb mikor kimentem a kertbe, hogy átforgassam a húsokat.
- Fiúval? - a kijelentésre oldalam mellett lógó kezem ökölbe szorult, hangom megremegett, belül pedig szétvetett az ideg.
- Igen, jó volt látni. Olyan kis felszabadult lett tőle, tényleg most látom talán először boldognak az emberek között mióta Ő elment..
- Kimegyek szívok egy kis friss levegőt. - sikeresen rávettem lábaimat arra, hogy lépjenek egyet előre majd még tovább mint a babák amikor megtanulnak járni. Próbáltam óvatosan lerakni a pultra a boros poharat mégis kicsit erősebbnek sikerült mint terveztem, mert Krisztián aggódó hanglejtéssel érdeklődött hogy létem felől. Átverekedtem magam a nappaliban összegyűlt tömegen, odaintettem Bori apukájának majd kiléptem a teraszra. A bal oldalon egy hintaágy függött a plafonról hatalmas fehér párnákkal, és takaróval, jobbra pedig egy kis asztal állt két kis székkel amikre most pokrócokat és párnákat raktak. A kertben nem voltak túl sokan, így könnyen megtaláltam Borit és az engem érdeklő fiút. A pagodában ültek, nevettek, viccelődtek. Közöttük egy hatalmas tálban gyümölcsök és talán csoki volt kitálalva és két boros pohár kapott még helyet. Kezem minduntalan akaratlanul ökölbe szorult, egyszerre voltam mérges arra a srácra és féltettem Borit tőle. Holott tudtam, hogy ha Krisz nem lépett közbe, vagy az apukája akkor nem lehet olyan rémes ez a srác. Azonban a bensőm, és a tomboló érzelmeim ezt nem akarták elfogadni, így mielőtt neki estem volna és közelebbről megismertettem volna a fűvel vissza sétáltam a lakásba és igyekeztem elvegyülni a tömegben.
04. fejezet - Döntések
A csengő a levegőt áthasítva szakította meg a tanár óra elejétől tartó monológját, mi diákok pedig
megkönnyebbült sóhajt hallatva pattantunk fel a helyünkről. Gyorsan bedobáltam mindent táskámba, a folyosón kiszedtem kabátomat a szekrényből magamra kaptam, majd elindultam lefele a diákok tömegében. Még kint se voltam az iskolából, tekintetemmel már az iskola előtti lépcsőt pásztáztam de sehol se találtam Zsoltit. Elköszöntem osztálytársaimtól akik persze még nem mentek el a suli területéről; megálltak beszélgettek, cigire gyújtottak akárcsak én, vagy épp vártak valakit. Magam elé húztam táskámat egyik kezemmel bele túrtam, majd ahogy kitapintottam a cigarettás dobozt kihúztam belőle egy szálat majd meggyújtottam a másik kezemben lévő rózsaszín öngyújtóval.
- Cigizgetünk, cigizgetünk? - a hang hallatán gyomrom megremegett, a pillangók felébredtek helyükről, arcomra pedig levakarhatatlan mosoly költözött. Úgy éreztem magam mintha végre teljesen teljes lennék a nővérem halála óta, és ez megnyugvással töltött el.
- Zsolti! - ugrottam nyakába, ügyelve hogy ne égessem meg a cigaretta végével. - Hát eljöttél.
- Nem hagytam volna, hogy egyedül töltsd a péntek délutánod. - mosolya teljesen elvarázsolt, tekintete arcomat fürkészte majd végül mosolyra húzta ajkait és átölelte vállamat. - Merre menjünk? Vagy várj kitalálom.. éhes vagy.
- Utálom, hogy ilyen gyorsan kiismertél! - durcásan csaptam karjára, közbe pedig bele - bele szívtam a cigarettába, nem akartam hogy feleslegesen égjen el. - Ha zavar elnyomom!
Hirtelen fordultam Zsolti felé magam előtt mutogatva a cigarettát, de ő csak megrázta a fejét és legyintett mi szerint egyáltalán nem zavarja ha elszívom. Az út nagy részében ő mesélt a napjáról, arról hogy mi volt a gimibe, melyik tanár akasztotta ki, vagy hogy épp melyik Starbuckos új kávét próbáljam ki ha arra járok. Zsolti olyan fiú volt akit a legtöbb lány kívánhat: megvolt benne a kellő rosszaság, kedvesség keveredésével és egy csipetnyi romantika ahogy azt a recept kívánja. Igaz még csak alig hogy egy hét telt el anyáék estéje óta, még is néha olyan érzésem volt vele kapcsolatban minta már legalább évek óta ismernénk egymást. És kivételesen anyáéknak, és a bátyámnak sem volt kifogása az ellen, hogy találkozzunk néha napján. Míg Zsolti beállt a pult előtt sorakozó sorhoz, addig én kerestem magunknak egy helyet, lepakoltam és csendben nézelődtem közben pedig vártam hogy felcsatlakozzon a telefonom a Mammut egyik ingyenes wifijére. Alig kattintottam rá az Instagram fényképező gép alakú ikonjára, egymás után jelzett az üzenetek miatt a telefonom. És mind egy feladótól érkezett; Ádámtól. Beléptem az üzenetekbe és rányomtam a legfelső 10 darabra, hogy lássam mi volt az a fontos amiért ennyi pénzt pazarolt rám.
Mit csinálsz ma délután? Nem vagy véletlenül otthon? A tesód nincs, viszont nekem át kéne vinnem egy DVD-t ami nálam meredt, és persze hogy Krisz hajnalba írt miszerint kell neki az egyetemhez de ő ma elutazott. Nem is a te tesód lenne.. Nagyjából az összes üzenet erről szólt, több olyan jött hogy Otthon vagy?; Írj már te leány!!
Mosolyogva nyomtam meg a válasz gombot és begépeltem miszerint nem vagyok otthon, és elég későn érek haza, anyáék elutaztak akárcsak a tesóm így dobja be a postaládánkba vagy jöjjön vissza később. Lassan Zsolti is sorra került, így félórával azután hogy beültünk a Mekibe már kajálhattunk is.
- Mikorra mész haza? - nézett rám miközben sajtburgerét ette, én pedig épp akkor bontottam fel a csirkehúsos Mc Wrapomat.
- Anyu, apu és tesó is elutaztak a hétvégére de még így is max olyan kilenc körül mennék haza szerintem. Miért?
- Csak kérdeztem, hogy mikor kell haza kísérni a drága kislányt.
- Milyen gonosz vagy! - dobtam meg egy sült krumplival amit ő nevetve ütött vissza. Még rám mosolygott majd zsebébe nyúlt és előhúzta rezgő telefonját, fogadta a hívást és füléhez emelte.
- Szia Ricsi! Nem egyáltalán nem zavarsz -bocsánat kérő mosolyt küldött felém a mondat elhangzása után, mire én csak legyintettem. Nem érdekelt különösebben, hogy valaki felhívta, nem járunk, hogy féltékenykednem kéne. - Most? Őőő, hát épp egy barátommal ülök a Mekibe, a bevásárló központba. Nem nem az Arénába, a Mammutba vagyunk. Most feltétlenül? Tényleg? Biztos? Jó, hát ha ennyire fontos akkor gyere, megvárunk itt. - letette, kortyolt egyet kólájából és gondterhelten engem vizslatott. - Remélem nem baj, hogy idehívtam. Elég elkeseredetten hangzott a hangja. Tudod mióta bent van az X-faktorban, elég ritkán találkozunk pedig gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk..
És csak mondta, és mondta. Azonban bennem csak egy dolog maradt meg; ez a Ricsi az a Ricsi aki most az X-faktorban énekel már hetek óta. - A Nagy Ricsi, a legjobb barátod?
- Oké, szóval elmondtam nagyjából a fél életemet és téged egyedül az fogott meg benne már ha mondhatom ezt, hogy Ricsi hol énekel. Hát nem tudom, hogy ezen most meg kéne - e lepődnöm vagy se.
- Jó persze ne haragudj! - kezdtem el szabadkozni de ahogy ránéztem láttam mosolyán, hogy csak viccel. - De akkor sem értem, hogy lehet ez az egész..
- Mármint most azt a részét nem érted mi szerint hogy lesz valaki egymás legjobb barátja? Tudod megismerkednek, beszélgetnek, sok közös dolog, ellenség köti össze őket és még több ellenség. Kicsit olyan mint egy párkapcsolat, de még sem. Egy legjobb barátság még több..
- Köszi Zsolti! Engem nem ez érdekelt.., de köszi hogy elmondtad! - kézfejemmel letöröltem kibuggyanni készülő könnyeimet és mosolyt erőltettem arcomra. Felpattantam az asztaltól és azzal a lendülettel meg is fordultam teli erőből neki rohanva Zsolt legjobb barátjának de ekkor nem érdekelt. A mosdóba siettem ahol rögtön magamra zártam az első üres fülke ajtaját és zokogásban törtem ki. Igaz Ő nem tudhatta, hogy mennyire egyedül voltam ezekben az években, hogy mennyire egyedül éreztem magam a nap minden percében. Semmiről sem tudott, és jobb volt így, de most úgy tűnik szépen lassan tisztáznom kell a dolgokat bármennyire is nem akarom. Talán félórája ülhettem teljesen egyedül a mosdóban, zokogásom szépen lassan lecsillapodott így kimentem a tükrökhöz és a csaphoz hogy rendbe szedjem magam. Hiába mostam arcot ezerszer hideg vízzel vörös szemeim elárulták, hogy épp az imént bőgtem magam teljesen szarrá. Lenyomtam a mosdó kilincsét, a folyosóra kilépve pedig rögtön Ricsivel találtam magam szembe.
- Zsolti nem akart utánad jönni.., szerintem most jó pár napi emészteni fogja magát hogy megbántott. Igaz kint ül még az asztalotoknál, de inkább engem küldött ide, hogy megnézzelek. Szóval.. minden rendben?
- Mit szeretnél hallani... Ricsi? - mosolyt erőltettem arcomra és végig néztem a velem szemben falnak támaszkodó fiún. Tény, hogy meg volt benne egy tipikus rosszfiúság amit még mosolya is tetéz, de egyébként nem jöttem rá miért vannak annyira oda érte. - Jól vagyok, de talán jobb lenne ha ti beszélnétek. Úgy érzem hogy neked fontosabb, most a legjobb barátod mint nekem ez a kajálás. Menjünk vissza én elmegyek, és tegyetek úgy mintha ott se lettem volna.
Nem tudom mi vitt erre, hogy mi volt az az apró kis rosszaság ami azt sugallta bennem, hogy igenis mondjam ezt, hogy tegyek így mert ez majd nekem jó lesz. Még is megtettem, és nem zavart, kitartóan álltam Ricsi és Zsolti kérdő tekinteteit, felkaptam fekete kabátomat és iskola táskámat majd mindkettőjüktől elköszönve kiléptem a kajálda területére és elindultam a mozgó lépcsők felé. Mielőbb haza akartam érni, elfelejteni ezt a pénteket. Lehet nem lett volna ezzel sem semmi baj, ha szokásomhoz híven nem kapom fel a vizet megint mint eddig annyiszor. Épp csak hogy beléptem a laskába, mikor a mobilom csörögni kezdett, azt hittem a bátyám az most igazán szükségem lett volna rá, így a nélkül hogy megnéztem volna a hívót elfogadtam és bele szóltam.
- Szia!
- Szia Bori, zavarlak? - Ádám hangjára egy kis szomorúság költözött arcomra, de nem akartam megvárakoztatni így rögtön választ adtam kérdésére.
- Mondjuk, mit szeretnél? Most értem haza és szeretnék már egy kicsit ledőlni.
- Ne haragudj, azt hittem már otthon vagy! - rögtön szabadkozni kezdett, hangjában éreztem a keserűséget és kicsit megbántam hogy ilyen morcos voltam vele szemben. - Csak a DVD-t akartam..
- Uram isten még is mi a franc lehet annyira fontos abban a DVD-ben? Nem várhatna holnapig míg a bátyám haza ér? Mi az amiért ennyire ide akarsz jönni? Mit akarsz mondd már meg Ádám, kérlek! Kezd nagyon elegem lenni mindenkiből, és te is csak rá teszel egy lapáttal holott tudhatnád hogy nem vagyok túl jól passzban. De tudod mit? Nem érdekel. Amúgy is ha jól emlékszek van pótkulcsod a házhoz, még a bátyámtól de hogy miért én sem értem. Egyáltalán nem értem miért adott neked, de ha ennyire fontos lenne akkor már ide jöttél volna és már el is intézhetted volna nem engem zaklatnál péntek délután. És végeztem, nem érdekel. Gyere ide rakd le, és kérlek ne hívogass! - az idegességtől remegő kezekkel nyomtam ki a telefont és próbáltam lenyugodni. De nem sikerült, ez nem az én napom volt. A lehető összes embert magamra haragítottam akaratomon kívül, és még csak bocsánatot se tudok, - s valahol mélyen nem is akarok- kérni tőlük. Felsiettem a lépcsőn, beléptem szobámba és rögtön bezártam az ajtót; jobb így. Ruháim a sarokban álló babzsák fotelembe landoltak, beléptem a fürdőbe és csak ekkor tudatosult bennem, hogy miután össze vesztem Ádámmal a könnyeim egymás után futottak végig az arcomon lemosva a szempilla spirálomat. Idegesen mostam meg a hideg vízzel jobbról balról is, de csak még jobban égni kezdett az arcom. Végül az arcápolómmal töröltem át az arcomat eltüntetve a smink utolsó darabkáját. Fehérneműmet a fürdőszoba szennyes kosarába raktam, felkaptam egy szürke pólót és egy nadrágot elintézve ezzel a pizsi kérdést. Hajamat egy kontyba kötöttem, és vissza mentem a szobámba. Befészkeltem magam a takarók közé, mobilomat lehalkítva lefordítva tettem az éjjeli szekrényemre tudomást sem vettem és nem is akartam a külvilágról, az emberekről. Egyáltalán nem voltam senkire se kíváncsi.. Még ha én is ronthattam el az egészet akkor se érdekelt különösebben. Úgy éreztem, jobb volt hogy ez megtörtént. Mindannyiunknak el kell gondolkodnunk. De leginkább magamon lepődtem meg.., én akit egész eddig bántottak, megaláztak és megcsaltak most kiálltam magamért talán utoljára.. de akár az is lehet hogy mostantól minden megváltozik.
05. fejezet - Bizalom
A karácsony előtti pár nap maga a rohanás. Míg kisebb voltam minden vásárlásra magukkal vittek apáék, hogy anya addig becsomagolja az ajándékokat és felállítsa a fát a nagybátyámmal. Aztán ahogy nőttem szép lassan átvettük testvéreimmel a varázslást és csak mi négyen jártuk be a bevásárló központot pontról pontra követve anya hosszú listáját. Mindig is olyan voltak ezek a bevásárlások és a papírok böngészése mintha a felnőttek világához vezető ajtók egyike lenne amin átlépve felbukkannak előttünk minden titkaik. Persze ahogy aztán teltek az évek a vásárlások elvesztették egykori fényüket, idővel a bátyám és legkisebb testvérünk Vivien is kihúzta magát alóla, de én és a nővérem sose hagytuk elveszni azt a fényt ami ezt a programot körül ölelte. A nővérem halálát követő kaárcsonyi bevásárlás már nem volt olyan mint régen. A bátyám kitett engem és a húgomat a központnál; én elmentem elintéztem amit anya kért, a húgom pedig össze-vissza vásárolgatott és ez felettébb gyanús módon senkit sem zavart. Persze mindig megvolt egy idő korlát amennyi idő alatt végezni kellett és Krisz vissza jött értünk. A húgom minden alkalmat megragadott, hogy késsen egy kicsit mi pedig bosszankodva várjuk a kocsiba, hogy mikor tűnik fel a bevásárló központ tömegében. Így persze anya is ideges volt mire hazaértünk és többségében rajtam csattant az ostor egészen addig míg Krisztián közbe nem lépett.
Valahogy ma is így terveztem a napot, hisz holnap már Szenteste és nekem még pár ajándékot el kell intéznem azonban senki sincs aki bevinne. Krisztián talán pár napja kezdett el levegőnek nézni mégpedig pontosan azért ahogy beszéltem Ádámmal. Hiába magyarázkodtam, és próbáltam meg kimosni magam ebből az egészből úgy festett, hogy Ádám egészen más sztorit adott elő mint amit én. Így Ádi alapból kiesett azok közül akik elvittek volna. Aztán ott volt Zsolti aki szintén nem keresett, egyetlen egy hívásmra és üzenetemre se reagált még jobban magára haragítva engem. Azonban úgy gondoltam megpróbálkozok a bátyámnál, hiszen még is csak köt minket egymáshoz valami nem tudnám elfogadni azt, hogy az arcomba csapja az ajtót. Hármat kopogtam majd vártam. Úgy éreztem mintha egy örökké valóság telt volna el attól a perctől, hogy bekopogtam mikor a bátyám nagy kegyesen ajtót nyitott.
- Lennél szíves felöltözni Krisz? - utaltam csupasz, kidolgozott felsőtestére valamint a dereka köré csavart törülközőre.
- Nem te vagy a barátnőm, szóval majd szólók ha bele szólhatsz abba ahogy kinézek. Mit szeretnél hugi?
- Figyelj.. Nem tudtam mit mondott Ádám, és hogy mivel etetett be de kérlek egyszer az életben hallgass rám! Azt mondtam ami történt nem ferdítettem rajta, nem tettem bele új elemket. Kérlek. Be kell mennem a városba.., és beszélnem kell Ádámmal.
- Nem is vártam tőled mást. - utalt arra a részre ahol be kell hogy vigyen a városba. Nem tehettem mást. - Öltözz fel beviszelek. De! - szólt utánam és arca komolyságot tükrözött - beszélned kell Ádámmal azután, hogy végeztél a bevásárlással. Azt akarom, hogy holnap itt karácsonyozzon és hogy minden olyan legyen mint az eddigi években. Na sipirc!
Lábujjhegyre álltam adtam egy puszit frissen borotvált arcára és kisiettem szobájából, hogy aztán az enyémbe menjek. A szobámba érve felrángattam magamra egy farmert, felülre egy fekete pólót majd szürke kardigánomat magamra véve lerobogtam az előszobába.
- Mész valahová Bori? - anya mosollyal az arcán nézte ahogy össze - vissza kapkodok a kabátom, a dzsekim és a sálaim között majd óvatosan kivette kezemből mielőtt össze téphettem volna. Magamra sem ismertem.. Nem a vásárlás miatt voltam ideges ezt biztosra tudtam. Sokkal inkább maga az a tudat, hogy Ádámmal kell találkoznom; na ez tette fel a pontot az i-re és elég idegessé tett. - Nyugodj meg kislányom, semmi baj.
Megszorítottam anya kezét majd átöleltem, hagytam hogy simogassa hátamat és közben nyugtató szavakat suttogjon fülbembe. - Találkozol Ádámmal?
- Honnan tudod? - néztem rá zavartan és eltűrtem egy tincset fülem mögé.
- Krisztián a minap elég feldúltan érkezett haza és rákérdeztem. Elmondta, hogy összevesztél Ádámmal. Nem fog rád haragudni, ha e miatt aggódsz.
- Köszi anya! - szorosan átöleltem, majd segítségével a dzsekimre esett a választás így felvettem, nyakam köré tekertem fekete sálamat és kezembe a táskámmal vártam, hogy Krisz is össze szedje magát. Végül tíz perccel a kiborulásom után már a bátyám mellett ültem kocsijában és a város fele tartottunk.
- Akkor megígéred, hogy beugrasz Ádámhoz?
- Igen, meg! Köszi, hogy elhoztál. - nyomtam még egy utolsó puszit arcára, kiszálltam a járdára és a bevásárló központ hatalmas üveg bejárata felé vettem az irányt. Krisztián elmondta, hogy Ádi otthon lesz egész délután de jobban örülne ha minél előbb elrendezném az ajándékokat és felmennék Ádádmhoz. Így is terveztem.. Mélyen legbelül nekem is hiányzott, hiszen a közös mozizás, a sütizés mindent megváltoztatott a kapcsolatunkban. És én talán megbocsáthatatlanul megbántottam de remélem megérti majd ha az én szemszögömből figyeli a történetet.
A fél délutánomat átölelő bevásárlást követően csomagokkal megpakolva léptem ki a bejáraton és a buszmegálló felé vettem az irányt, hogy eljussak Ádámhoz. Kemény húsz perc zötykölődés után leszálltam Ádám emeleti tetőtéri lakásánál. Mély levegőt vettem, majd átfutottam az autók között és végül beértem a kapu alá. Még egyszer-kétszer elismételtem magamba mindazt amit anya mondott nyugtatólag, majd megnyomtam a neve mellett lévő gombot és vártam, hogy megszólaljon.
- Halló, ki az? - hangja egy pillanat alatt elfeledtette az idegességemet.
- Szia Ádi. Én vagyok az.. Bori.
Kis szünet után hangja élesnek hatott még a hangszórón keresztül is. - Miért jöttél Bori?
- Tudunk beszélni? És Ádám ne próbálj meg valami kamuval beetetni, hogy van valaki nálad. Krisztián mondta, hogy az utcára nem akarsz kilépni. Meg kell beszélnünk.
- Egyszer ezért megölöm a bátyádat. Gyere, tudod hogy hányadikra kell jönnöd. - kis mosollyal az arcomon feszültem neki az ajtónak majd amikor bejutottam, felküzdöttem megam a legfelső lakáshoz - ahonnan a kilátás egyszerűen mesés - és bekopogtam. Hallottam ahogy valaki motoz az ajtó mögött, aztán fordul a kulcs és végül ott áll előttem Ádám a maga százhetvennyolc centijével és mosolyogva nézi csomagjaimat.
- Te vagy a Mikulás ez évi ügyeletes segítője? Add már oda! - ahogy kiemeli elgémberedett kezeim közül a csomagot fellélegzek és belépek utána a lakásba. Egy legénylakástól eltérő rend uralkodik a színek többségében fekete, szürke és fehér vagy épp ezeknek a kevert árnyalatai. Tipikus fiú lakás. Kibújtam bakancsomból beraktam a többi cipő mellé a tartóba, majd kabátomat a fogasdra akasztottam és beléptem a nappaliba. A nappali igazán belakott volt. A szőnyegen játékkonzolok, tételek, könyvek összevisszasága fogadott így inkább átmentem a konyhába. Egy pult választotta el egymástól a két teret de a konyha egyáltalán nem különbözött sem színekben, sem kupiban a nappalitól. Épp csak benéztem a hűtőbe amikor feltűnt Ádám, feltápászkodott a pult előtt álló egyik székre és kérdőn nézett rám.
- Hol vannak a csomagjaim?
- Bevittem a vendégszobába, remélem nem gond. - vont vállat, majd elővette mobilját. - Írt Krisz. Úgy tűnik neki is fontos, hogy jóba legyünk.
- Akárcsak nekem..
- Még se tűnt annak amikor nagyjából elküldtél a francba a múlt héten. - támadott vissza, kizökkentve engem az eddigi egyensúlyomból.
- Azért téged se kellett félteni. Egyből rohantál Kriszhez. - vágtam a fejéhez ami a legjobban bántott az egészben.
- Helyben vagyunk. - neki támaszkodott a pultnak és felvonta szemöldökét. Válaszként megforgattam szememet jelezve, hogy gyerekesnek ítélem meg őt is és ezt az egész helyzetetet.
- Sajnálom Ádám, hogy ilyen helyzetbe került az egész kapcsolatunk. Tudod nem akartam veled összeveszni, te lennél a legutolsó a listán akivel veszekedni akarnék. Rossz napom volt, Zsolti is felidegesített és a Te állandó üzeneteid, hivogatásod csak olaj volt a tűre ami amúgy is égetően magas lángokkal égett akkor már. Rosszul esett, hogy nem reagáltál semmire, hogy a bátyámmal kibeszélted nagyjából az egész kapcsolatunkat. Fájt, hogy idáig kellett eljutnom.
- Figyelj Bori, -nézett rám komoly tekintettel és ellökte magát a pulttól - én is túl sokat vártam ettől az egésztől, óvni akartalak ahogy a bátyád tette egészen attól a naptól kezdve, hogy minden fiúnak fontos lettél. Sajnálom. Tudod elhiszem, hogy rossz napod volt és én is csak rátettem egy lapáttal de nem akaratosan csináltam. Nem akartalak megbántani.. Remélem tudod. - lépett hozzám közelebb, két keze közé fogta arcomat. Homlokomat mellkasának döntöttem, két karommal pedig átöleltem.
- Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan megtudjuk beszélni. - mosolyogva nézett le rám, nyomott egy puszit arcomra majd elhátrált. Épp arról tanakodtunk, hogy mit együnk míg értem nem jön Krisz amikor hatalmas csattanás, majd dörgés hallattszott az utca felől. Éles sikoly csúszott ki ajkaimon, könnyeim az adrenalintól utat nyertek maguknak, én pedig elernyedten csúsztam le a konyhaszekrény mentén.
- Hé, hé Bori! Nyugi, ne aggódj egy vihar. Nem történt semmi. Nyugodj meg kicsi! - Ádi letérdelt előttem majd közelebb húzott magához. Végül leült a hideg kövön és mellkasához szorítva csitítgatott. Azonban az ég mindvégig ellenem dolgozott. Olyan vihart kreált amit talán az eddig eltelt évek alatt egyszer sem tapasztaltam. Villámlást dörgés, és azt újabb hangos csattanás követte, belőlem pedig kiváltotta a legnagyobb félelmemet. Könnyeim összemaszatolták Ádám pólóját de ő még ezzel sem foglalkozott. Hátamat simogatta, miközben megpróbált nyugtató szavakat suttogni a fülembe, megpróbálva elérni azt, hogy felálljak és a nappaliba kísérhessen. - Várj egy kicsit.
Elhúzódtam tőle, bele túrtam hajamba míg néztem ahogy felnyúl a pultra csörgő telefonjáért. Ahogy kinyújtózkodott felvillant egy tetoválás szürke melegítő nadrágjának gumi dereka fölött. Nem akartam túl sokáig nézni, így inkább feljebb fordítottam tekintetemet. Szemeim megakadtak izmos kezén, láttama hogy megfeszülnek az izmok bőre alatt, majd amikor eléri a mobilt és füléhez emeli hirtelen elernyednek.
- Szia Kriszitán. - mosollyal az arcán keresi tekintetemet, majd hirtelen elkomorul. - Oké megmondom neki. Nem nincs semmi baja az égvilágon. Igen.. igen Krisztián bármennyire is hihetetlen de megbeszéltük. Itt? Hát jó... de nem hiszem, hogy örülni fog. Haver annak már réges rég vége van.., nem fogom megbántani. Nem fogok vele semmit sem csinálni. Uramisten Krisztián! Hagyjuk. Itt lesz, reggel gyere érte.
- Mit akart? - néztem rá kissé félve. Megrántotta vállát, majd segített felhúzni a földről.
- Az utcátokban elment az áram. A húgod is itt maradt egy barátnőjénél. Krisztián nem tud érted bejönni, két villanypózna is kidőlt, és a város felé vezető úton rengeteg letört ág, és fa van tövestől kicsavarodva. Azt akarja, hogy itt maradj éjszakára.
- És téged nem zavarlak majd?
Legyintett, majd hátra rám mosolygott. - Engem nem. Sokkal inkább Kriszt zavarja. Azt hiszi bántani foglak.., de ez hülyeség.
Mielőtt bármit is mondhattam volna Ádám elindult a szobája felé, ahonnan pár perccel később egy fekete pólóval és egy szürke melegítőnadrággal tért vissza. - Ha ebbe meleged lenne este, adok majd rövid nadrágot, vagy akár egy bokszer alsómat is szívesen neked ajándékozom. Ez itt a fürdőszoba.- kinyitotta a szobájával szemközt lévő ajtót ahonnan egy fekete kismacska futott ki, majd rögtön a lábamhoz dörgölőzött.
- Ő a tied? - néztem fel mosolyogva Ádámra, miközben kezeimmel a kiscicát dögönyöztem aki a padlón teljesen kifeküdve élvezte a kényeztetést.
- Pár hete hoztam fel ide. Az utcán kóborolt, minden reggel és este láttam. Úgy gondoltam jobb lesz neki itt. Na de irány fürdeni, a bátyád holnap korán jön érted. - elindult felém, felemelte a cicát majd lehuppant a kanapéra és bekapcsolta a TV-t. Felkaptam a kapott ruhákat és elindultam a fürdő felé. Levettem ruháimat, és rögtön beálltam a zuhany alá. Találtam egy számomra is kedvező illatú tusfürdőt, bedörgöltem vele a testem minden szegletét majd langyos vízzel letöröltem. Ahogy kiszálltam a zuhanykabin alól a fürdőt meleg pára töltötte be, elhomályosítva a tükröt a falon. Szórakozottan egy szívecskét és a nevemet írtam rá, majd átdörgölt testemre felkaptam a felsőt és a melegítőnadrágot. Hajamat lófarokba kötöttem és kiléptem a fürdőből. Lábujjhegyen tipegtem a nappali felé, ahol Ádám a kanapén ült és a macskával játszott miközben félszemével a TV képernyőjét figyelte.
- Tudom, hogy itt vagy Bori. Gyere ide. - nézett az ajtó felé ahol eddig figyeltem ahogy játszik a cicával és dögönyözi őt.
- Pofátlanul rendes vagy. - jegyeztem meg mikor leültem mellé, ő pedig mosolyogva megvonta a vállát mintha csak azt mondaná előfordul. - Kérdezhetek valamit?
- Ha ez valami komoly kérdés lesz és elfogod várni, hogy sírjak után akkor nem. - mikor látta a döbbenetet a tekintetemben rögtön korrigált és közölte, hogy csak viccelt.
- Miért mondtad azt, hogy nem fogsz megbántani? És hogy annak már vége van? Minek van vége Ádám? Meghogy nem fogsz velem semmit sem csinálni?
Ádám kissé idegesen megvakarta tarkóját majd teljes felsőtestével felém fordult. Tekintete komoly témáról árulkodott és kicsit rettegtem tőle már előre.
- Azért mert így is gondolom. Nem foglak megbántani, mert nincs is okom rá, és mert nem akarok fájdalmat okozni. Tudod még az alatt hogy a bátyádat megismertem és az elmúlt hónapokban is rengeteg olyan ügybe keveredtem bele amibe nem akartam. Klubbokba jártam el, pénzt vesztettem majd szereztem. Úgy játszottam mint egy profi és ez másoknak is feltűnt.. Lányokat hoztam fel, vittem el szállodákba, hogy azt tegyük amit mindketten akarunk. Lecsúszott voltam és a bátyád sem tudott segíteni. Az amit te láttál egy jól felépített látszat ember és világ volt... semmi sem igaz abból Bori. Rengeteg embert és köztük lányt bántottam meg életem során, volt akit véletlenül, de előfordult hogy direkt estem neki valakinek. A bátyádnak nagyon sok kellemetlen percet okoztam mikor megismertem... és rajta kívül eddig senkinek se meséltem így erről. Persze te se tudsz mindent. Nincs ott az ideje, hogy mélyebb dolgokba is beavassalak amit még én magam is szégyellek. A bátyád mindössze aggódik miattad..
- Oh.. - mindössze ennyi volt amit kitudtam nyögni. A mondatok zakatoltak a fejembe. Bántott lányokat, kitudja hogy. Akár lelkileg vagy testileg is. Fájt ebbe belegondolni, hogy az az ember aki elvitt mozizni, sütizni ilyen múlttal rendelkezik.
- Sajnálom, hogy erről kell beszélnünk.. - mosolyt erőltettem arcomra és közelebb ültem hozzá. Fejemet vállára fektettem, és cirógatni kezdtem az ölébe telepedett macskát.
- Örülök, hogy elmondtad. Megbízhatsz bennem. Nem fogom elmondani senkinek. Csak furcsa belegondolni, hogy pont te.
Az este hátralévő részébe beszélgettünk, nevettünk és a hangulat egyre oldottabb lett de legbelül bennem zakatoltak azok amiket mesélt. Ádám elment zuhanyozni én egy darabig tétlenül lődörögtem a szobájába majd befeküdtem az ágyába. Magamra húztam fehér takaróját állig betakaróztam, csak kezemet dugtam ki, hogy megnézzem az időt és válaszoljak a bátyám üzenetére. Ádám fél órával később egy boxeralsóban lépett be a szobába, mosolyogva megsimogatta a macskát ami elnyúlva feküdt szürke szőnyegén majd az ágyhoz lépett.
- Ha zavar kint is aludhatok a nappaliban.
- Nem foglak kizavarni a saját szobádból! - csattantam fel, és zavaromba ahogy ránéztem elpirultam. Szerencse, hogy egy lámpa sem égett. Felemelte a fehér takarót és bebújt mellém. Az ágy két végében feküdtünk és nekem nem volt ellene kifogásom. Azonban Ádám egyre nehezebben bírta, legalábbis úgy festett. Mocorgott, sóhajtozott, a telefonját nyomogatta. Végül megszólalt:
- Bori, kérdezhetek valamit?
- Őő.. persze.
- Bízol bennem?
- Persze, még is milyen kérdés ez?
- Átölelhetlek? - a kérdés után hirtelen nem tudtam megszólalni csak egy aprót bólintottam mire Ádám közelebb araszolt hozzám, karjait körém fonva átölelt. Fejemet mellkasának döntve próbáltam elaludni. Fejét hajamba fúrta, majd a vállamon pihentetve halk, és lassú lélegzésbe kezdett. Mosolyogva simogattam a hátát majd ahogy hallgattam a csendes szobába a halk lélegzését éreztem ahogy szemhélyaim elnehezülnek. Közelebb bújtam Ádámhoz, így ő összébbfonta karját körülöttem. Talán ez a biztonságot adó ölelés vagy az hogy a karjai között voltam megnyugtatott és végre aludni tudtam.
Ha megfogott a prológus vagy csak kíváncsi vagy a történet végére, érdemes benézned erre a blogra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése